VÉSZI ENDRE HONLAPJA - ANGELIKAVÁROS

V.E. 1958-tól 1987-ig az Attila út 22-ben élt, a Krisztinaváros szívében.
Műveiben - főleg az Árvai bolyongásai című kötet novelláiban - a
Krisztinaváros mint Angelikaváros jelenik meg.

Pestről érkezve át a hídon, busszal, gyalog, vagy még inkább egy éjfélelőtti álomban, egyszerre csak, helyrajzilag a jelkép határán, Angelikavárosban találjuk magunkat.
Angelikaváros, jóllehet - amint már említettem -, az álom meghosszabbítása, a maga néhány ezer lakosával mégis a teljes valóság. Egyformán lehetne nyersanyaga szociográfusnak, lélekbúvárnak és álomfejtőnek.
Áthaladva a domb vájatába épült merőleges utcán, megállít a főút széles léniája. Egykor félfalusi főutca, országút része, ma félnagyvárosi körút, amely cserélődő sejtjeivel még őrzi a porszagú vidékiességet, de egy-két toronyházzal már kijelölte a jövő irányát. Az utóbbi másfél évtizedben, akárcsak szerte a hazában, itt is nagyot változott az élet. A házak előtt, a járdát is elfoglalva, személy-gépkocsik parkolnak, egymásbaérve, s azok a férfiak, akik néhány esztendővel ezelőtt még a kapitalizmus géperejű előőrseit látták az ilyen magántulajdonú járművekben, most vasárnaponként vödrökkel, rongyokkal, tisztítóbalzsamokkal fölfegyverkezve, mossák, gondozzák - a sajátjukat.
A lakosság egyes rétegei között ma már gyakori az egymásramosolygás, és következtetni lehet arra is, hogy - ám ezt csak a különböző hatóságok támaszthatnák alá tényekkel -, megcsappant a névtelen levelek száma.
De ennél sokkal fontosabb az erdőillat, amely különösen az enyhébb hónapokban északnyugat felől, a hegyvidék belsejéből árad. Tavasszal a zsenge zöldek édes, vaníliás hullámai, érett nyárestéken a tölgy-, a cser- és bükkerdők kesernyés, ürmös kipárolgása és késő ősszel a száraz avar dohányillata! Nagyváros - az áthúzó autók százainak vonulása - és provincia, egy-egy régi épület napsütötte foltjával. S az utóbbit még erősíti a kastélysárga plébánia-templom, ritkán konduló harangjával, kerámiakockákkal borított kis tér, amely a templomot, mint egy dobostorta cukormáza, körülfogja. Az édesipari hasonlatot nem véletlen szülte, a képzettársítás tettenérhető. Mert külön említést érdemel az Úristen e falusiasan barokk hajlékának és a szemközti kisvárosiasan barokk, karamellillatú cukrászdának (egyik is, másik is kétszáz éves lehet) összehangoltan meghitt kapcsolata. Csak látni kell a vasárnapi misék, fehérfátylas esküvők, vagy egyéb ünnepi alkalmak áhítatos súlytalanságából szabaduló híveket, amint a mohó édességvágy és a szörpigény lökéseitől ösztönözve, elözönlik a pultok előterét, könyökkel is segítve a célhoz jutást, vagy elfoglalva a kerek kis asztalok körül a székeket, hogy tisztára mosdatott lélekkel, az arc rendezett derűjével, fényekkel a szemben, kávét rendeljenek, dupla tejszínhabbal, sarokházat és mazsoláskalácsot, jaffát és kólát, gyümölcskenyeret, fagylaltot. Az Úristen szétosztja magát hívei között.
Magam is hosszú éveken át vándoroltam - füstmarta utcák szűk csatornáiban, csarnokok, gyárak, kaszárnyák, barakktáborok betonszürke kulisszái között, míg ideértem. Elképzelhető, milyen poggyásszal érkeztem, élők és árnyalakok bajtársi kíséretében. Súlyos kabátomat épphogy a fogasra akasztottam (olyan volt, mint egy vasöntvény), és már várt tetők fölé pillantó szobám. Elnéztem a füst hínárjait, az ősz barna iszapját a parkban, aztán lassan kiraktam a sok kacatot - életem és mesterségem tárgyait - ami óhatatlanul a vándor csomagjába kerül egy ilyen hosszú út alatt. Leültem és vártam.
Olykor becsöngetett a postás, néha szólt a telefon. S egyszerre észrevettem, hogy a franciaerkély rácsozatára odaszokott két madár. Egy súlyos testű, billenős léptű, rozsdafekete - talán vasból való - és egy finoman formált, apró kerámiasárga. Ez utóbbi, mintha összebeszéltünk volna, olykor kölcsönadja a röpülését, s bár ez eléggé fáraszt, és a körzeti orvos is határozottan lebeszél róla, élek az alkalommal, körbe-körbe repülök a szobámban.
Szereztem végül egy csavartbundájú fekete kutyát, aki nyájőrző ösztönével összetereli körülöttem az elkószáló szeretetet, amelyre, szégyen kimondani, de mivel mesterségem természete a szemérmetlen közlékenység, hát mégis kimondom: erre elég nagy az igényem. Hozzáteszem, az ebbel ritkán váltunk szót, de a több ezeréves beidegzés alapján - törzsi tüzek, bolyongás őserdők liánjai között, közös űzöttség - elég jól megértjük egymást.
A lakbért postán fizetem be - ó, tündéri, leányillatú kis posta! - színes, ragasztós szelvényeivel: ajánlott - recommandé, légiposta - par avion, ismeretlen - inconnu. Nyugta nem érkezik soha, de állítólag a Pilisi hegyek közepén, ahol az ezüstre fent hegygerinc és a felhők gyöngyszürkéje találkozik, minden befizetésemet jóváírják.
Megesik, hogy néha villamoson elutazom anyámhoz, Keresztúrra, ott vár már több mint harmadfél évtizede, közel a kerítéshez, olyan szerényen, mint életében. És ugyanott barátom, Fehér Sanyi.
Egyébként régi szaktársaimmal is szoktam találkozni, ha nagyidőben is, olykor-olykor. Ezek az egykori szilaj segédek és fürge inasok lassan vénülnek, mint az idő. Nem, nem. Az idő nem vénül, mi öregszünk. Bár legtöbbször csak a másik arca mutatja saját romlásunkat. Mi közöm hozzá?
Lemegyek a parkba, a mellvédre ülök, a gyönyörűen vaskos kőanya, a szoborasszony mellé. Amikor idehozták és daruval a helyére emelték, Angelikaváros lakóinak többsége, világnézetre való tekintet nélkül, a kiátkozás, bibliai kiátkozás szavait hallatta. Hogy mezítelen, hogy szemérmetlen! És hogy a gyermekeik! Csodálatos egység a maradiságban.
Figyelem a fákat, a díszbokrokat: katonásan, sorközt betartva sorakoznak. Egy kőharsonás ifjú a kürtjébe fúj, a társaság indul. Egyszerre olyan sima lesz a park, mint egy felvonulási terep. A levegőben platinaizzású rakéták, észak felől sötét dübörgés erősödik, közelednek a tél tankjai. Valaki vezényel, narancspiros lángok, össztűz. Különböző felhívások a falakon.