ÁGYAK A HORIZONTON

avagy ALBÉRLŐK

 Dráma három hangra (69 perc)
1968 májusban, Párizsban írta Vészi Endre

Itt a hanganyag választható:
       - V. E. felolvasása (Albérlők címen)
        - A rádióban elhangzott hangjáték
                  Rendező: Cserés Miklós dr.
               Dramaturg: Lóránd Lajos
               Szereplők: Kiss Manyi, Páger Antal,
                                    Sinkovits Imre,

Nagyvárosi ballada

1

VIOLA: Akkor lett minden rossz, amikor a fiatalember belépett ide.

LAJOS: Harminc év múlva már olyan mindegy lesz, hogy miben rohadt el az életünk.

FIATALEMBER: Nekem csak egy ágy kellett, semmi más, én nem akartam semmi többet. Ennyi volt az igényem.

VIOLA: Ennek a fiúnak puha, göndör volt a haja, és a szeme olyan világos, mintha belülről világították volna. A hangja... hát az kellemes, mint egy filmszínészé.

FIATALEMBER: Engem Nagy Józsi küldött, tetszik rá emlékezni talán, a nagyságos asszony régebbi lakója volt... egy kicsit sántít... Azt mondta Nagy Józsi, csak hivatkozzak rá. Ennyit mondott.

VIOLA: Úgy szólított, nagyságos asszony, de később ő is csak Violának hívott. A fiúk engem mind Violának hívtak, de szeretetből... Engem mindenki szeretett. (Az akkori jelenet jelen idejében.) Hogy Nagy Józsi ajánlja magát? Az nekem elég. Harminc hónapig lakott nálam, amíg aztán sikerült lakást szereznie... főbérlő lett. Megjegyzem, ahogy megláttam először, tudtam, hogy ez a fiú viszi valamire, ennek még lesz az életében saját lakása is. A higgadtság a szemében, a nyugalom a homlokán. És a komoly felfogása. Főleg az. A harmadik ágy volt az övé, látja? Ott az ablak mellett. Szerette a világosságot meg a levegőt.

FIATALEMBER: Nekem tökmindegy, kérem, nagyságos asszony, hogy ablak vagy nem ablak, nekem nincsenek igényeim. (Élesen nevet.) Csak sötétzárka ne legyen.

VIOLA (tűnődő jelen időben): Én akkor azt mondtam neki, ne hívjon nagyságos asszonynak. Mondja csak azt, mint a többi fiú, hogy Viola. A lakóimnak, ha rendesek, ha megbecsülik magukat, Viola vagyok.

FIATALEMBER (éles, múltbeli nevetéssel): Kérem, Violácska.

2

VIOLA: Akkor lett minden rossz, amikor Lajos, a szobaparancsnok, a legjobb fiú, aki már kilenc éve lakott nálam... amikor Lajosom bejelentette... (A múltban.) Jó a lábának ez a meleg víz, Lajosom, vagy töltsek még hozzá?

FIATALEMBER (jelenben): Ne másban keresse a hibát, Violácska. A hiba benne van a dolgokban, mint a mag a földben. Abban, hogy magának hatvanöt éves korában odaadták a volt gazdái ezt az egyszoba-összkomfortot, meg abban, hogy ebbe a lovardába beállított az Ellbogenék faragott ágya mellé négy másikat. Öt idegent fogadott be. Befogadta a bizonytalanságot. Nem vette észre, hogy kigyulladnak a lámpák, és a vészjelző jelezni kezd.

VIOLA: Ne sajnálja magától a lábsót, Lajosom, kell a lábának, nemcsak a kezével, a lábával is dolgozik maga. Micsoda súlyokat cipel, Lajosom, micsoda súlyokat!

LAJOS: Megszoktam. Van hozzá erőm, kondícióm, ennyi az egész. Hórukkember vagyok, lehetne azt is mondani, hogy tróger. Én választottam magamnak. Nem vagyok idecsöppent, átképzős, volt úriember. Én trógernek születtem. És ha volna gyerekem, a Tefuhoz adnám őt is, mint, mondjuk, a bányász a magáét a bányába adja.

VIOLA (kuncogva): Gyereke, Lajosom? Maga már kitart a nőtlenség mellett!

LAJOS (kurtán): Megnősültem. (Hosszú, hosszú csend.)

VIOLA (jelen időben): Azt hittem akkor, hogy ugrat vagy megkeveredett. Bár olyan csöndes a természete, mosolyogni is ritkán szokott, viccelni pedig? Soha. "Gyereke?" kérdezem én. "Megnősültem" - mondja megint, és komolyan. Hogy közben mit beszéltünk még, nem tudom. Ha keresztülnézek ezen a húsz hónapon, csak ezt az egy szót látom: megnősültem.

LAJOS (a múltban): Legyen szíves egy kicsit még a forróból (Szünet után.) Igen. Megnősültem.

VIOLA: Hát akkor az elmúlt vasárnapon volt. Amikor még a kalapját is elővette a szekrényből. A kalapját, istenem! És fényesre pucolta a cipőjét. Fényesre pucolta... (Hirtelen ordítozni kezd.) Ide, az én lakásomba asszony nem teszi be a lábát. Én évekkel ezelőtt... amikor a lakóm lett, megmondtam becsületesen, hogy az én küszöbömet... (Lesújtva, egész csendesen.) Megnősült... Hát nem ezt vártam magától, Lajos.

LAJOS: Nem hozok ide senkit, ne féljen. Ez már ezután is az én ügyem lesz, a magánügyem.

VIOLA: Nem lehet tudni semmit. Hallottam már olyasmiről... ó, de mennyi mindenről hall az ember a hosszú életben... Szegény Kozmánénál is úgy kezdődött... az egyik fiú, az egyik lakó bejelentette, hogy megnősült, de semmi aggodalom, ő is külön, a párja is külön. "Egyszer megnézheti az asszonyka, milyen a szállása nálam... " - így ez a Kozmáné. Mert elhagyta a józan esze! És tényleg, a fiatalasszony egy szerda estén, egy esős szerda estén eljött, és csak úgy, éppen átmenetileg, leült a vaságyra, a férfi ágyára. És többé soha, soha nem mozdult el onnan. Kozmáné könyörgött neki, fenyegette, a házmesterért szaladt. Nem és nem. Egészen addig, míg belehalt, igenis, az orvos mondhat bármit, ebbe halt bele. Van itt egy másik eset is... Mennyi mindent hall az ember, mennyi mindent megél! Ezt a csarnokban mesélte egy másik főbérlő... Ő azt mondta a fiúnak, aki azt mondta, hogy megnősült, nézze csak... (A hangja távolodik.) ... és az a nő, a felesége, soha, de soha nem ment ki a lakásból. Valahonnan szereztek egy spanyolfalat, ahogy mondani szokták, egy paravánt... egy virágos tapétával leragasztott paravánt...

FIATALEMBER: Ezt a dolgot nem lehet megállítani, Violácska. Az emberek, amíg fiatalok, menthetetlenül összeházasodnak. Persze már aki. És hiába áll keresztbe, Violácska, az öreg kis testével, nem tudja megállítani őket. Ezek olyanok, mint a vízáradás, mint a vihar, mint a francnyavalya! Szereznek egy paravánt, vagy ki tudja, micsodát, és bekerítik magukat! És magát is, Violácska...

3

VIOLA: Nem tartozik ide, de ha szóba kerül, elmondom, nem az én szégyenem, én soha nem ismertem a szüleimet, vagyis lelencgyerek voltam, és szolgáltam öreg koromig, egészen addig... Ellbogen úrék rendes útlevéllel távoztak - dehogyis tettek volna szabálytalanságot! Kimentek Kanadába, egyszóval kivándoroltak. És rám hagyták ezt a lakást. Egy szoba, alkóv, vécé a lakásban. Azonkívül a konyha mellett a kis benyíló, ami az enyém is volt mindig, igaz, hogy ablak nélkül. Akkor mindjárt az volt a gondolatom, látod? a szüleid átnyúltak érted a túlvilágról. Nem az eszemnek köszönhetem, nem a jó szívemnek, csakis annak, hogy a halottak átnyúlnak értünk a függönyökön. (Múlt időben.) Itt, fiatalember, meglehet a jó helye. Ez lenne az az ágy, az ötödik. Itt ellakhat, ha nincs bajunk egymással, akár évekig.

LAJOS (a múltból): Még egy kis forró vizet, Viola, ha lenne szíves, a lavórba.

VIOLA: A többi négy fiú, mert én csak így hívom őket, mind rendes, komoly ember. Szeretik azt, ami állandó, amire számíthatnak. Nálam békesség van, nyugalom. Reggel mennek, este jönnek, nem zavarkodnak. Nincs hangos rádiózás, nincs ultiparti, nincs üvegből ivás. És ezenkívül... a küszöbömet nő nem lépheti át. Értjük, ugye? Igen, a lakóim tisztelik egymást, és tisztelnek engem is. És még valami... fiatalember. Nálam kapuzárás előtt kell hazajönni. Nem lehet elkívánni egy idős nőtől, aki már megdolgozta a magáét, hogy virrasszon a lakói után. Mert amúgy kulcsot nem adok.

FIATALEMBER (élesen): Senkinek?

VIOLA: Senkinek. (Jelen időben.) Akkor lett minden rossz, amikor az a fiatalember betette ide a lábát.

FIATALEMBER: Magának se ad kulcsot?

LAJOS: Nem kértem tőle. Mért nevet? Nem kértem tőle. Tegyük el magunkat holnapra. Jó éjszakát.

VIOLA (a múltban): Ez lenne az az ágy, az ötödik. Itt ellakhat, ha nincs bajunk egymással, évek hosszat. A többi négy fiú, mert én csak így hívom őket, mind rendes, komoly ember. Szeretik azt, ami állandó... Nálam békesség van.

FIATALEMBER: Magának se ad kulcsot?

4

VIOLA: Rossz álmom volt, Lajos. Nem is tudom, álom volt, vagy valami más... azt álmodtam, hogy itthagytak az ágyaim. Először csak a négy vaságy, Lajos. Fölemelkedtek egymás után, és kiúsztak az ablakon. A két sor tető között még egymásban volt a sötét meg a világos. És ezek már ott voltak a két sor tető között, s átúszott rajtuk a sötét meg a világos. De mindez nem elég, Lajos. Az ötödik ágy, az Ellbogen úrék ágya is eleresztette hirtelen a padlót. Most lehetett csak látni, milyen nehéz fából van. Minden egyes része hangosan recsegett, ahogy lassan - hogyan is fért ki rajta? - kiúszott az ablakon, az utcára, a tetők közé. De a legnagyobb baj nem ez volt, hanem az, hogy maga is benne volt az ágyban... És maga is kiúszott az Ellbogenék ágyában a tetők közé, és a maga arca körül is ott reszketett a sötét meg a világosság... Rossz álmom volt, Lajos. Nem válaszol nekem?

5

FIATALEMBER: És kilenckor lámpaoltás, mint a kaszárnyában, szorít engem ez a gallér. Elszívhatok egy staubot?

LAJOS: Engem nem zavar.

FIATALEMBER: Nem azért, hogy zavarnám, de az ember mindenesetre megkérdezi. Van, aki lehunyja a szemét, és máris durmol.

LAJOS: Én nem.

FIATALEMBER: Nekem mindig kellett valaki, akihez szóljak, mondani magamból a nagy semmit. Alszik?

LAJOS: Nem.

FIATALEMBER: A lakótársak már húzzák.

LAJOS: Korán kelnek.

FIATALEMBER: Megjegyzem, én is. Messzi a meló.

LAJOS: Mit dolgozik?

FIATALEMBER: Portáldarus voltam Csepelen. A tegnapi szent napig. De levettek róla. (Várja a kérdést.) Csőlátásom van. (Újra azt reméli, hogy kérdezik.) Az annyi, hogy csak kis darabot látok az egészből. (Szünet.) Alszik, szomszéd?

LAJOS: Én nem.

FIATALEMBER: Azt hittem, hogy már bedobta a szundit. Mert ami igaz, igaz, csuda intelligensen hallgatott. Tényleg nincs még ingere? Én, ha becsukom a szemem, mintha rám omolna a ház, vagy egy hegy, és soha nem jövök ki alóla. Mintha egy szemétdomb alatt vándorolnék. Volt már így?

LAJOS: Én nem...

FIATALEMBER: Van, amikor gyűlölöm a sötétet. Mintha folyékony gumiból volna. Mintha teletömnék a számat és a szememet szalmával. Ismerős ez magának?

LAJOS: Nem.

FIATALEMBER: Furcsa. Vagyis az a furcsa, hogy én vagyok ilyen. Gyermekkoromból maradt. Mindig kellett egy kis pont, amit látni lehet. Az ablakon fatábla volt, és anyám éjjelre bezárta. Ha most nem látok egy kis fényt, meghalok. Vagy fölém hajol valaki, és kivájja a szememet. Addig fúrtam a szememmel a fatáblát, amíg lyukat fúrtam rajta, olyan kis lyukat, mint egy gombostűfej. Az aztán ragyogott. Persze a lyuk, meg minden egyéb, nem létezett sehol, de nekem prímán jött. Alszik?

LAJOS: Aludnék.

FIATALEMBER: Nehéz a melója?

LAJOS: A Tefunál vagyok.

FIATALEMBER: Fogjukmegemberek?

LAJOS: Fogjukmegemberek.

FIATALEMBER: Az konkrét.

LAJOS: Aludni kellene.

FIATALEMBER: Hát ha kellene, ha nagyon muszáj, ha nincs más megoldás... aludjon, Lajos bátyám.

LAJOS (kis meglepetéssel): Lajos bátyám?

FIATALEMBER: Így hívnám, ha meg nem bántom vele.

6

(Halk füttyszó, kétszólamú.)

FIATALEMBER: Csak azért szólok, mert látom, hogy ég a cigarettája. Adna egy kis tüzet? Kösz.

LAJOS: Hány óra?

FIATALEMBER: Mennyit is mutat a foszfor? Húsz perc híja éjfél.

LAJOS: Nem azért mondom, de Viola nagyon nem szereti, ha valaki ilyenkor járogat haza.

FIATALEMBER: Tudom, tisztelettel, megkaptam én is napiparancsba, de engem, úgy látszik, megvár. Szimpatikus vagyok neki.

LAJOS: A többieket zavarja.

FIATALEMBER: Mint a macska, úgy járok, lábujjhegyen. Figyelemmel vagyok én arra, amire lenni kell.

LAJOS: A kölniszag, amit hoz magával, az zavarja őket. Fölébrednek tőle.

FIATALEMBER: A kölnitől? Panaszkodtak?

LAJOS: Nekem nem, de azért el tudom képzelni.

FIATALEMBER: Magát zavarja, Lajos bátyám?

LAJOS: Engem ugyan miért?

FIATALEMBER: Csak gondoltam. Nem tehetek róla, a nők szagosítják magukat, és abból marad a bőrömön valamennyi.

LAJOS: Mi van a csőlátással?

FIATALEMBER: Kösz. Jól érzi magát. És mivel szeretem a nőket váltogatni, mindig más és más ragad a bőrömön. Én, megjegyzem, bírom. Egy szippantás, és az egész nő a teljes műsorával megjelenik. Mint a moziban. Csakhogy ez több. Egy szippantás ebben a fokhagymaszagú sötétben, és teljes kivilágítás, sztriptíz. Látott már sztriptízt, Lajos bátyám?

LAJOS: Aludni szeretnék, nem megmondtam?

FIATALEMBER: Mélyről jönnek a dolgok.

LAJOS: Milyen dolgok?

FIATALEMBER: Minden dolgok. Dögsötét ez az éjjel, mit szól hozzá?

LAJOS: Majd fúr magának egy lyukat bele.

FIATALEMBER: Nagyon jó. Mint gyerekkoromban.

LAJOS: Alszunk?

FIATALEMBER: Nekem mindegy.

LAJOS: Micsoda mindegy?

FIATALEMBER: Mondom, a bőrömbe szagolok, fölszippantom a mai babát. Látom a szép macskapofáját, a vastag száját, pirosan fénylik, mozog az ajka, de a hang később hallatszik. Rosszul van összeszinkronizálva. (Hosszú csönd, a Fiatalember halkan, hízelkedően megszólal.) Elaludt, Lajos bátyám? (Nincs válasz. További csönd. Egy idő múltán Joó Lajos kezd beszélni; szeretne hallgatni, de muszáj megszólalnia.)

LAJOS: Mennyi az idő?

FIATALEMBER (frissen, élénken): Várjon csak, Lajos bátyám... negyed kettő. Nem megy az alvás? Ilyenkor gondolni kell valamire. Mindig gondolni kell valamire. Nekem, tudja, nincs vagyontárgyam, de tele vagyok eseménnyel. Van mire gondolni. Nincs unalom. Ha valakire ráunok, dobom. Minden és mindenki addig, ameddig. Ez az elvem. És a nők... nem mintha nagyon bíznék a nőkben! De kell a szórakozás, kikapcsolódás. Mert az igaz, hogy mindegyik más és más. Adja, amit tud. Nekem csak egy dolgom van, ami megmaradt, mint egy gyöngyház gomb a szivarzsebben. A gyerekkorom. Azt, akarom, nem akarom, mindig elő kell venni. Nőügyben, mindenben. Tudja, Lajos bátyám, az a fatábla az ablakon. Az apám sitten volt, rendetlenkedett az öreg. De anyám szorgalmasan zárta a fatáblát. Mert az ágyban, mármint őmellette, egy idegen pók feküdt. A pók mindig lámpaoltás után jött, úgy lépett a szobába, mint a huzat, a levegő is meghidegedett tőle. Ez volt nekem a startpisztoly, Lajos bátyám. Azóta nincs állandóság. Jó, szeretem a nőket, mert, hogy mondjam magának, bebútorozzák az életemet. De anyakönyvvezetőhöz vigye őket más. Az emberiség másik fele. És a koporsójuk mögött is más gyalogoljon. Érti ezt, Lajos bátyám? (Választ vár, de csak hosszú csend következik.) Az álomkóros istenedet, te süket. Ez vadul durmol.

LAJOS: Mondd csak. Hallgatlak téged.

7

(Halk füttyszó, kétszólamú.)

FIATALEMBER: Húsz perc híja éjfél. Na, ezt csak azért mondom, mert megint megvárt Violácska. Még derült is a honleány, micsoda tavaszi szagom van ebben a lepra őszi esőben. Mert nem igaz, Lajos bátyám, az csak kitalálás, mintha az esőnek jó szaga lenne. Kátrányszagú és vizeldeszagú a legillatosabb eső is, szentigaz.

LAJOS: Tényleg jó szagot hoztál magaddal.

FIATALEMBER: Igen, az új babának határozottan jó szaga van. Valami szappangyárban csomagolónő. (Kis csend után.) Megkérném valamire, Lajos bátyám. Ha csak egy mód van rá, tegezzen. Megígérem, nem tegezem vissza.

LAJOS: Tegezhetsz te is.

FIATALEMBER: Csak a szimpátia miatt. Magát valahogy tisztelem. Éppen ezért én nem tudnám tegezni.

LAJOS: És mért akarod, hogy én tegezzelek?

FIATALEMBER: Ha egyszer így akarom. Szabad ember vagyok.

LAJOS: Hát akkor - szervusz - neked!

FIATALEMBER: És mondja csak, ha már itt tartunk, nem zavarja a maga csőrét, hogy én éjfél felé járok haza, és akkor nem hagyom aludni? De nem tudom szó nélkül befejezni a napot... Nekem el kell mondanom a magamét. Volt idő, amikor hangosan beszéltem magamban. Azt hitték, már adhatják a beutalót a diliházba. Magának sose volt muszáj, hogy... maga soha nem érzi, most el kell mondanom mindent, valamit, akármit, ami a begyemet nyomja? Embernek. Kutyának. Mindegy. Valakinek.

LAJOS: Valakinek?

FIATALEMBER: Például nekem, aki nap nap után itt alszok maga mellett, akivel összepárosította a lottószerencséje.

LAJOS: Nincs nekem mit mondani.

FIATALEMBER: Azt beszélik itt a fiúk, hogy nemrég nősült. És szombat éjszakánként üres az ágya, ezt én is tudom. Hogy bírja ki, hogy mindent lenyeljen? Hogy erről soha, de soha ne mondjon valamit? Én, ha örülök, vagy ha dühöngök, ki kell hogy adjam magamból. (Élesen nevet.) Maga szombat éji kakas, Lajos bátyám, de sohasem kukorékol.

LAJOS: Nem tartozik az senkire, az én magánügyem, nem? És meg is kérlek rá...

FIATALEMBER: Fő a lelki élet, hózentrágerral.

LAJOS (ingerülten): Miket beszélsz?

FIATALEMBER: Mondás a mélyvízből. Filozófia.

LAJOS (gyanakodva): Én téged, hallod, nem értelek. Én ezt a nagy keverést egyáltalán nem értem.

FIATALEMBER: Ahhoz sorozatban kell látni a dolgokat.

LAJOS: Engem ne keverj, hallod? Ha így beszélsz, fordulj a bal oldaladra, és aludj.

FIATALEMBER: Most megbántottam, Lajos bátyám?

LAJOS: Engem nem.

FIATALEMBER: Mert olyan szemérmes ember maga, kajakos ember létére... úgy hordja a karján azt az izomköteget, mint más a felszerelését, de ha az ember úgy akar beszélni, mint ember az emberrel... nahát, szóval ebben van az én előnyöm. Engem nem lehet megsérteni. És én nem hallgatok semmiről, nekem nincs titkom, átlátszó vagyok, mint az üvegablak nagytakarítás után, és ez az, amit élvezek. Mondtam én, Lajos bátyám, ezt nem lehet megfizetni. A lelki nyugalom, a szabad lélegzet, megyek, jövök, ahogy akarok, mondom, amit gondolok. Maga úgy fekszik ebben a nagy szentségben, ebben a faragott ágyban, hogy mozdulni se mer. Lefogadom, lakjon itt bár nem tudom, hány éve, kapuzárás után még nem zörgetett rá az öreglányra. És hogy kulcsot kérjen? Hogyan is merne ilyesmit? És a házasélete... Olyan titokban tartja, mintha a feleségével csalná a feleségét.

LAJOS: Na, most már elhallgass, mert szétkenem a szádat.

FIATALEMBER: Megteheti, erősebb, mint én. Én ebben is szabad vagyok. Ha szétveri a pofámat, az se a maga öröme lesz, hanem az én szabadságom, mert én ezt is megengedem magamnak. Inkább dekorálják ki a képemet, de én nem nyelem le, amit ki akarok mondani. Fizettem érte eddig is. Költség nem számít. Érti ezt, Lajos bátyám?

LAJOS: Én ezt egyáltalán nem értem. És nem tudom megérteni ezt a nagy boldogságodat se.

FIATALEMBER: Tudom, Lajos bátyám.

(Hosszú csönd. Lajos váratlan dühvel rátámad a fiúra.)

LAJOS: Nem hagynád ezt a sok rohadt dumát? Levennél már a műsorról? Nem vagyok a te bohócod.

FIATALEMBER: De hát szóltam én valamit, Lajos bátyám?

LAJOS: Jó, neked nem kell senki és semmi. Jó. Nem szerzel soha lakást magadnak, nem is akarsz. Jó. Nem kell feleség, amíg van másnak. Ez is jó. De ha megvénülsz? Ha nemcsak azt mondják rólad, hogy csőlátásod van, hanem reumád, szívbajod, tüdőtágulásod? Akkor hova az ördögbe mégy, mi? A nagy szabadságoddal? Meg a nagy száddal.

FIATALEMBER (belső, csöndes nevetéssel): A halál ellen megvéd a főbérleti lakás? Vagy a feleség? Ha selejt leszek, megyek kórházba, menhelyre, szemétdombra, oda, ahová befogadnak. Ahová tartozom. És különben is, az ember csak addig ember, amíg viszket utána a nők micsodája, ez egyszeregy, Lajos bátyám... de hát ezt én hiába magyarázom, maga földön él, én holdon. És különben is minek untassam magát.

LAJOS: Mondd csak, engem nem zavarsz. És nem is haragszom. Beszélj, ha muszáj, ha ez a kívánságod...

8

VIOLA: Nézze, Lajos, most, hogy ketten vagyunk... én már régóta, hónapok óta szeretnék beszélni magával... ne mondjon semmit, látok valamit az arcán, ismerem én magát... magát bántja valami, érez valamit ellenem. (Elhallgat, megnyugtatást remél, ám Lajos nem szól.) Nem mond semmit, értem én. (Ismét vár.) Valamit azért csak mondhatna, megérdemelném az őszinteségét, azt hiszem. Jó, akkor mondom én. Nézze, Lajos... fél éve, hogy azt a dolgot... hogy is mondjam, bejelentette nekem... Ne nézzen ilyen haraggal, nem jelentette be, csak... hogy fejezzem ki, édes istenem, eddig mindig a legjobb szavakat adtad a számba!... szóval maga megmondta, Lajosom, hogy megnősült. Én ezt eleinte nem akartam elhinni. Nem, az nem lehet, Lajos ilyesmit nem csinál. De most már tudom, hogy igaz. Mert azóta valami másképpen van közöttünk. Kilenc éven keresztül én úgy bíztam magában - nem, nem mint a fiamban, lány vagyok, sose volt gyerekem, nem tudom elgondolni, milyen lehet, ha valakinek van, nem is akarom, mert amit hallok, az rossz, nagyon rossz, lakás miatt, pénz miatt, minden miatt... Én nagyon bíztam magában. Ki volt az én támaszom eddig; Lajos? És maga itt még mindig a szobaparancsnok.

(Visszaidézett mondatfoszlány a mitologikus múltból.)

LAJOS HANGJA: ... ennek a nőnek csak ez az öt ágya van, és ha te ezt nem érted, fiacskám, és részeg dögöket cipelsz ide, akkor én megtanítlak rá... (Ordítva.) Söprés innen, de ebben a szent pillanatban!

(Egy másik emlék részlete.)

VIOLA: ... én is a szegénységből jöttem, fiatalember, és most is szegény vagyok... A miheztartás miatt csak annyit mondhatok, nálam a legrégibb lakó a Lajos, a Joó Lajos. Őhozzá kell igazodni mindenben... Tessék csak megfigyelni az ágya környékét, egy szemernyi hamu, annyi sincs körülötte... Tessék csak megnézni az ágyát, ő minden reggel, pedig hajnalban kel, rendesen beágyaz magának, elsimítja a takarót, úgy marad utána minden, mint egy jó gyermek után, pedig hát komoly férfi...

(A monológ folytatása jelen időben.)

VIOLA: Én úgy vagyok magával, Lajosom, mint egy jó ajtóval, amit be lehet zárni, és az ember nyugodtan lehet, vagy mint egy nagy ablakkal, kinéz az ember mögüle, látja az embereket, az üzleteket, a lámpákat, és őt mégsem látja senki... Nézze csak, talán elhozhatná egyszer az asszonyát... bemutatni, ismerjük meg egymást, nézzünk egymás arcába... (Ettől a gondolattól megrémül, hangja megváltozik, kapkod levegő után, mintha üldözné valaki.) Nem, összevissza jár a szám! Nem lehet a rendet megbontani. A halottaim ezt nem engedik. Nem, Viola, te hetvenöt éves leszel szilveszterkor. Te nem lehetsz ilyen könnyelmű, nem áldozhatod föl magad, te ne add ki a kezedből az ajtókulcsot, védd meg, ahogy tudod, ezt az öt ágyat, ezek a te kenyérkeresőid, ezeket te nevelted magadnak.

(Halk füttyszó, kétszólamú.)

LAJOS: Megjöttél?

FIATALEMBER: Olyan ez a hideg, mint a kompresszor, széttördeli az ember csontjait.

LAJOS: Már te is panaszkodol?

FIATALEMBER: A hideget nem bírom. Nem tudok ellene kitalálni semmit.

(Hosszú csönd, egyik sem szól.)

LAJOS (csodálkozva): Te már alszol?

FIATALEMBER: Arról nincs szó, csak becsuktam a szemem. Olyan babával voltam együtt, hogy muszáj látni tovább. Tudja, vad pofájú, szűk szemű, és ha megrázza a több mázsa haját, hát szikra hullik belőle... De mit rongálom én a maga erkölcsét? Elmegy a feleségéhez, ahogyan szokott, szombat este, és egyszerre észreveszi, hogy kezdi unni ezt a rendes asszonyt.

LAJOS: Mit kezdek én unni?

FIATALEMBER: Unni a kedves feleségét. Ha én megtanítom az igazira.

LAJOS: Csak gombold be azt a mellényt, és ne nagyzolj nekem.

FIATALEMBER: Nézi, Lajos bátyám, a villanyt a kispiszkos fölött, és azt hiszi, csillag, egészen addig, amíg valaki meg nem mutatja, milyen is az igazi, már úgy értem, csillag.

LAJOS: Csak mondd, mondd, engem nem etetsz meg.

FIATALEMBER: Mert mit tud maga az igaziról, már ne haragudjon, Lajos bátyám. Nem sokat. A legtöbb ember alig tud valamit az igaziról. Élik az életüket, és azt hiszik, benne vannak a közepében. Azt mondja nekem az a kis dzsingisz-pofájú: bogaram, költözzél hozzám. Kétszobás főbérletije van, a férjét nemrég nyugdíjazta, és a kisszobát kiadná nekem. Azt mondja, élnénk hárman, mint a galambok. (Átélve, vaskosan, vidáman.) Hohó, te gyönyörű kancám, te is a függetlenségemet akarod? Egy rohadt puha ágyért és komplett reggeliért legyek nálad inspekciós, hogy elővehess bármikor? Nem, édes bogaram! Szóval összedörzsöltük az érdes felületet. De figyelje meg, holnap biztos, hogy fölhív az üzemben. Döglik utánam. Megismerte a jellegemet. Az igaz, a bőrének olyan csudálatos szaga van, hogy hirtelen légszomja lesz tőle az embernek. Aludjon, Lajos bátyám, velem is jól bevásárolt, hogy sosem engedem pihenni. Jó éjszakát!

(Véglegesnek tűnő csend, amit a másik szakít meg.)

LAJOS: Miért mondod te rólam, hogy nem tudom, mi az igazi?

FIATALEMBER: Felejtse el. Szédült vagyok. Nem kell engem komolyan venni, Lajos bátyám, az én szavamra nem adnak az ótépében egy vas nem sok, de annyit se.

LAJOS: Te gondolsz valamire.

FIATALEMBER: Semmire. És ne haragudjon rám...

LAJOS: Az emberben fönnakad egy szó, és nem hagyja nyugton.

FIATALEMBER: Mondom, hogy aludjunk. Szép álmokat, Lajos bátyám. (Csönd.)

LAJOS: Te valami olyasmit mondtál, hogy én nem tudom, milyen az igazi nő. Hát én, ha éppen tudni akarod, elégedett vagyok a feleségemmel. Rendes nő, tiszta és nyugodt. Ilyen nő neked nem is létezik. Szombat délután megvárom a Délinél, megyünk a Vérmező mellett, és egyszerre minden a helyére kerül. Minden elrendeződik. És amikor a szobájában kinyitja a bőröndöt, és kiveszi belőle a friss lepedőt, a párnahuzatot meg a vaníliás süteményt, az egész világnak olyan finom szaga lesz. (Csönd.) Elaludtál, te?

FIATALEMBER: Mondja csak.

LAJOS: Mit mondjak?

FIATALEMBER: Mit tudom én! A friss lepedőt meg a vaníliás süteményt.

LAJOS (nagyon halkan, rekedten): Igazad is van, az ilyen szemétláda, mint te vagy, csak röhög az emberen. Mert nem veszi be a lelked, hogy ilyen is van.

FIATALEMBER: Megint sérteget, Lajos bátyám? Adtam én rá okot? Vagy csak fölszaladt a higany?

LAJOS: Jó, jó.

FIATALEMBER: Velem kiabál, mert a sorsával nem tud kiabálni. Aludjunk. (Csönd.)

LAJOS: Tényleg alszol? (Nincs válasz.) Nem alszol te, hallom a lélegzeteden. Szóval... neked abban van igazad, hogy nem könnyű, arról nincs is szó. Az unokaöcsém altiszt egy export-vállalatnál. Lovakat szállít az a vállalat külföldre, versenylovakat... szóval az ő altiszti szobáját kapjuk kölcsönbe minden szombat éjszakára. Barátságos kis fészek, a falak telis-tele a versenylovak fényképével. (Hirtelen indulattal.) Röhögsz?

FIATALEMBER (nyugodt türelemmel): Nem én, Lajos bátyám! Csak gondoltam valamire. (Szünet.) Maga is külön, az asszony is külön. Egyszer egy héten - már ne csapjon a pofámba - szabály szerint lefeküsznek a lóvállalat altiszti szobájában. Nem akar ütni? Jó, akkor mondom tovább. Magának, Lajos bátyám, ez így rendben van. Legfeljebb nem könnyű, ahogy mondja, ennyi az egész. De kettőn áll a vásár. És ha egyszer fokhagymás lesz ez a dolog a kedves feleségének? Ha egyszer ő mondja ki, amit maga nem mer kimondani? Hogy ez így nem élet, ezt nem lehet évszámra folytatni? Én ismerem a női lelket, attól hamar kiborul az ilyesmi. Erre nem gondolt, Lajos bátyám?

LAJOS: Járatod a szádat összevissza. Mintha ez nekem nem jutott volna az eszembe. Mintha én így képzeltem volna el a házasságomat. Mit akarsz, te vadbarom? Hát ha nincs lakás, ha ágyrajáró vagyok, neki meg van rendes szállása, ahol dolgozik? Akasszak le a szögről egy kastélyt? Vagy befizetsz helyettem?

FIATALEMBER (álmos közönnyel): Ebben van igazság. De sajnos... nem tudom, merjem-e kimondani - a magafajta embernek nem is lesz saját lakása ebben az életben soha! Nehogy dühöngeni kezdjen, Lajos bátyám, nem akarom én hergelni magát. Amit én mondok, az történelmi tény. Amikor magát útnak indították ebbe a krómozott világba, úgy töltötték ki a céduláját, hogy dolgozni fog... örökkön- örökké dolgozni, lesz hozzá ereje is meg kedve is, de lakás, főbérleti lakás - az nuku.

LAJOS (fájdalmasan, tehetetlenül): Mért beszélsz így velem?

FIATALEMBER: Mert a jóakarója vagyok. És nem mert az ágyszomszédja. Tudja, hány ágyszomszédom volt ebben az életben? Az a sok pofa, az a sok beszéd... mintha kimosták volna belőlem mind! Elmúltak, mint a torokgyulladás. De maga... kirakom a kártyáimat: magát sajnálom. Mintha a bátyám volna, aki nincs. Lehetne lakása, van hozzá joga, de nem lesz. Így nem lesz. Pedig hát képzelje el magát mint főbérlő. Megjön az asszonyka a Délin, ahogy szokott, szombat délután, a vonatja lassan betolat, ő már ott áll a lépcsőn... (Ezalatt nagyon csöndesen régi fonográfhangon katonazene kezdődik a szöveg mögött. És ez a jelenet végéig megmarad.) Jön az asszonyka, kezében azzal a kofferral, amiben a friss ágyhuzat meg a satöbbik vannak. Maga, Lajos bátyám, elébe szalad, lesegíti, karon fogja, viszi az emberek között. Mennek, mennek a Vérmező mellett, és egyszerre maga azt mondja: Már nem a lóirodába megyünk szerelmeskedni, kismindenem, van saját fészkünk, kismindenem.

(Az utolsó szavaknál erősödik a zene, amely a szünetben éri el tetőpontját.)

9

(Zene, majd hirtelen csend.)

LAJOS: Elég volt ebből! Mit gazdálkodsz te itt az idegen holmival? Én soha még nem nyúltam Viola gramofonjához, te meg bömbölteted, mintha a tiéd volna.

FIATALEMBER: Csudálatos lemezei vannak az idős nőnek. A legdivatosabb is ötvenéves.

LAJOS: A volt gazdáitól örökölte. (Újabb harsogó motívumok.) Mondtam már, hogy hagyd abba, ne kutass! (Zene elnémul.) Én itt vagyok nála már kilenc éve, de én soha nem nyúlok a dolgaihoz.

FIATALEMBER: Magának, úgy látszik, gyerekszobája volt, Lajos bátyám. De nekem? Nekem mindig csak egy ágyam. Ennyi kijár egy magamfajta honpolgárnak. Azonkívül... kíváncsi természetű vagyok. Mindent felnyitni, mindenbe belenézni, mit szól! (Újabb harsogó motívum - csend.)

LAJOS: Megmondtam már, hagyd a lemezeket! (Újabb részlet. Karácsonyi dal.)

FIATALEMBER: Ennek már fenyőszaga van. És csillagszórófénye. Ezt már nem Ellbogenéktól örökölte Violácska, saját beszerzés. (A dal lehalkul, de még hallatszik.) Három hét múlva karácsony, Lajos bátyám... A lakótársak mind hazautaznak, vidékre... maga bevonul a lóvállalat altiszti szobájába, nemde, Violácska itt marad egyedül. Világméretű csönd lesz, igaz?

LAJOS: Mit tudom én! (Hosszabb hallgatás után.) Mért mondtad azt, hogy nekem soha nem lesz saját lakásom?

FIATALEMBER: Már megint kérdez. Mondtam, mert mondtam.

LAJOS: Te gondoltál valamire, amikor ezt mondtad. Te hetek óta gondolsz valamire, hónapok óta.

FIATALEMBER: Évek óta. Hagyjuk ezt, jó? Maga hogy bírja ezt a Violácskát?

LAJOS (meglepődve): Ez mért érdekel? És éppen most, hirtelen? Megszoktuk egymást, ennyi elég, vagy nem?

FIATALEMBER: Nem tudnám megszokni soha. Mert olyan, mint egy pióca, mondja azt, hogy nem igaz, aki szívja a vérünket. És minden tilos. Nőt behozni tilos, rádiózni tilos, ultiparti tilos. (Szünet.) Megtiltja az életünket.

LAJOS: Minek maradsz itt, ha ennyire nem bírod? Neked úgyis mindegy, ágy-ágy.

FIATALEMBER: Csak maga miatt mondom.

LAJOS: Miattam ne mondj semmit.

FIATALEMBER: Még a maga asszonyát is kitiltja innen. Pedig kicsoda maga neki? A jótevője. A portása, a kidobóembere. Aki elvégzi a piszkos munkát.

(Fölharsog az ismert katonainduló, de mindjárt abba is marad.)

LAJOS: Ne vacakold azt a gramofont, menjünk be a szobába.

FIATALEMBER: Az öreg nő olyan szívtelen magához... ez csak figyeli magát, mint a pók a legyet. Ennek kisebb gondja is nagyobb, mint hogy maga kínlódik, maga...

LAJOS: Én, én kínlódom? Honnan veszed?

FIATALEMBER: Mert a szíve mélyén az idős nő tudja, hogy magának a lakáshoz joga van. Megszerezte magának a jogot hozzá. (Éles, torz katonazene, de csak villanásra.) Vagy azt hiszi, az élet egyszer elkezdődött, és nem ér véget ebben a büdös életben soha? Pedig ő is megkapja, ne féljen, a beutalót az elődei közé. De nincs annyi szíve, hogy előre megcsináljon egy jó kis írást - két hites tanú jelenlétében -, hogy a lakás az ő halála után a magáé, csakis a magáé. Hogy ez az utolsó végakarata.

LAJOS: Beszélsz itt összevissza. Mért gondoljon Viola a halálra? Nincs annak semmi baja, túlél az minket is.

FIATALEMBER: Az nem olyan biztos, Lajos bátyám. Nem mindenki beteg, aki meghal.

LAJOS (hirtelen támadt rossz sejtelemmel): Most aztán már lakatold be a nagy szádat! Én ilyen beszédet nem hallgatok.

FIATALEMBER: Nekem nyolc. (Éles, disszonáns zenei motívumok, majd:) Mondom, nekem nyolc. Nehogy azt higgye, magam miatt beszélek. Nekem elég egy ágy is, megmondtam én. És ágy meg ágy között nincs nagy különbség. (Szokatlan haraggal.) Hát nem ért maga semmit? Hát nem érti, hogy én... aludjunk!

10

(Az előbbi jelenet átúszik az éjszakába, ez most szinte a másik folytatása.)

FIATALEMBER: Bántottam én magát, Lajos bátyám, hogy úgy tesz, mintha aludna?

LAJOS: Kötelességem beszélgetni veled?

FIATALEMBER: Dehogyis. A világért se. (Hízelkedőn.) Azért egy kis tüzet kérhetek?

LAJOS: Van neked gyufád.

FIATALEMBER: Öngyújtóm van, de kilett belőle a benzin. Nézze ezt az öngyújtót, ezt a divatformát... szép darab, mi? Keskeny, hosszúkás. Egy babától kaptam, Lajos bátyám, egy égig érő, gyönyörű nőtől. Az, ha szétteríti a haját, betakar vele, becsomagol abba a puha selyembe! Tudja, egy buliban ismerkedtünk meg, mindjárt belém akadt a szeme, mint a horog. (Jelentősen.) Az ezüstingemet hordtam. Mutattam már magának az ezüstingemet, Lajos bátyám? Na, majd ha visszakapom, az egyik nőnél van mosásban. Belépek, mondjuk, egy táncterembe, presszóba, mit tudom én! És az az ing elkezd világítani. Odaszívja hozzám a legjobb nőket. Nekem mindig volt ezüstingem, Lajos bátyám. Elfogyott az utolsó fillérem, de ezüstingem volt. (Szünet.) Olvasta, Lajos bátyám, hogy egy öregasszony bennefulladt megint a lakásában? Addig jött, ment, míg a gázcsapot nyitva felejtette. Hiába, az öregség, kiszikkadnak az agytekervények.

LAJOS (nem akar megszólalni, de mégis kénytelen): Mért tartozik ez énrám? Mért kell hogy ezt elmondd nekem?

FIATALEMBER: Tudja, a növényt is ritkítani kell, ha azt akarjuk, hogy jobb legyen a termés. Hát a természet így is ritkít, feledékenységgel. Az öregember, mikor már eleget élt, nyitva felejti a gázcsapot, és megüresedik egy lakás, felszabadul egy nyugdíj.

LAJOS (iszonyattal és csodálkozással): Te, hallod, gyilkosnak születtél.

(Fiatalember halkan, élesen fölnevet.)

FIATALEMBER: Hogy én gyilkosnak születtem volna, Lajos bátyám? Ha ez így van, ha magának van igaza, akkor az anyám melléből egy gyilkos szívta az életet. De ha mégis úgy áll a dolog, hogy eddig nem öltem meg senkit, magának elnézem ezt is, hogy ilyet dob a pofámba, mert mondom, valahogy megkedveltem. Az ember ennyit megenged magának.

LAJOS (zavarodottan): Ne is vedd komolyan, de annyi mindenfélét kavarsz te itt össze... összezavarod az embert. Én nem értek a könnyű beszédhez. Viccelni sem tudok... És nem vagyok az a fajta se, aki a másik embert rángatja, cibálja.

FIATALEMBER: Sose védje magát, Lajos bátyám. Mert azért... kimondott valamit. Ha nem is gyilkosnak születtem, én, de valami másnak - igen. Ítélet-végrehajtónak.

LAJOS: Mi az, hogy ítélet-végrehajtó? Már megint elölről kezded?

FIATALEMBER: Violácska nemsokára hetvenöt éves, és a világnak semmi haszna belőle. Sokáig élt. Valahol erre a Violára már kimondták az ítéletet, csak éppen nincs, aki végrehajtsa.

LAJOS: Én ezt nem hallgatom tovább. És ilyen vicceket nem tűrök el, te állat!

FIATALEMBER: Nem viccelek én, Lajos bátyám.

11

VIOLA: Nem, Lajos, tudom én, maga még mindig haragszik rám. De most karácsony közeledik, értsen meg engem is. Ez nekem ünnep előtt olyan fontos... Maga tudja a legjobban, Lajos, mennyire tisztelem... tudom, hogy maga komoly ember, amit mond, arra esküdni lehet... (Kérkedve.) De nem tehetek kivételt, még a maga kedvéért se, pedig magáért megtenném... Ha beengedem a feleségét, mindennek vége, a fiúk itthagynak, és úgy lesz, ahogy megálmodtam... az ágyak kiúsznak az ablakon. Ezt nem lehet elkívánni tőlem. Magának van szíve, és magában sok a komolyság, hát értse meg... Nekem most, karácsony előtt, olyan fontos, hogy rendben legyek az embereimmel... Mert ha leülök a fa mellé, a nagy csöndességbe, hogy beszélgessek a halottaimmal, teljes nyugalom kell nekem. Nyugalom és béke. (A hangja elúszik.)

FIATALEMBER: Úgy lesz, ahogy gondoltam. A fiúk mind hazamennek karácsonyra. Teleszívják magukat a családi élettel, beszereznek egy jó gyomorrontást, kiköltekeznek az utolsó fillérig - és aztán húsvétig el vannak látva boldogsággal. És maga, Lajos bátyám? Persze, együtt lesz az asszonykával. Szentestén ebben a lakásban nagy csönd lesz, iszonyatosan nagy csend.

LAJOS (rekedten): És te?

FIATALEMBER: Majd csak leszek én is valahol.

VIOLA: Az apámat látom ilyenkor, Lajos, mindig vasutas-egyenruhában. Így szoktam látni őt: egyenruha, a kezében kis piros zászló, a szájában ezüstsíp. Indítja egymás után a vonatokat, és integet. "Sokat dolgoztál, Viola - mondja majd -, a kezeid, a lábaid sok terhet cipeltek - mondja -, de most legalább nyugalmad van, szép öregséged... " Mint amikor lassan, de nagyon lassan este lesz, és a felhők mögött még sokáig látni a napot - olyan az egész... (Néhány ütem egy karácsonyi dalból.)... ezt a kis semmiséget én hímeztem Lajos, a feleségének szánom, szimpátiából küldöm neki, szeretetből. Ne mondja, Lajos, hogy nem veszi el tőlem, mert akkor azt hiszem, hogy továbbra is harag van a szívében. Nekem meg mindennél fontosabb, hogy maga úgy legyen velem, mint kilenc éven keresztül. Micsoda gyönyörű kilenc év volt az, Lajosom! Ha visszafelé nézek, szinte fénylik, olyannak látom.

FIATALEMBER: Nekem a karácsony olyan, mint a többi nap, semmivel se különb. Fölveszem az ezüstinget, és gyerünk, új vadászterület, új baba. De vannak, akik a karácsonyt körüldobolják, mintha azon a napon nem is a kisded, hanem ők születtek volna. A fiúk mind hazamennek karácsonyra, mind teleszívja magát a családi élettel. Nekem a családi élet nem mond semmit. Én szabad ember vagyok. (Hirtelen éles, gunyoros gyönyörűséggel.) Már megint volt az újságban valami Lajos bátyám. Persze maga nem olvas újságot. Egy öregember... szóval gázzal fűtött magának, de a sütő egyik csapját nyitva felejtette. Csak három nap múlva törték rá az ajtót.

LAJOS: Beszélj, beszélj, járasd a pofádat, tőlem nem kapsz választ. Én nem hallom, amit mondasz, én nem vagyok itt, nekem te levegő vagy, annyi se...

FIATALEMBER: A gázsütő csapja csak félig marad nyitva, és vékonyan jön a gáz, épp hogy csak szivárog, eleinte még szaga sincs... a főbérlő elunja magát a karácsonyfa mellett, a feje körül zúgni kezd valami, mert a konyhában ünnepel a vén trottyos, ahhoz sincs szíve, hogy a szobában terítsen magának. Spórol, a szobában nem akar rendetlenséget... Szóval a nagy zúgás. Aztán fogja magát, behúzódik a vackára, de akkor már a falak is zúgnak. Fekszik az ágyon, és egykettő - átúszik a semmibe, szépen, vízszintesen. Nincs félelme, még ijedelme sincs. Aztán jön a nagy hivatalosság, rendőrség, tanács, kipipálják a dolgot, és fuit - így áll ez a névtelen ligeti halott sírkövén, látta már? A lakást pedig, mert ez a dolgok rendje, átírják egy másik ember nevére, és kicsoda lesz az a másik ember?

VIOLA: Az apámat látom ilyenkor, Lajos, de mindig vasutas-egyenruhában.

FIATALEMBER (konokul): ... kicsoda lesz az a másik ember?

LAJOS (mintegy rémálomból felelve): Nem tudom, összezagyválsz mindent! Én nem figyeltem oda.

FIATALEMBER: Pedig ide figyelt, Lajos bátyám, isten az atyám, az egész lelkével ide figyelt.

LAJOS: Semmi közöm hozzá! Nem hallottam semmit!

FIATALEMBER: A többi már nem a maga gondja. Maga csak menjen nyugodtan az asszonyához, szívja magába a friss lepedőszagot, meg a vaníliás sütemény szagát... meg a... boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, tessék átadni a kézcsókomat, Lajos bátyám!

12

LAJOS (csak magának mondja): Mégiscsak előjön az emberből az egész évi fáradtság. Most jön ki a csontjaimból az egész nehézség. Ez a jó tisztaság itt, ez a csönd meg a falon az örök győztesek... nahát, ez legalább megnyugtatja az embert. És beérezni a pulykasült szagát... hogy melegítve is milyen isteni szaga van a pulykasültnek! Persze egészen friss. Gyors kezű az én asszonyom, pillanatok alatt rend, az altiszti szoba kidekorálva, mint egy családi otthon, az ember érzi, hogy ünnep az ünnep. És milyen szép ez az asszony máma! Mintha saját magát is a bőröndből vette volna elő, a sok ajándék közül, friss és jószagú. Éhes vagyok, az igaz, de nem vagyok türelmetlen. Még várni is jó erre a vacsorára, az asszonyra, mindenre... Odakint az utcák tele hóval, attól ez a nagy csönd, már forgalom se igen van, mindenki behúzódik az övéihez, a tetőkön is jó vastag a hó, vastag és fehér... fehér, mint a hó!

És Viola? hát ő... már biztosan kikanalazta a levest, leszopogatta a csontokat, kezet mosott a konyhacsapnál... és most leül, talán éppen most ül le a karácsonyfa mellé, hogy beszélgessen... az árnyékaival. Lehunyja a szemét, az a nagy tányéróra erősen ketyeg... nincs senki a lakásban, aki zavarná, aki meglesné, aki... Senki, de senki nem hallja majd, hogy egyszerre Viola elkiáltja magát: nincs levegő, nincs levegő! (A továbbiakat már zaklatottan, fennhangon mondja, később szinte kiáltva.) Mert a gáz... az a fiú nyitva hagyta a sütő csapját... csak egy kicsit hagyta nyitva, de...

A gáz szivárog, vékonyan, igen, és ezt csak ő tudja még, a gyilkos, a világosszemű, csak ő tudja még... és én

én

én!

13

(Vad dörömbölés, vastag üvegen kopog az ököl. Csönd. Vékony ajtónyikorgás, utána még nagyobb csönd.)

VIOLA (miután visszanyeri szavait): Hát maga... maga, Lajos? Mi van magával? Mért nincs az asszonynál? Valami baj van? Üljön le, maga egészen fehér... rosszul van?

FIATALEMBER (aprózó nevetéssel): Tetszik tudni, Violácska...

VIOLA: Istenkém, mi történt magával? Maga egészen...

FIATALEMBER: Az úgy van, Violácska...

VIOLA: Mit adjak magának? Vizet? vagy... maga reszket, Lajosom.

FIATALEMBER: ... ez a jó lakótársunk azért rohant most haza... ez azért hagyott ott asszonyt, friss lepedőt, vaníliás süteményt... ez azért fullad itt a nagy szaladástól, mert... - (Fokozódó jókedvvel.) - a maga szobaparancsnoka azt hitte, Violácska, hogy...

(Néhány mondat a közelmúltból.) (Fiatalember fölidézett szavai.)

FIATALEMBER: ... gázsütő csapja félig nyitva marad, és vékonyan jön a gáz, épp hogy csak szivárog, eleinte még szaga sincs.

(A gramofon torz indulójának néhány üteme.)

... a lakást pedig, mert ez a dolgok rendje, átírják egy másik ember nevére... kicsoda lesz ez a másik ember?

(A jelenben.)

FIATALEMBER: Vicc volt ez, Violácska, megetettem a kollégát, és ő szépen bevette, megrágta és... futott a kolléga, mert azt hitte, hogy maga már... elvégeztetett, fuit...

(Üres, özönvíz utáni csönd. De egyszerre minden megtelik az idős lány rémületével. Az ajtóhoz rohan, hallani a cipősarkak kopogását, kilendül a folyosóra, az egész háznak, az egész világegyetemnek kiabálja.)

VIOLA: Gyilkosok! Ezek itt gyilkosok! Rám nyitották a gázt! Megfulladok! Segítség!

(1967)