EMBER A TETŐN

avagy: Kalandozás az élet sűrűjében

1

(Vonatkupé. A vonat dünnyögő zaja egyben akusztikai háttér.)

ÍRÓ: Ugyancsak Pestre?

FEKETE: Oda.

ÍRÓ: Jól meghúzta a Diesel!

FEKETE: Jól.

ÍRÓ (miközben rágyújt): Megkínálhatom? Fecske.

FEKETE: Köszönöm, most dobtam el.

ÍRÓ: Azért más ez a vonal, mint - (Nyomatékosan.) - tíz évvel ezelőtt.

FEKETE: Más. A világ is más. Csak az a kár, hogy az ember közben kopik, öregszik.

ÍRÓ: Öregszik, ugyan. Maga még teljesen a régi. A tíz év előtti.

FEKETE: Honnan tudná, ne haragudjon, milyen voltam én tíz évvel ezelőtt?

ÍRÓ: Mond magának valamit az, hogy Királd?

FEKETE: Királdi Acélművek. Most is onnan jövök. A hengerelt árut onnan kaptuk, én meg átvevő vagyok, már tizenöt éve.

ÍRÓ: Nézzen meg jól. Nem ismer meg?

FEKETE: Nem haragszik érte, ugye, de fogalmam sincs.

ÍRÓ: Egy hétig szobatársak voltunk Királdon, a gyári szállodában. Én voltam az a bizonyos író, aki megírta a kohóátépítést.

FEKETE: Tudja, hány szobatársam volt már tizenöt év alatt?

ÍRÓ: Ágyszomszédok voltunk! Igaz, hogy mindig éjszaka találkoztunk. Hát igazán nem emlékszik? Maga mindig szomjas volt. Azt mondta, a bensejét fölfalja a szomjúság. Meg aztán... nem akarok tolakodó lenni, de sokat mesélt a házaséletről, a feleségéről...

FEKETE: Az embernek néha jár a szája.

ÍRÓ: És én is elkövettem maga ellen valamit. Azóta is keresem magát, szerettem volna elmondani... szerettem volna megkérni, hogy ne haragudjék rám... hogy bocsásson meg, mert csúnyán visszaéltem az alkalommal... vagyis, hogy is magyarázzam!... évek óta készülök rá, hogy elmondom, és most akadozik a nyelvem, dadogok, beszélek összevissza.

2

ÍRÓ: Amit most elmondok, 1952-ben történt, s jómagam egy napilap munkatársa voltam. Egy napon rövid kőnyomatos hírt kaptunk arról, hogy egy vidéki kohászati központban átépítik az egyik nagyolvasztót, s a lebontásra meg újjáépítésre összesen tizennégy napot szánnak. Ez műszakilag példátlan bravúr lenne. A szerkesztőség elhatározta, s ebben nekem is nagy részem volt, hogy az építkezés idejére tudósítót küld le, olyan embert, aki a nagy erőfeszítésnek hiteles krónikása lenne. Magam is kifejtettem mindjárt az elképzeléseimet, milyen legyen az a nagyszabású riportsorozat, hivatkoztam példákra, lehetőségeket boncolgattam. S ez lényegében már előkészület volt arra, hogy e riportok szigorú szerkesztője, bírálója legyek, midőn kiderült, hogy engem szemeltek ki tudósítónak.

(Tíz év előtt, a gyári szálló portáján.)

PORTÁS: Itt a szobakulcs, szaktárs. Ötüké a szoba, de csak négy ágy van benne.

1. HANG: Legalább valami nő volna köztünk. Könnyebben beosztanánk.

2. HANG: Vagy nehezebben. Volna egy kis vita.

PORTÁS: Nővel nem szolgálhatunk. Majd megoldják. Jó pihenést. Maguknak korán kezdődik a reggel.

HANGOK: Jó éjszakát... jó éjszakát.

ÍRÓ: Jó estét. Kérem a szobámat. Az igazgatóság már intézkedett a szobám miatt. Legalább két hetet kell itt töltenem. Nekem ugyanis a feladatom, a munkám... És éppen ezért kérem, hogy csöndes szobát adjon. Ezt különben megígérték.

PORTÁS: Kilátással a tópartra. És bóbitás szobalánnyal. És reggelit az ágyba. (Felfortyanva.) Hát mit képzelnek itt az urak vagy szaktársak, vagy minek nevezzem?! Ez egy dugig telt gyári szálloda, és nem a Vörös Csillag a Szabadság-hegyen! Ez tömegszállás, kérem!

ÍRÓ: Az igazgatóságon megígérték, és én ragaszkodom hozzá...

PORTÁS: Látta azt az öt embert előbb? Azoknak négy ágy jutott. Pedig azok komoly melósok. Úgy csalogatták ide őket. Kemencekőművesek. Ha elég könnyelműek, befogadják hatodiknak.

ÍRÓ (a dühöngés határán): Tíz perc múlva éjfél. És amióta leléptem a vonatról, másodpercig sem volt megállásom. Futkosok itt a porban, a füstben, bedugul a fülem a dübörgéstől, az ordítozástól, veszekszem a telefonért... nekem jogom van éjszakai pihenéshez. Jogom van... követelem a szobámat!

PORTÁS: Mindenhez joga van, de szoba nincs. Nem tudok szülni magának. Még ágyam sincs, nemhogy szobám.

ÍRÓ: De én, értse meg, író vagyok. Kelemen Kálmán, író...

PORTÁS: Az újságtól tetszik lenni? Az más, egészen más... Hát kérem... van itt valami, de... legfeljebb... ha másodmagával. Az ideális lenne. Van itt egy csöndes kis pók, valami átvevő, hajnalban megy, éjszaka jön, olyan elmerült kis ember, szótalan... ha elfogadja szobatársnak, elvtársam?

3

(Szerkesztőség, értekezletféle.)

SZERKESZTŐ: ... és ez az esemény éppen nekünk való... szakszervezeti lap vagyunk, vág a profilunkhoz... és nem azért mondom, mert én vagyok a szerkesztő... ha nem kötne ide a munkám, magam mennék Királdra.

ÍRÓ (lelkendezve): Csodálatos vállalkozás! Tizennégy nap - világrekord! Lebontani a kohót, kicserélni a falakat, újra bélelni! Erre nincs példa. A kemenceépítők, a kohómérnökök, a tűzszerészek, mindenki részt akar venni, osztozni a dicsőségben! És ebben a kohóban, a lelkesedés kohójában születik majd az újfajta ember, az a szocialista hős, aki... boldog lehet, akit megbízunk ezzel a feladattal!

SZERKESZTŐ: Nos, azt hiszem, a kollektíva véleményét fejezem ki, amikor azt mondom: téged részesítünk ebben a boldogságban. Te mégy le tudósítani. (Hosszú taps.)

ÍRÓ (döbbenten): Én? De kérlek szépen...

SZERKESZTŐ: Igen, te. Ennyire mi is lehetünk önzetlenek. Évszám kuksolsz a szobádban, írod a szép vezércikkeket változó, alakuló életünktől, magvas előadásokat tartasz fiataljainknak a valóságábrázolás problémáiról, az új emberről, a szocialista erkölcs születéséről... nos, vedd a betyárbútort, és indulj! Mi pedig várjuk a friss, konkrét, példaszerű tudósításokat! Mindnyájan tanulni akarunk tőled!

(E szavak alatt már távoli indulók szólnak.)

SZERKESZTŐ: ... gyönyörű alkalom ez, Kelemen Kálmán!... Piros ceruza helyett végre az írói toll! Elmélet helyett a gyakorlat! A legszebb alkalom! Megfogtad az isten lábát. És hadd bocsássalak útra a saját szavaiddal: mindig tárgyilagosan, ohne líra, ohne csöpögős líra!

4

(Az író telefontudósításából.)

ÍRÓ (kiabálva): Ért engem, Gizike? Micsoda kábel! Micsoda technika! Mondja vissza, legyen szíves...

GIZIKE (telefonhangon): ... és ezek mind a tűz emberei, a tűz vakmerő mesterei!... (Intimen.) ... ha nem haragszik, Kálmánka, milyen a koszt? Nem túl fűszeres magának?

ÍRÓ: Mit tudom én, milyen a koszt! Azt hiszi, van időm odafigyelni? (Diktál tovább.) És miközben bontják a falakat, a kohó mélyén izzik a fenékvas, amely az évek során leülepedett. A fenékvas, vagyis kohásznyelven: a medve...

GIZIKE (kiabálva): Kicsoda?

ÍRÓ: A medve!... és a kőművesek már faragják a tűzálló téglákat, amelyek úgy illeszkednek egymásba, mint tenyér a tenyérbe.

GIZIKE: Tenyér a tenyérbe. Klassz!

SZERKESZTŐ (visszaidézett szavai): ... de ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: A brigádok éjt nappá téve versenyeznek egymással, s közben időnként feltűnnek a feketére pácolódott tűzszerészek, hogy paxittal dobják szét...

GIZIKE: Paxittal! Klassz! Isteni klassz!

ÍRÓ: És a fekete égbolt megtelik piros csillagokkal...

SZERKESZTŐ (zsémbesen visszaidézett szavai): ... de ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: ... és a fenékvas, a medve, ez a konok ellenfél, csak kis darabokban töredezik, márpedig ezen múlik a vállalkozás sikere, amely szinte lázba hozza az egész országot, hiszen népünk, közvéleményünk... (Szavai elúsznak.)

GIZIKE: Gyönyörű! Isteni klassz... (Aggódón, bensőségesen.) ... de Kálmánka, nem neheztel, ugye, ha még egyszer figyelmeztetem... vigyázzon azokkal a vad, fűszeres kohászkajákkal, de egyébként is... fűtenek már ott abban a szállodában?... igazán ne vegye beavatkozásnak, de tudja, Kálmánka... nincs az a riport a világon, ami megérné... de igazán ne haragudjon... (Szavai elúsznak.)

5

ÍRÓ: A portás fölkalauzolt a szobámba. A szobatársam már javában aludt. Illetve nem is aludt annyira, mint inkább nyögve, nyöszörögve forgolódott. A portás nem sokat törődött vele, meggyújtotta a villanyt, a váratlan fény megcsapta az alvót, kábultan föltápászkodott, sápadtan, holdkórosan nézett körül. Szégyenlem ezt a pillanatot.

6

ÍRÓ: Ne haragudjék, kérem, a szükség hozta így. Mindjárt eloltom.

FEKETE: Egészen mindegy. Úgyis csak félig aludtam. Van egy cigarettája, szaktárs?

ÍRÓ (örömmel): Parancsoljon, Kossuth.

FEKETE: Mindegy. Köszönöm. Majd reggel megadom. Hánykor kel?

ÍRÓ: Maga biztosan korábban, mint én. Nem lenne szíves ébreszteni?

FEKETE: Az nagyon korán lesz magának. Nem megy az alvás, aztán... még nem is szürkül, én már ki az ágyból!

ÍRÓ: Az jó lesz nekem is. Tudja, én újságba írok, és sose tudni, miről marad le az ember. Itt vannak ezek a fiatal srácok, kezdők ugyan, de elszántak, fürgék, rámenősek - és már rutinosak is.

FEKETE: Miről maradna le? Mi itt a szenzáció? Az emberek dolgoznak. Ki így, ki úgy, senki se gyönyörűségből. Én az újságban igazán mást szeretnék olvasni.

ÍRÓ: Nem, kérem, elvtársam, nem érti ennek a pszichológiáját. Az embereket igenis izgatják ezek a tudósítások. Nálunk megváltozott a munkához való viszony.

FEKETE: Nem akarom kiábrándítani, de én elsőnek a sportra lapozok. És a legtöbb ember így van.

ÍRÓ: A legtöbb ember? Bocsásson meg, de honnan tudja maga, hogy van a legtöbb ember? Perspektíva kell ahhoz, áttekintés. Komplikált dolgok ezek.

FEKETE: Lehet, hogy igaza van. (Nagyot sóhajt.) Ha az ember értené - nem is a komplikált, de az egyszerű dolgokat. Ha úgy igazán eligazodna bennük! No, aludjunk, legalábbis próbáljuk meg... (Hosszú csend.) ... Nem megy, és nem megy. Az embernek kiég a benseje.

ÍRÓ (érdektelenül): Hát mi a baj?

FEKETE: Éppen az, hogy semmi. Azt mondtam magának, szaktárs, ha az ember megértené a dolgokat. Az egyszerű dolgokat. A saját dolgait. Nem haragszik, de villanyt gyújtok. Muszáj vizet innom.

ÍRÓ (fanyarul): Csak egész nyugodtan. Ne zavartassa magát!

FEKETE (miután ivott): Langyos ez a víz, mint a pocsolya. És rozsdaíze van. No de aludjunk, aludjunk! Mindjárt itt a reggel. És engem még öt napig itt tart ez a rohadt, kényszeredett várakozás. Hengerelt árut kell átvegyek a gyáramnak, ezek meg lekésték a terminust. És fizetnek, kérem szépen, boldogan fizetik a kötbért. Mindig lekésik a terminust, és mindig fizetnek. És mindig boldogan. Én meg itt sorvadok... otthon pedig az asszony. Az embert felfalja a türelmetlenség. (Keserűen.) De hát ez nem érdekes.

ÍRÓ (az alvás határán): Dehogynem érdekes! Mondja csak, mondja. Mindig izgatott az élet sűrűje.

FEKETE: Élet sűrűje. Köznapi ügyek ezek. Egyszerű ügyek, beszélni is szégyen róluk. Ha kaphatnék még egy cigarettát... majd érte megyek, ne tessék fáradni vele. Így. Az első slukk a legjobb. A jó füst elönti a bensőmet, és egy pillanatig, de csak egy pillanatig nem gondolok semmire. (Csönd, szünet.) Na jó, aludjunk, tegyük el magunkat, habár...

ÍRÓ: Az én felelősségem se kevés. Az események nyomában... visszaadni ezt a nagy lüktetést, a lelkesedést, az iramot... az se kis gond. És igenis az élet sűrűje! Ez a rejtelmes ősbozót!

SZERKESZTŐ (hangja távolról): ... de ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: És megvallom őszintén, zúg a fejem a sok szakmai dologtól... tele vagyok bizonytalansággal, félelemmel, és mindig arra gondolok, valaki megelőz... ezek a fiatalok ugyanis...

FEKETE (mondja a magáét): Hát igen, otthon az asszony. Szép, tiszta asszony. A bőre hibátlan. Nem vagyunk mai gyerekek, tizenhét éves lányom van férjnél. Így aztán ketten élünk az asszonnyal. Igaz, hogy olyan egy nő, hogy még ma is megfordulnak utána az utcán. Megtartotta a frisseségét. Mint egy jószagú alma, olyan, akit finoman kézbe vettek és fényesre töröltek, éppen olyan. Úgyhogy aki a lányunkat nem tudja, harmincnak se hinné. És ez az, kérem, ez az. Mert megmondta az asszony: Józsi, változtass, ez a vándorélet nem nekünk való. De amikor így jó a kereset, meg aztán így szabad is az ember. Jönni menni. Pedig micsoda príma motorszerelő voltam! Igen, szaktárs, én mindig úton vagyok, és ő, mit csinál vajon ő? Egy ideig fonnyadt, fogyott, emésztette magát, de mostanában szinte megvidámodott, süt a nap a szemében, szaktárs. És ez a keserves! Ez rosszat, nagyon rosszat jelez, úgy lehet, a legrosszabbat. Amíg én itt eszem magam, addig ő odahaza... ej, aludjunk, aludjunk! Minek ez a sok buta beszéd! Hát elnyomta a fáradtság? Hát elaludt, szaktárs? No persze, persze, a sok gond... meg az élet sűrűje, így tetszett mondani, ugye? És akkor ideállok én, evvel a keserű szívemmel... evvel a keserű számmal... igaz is! Aludjunk, ha tudunk!

7

ÍRÓ (a telefonba): Mondja vissza az utolsó mondatot, Gizike!

GIZIKE: Bendula-brigád, kétszázhét százalék.

ÍRÓ: Ugye, izgalmas? A brigádok éjt nappá téve versenyeznek egymással, hogy határidő előtt befejezzék a kohó átépítését! A Kék-brigád hatvan százalékkal múlta felül a...

GIZIKE: Klassz! Első oldalas anyag. (Bensőségesen.) ... de nyugtasson meg, Kálmánka... olyan bágyadtnak érzem a hangját...

ÍRÓ (kérlelhetetlenül): Kontor-brigád háromszázkét százalék.

GIZIKE: ... és, tudja, Kálmánka, olyan primitíven irigyek az emberek... de én... én teljes szívemből képviselem magát... nekem ugyanis... ne vegye tolakodásnak, Kálmánka, amióta maga... olyan üres ez a szerkesztőség, olyan sivár, olyan elhagyatott! (Kötelességtudóan, gépiesen.) Kontor-brigád, háromszázkét százalék. Nagyon klassz! (Szünet, érzelmesen.) Két perc múlva éjfél, Kálmánka. Lapzárta.

ÍRÓ: Hát akkor szép álmokat, Gizike.

GIZIKE: Szép álmokat magának is. Nagyon szép álmokat. Jó az ágya? Megszokta már? (Váratlan pánikban.) Átadom a szerkesztő elvtársnak, ő akar beszélni magával.

SZERKESZTŐ: Te vagy az, Kelemen? Ide figyelj, fiam. Ezek a te friss százalékaid már megjelentek a délutáni lapban.

ÍRÓ: Lehetetlen. Most diktálták őket.

SZERKESZTŐ: És ez ne forduljon még egyszer elő, mert akkor leváltunk, fiam. (Hang elúszik.)

8

ÍRÓ: Valaki mindig megelőz. A láthatatlan riporter. Akárhová megyek, már járt ott. Én küszködöm a telefonnal, szétszakad a vonalam, ő már leadta a jelentést. És hiába az én árnyalt, írói stílusom! Hiába írom le: a kohók rozsdapiros fénye megfestette az eget, és a martinkemencék egyforma, vékony kéményei körül zsibongtak, világítottak a könnyű, fehér szikrák... a szerkesztő piros ceruzája egyből kihúzza. Marad a kilúgozott szöveg. Sámsonnak lenyírták a haját, nekem kinyírják a szövegeimet.

SZERKESZTŐ (idézett hangja távolról): ... ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: Ez nem csöpögős líra, ez irodalom!

SZERKESZTŐ: Utálom az irodalmat.

ÍRÓ: Ez nem igaz! Otthon titokban Proustot és Joyce-ot olvas. És Rimbaud-t és Apollinaire-t.

SZERKESZTŐ: Az olvasó tényeket akar. Százalékokat.

ÍRÓ: Az élet sűrűjét akarja! Azt kutatom.

SZERKESZTŐ: Az élet sűrűjét! Lila gőz! Teljesítményt, százalékot, munkamódszer- átadást! (Hangja elúszik.)

ÍRÓ: Valamit nem értek. A kisujjamban az egész. Az újságíró-főiskolán ez a téma: az irodalom és a valóság... az igazság szerepe az újságírásban... mi a tipizálás?... a holnap csírái jelenünkben...

FEKETE (hangja visszaidézve): Otthon az asszony. Szép, tiszta. A bőre hibátlan.

SZERKESZTŐ: Nem érdekes. Magánügy! Kispolgári nyavalygás.

ÍRÓ (kétségbeesve): Bendula-brigád. Háromszázötven.

GIZIKE: Klassz! Isteni klassz!

ÍRÓ: Valaki mindig megelőz. Szétszakad a fejem. Az állandó zaj. A megafon. A dicsőségtábla. A szégyentáblák. A kénszagú, sűrű este. Mozdonyok dübörögnek. A sárga por a cipőmre tapad. A szívemre tapad.

SZERKESZTŐ: Teljesítményt, százalékot, munkamódszer-átadást! Az olvasót ez érdekli!

9

FEKETE: Megint négykor ébresszem? Nem lesz az korán?

ÍRÓ: Ne ébresszen.

FEKETE: Igaz is, jobb, ha kialussza magát. Itt minden megy a maga útján. És higgye el, nem késik le semmiről. A végén minden elkészül, elrendeződik. Ezt tanulja meg.

ÍRÓ: Könnyű magának, megbocsásson. Maga csak arra gondol, így a felesége, úgy a felesége. De hogy ide figyel az ország? Hogy a szedők túlóráznak? Szerencsére az emberek többsége nem úgy gondolkodik, mint maga.

FEKETE: Az lehet. De az én helyzetem más. Nehéz ezt megérteni? Hogy az ember félti a magáét? Meg aztán, ha végiggondolom... most már ő a türelmes, a belátó. Még ő figyelmeztet, nehogy lekéssem a vonatot. És vigasztal, ez a beosztás se tart örökké. És ettől olyan nehéz a szívem. Mert, ugye, ott van neki az egész szabad este. És mi kell több, mint egy szabad este? Azt is megértem, tiszta egészség az az asszony, csupa jókedv! És a férfiember hamar megszagolja, hol lehet keresni. Hát nézze, szaktárs, mondjuk meg magunk között, mi sem vagyunk különbek. Már megint álomba beszéltem magát? A mindenit ennek a keserű szívemnek, ennek a keserű számnak!

10

(A beszéd hátterében visszhangos lárma, egy nagy térség
idehömpölygő zaja, ismétlődő robbantások döreje.)

ÍRÓ: Hallja a robbantásokat is, Gizike? Nos, igen, a nyitott ablaknál állok. Már megszoktam az ágyat, Gizike, a koszttal sincs baj... Akkor mondom tovább a szöveget... Szokatlanul sötét este, mondhatni: tömör sötétség... hogy ezt úgyis kihúzza az öreg? Dögöljön meg az öreg! Kiirtja a színeket, sterilizál. Jó, jó, mondom tovább... A kohót fehéren habzó reflektorok ostromolják... óriási a tömeg... Krumpligulyás volt vacsorára, Gizike!... Mondom tovább. A brigádok lármája, lelkesedése, versenyláza... A lényeg, Gizike: hiszen ez a lényeg. Az öreg majd kevesli? Már megmondtam, mit tegyen az öreg! Mondom tovább. Még mindig a medvét ostromolják. Az imént beszélgettünk Moldoványi főmérnök elvtárssal, a munkálatok vezetőjével, aki elmondotta, hogy a medve... Ejnye, Gizike, benne vagyok a svungban!... Megmondtam, semmi baja a gyomromnak! Mondom tovább... A legizgalmasabb munka folyik éppen. Az összeolvadt vasat robbantással akarják eltávolítani. Az izzó vasra kokszport adagolnak, és... (Dörej.) ... megint robbantottak, Gizike. Jó, mondom tovább... kokszport adagolnak, és... tűz, Gizike, tűz! Ezt látni kellene. Most begyulladt a koksz, és minden csupa vérvörös fény. Istenem, hogy tudnám ezt lerögzíteni, érzékeltetni? (Sziréna.) ... A tűzoltók, Gizike... fölvonultak a tűzoltók, mert a tűz belekapott a tetőbe... A hatalmas térség egyetlen mozgás... mindenfelől omlik a vízsugár... Ezt nem magának mondom, Gizike, ezt diktálom, ez anyag, első oldalas szenzáció... Most meg a sűrű, vastag, valószínűtlenül húsos gőz! Körülfogja a tetőt. Micsoda küzdelem! Eloltották, eloltották, Gizike! Ezt magának mondom, vagyis nem magának, a nyilvánosságnak, az olvasónak, az országnak! Írja csak, Gizike: heroikus munkával sikerült eloltani a tüzet, amely az egész építményt pusztulással fenyegette. Ebből kell majd címet csinálni, Gizike, első oldalas szenzáció!

11

SZERKESZTŐ: Na, végre, hogy valami tisztességes anyagot adott ez a Kelemen.

GIZIKE: Most jön a klassz, szerkesztő elvtárs.

SZERKESZTŐ: Tovább, tovább!

GIZIKE (lelkesen olvassa): "A tüzet meglepő gyorsan elfojtották, de újabb baj történt. A tető gázkieresztő szelepének horga leégett, a szelep lecsattant a nyílásra, és most az fenyeget, hogy a kohóban rekedt gáz bármelyik pillanatban. felrobban... " Ez ugye klassz, szerkesztő elvtárs?

SZERKESZTŐ: Gyerünk tovább.

GIZIKE: "Ebben a drámai helyzetben felvetődött tehát a szorongó kérdés... "

(Zúduló, ömlő embermoraj, majd csend. A háttérben Gizike írógépének csattogása hallatszik.)

MUNKAVEZETŐ: Ki megy a tetőre?

(A kérdés visszhangosan ismétlődik: Ki megy a tetőre? Ki megy a tetőre?)

ÍRÓ (elfúló izgalommal): ... pillanatig dermedt csend... szinte sodra van ennek a csendnek... száz meg száz ember visszafogott szívverése...

SZERKESZTŐ: Tovább! Tovább!

MUNKAVEZETŐ: Ki megy a tetőre?

ÍRÓ: ... mert ezen a vállalkozáson múlik... ezen a pillanaton... minden perc drága... bármikor robbanhat a gáz...

MUNKAVEZETŐ: Ki megy a tetőre?

SZERKESZTŐ: Tovább! Tovább!

ÍRÓ: ... A drámai várakozás után valaki kilép a tömegből... Most már csak azt látni, hogy aprózott, gyors mozgással fölfelé kúszik az állványon, eltűnve és előbukkanva a gőzben...

SZERKESZTŐ: Tovább!

GIZIKE: Isteni! Csodálatos!

(Helyszíni moraj.)

ÍRÓ: ... Amint a tetőre ér, létrát támaszt a kupolának... (Fokozódó zaj, majd néma csend.) ... igen, igen, a létra... Iszonyú magasság!... És most rácsúsznak a reflektorok... Kísérteties látvány a vibráló fehér fényben! Az emberből csak néhány körülhatárolt fegyelmezett mozdulat látszik...

GIZIKE (miközben írja): ... száz meg száz ember visszafogott szívverése...

SZERKESZTŐ: Tovább! Tovább!

ÍRÓ: ... ennek a látványnak már nincs is alakja. Ez maga az emberi akarat, amely pontosan, fegyelmezetten működik, holott minden pillanatban felrobbanhat a kohó...

GIZIKE: Klassz! Isteni!

ÍRÓ: ... És a világ semmivé válhat... Azt mondják itt körülöttem, most sodorja össze a horgot... szinte versenyfutás a pusztulással, a halállal...

SZERKESZTŐ: Részletes műszaki leírást kérek!

ÍRÓ: A horgot sodorja ott, a szédítő magasban, a robbanni kész kohó tetején... aztán egyszerre heves süvöltés! A gáz kiszabadult! Győzelem! Győzelem!

(Moraj, kiáltozások.)

12

(Erős, konok kopogtatás.)

PORTÁS: Már elnézést kérek, tisztelt író elvtárs, hogy ilyenkor zavarom... az első álom a legjobb, de hiába! Az újság! Mindennapi kenyerünk!

ÍRÓ (haragosan): Tessék, mi az már megint?

PORTÁS: ... Az igaz, alhatna magának nyugodtan, mert a szobatársa elmaradt, de sajnos nem én vagyok a hibás, telefonhoz hívják.

ÍRÓ (váratlan józansággal): Telefonhoz?

PORTÁS: Mégpedig a szerkesztőség, Budapestről.

13

GIZIKE (hangja a telefonból): Várjon csak, Kálmánka, adom a szerkesztő elvtársat, de azért még megkérdezem...

SZERKESZTŐ (hangja a telefonból): Kelemen?

ÍRÓ: Igen, én vagyok. Ugye mondtam, hogy első oldalas anyag? Igazi hőstett. Igazi hős.

SZERKESZTŐ (dühösen kiáltozva): Igazi hős! De hogy hívják? A nevét elfelejtetted!

ÍRÓ (nagy zavarral): A neve... kérlek szépen... a neve...

SZERKESZTŐ: A neve, te szerencsétlen! Név nélkül a riport semmi. Sőt, továbbmegyek, ha nincs interjú a hőssel, az egész munkád kifújt tojás! Sőt továbbmegyek. Most tíz perccel múlt tíz. Előkeríted a hőst, beszélgetsz vele, és lediktálod az interjút. Éjfél után egyig várunk. Enélkül nem jelenhetünk meg. Értetted?

14

ÍRÓ: De kérem, főmérnök elvtárs, nekem tudnom kell a nevét. Szükségem van rá. Enélkül az egész munkám...

FŐMÉRNÖK: A nevét én se tudom. Nem ismerem.

ÍRÓ: Valaki csak ismeri? Valaki csak tud róla?

GÚNYOS HANG: Eltűnt. Felszívódott.

TÁRGYILAGOS HANG: Erre még nem volt példa. Senki sem ismeri.

HANGSZÓRÓ: Jelentkezzék a trösztirodán az az elvtárs, aki ma este fent járt a tetőn.

VIDÁM HANG: Az, aki a tetőn járt? Ismertem egy olyat, de az holdkóros volt.

(Nagy, vaskos nevetés.)

KOCSIS: Mink, kérem, fuvarosok vagyunk, lóval pedig bajos a tetőre kerülni.

(Nagy, vaskos nevetés.)

LÁNY: Összeházasodtunk, kérem, és most nászúton vagyunk!

ÍRÓ: ... azt mondták, kérem... itt találom... a hőst! Aki fölmászott a tetőre. Ideg nélküli ember.

DURVA NŐI HANG: Itt nincs semmi ideg nélküli ember. És hiába szaglászik itt, ez nem találkahely. Piszkos hazugság!

NYUGODT HANG: ... tudom, kire tetszik gondolni... Láttam én őt, láttam. Ott lépett ki előttem a sorból, nem nézett se jobbra, se balra, csak neki az állványnak. Még látni is rossz volt, ahogy mászott fölfelé, mint a majom... persze, hogyne! Itt van a szemem előtt. Azt mondják, valami idegen szerelő volt, ezek jönnek-mennek, egyszer itt, máskor ott!

GÚNYOS HANG: Eltűnt. Felszívódott.

TÁRGYILAGOS HANG: Senki sem ismeri.

VIDÁM HANG: Az, aki a tetőn járt?

KOCSIS: ... lóval pedig bajos a tetőre kerülni...

MUNKAVEZETŐ (hangja visszaidézve): Ki megy a tetőre?

DURVA NŐI HANG: Itt nincs semmi ideg nélküli ember...

GIZIKE: Ez a késlekedés! És ennek drukkolok én. Nem leszek bolond lekötni magam egy ilyen balfácánnak! (Hang elúszik.)

15

ÉRZELMES ÉN: Öt perc hiányzik az éjfélhez. Minden munkám, minden erőfeszítésem kárba vész. A lelkesedésem! A tudásom! A presztízsem!

SZKEPTIKUS ÉN: Ja, fiam, az íróasztalnál könnyebb! Elmélet, piros ceruza, ohne csöpögős líra!

ÉRZELMES ÉN: Mindenhol kerestem! Könyörögtem, kitettem a szívem! Átvágtam magam tolatómozdonyokon, teherautókon, anyagot szállító embereken! Kilométereket gyalogoltam - és sehol semmi. Söntések, alvó emberek, vad ultipartik... a képembe röhögtek!

SZKEPTIKUS ÉN: Ja, kérlek, egészen más dolog az újságíró-főiskolán oktatni...

ÉRZELMES ÉN: És a főnök, ez a cinikus öreg, már alig várja, hogy megalázzon, hogy az értekezleten, az egész szerkesztőség jelenlétében kiállítsa rólam a bizonyítványt.

SZKEPTIKUS ÉN: Nem kellett volna nagyzolni. Így a valóság, úgy a valóság. Nagyon kényes dolog ez, nagyon bonyolult.

ÉRZELMES ÉN: Az élet sűrűje. Nem tudok eligazodni benne. Belátom, teljes kudarc. Pedig, kérlek szépen...

SZKEPTIKUS ÉN: Fantázia! Az kellene most. Fantázia? De leszoktatok a képzeletről. Ha volna benned kis vagányság, vagyis meg tudnád írni, mintha... mintha csakugyan beszéltél volna vele... mintha hosszú és fárasztó keresés után ráakadnál valahol... mintha benyitnál a szállásra, nyakig csatakosan, reszkető kézzel, és egyszer csak megszólalna valaki a tűz mellett. Igen, elvtárs, én voltam az... Nem találod sehol? Találd ki! Nem beszéltél vele? Beszélj helyette! Ez az egyetlen megoldás.

16

ÍRÓ (a telefonba, fáradtan, mint egy nagy betegség után): Hát, elkészült a riport, Gizike, kérem, írja, legyen szíves...

GIZIKE: Megkerült a hős? Gratulálok, Kálmánka, szívből gratulálok.

17

(Az elképzelt riport, a sematikus mondanivalónak megfelelő hangvétel.)

A HŐS: ... igen, én voltam a tetőn... én voltam az.

ÍRÓ: Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét.

A HŐS: Nem tesz semmit. Ez volt a kötelességem.

ÍRÓ: Ha megengedi, mindenekelőtt a neve...

A HŐS: A nevem egyszerű proletárnév. Kérges, mint a tenyerem. Fokos János vagyok.

ÍRÓ: Amikor előlépett a tömegből... gyönyörű pillanat volt.

A HŐS: Nincs benne semmi különleges. Mondtam a feleségemnek...

ÍRÓ: Feleség? Család?

A HŐS: Boldog családi fészek, elvtárs. És a népmozgalmi feladatnak is eleget tettem. Öt viruló gyermek atyja vagyok.

ÍRÓ: Büszkék lehetnek az atyjukra!

A HŐS: Hát, kérem... az ember megteszi a magáét.

ÍRÓ: ... Az író itt kénytelen megszakítani a beszélgetést, hogy néhány odavetett ecsetvonással megkísérelje ábrázolni a hőst. Nos, Fokos János! Vállas, nem túl magas, inkább zömök férfiú... acélkék szemében elpusztíthatatlan derű. A mélységből hozta ezt a derűt. Domború mellkasa, homlokának sugárzó tisztasága és szégyenkező férfias mosolya szinte kiegészítik egymást. Csak nehezen lehet szóra bírni. Szűkszavú, mint a kemény, tetterős férfiak általában.

A HŐS (egyetlen sodrásban): Semmi az egész, kérem. Éreztem, hogy az egész ország engem figyel, az egész dolgozó nép, és hogy a vezetőink is ezt latolgatják: "Milyen ember ez a Fokos János? Vajon megfelel-e a beléje helyezett bizalomnak?" És ez adott olyan lendületet, hogy kiléptem a tömegből...

ÍRÓ: És acélos léptekkel elindult a cél felé!

A HŐS: Hát igen, acélos léptekkel. Mert így szoktam. És innen üzenem azoknak, akik bíztak bennem, igyekeztem megfelelni.

ÍRÓ: És amikor elkezdett kapaszkodni felfelé a lajtorján, amikor ég és föld között lebegett, és tudta: a kohót bármelyik pillanatban szétvetheti a gáz - mire gondolt akkor?

A HŐS: Hogy mire? Hogy is magyarázzam? Arra gondoltam, amint csak tehetem, átadom tapasztalataimat a szaktársaimnak. Én ugyanis az az ember vagyok, aki minden erőmmel harcolok a szakmai sovinizmus meg az önzés ellen, amit még az átkos múltból örököltünk.

ÍRÓ: Gyönyörű! Lenne szíves tehát elmondani részletesen a tapasztalatait?

(Erős, zengő gongütés.)

ÍRÓ: És elmondta részletesen.

A HŐS: ... De most, ha nem haragszik, elvtárs, ideje aludni térni. Kell a friss erő. Mert holnap újabb nagy feladatok várnak. És még rá kell vernünk jócskán, hogy megelőzzük a Bendula-brigádot.

ÍRÓ: Ez így helyes. Tehát további jó munkát. És köszönőm. Olvasóink - a szakszervezeti dolgozók nevében, köszönöm. És szép álmokat. Ön nyugodtan aludhat, Fokos János!

(Altatódal motívumai.)

18

GIZIKE: Istenkém, köszönöm neked, éjfél után kettőkor köszönöm, hogy Kálmánkát ilyen nagy sikerre segítetted. Megmondom neked nyíltan, már egyáltalán nem bíztam benne. És, tudod, kérlek szépen, kezdett az ügy rémisztően kellemetlen lenni. Mert ugye, ha az ember kis figyelmet szentel a másiknak, mindjárt meggyanúsítják evvel-avval. Nem mondom, jólesett, hogy egy kicsit összekompromittáltak vele, de amikor kezdett rosszul állni az ügy, amikor úgy látszott, hogy borzasztóan leég ezzel a riporttal... ilyen hangokat is lehetett hallani: nahát, ez a Gizike, ez a Kelemen Kálmán talpnyalója, sőt besúgója, ílyesféléket. Biztos, hogy mondták, Jenci, az altiszt, diszkréten elárulta nekem, meg aztán a pofájukon is látszott. Nem, nem születtem hősnek, ne haragudj, kezdtem én is visszakozni a nagy szimpátiámmal, végre is az ember nem kötheti le magát egy bukott valakihez. Persze nem volt okos, hogy amikor Kálmánkát elméleti baromnak nevezték, élettől idegen tuloknak, komplett ökörnek, én is bólogattam, mert mit tehettem volna mást. Persze most megváltozott a széljárás, hogy Kálmánka ezt az isteni riportot leadta. Most egyszerre mindenki tudta, hogy így lesz. És hogy ez a Fokos János micsoda kemény, férfias és osztályharcos dolgokat mond. Állítólag több üzemben Fokos János brigádok alakultak - a kis Szirtes, az ipari rovattól, már nagyban szervezi a dolgot. És el lehet képzelni, hogy milyen nagy szenzáció, hogy a kőszívű öreg, a főnök, elküldi Kálmánkáért a Pobjedát, és holnap megünnepelteti az egész szerkesztőség jelenlétében. Állítólag lesz prémium és lesz kitüntetés. A rotációsok már morognak, igazán szenzációs lesz a lap. Hát, Jóisten, ne haragudj, hogy ilyen későn, ilyen szokatlan időben fordulok hozzád, de én is megmenekültem egy nagy kellemetlenségtől. Most megyek mosakodni, kis púdert rakok az orromra, és visz haza az inspekciós kocsi. Látod, Jóisten, ilyen az élet, az embernek nagyon körül kell néznie. Hát még egyszer köszönök neked mindent, és kívánok nyugalmas jó éjszakát.

19

ÍRÓ: Hajnalban felráztak, kocsit küldött értem az öreg. Először csak szédültem, ámultam - agyvérszegénység. Előttem állt a jóságos Bodor, legderekabb gépkocsivezetőnk. "Gratulálok neked, Kálmánkám" - így szólt, mert nálunk mindenki tegeződik. Szívből gratulált, és kifejtette, hogy a riport, amit küldtem, igazán elsőrangú, és nincs meg egyik lapnak sem. Még azt is hozzáfűzte, hogy erősen prémiumszagú a dolog... És valóban, a klubszobában terített asztalok. Feketekávé, szendvics, kristályvíz - mindig alkoholmentesen ünnepeltünk, nehogy az ingyenszesz fogyasztása zavarja a fegyelmezett gondolkodást. Az öreg, ez a tőrőlmetszett vén róka, hogy úgy mondjam, méltatta a munkámat, és nem riadt vissza néhány tömör általánosítástól sem.

SZERKESZTŐ: ... azért mondom én - és nem győzőm ezt mondani nektek -, a legnagyobb csodára mégiscsak a valóság képes, mert, íme... ahogy hősünk nyilatkozik, nagyszerű szavakkal, de ugyanakkor férfias tartózkodással - Kelemen elvtársunk riportja nagyon klasszikusan emeli ki ezt a jellemvonást - , szóval ahogy a hős elmondja a magáét, az már nem is rotációsra való, az márványba kívánkozik, na! Kelemen elvtársunk meglepőt produkált, ő maga is megújult abban a folyamatban, ahogy találkozott a nyers, a hamisítatlan élettel!... (Szavai elúsznak.)

ÍRÓ: Azért volt utána egy kis snapsz is, az öreg szobájában, ahol néhány vezető munkatárs koccintott a riport sikerére. Gizike, szegény, úgy beszélt, mintha ő is részesült volna ebből az ingyenpálinkából.

GIZIKE: ... és ne haragudjék, Kálmánka, hogy így lerohanom magát... magának most a fejesek között a helye... de én iszonyatosan boldog vagyok... olyan boldog, mintha én végeztem volna első helyen a szerkesztőségi gépírónők prágai versenyén, vagy pedig... Kálmánka, vegye észre, észre kell hogy vegye, bármilyen érthetetlen is, hogy én nem közönséges érzelmekkel... (Elsírja magát.) az egyetlenek vagyunk, akik magázódunk!

(Felcsapó zene, majd)

ÍRÓ: ... és ezt a vallomást vittem magammal Királdra, mert már kora délután repített a kocsi vissza. Perceken belül várható volt a rekord, és erről nem szabad lemaradni. Jóságos Bodor gépkocsivezetőnk beszélgetési kísérletei rendre csődöt mondtak. Ültem magamba roskadva, szívemben az égető hazugsággal. Mellettem ült láthatatlanul a kitalált hős, a rózsaszínű hérosz, s a dobhártyámon dörömbölt a félelmetes dicsőség. A délutáni lapok, rövidítve bár, de átvették az interjút, és a rádió szó szerint leadta. Fokos János békés családi életével, az öt jól táplált gyerekkel, lelkesen megfontolt szavaival belépett a köztudatba. Összezúzva és magamtól undorodva érkeztem a helyszínre. (Hosszú csend.) A rekord holnapra várható: végigalhatom az éjszakát. Szobámba menekültem, nehogy itt is utolérjenek a gratulációk. Meggyújtom a villanyt. Szobatársam megkerült, már ágyban van. Karja a feje fölött, a párnán. Sovány arca gondterhelt és szigorú. Odakint fények lobognak, a sokféle munka zaja összemosódik. Aludni kellene, legalább éjszakára megszabadulni a nyugtalanságtól... De nem lehet! Nem és nem, mert ez az átkozott szobatársam, ez a nyughatatlan ökör a dúlt lelkivilágával... micsoda munka lesz átnevelni az embereket! Öntudatra ébreszteni őket!

20

FEKETE: Hát igazán örülök, hogy megérkezett, mert arra gondoltam magamban...

ÍRÓ (mogorván): Pesten jártam.

FEKETE: Akkor kvittek vagyunk, mert én is... én is odahaza voltam, illetve...

ÍRÓ: Hát azért volt üres az ágya.

FEKETE: Azért. (Szünet.) Odahaza voltam, meg nem is. Már vártam is magát, szaktársam, hogy elmondjam, mert feszíti az embert... a tegnap este meg az éjszaka...

ÍRÓ (ingerülten): Bocsásson meg, de fáradt vagyok.

FEKETE: Jogos, teljesen jogos. De azért tudja, mikor nyitotta az ajtót, amikor villanyt gyújtott, én annyira megörültem magának, mint egy jó barátomnak. Furcsa egy este volt a tegnapi, még most sem tudom, hányadán állok vele.

ÍRÓ: Holnap nagyon korán szeretnék kelni.

FEKETE: Tudja, már tizenegy felé járhatott az idő, és éppen indult egy teherautó Pestre. Mert itt folyton jönnek-mennek a kocsik. Engem meg lökött, hajtott a nyugtalanság. Mondom a sofőrnek: elvinne, szaktársam? Mire a házunk elé értem, hajnalodott.

ÍRÓ (gyötrődve, álmosan): Ha én magát megírnám, így, naturálisan, az arcomba vágnák a kéziratot... hogy ilyen munkás nincs... bocsásson meg, de az ember több férfiasságot várna. Amíg mindenki lázban ég, megfeszítve dolgozik, addig maga, kérem!...

FEKETE: Jogos, teljesen jogos. Rám olvashatja, szaktárs. Mert igen, képzelje csak, ott álltam a kapu előtt, és... nem volt képem benyitni. A saját lakásomba! Betörni az asszonyhoz, váratlanul!... Mit tudom én, mit találok!

ÍRÓ: Legalább ebben lenne határozott! Legalább ennek járna a végére!

FEKETE: Mondom, hogy jogos. Csak jártam a kapunk előtt föl és le. Az emberben van szégyenérzet. (Sóhaj.) Aztán lassan már világosodott. Menekültem, mint a tolvaj. Gyerünk a pályaudvarra, és vissza. Aztán a vonat, az egész napi döcögés... Ne haragudjon, de el kellett mondani. Mert megfullad az ember. Nem vagyok én ilyen sokbeszédű. Én olyan nyugodt ember voltam, de olyan nyugodt... A kezem most is, mint a műszer. Precíz a fogásom. De az idegeim! (Hosszú szünet.) Hát ezt sikerült megint álomba dumálni. Elnyomta a fáradtság. Egész nap futkos, rohangász, hajtja maga körül a füstöt. És minek? Persze, persze, az élet sűrűje. Így mondja. Jaj, Verám, Verám! Aludjunk, na!

21

ÍRÓ: Még nem volt körvonala semminek, de már szürkült. Éreztem, hogy ébren vagyok. De azért valójában még nem voltam ébren. A szobában két ember beszélgetett, vagy inkább suttogott. A suttogás sokkal inkább áthatol az idegeken, mint a hangos beszéd. Arra muszáj odafigyelni. A szemhéjam alól néztem őket. Ott ült az én emberem az ágy szélén, a feleségével. Friss, gömbölyű asszony. Csupa jókedvű mozdulat, repkedő élet. Jól írta le a szobatárs. No, most teljes a boldogság, most megbizonyosodhatsz, koma, hogy mire képes az asszonyi szív! Fölült az esti vonatra, egész éjszaka rázatta magát... mert olvasott a tűzről, a veszélyről - és eljött! Feküdtem lehunyt szemmel, a szavak puhán lebegtek körülöttem, és most már jólesett bizalmas suttogásuk. És egyszerre csak, mint egy horogütés!

FEKETE: ... igen, igen, Verám, most már elmondhatom, én nem találtam a helyem. És hidd meg, én is abban a félórában éreztem embernek magam, akkor este... mert tehettem valamit. Amikor a főmérnök elkiáltotta magát, ki megy a tetőre, tudtam, egyes-egyedül én! S nemhogy féltem volna, te, inkább örömet éreztem. Igen, amikor fölmásztam a tetőre, hogy az elégett horgot kicseréljem...

ÍRÓ: Hogy kicserélje az elégett horgot? Miket beszél ez itt összevissza! Mivel eteti ez itt az asszonyt?

FEKETE: Tudod, Verám, ott álltunk a füstben, hullott sűrűn a pernye, valaki azt mondta mellettem, robbanhat, bármelyik pillanatban robbanhat.

ÍRÓ: Ott se volt! Olvasta a riportomat, abból veszi!

FEKETE: Ott álltak, kérlek szépen, az emberek, szorosan egymás mellett, mozdultak is meg nem is. Én meg rád gondoltam. Hogy szép csillagos az este, te meg otthon vagy, egyedül, egyedül. Valamit csinálni kellett, mert éreztem, hogy megfulladok. És ez kilökött az emberek közül.

ÍRÓ: Egyetlen szava sem igaz! Micsoda beteges fantázia! És az asszony tátott szájjal figyel! Eszi a tésztát. Milyen komplikált az élet. Ezt írd meg, Kelemen!

FEKETE: És ahogy másztam fölfelé a létrán, mindig nagyobb lett a csend meg a nyugalom, és már csak csillagok voltak körülöttem. Emlékszel, mit húzattam neked, amikor megkértem a kezed? (Elúszó zenefoszlány.) Ilyen világos szeme nincs senkinek, a nap süt a szemedből, erre gondoltam.

ÍRÓ: Giccs! Polgári giccs! Tiltakozom!

FEKETE: ... a falakon átérződött a forróság, olyan volt a kohó, mint egy nagy emberi test. Lélegzett, és a szíve is dobogott. Aztán, kérlek szépen, a többit a kezemre bíztam. A kezemre bíztam az életemet. És ahogy sodortam a drótot, könnyű lett a szívem... "Most én hazalátok hozzád, Verám, látom, ahogy becsúszol a hűvös, tiszta ágyba, láttam a hálóing alatt a melledet."

ÍRÓ: Naturalizmus! Pornográfia!

FEKETE: És jaj, de szerettem volna melléd bújni. És amikor újra földet ért a lábam, indult éppen egy kocsi, mert mindig jönnek-mennek a kocsik; akár nappal, akár éjszaka. (Szavai elúsznak.)

ÍRÓ: Aztán reggel megtaláltam az elégett horgot az ágya mellett. Elhozta emlékül. És ottfeledte. Nekem. A lelkinyugalmamnak - és ezen a horgon akadtam volna fenn? Nem! Olcsó jelkép volna. A múltamon akadtam fenn. Mondjam a tanulságot?

(1965)