A SUFNI

Játék tizenkét hangra

 (55 perc) 1982 szept. 27.

Rendező: Varga Géza
Dramaturg: Bárdos Pál
Szereplők: Törőcsik Mari, Béres Ilona, Őze Lajos
Megjegyzés: Hangjáték pályázat I. díj 1982
Ismétlés: 1987 szept. 14.

HANGOK

NYÁRI
NYÁRINÉ
LACI
ESZTER
FESTŐNŐ-ESZTER
ZIRCZ
SCHUCH
FŐMÉRNÖK
KAUDERER
SÖRÖS
SIPOS
GYÖNGYI
KUTAS
CZIBOR


(Elhúzó szerelvénylárma, olykor szaggatott kutyaugatás.)

NYÁRI: Az ember a hátán hozza ezt a sötétséget. Mért nem gyújtasz lámpát, Angéla?

NYÁRINÉ (fokozatosan megélénkülő hang a szoba mélyéből): Elkeveredtem az alvásban. (Vidámnak szánja.) Kerek tizenhárom órája várlak. Nyolc percet késett a HÉV.

NYÁRI: Majd még unod is, annyit leszek a nyakadon.

NYÁRINÉ: Hát igazán elhatároztad?

ZIRCZ (egy kolléga): Elment az eszed, Ernő? Elmégy nyugdíjba önként? Megásod a saját sírodat? Ez a borocska házi beszerzés?

NYÁRI: Nézd, Angéla, már annyiszor elmagyaráztam. Én nem nyugdíjba megyek. Az igazi munkám most kezdődik. Költöztetem haza a szerszámaimat. Részletekben. Hogy mennyi minden gyűlik össze az ember ládáiban! Van itt két műhelyre való minden. (Kiborítja őket az asztalra, fémes csörömpölés.) Mondtam Kauderernek: nézze, Károly úr, amit elviszek, minden egyes darab személyi tulajdon. (Zörög a szerszámokkal.) Gyaluk, vésők, fűrészlapok, esztergakések, fúrófejek. Erre ő: akár ne is mutassa, Nyári szaki, de azért a fél szemét megreszkírozta. Na, most szépen üzembe helyezzük az állami díszkivilágítást. Négy petróleumlámpa fölsrófolva: komplett velencei csillár. Laci?

NYÁRINÉ: Itt volt délután, téged keresett, de elsietett. Jelezte már neked, hogy tavaszra tervei vannak?

NYÁRI: Azzal a nyeszlett kis csajjal? Még kétszer is meggondolja magát. Eddig már hányszor próbálkozott!

NYÁRINÉ (konokul): Tervei vannak. Huszonnyolc éves.

NYÁRI (másról akar beszélni): Szagold ezt a kenyeret! Perzselt gabonaszaga van. Spiritusz. Só. Gyufa. Zsír. Minden. Ez egy újfajta német műanyagragasztó. A plexihez. Az lesz a nagy szám, Angéla, a plexi! Abban leszek én speciális. Mit szólsz a velencei csillárhoz, fiam? Fényáradat. Petróleumszagú, de fényáradat. Az ember adja meg a szemnek, ami az övé, meg a léleknek is. (Fölnevet.) Sötétből jöttünk, sötétbe megyünk; oda se neki! Tizenöt oszlop még, és itt a villany.

NYÁRINÉ: Képzeld, azt álmodtam, már bent van a szobában.

NYÁRI: Jön, és mindig közelebb. Kúszik, mint egy szemölcsös hernyó. Áprilisra ideér. Akkor aztán átpofozom a sufnit. Tudod, mi lesz abból a hodályból? Üveg-mennyország. Meszelt falak, fehérre mázolt szarufák, forgó transzmissziók, minden gépesítve! Nem műhely, Angéla, műterem. MŰTEREM! Akkor az esztergapadot is átkapcsolom lábhajtásról elektromosra. Az öreg vulkánfőző helyett négylapos tűzhely, sütővel. Lámpahelyek, csatlakozók. Villanyvasalód lesz! Ötcsillagos hűtőszekrényed. Ventillátorod. Én meg ott ülök a nagy fényben a borostás pofámmal. Muszáj lesz mindennap borotválkozni. Villanyborotva! (Harsányan nevet.) Nem hiszed?

NYÁRINÉ (nem figyel oda): Az ablakon világoskék függönyök voltak. Muszlinból.

NYÁRI: Az a jó álom, amiben színek vannak. A néhai nagybátyám, tudod, aki megvakult a fronton, mindig színekkel álmodott. Vörös, lila, sárga, ezek voltak a fix színei. Megmelegítem a vacsorát.

 

(Kívülről motorzaj, majd kopognak az ajtón, erősen, kétszer.)

SCHUCH: Jó estét, Nyári úr, kézcsókom, asszonyom. Schuch lennék.

NYÁRI: Ja persze. A tyúkok miatt, Schuch úr.

NYÁRINÉ: Közben ehetnél, mert kihűl az étel.

SCHUCH: Tarhonyás hús? Nagyon gusztusos. Jó étvágyakat! Hány darab is lenne összesen?

NYÁRINÉ: Hogyhogy a tyúkok miatt?

SCHUCH: Nyári úr nem informálta? Likvidálja a tyúkokat. Vagyis én átveszem tőle az egészet.

NYÁRI: Már mondtam, fiam, de elfelejtetted. Nekem kell a sufni. A tyúkokat meg a kecskéket ki kell rakni onnan, így aztán... Tudja, Schuch úr, egykettő nyugdíjba megyek, de önként... akkor távozzál, amikor még emelt fővel mehetsz! Viszem magammal a tudásomat, a kedvemet. Az üzemiek macerálnak, nyúznak, maradjak. Persze jó nekik a tudós szamár, akinek a szeme precízebb, mint a tolómérce, a keze biztosabb, mint a satu. Így kell kivonulni, ilyen stabil állapotban. Azt mondja a főmérnököm, aki pedig kipróbált egy fej: nézze csak, Nyári, az ilyen melósnak, mint maga, van rangja, becsülete. Márka a piacon. Én erre azt felelem neki: és mennyit adnak erre a főpénztárban, doktor úr? (A két férfi vastagon nevet.)

 

NYÁRI: Még huszonnyolc és fél kerek nap, főmérnök úr.

FŐMÉRNÖK (szórakozottan): Csakugyan?

NYÁRI: Az igaz, hogy a munkahelyeket jól elapróztam az életemben, de legalább nem zabált meg az unalom. Négy évtized, ahogy mondani szokás.

FŐMÉRNÖK: Az bizony nagyon szép.

NYÁRI: Hogy szép? Dögletes. Mit szól majd a tarkóm, ha lekerül az iga róla?

FŐMÉRNÖK: Hát igen, eljön a pihenés. A jó nagy, megérdemelt pihenés.

NYÁRI: Francot pihenés! Tartogathatnának erre az alkalomra lelkesítőbb szavakat. Nem erről szól a mese, főmérnök úr.

FŐMÉRNÖK: Tudom, a tyúkfarm. Havonta a nagy kosár friss tojás.

NYÁRI: Semmi tyúkfarm! Semmi szalmiákos bűz! A gyomrom kavarog. A tyúkszar, főmérnök úr, iksszel. Művészetről van szó. Nem fizetik meg, de csinálom. Van egy gondolatom, főmérnök úr.

 

NYÁRINÉ: Pedig folytathatnád még egy ideig nyugodtan, beosztással. Téged becsülnek, Ernő.

NYÁRI: Zsebkendőben elhordani a hegyet! Halálomig. Nagyon jó.

SCHUCH: Megnézhetném azokat a tyúkokat? Mert kora reggelre lesz kamionom.

NYÁRI: Egy kis eperpálinkát, Schuch úr? Saját.

SCHUCH: Nem vagyok ellene. De ha már benne van a helycsinálásban: más motyója nincs? Már úgy értem, egy-két rendes darab. Bár manapság nem lehet szarból aranyat csinálni.

NYÁRINÉ: Ezek az én tyúkjaim, ezek a vörösek, mindennap fölszállnak az ablakomra. Benéznek, hosszan, érdeklődéssel. Mintha kérdeznének valamit.

NYÁRI: Mindegy, fiam. (Nevetve.) Majd benézek helyettük én. Rendet kell teremteni! Lenne még két kecském. Azok a komoly, szakállas pofájúak! A tenyerem alá tolják a fejüket, hogy simogassam őket. Úgy látszik, nekik is kell valami olyasmi, szeretetféle.

SCHUCH: Kecskére jelenleg nincs igény, Nyári úr. Régi ruhákra sincs. Kardok, díszmagyarok, családi okmányok. Hétágú zsidó gyertyatartó.

NYÁRINÉ: A kecskék, ha nyitva marad az ajtó, megállnak a küszöbön. Bámulnak, de nem lépnek beljebb.

NYÁRI: A kecskékhez valahogy ragaszkodom. Azokat majd elhelyezem.

SCHUCH: Akkor megnézhetjük az árut, Nyári úr?

NYÁRI: Árut? Ha így mondja. Lehet. De már erősen sötétedik, és villanyom nincs. Az csak tavaszra ér ide. De akkor ideér, a gyönyörűségét neki! Tizenöt oszlop.

(Ahogy kitárul az ajtó, bedől a növekvő tyúkrikácsolás. A pánik örvénylő hangjai hosszan.)

 

NYÁRINÉ: És ez az ember, a bolondériáival! Évekig gyűjti a fát, a lemezt, aztán mind meggörbül, megvetemedik. Hogy ő nem jár házakhoz szir-szar javításokat csinálni, hogy ő művész. És lassan körülröhögik. Úristen, mi lesz ebből! Futkos a mániái után. Csontig fogyasztja magát a bolondságaival. És Laci, aki úgy csahol már a gyűlölettől, mint egy kutya! A bokorba kell vinnem a nőmet, mert ti örökké itthon vagytok! Én meg ideszorultam, ebbe az odúba, a rossz lélegzésemmel, a nedves falak közé. Amíg ideér a villany! Hol leszek én már!

 

NYÁRI (kedvetlenül): Megállapodtunk, hajnalban viszi őket. Elrepül a farm. Ezek már értették a szavamat. Mindegy. A tyúkoktól szépen elbúcsúzunk. Ezentúl rántott borjúkarajt eszünk salátával. Ha meg ráununk, lesz borjúpaprikás nokedlival. Borjúfrikandó à la Marengo. Méltóztatik valami aperitif? Talán utána valami édességet? Netán? Mért nem mondasz valamit? Nevess, vagy küldjél el a jófenébe! Minek nekünk az a sok csőr az udvaron! Tavaszra megerősödöl, kiülsz a szilvafák alá. Figyeled, hogy ezek a fák három-négy év óta milyen őrült termelésbe fogtak? Annyi a mennyiség, hogy eladhatatlan, felfőzhetetlen, csak az erjedt szagukat érezni: szilvapocsolya. Az egész életünk felett a rohadó szilvaszag. Nem mondasz semmit?

NYÁRINÉ: A fákat is kivágod?

NYÁRI: Mit tudom én! Annyi szent, hogy önálló ember leszek. Mit gondolsz, mit siratnak a fölötteseim? Engem? A friss tojásokat, amiket küldözgettél nekik. Meg a kis faragott tárgyakat, a rejtjelre nyíló székely dobozokat, amiket faragtam titkárnőknek, adminisztrátor csajoknak, fejesszeretőknek. A redőnyjavításokat ingyen, munkaidőn kívül. Azt. Hát ennek finisszimó! Majálisszalaggal díszített diadalkapu. Önálló ember leszek.

 

ESZTER (sötét női hang): Magát is látni, Nyári úr? Szél fújta ide? Hány éve, három-négy, hogy itt járt?

NYÁRI: Ez a szép ebben: nincs dátumhoz kötve. De azért van benne rendszer. Mindennek megvan a belső szerkezete. És az adott szó adott szó marad. Elhoztam, nagyságos asszony.

ESZTER (jókedvű várakozással): Mit, kedves, Nyári úr?

NYÁRI (álmorózusan): A sípládát. A kisfiúnak. A madárparádét. Majd szépen megszabadítjuk a viaszosvászontól. Így. (Vastag, suhogó zörgés.) A csodaszerkezet, nagyságos asszony!

ESZTER: De a kisfiú közben megnőtt! Már nyolcadikos.

NYÁRI: A madárfütty mindig aktuális. Korosztálytól teljesen függetlenül. Hát, kérem, ehhez idő kellett. Ki kellett gondolni. Amíg ez a szerkezet összeállt. Bonyolult. Tessék csak figyelni! (Megszólaltatja: füttyök egymás után.) Széncinege! Feketerigó! Vörösbegy! Sármány! (Kis csönd után.) És mind hiteles.

ESZTER (meghatódva): Hiteles, Nyári úr.

NYÁRI: Tanúsítja a szomszédom. Ornitológus. Hajnalonta lesbe jár mezeipacsirtákat fényképezni. Lehet tőle valamit tanulni. Mondjuk türelmet. (Madárfütty.) Gyalogrigó. (Fütty.) Gyurgyalag. (Kis tűnődés után.) Bár erről nem is tudom, fütyül-e. Ez vicc volt, nagyságos asszony, tessék nevetni! Szeretem hallgatni a nevetését.

ESZTER (nem akar kapcsolódni): Mondtam az uramnak, Nyári úr nem feledkezik meg rólunk, csak másképp bánik az idővel. Fölszívódott, de valahol létezik. És egészen biztos, hogy számol velünk.

NYÁRI: Pontosan úgy, ahogy mondani tetszik. Én becélzok valakit magamnak, és hosszan gondolkodom róla. Néha évekig. És az illetőnek fogalma sincs, hogy mennyit szerepel. (Mint aki túl sokat mondott, elhallgat.) A lakásba sok minden új került azóta, látom. Ezek az érdekes cuccok, készülékek.

ESZTER: Az uram hobbija. Őszintén szólva, én sokallom is, de ő külkereskedelmi ember, piackutató, járja a világot, és hazahoz mindenfélét. Ezek neki olyan trófeák. Ha valaki örül majd a sípládának, az ő lesz. Kell a kikapcsolódás, mondja, és ez jó kifogás, hogy kisajátítsa a fiú játékait. A múltkor kerestem a címét, Nyári úr, de nincs sehol.

NYÁRI: Mindenkinek megvannak a saját titkai, nagyságos asszony. Pedig levelet kapni magától, az külön műsorszám lenne. Hogy nekitámasztja a postás a biciklijét a falnak, és azt mondja: levele van, Nyári úr! Nem többet, csak annyit, hogy levele van.

ESZTER: Ígért egy faragott kis polcot a rekamiém fölé.

NYÁRI: Paliszanderből. Nincsen elfelejtve. Rajza a fiókomban. És szereztem anyagot hozzá. Ott van a sufniban elrakva. De most még nem az van soron.

ESZTER: Hanem?

NYÁRI: Találmány. Titok, meglepetés.

ESZTER: És hány év kell még hozzá, kedves Nyári úr?

NYÁRI: Jövök, becsöngetek értesítés nélkül, és hozom.

ESZTER (játékosan): Mikor, Nyári úr? Megöregszünk.

NYÁRI: A nagyságos asszony soha! Vannak emberek, akik olyanok maradnak, mint (Keresi a szót.) borostyánban a levél.

ESZTER (zavarában): Megkínálhatom egy kis diólikőrrel?

NYÁRI: Megköszönöm, kezit csókolom. (Kis krákogással.) Különlegesen egyedi. Mint minden, amihez csak hozzáér a keze. Itt a százwattos égő dupla fénnyel világít (Jókedvűen.) A kollégáim azt mondják, ez a Nyári Ernő buggyant. Nekiszaladt a semminek. Fogalmuk sincs, mi az, amikor az ember fölismeri a saját erejét. És jól bánik az önérzetével. Többre méreteztek, mint amennyi lettem. A családomban is egyedül maradok. A feleségem félt, a fiam kinevet. (Biztatásra vár.) Valahonnan megértést várna az ember.

ESZTER (kitérő reflexszel): Az uram nemegyszer mondja, magában, Nyári úr, valahol lakik egy művész.

NYÁRI: A kedves férjének, nem akarom megsérteni, erről nem sok fogalma lehet. Ez úgy gondolom, messze esik tőle.

ESZTER (nem akar válaszolni): Ha lett volna módja rá, Nyári úr, ha tanulhatott volna!

NYÁRI (vidoran, álhetykeséggel): Az én tudásom együtt van, nagyságos asszony. Összekalapálták az évek. És nincs még lefutva semmi. (Megszólaltatja a sípládát.) Rigó, amikor ébredezik. Amikor még csak pityeg. Tetszett már ilyenkor hallani? Csak úgy úszik a levegőben az a sok gyönge kis hang. Még félig az álomban.

ESZTER: Látja, itt házak és házak, rigó alig. Tölthetek még, Nyári úr?

NYÁRI: Bátran, nagyságos asszony. A fejem tiszta. A gondolkodástól. De a témával is mehetünk tovább. Szóval tetszik érteni, ez nem egyszerű agyrém. Úgy érzem magam, mint amikor az ember kilép egy sötét szobából a világosságba. Kezemben a kilincs, nagyságos asszony. Negyven éve fúrt nagyüzemek. Főnökök, fölöttesek váltogatva. De az emberi szó kevés. Megállni munka közben és kérdezni valami mást, az ilyesmi ritka. Mindig a sablon. A megadott méretek. A gondolkodásnak semmi. Csak annyi öröm, titkosan, amennyit a szobraim adtak. Kemény anyagból faragtam őket, a legjobb fából. Egyszer véletlenül megmutattam valakinek. Egy asszonynak. Egy művésznőnek. Ott festegetett a kerítésen túl. Az ürességet festi, mondta, a semmit, a szürkeséget. A gyomokat, ahogy lapul fölöttük a füst. A haja olyan volt, mint a nagyságos asszonyé. Sötétvörös, vastag, fényes. Még a mosolya is a szeme körül. Tudtam, vigyázni kell a szavakkal. Bevezettem a sufniba, a figuráimról lehúztam a viaszosvásznat. Nézze csak, kérem, nézze csak, mondtam neki. És vártam. A véleményét. Csak néhány szót. Nem tudom, mondta, nyújtotta a kezét, elment. Pedig tudott valamit. (Kicsit eszelősen.) Talán megijedt attól, hogy túl szépet mondana? Amit nem tudnék elviselni? Így lehet?

NYÁRINÉ: Nem vacsorázol?

NYÁRI: Megkínált az a szép, finom asszony. Az Eszter. Tudod.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI: Az a kiválóan szép nő.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI (elviccelné): Akihez öt-tíz évenként visszajárok.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI: Akinek faragtam egy fényképkeretet.

NYÁRINÉ (nagyon csöndesen): És a fényképét nem vitted vissza.

NYÁRI: Voltál a sufniban?

NYÁRINÉ: Igen. Csupa meztelen nő. Hol láttál annyi meztelen asszonyt?

NYÁRI (üvöltve): Nincs jogotok lehúzni a viaszosvásznat! Nem engedtem meg senkinek! (Lecsillapodva.) Megálmodtam őket.

NYÁRINÉ: Ne hülyéskedj! Légy szíves.

NYÁRI: Te is voltál valamikor meztelen asszony. (Nyáriné hangosan fölzokog.) Ne haragudj, na! (Megrendülve.) Bocsáss meg nekem, fiam, bocsáss meg!

 

(Visszhangos helyiség, kavargó beszélgetés.)

NYÁRI: A nejem elnézést kér a tisztelt társaságtól, hogy nem lehet itt, de hát... (Tűnődik a fogalmazáson.) az egészségi állapota... és ez a sufni, ugye, egy kicsit huzatos. Mint az élet.

SÖRÖS: Ha tudom a helyzetet, hívtam volna egy-két csajt.

SIPOS: Kézcsókunkat küldjük. És köszönetünket a finomságokért.

ZIRCZ: Már mondottam volt, kolléga, a borod príma. Ez is házi beszerzés?

NYÁRI: Károly úr, maga még hozzá sem nyúlt a szendvicshez.

KAUDERER: Most már a finisben ne magázódjunk. Szervusz!

NYÁRI: Isten éltessen, Károly úr!

KAUDERER: Ezentúl Karcsi vagyok neked, te marha! Ha nem is találkozunk a jövőben. A főmérnök úr akar valamit mondani?

SÖRÖS: Sörös szaki, találjon ki egy szép rigmust, mindig ezt kérik tőlem.

ZIRCZ: Mit lehet ilyenkor mondani? Hallgatni kell.

NYÁRI: Ez még most csak egy sufni, de mire ideér a villany!

SIPOS: Tizenöt oszlop.

NYÁRI: Majd lesz műteremavató. Akkor kell megnézni. Egészségetekre, kedves vendégeim! (Pohárcsöngések, szavak összevissza.) Hatvan tyúknak ez volt a lakosztálya. Meg két kecskének. Ezentúl... majd...

FŐMÉRNÖK (pohárcsengetéssel csöndet teremt): Az üzemvezetőség nevében szeretném ezen a privát összejövetelen is, a hivatalos búcsúztatás után, a mi Nyári Ernőnk vendéglátó asztalánál ismételten elmondani...

ZIRCZ: Búcsúztatni. Elparentálni. Göröngy a ládára.

SÖRÖS: Engem ne küldjenek nyugdíjba, engem hamvasszanak! (Röhögés.)

NYÁRI: Szívből köszönöm a sok baráti szót!

ZIRCZ: A buké. Mindenekfölött a buké.

NYÁRI: A fiam idekészíthette volna a magnóját. Hosszú, téli estéken lejátszanám.

SÖRÖS: A lányomnak fölvették az egész esküvőjét.

KAUDERER: Gyönyörű emlék lenne.

SIPOS: Csak azt áruld el, pajtás, mit takargatsz ott a viaszosvászon alatt.

FŐMÉRNÖK: ... annak szeretnék hangot adni ebben a most már baráti társaságban... (Szavát lehalkítva, hétköznapian.) Magának elég kevés nyugdíja jött össze, Nyárikám. És ezentúl friss tojás sem lesz a kosarában. Nem könnyelműség ezt fölvállalni? Ezt az úgynevezett függetlenséget?

ZIRCZ: Hallgatni. Nem beszélni.

SÖRÖS: A nejem azt mondja: józanul vagy a legrondább.

NYÁRI: Köszönöm, főmérnök úr, a szavakat. Pardon. Hát igyekszek, igyekszek. (Koccintások.) Szóval én sok helyen dolgoztam, sok helyen és mindenütt rövid ideig. Mert a szabad életemet többre becsültem, mint - ahogy mondani szokás - a nyugdíjalapot. Nem a fenekemre bíztam, hogy kiüljem a jövőmet. Nem tetszett valami, ráuntam, fogtam a betyárbútort, és mentem tovább, fújt a tavaszi szél! (Nevetés.)

ZIRCZ: A buké, öregem. Érdekelne a beszerzési forrás.

FŐMÉRNÖK: Nem mintha fusiban nem hozná össze a különbséget.

NYÁRI: Nem lesz barkácsolás, főmérnök úr. Más a számításom. Már mondtam nemegyszer, de nem tetszett végighallgatni. Volna egy találmány. Plexi, rejtett világítás. Nem pénzre megy a dolog.

FŐMÉRNÖK: Dicsőségre, Nyári?

NYÁRI: Például!

(A hangok, pohárcsöngések lassan elúsznak.)

 

NYÁRI: Maga az, festőnő? Hát visszajött? Reménykedtem benne.

FESTŐNŐ-ESZTER: Egy szóra!

NYÁRI: Éppen erre az egyetlen szóra várok. És boldog vagyok, hogy itt van. A százwattos égő dupla fénnyel világít. Pedig még nem is ért ide a villany.

FESTŐNŐ-ESZTER: (majdnem gyengéden): Tizenöt oszlop.

NYÁRI: És a sufniból műterem lesz. igaz, festőnő? Igaz, Eszter? Igaz, nagyságos asszony? Engem egy pillanatig sem lehetett átverni. Én már azóta tudom, amióta egyszer ide belépett, hogy a maga vastag, sötétvörös haja és Eszter sötétvörös haja és a maga mosolya a szeme körül és az ő mosolya a szeme körül - hogy maga és ő ugyanaz a személy. És ha én most becsöngetnék magához, nagyságos asszony, nem találnám otthon, festőnő, mert itt áll az ajtóban, a küszöbön. Így van?

FESTŐNŐ-ESZTER: Meszelt falak, fehérre mázolt szarufa, transzformátorok. Ül a lámpafényben. Ilyen lesz a maga műterme, igaz? (Tyúkkárálás.) Hát a tyúkjai? Nem adta el őket?

NYÁRI: Schuch úr elvitte őket kamionon, de most visszajöttek. A maga tiszteletére.

FESTŐNŐ-ESZTER: És a kecskék?

NYÁRI: Néznek befelé. Figyelnek.

FESTŐNŐ-ESZTER: És a szilvafák? Azok a túltermelők?

NYÁRI: Nemsokára rügyeznek. Mire ideér a villany. Igen, nagyságos asszony.

FESTŐNŐ-ESZTER: Szólítson ezentúl Eszternek.

NYÁRI: Magamban mindig. Évek óta.

 

NYÁRI: Az első szabad napom, Angéla!

NYÁRINÉ: Ötkor keltél, mint máskor. Ébren voltam.

NYÁRI: Ahogy mondod. Ötkor. Te meg a lehunyt szemed mögül - így szoktad - figyeltél. És nem mondtál semmit. Hogy álljon meg, jóember! Megmosakodtam, lehúztam a szőrt a képemről, kimentem magot szórni a tyúkoknak. (Álnevetés.) Akkor veszem észre, hogy nincsenek tyúkok! Becsomagolom az uzsonnámat, a táskámat összeszíjazom - te még mindig nem szólsz rám -, visz a lábam a HÉV- hez. Akkor kapcsolok, már nem kell bemenni sehová. Ott van előttem egy végtelen hosszú nap, húzzák a csíkot az emberek az állomás felé, én meg kimaradok. Van, aki megvárna, van, aki kiabál valamit, senki nem érti, mért nem megyek velük. A dolog nekem is új. Most kezdődik a - most kezdődik a - a micsoda, nagyérdemű közönség? Mikor maradtam én hét közben otthon? Még betegségre sem pazaroltam időt. A jövő héten nekimegyek a sufninak. Hoznak téglát, cementet, meszet. Jó, holnap elkezdem a szárazakváriumot. Tudod egyáltalán, hogy mi az? Nem tudod. Látod a finom, ravasz kis fűrészeimet, az anyagvágó ollót, a milliméteres fúrókat? Minden előkészítve! De nem kérdezed, hogy mire. Nem érdekel? Forrasztópáka, cinkrudacska, spirituszláng. Szárazakvárium. Tiszta plexiből, rejtett világítással. Díszhalak, vérpiros és aranybarna pöttyökkel, páfrányok! Az egész olyan, mintha élne. Nézd, Angéla, milyen violás kavicsokat szedtem. Mindegyik más és más. Ez az aljára kerül, megszűri a vizet, a vizet, ami nincs! (Egyenként hullatja a kavicsokat.) Olyan, mintha volna. És nincs. Csak a plexi és a kis villanyok. Az egészben ez a leggyönyörűbb.

NYÁRINÉ: Laci beszélni akar veled.

NYÁRI: És ezt most így üzeni. Mint egy nagykövet a másiknak? Huszonnyolc év óta, amióta beírattam az anyakönyvbe, már volt egy-két beszélgetésünk. Hol ő dobta be a törülközőt, hol én. Jelenleg, ha jól számolok, a meccs döntetlen. A madártudós szomszéd azt mondaná, ez, Ernő barátom, patthelyzet. És ha szabad kérdezni, mit óhajt a tisztelt fiam?

NYÁRINÉ: Van egy elgondolása.

NYÁRI: Nagyszerű! Neki is. Mindenkinek. Jön a tavasz, és mindenkinek van egy elgondolása. Mért bújócskázik velem? Mondd meg, hogy mit akar!

NYÁRINÉ: Majd elmondja ő.

NYÁRI: Mert pénzem nincs. Ha erről lenne szó! Vettem egy csomó anyagot. Húsz tábla plexi. Rózsaszínű, füstsárga, mohazöld, lazacpiros. És az építőanyag. De kinek van köze ehhez? Izgat ez valakit? A nejemet? A fiamat? Hogy egy hatvanéves szivar még nem akarja beadni a kulcsot. Igaz is! Azt mondja a múltkor nekem egy kollégám, egy kimondott halálpofájú: légy szíves, édesapám, te úgyis kiszállsz a vonatból, hívjál meg búcsúzóba egy pofa följavított sörre, én meg cserébe mondok pár jó szót neked. Mert az embernek az is kell. Jó, meghívom arra a pofa följavított sörre - fél deci cseresznyével dúsítva -, de előre figyelmeztetem, szentbeszédre nem tartok igényt. Az ilyen embernek mondhatsz, amit akarsz, okádja a szavakat, nincs az a gát, ami visszatartja. Elkezdte valamikor a szöveget, ki tudja, mikor, és nem tudja leállítani. Nézd, mondja ő, én csak egy dologgal vigasztallak, a természet vagy az isten, nevezd, aminek akarod, nagyon cselesen ügyködik. Ha van pofád túlélni mondjuk ötven évet, és még kapaszkodol a maradékba, mert futsz a pénzed után, kezdi az orrod alá tartani a büdöset. Hogy a lötyögő szív meg a lötyögő tüdő, meg hogy csomókban hullik a hajad, és a műfogad is úgy kezd fájni, mint az igazi, és a vakbeled látni kezd! Aztán a nagy ígéret, édesapám, tisztes munkás élet után a RÁK! A végén már verebet lehetne fogatni veled, olyan príma a kifárasztási manőver, ha megúszod egy szimpla kinyiffanással. Kapott még egy-két pofa sört, ennyit megérdemelt a teljesítményért, és elküldtem a francba. Örülj, Angéla, hogy én nem ezt hozom neked haza. Hogy én beszélgetni akarok veled.

NYÁRINÉ: Hallgatlak, Ernő. Nekem az is elég.

NYÁRI (nekidühödve, csapkodva): De nekem nem! Kell hogy legyen egyvalaki, egy társam, akihez szólok, és aki válaszol.

NYÁRINÉ: Annyit feleltem én már neked. De nézd, igazán nem is volt mire. Mondtad a magadét, és feleltél is magadnak. És az én véleményem talán nem olyan fontos, ezt belátom.

NYÁRI: Értem. Értelek. Most, hogy betegeskedel, visszaszorult benned az önbizalom. De a doktor biztat, jól tudod. És tavaszra meglesz a kórházi beutaló. Nem komplikált a műtét, na és a melegebb időben könnyebben gyógyulsz. Van még tartalék bennünk, Angéla. Hogy is mondja a főmérnökünk? Nincs még kimerítve minden lehetőség. Vagy ahogy én mondom: van még egypár dobásunk ebben a kifényesedett világban! Na? Hiszed? Nem hiszed?

NYÁRINÉ: Ha te mondod, igen.

NYÁRI (önmagát is áltatva): Ezt szeretem, ahogy most beszélsz. A régi hangodat. (Visszatér erre, mert ez izgatja.) Mégis... mit akar a fiú?

 

NYÁRI: Túl nagy ez a csönd, Angéla. Az idő is nehezebben múlik.

NYÁRINÉ: Télen mindig ilyen. És most nincs is mire várni. Azelőtt figyeltem, hogyan jön a HÉV, késik-e, jössz-e már haza.

NYÁRI: Kértelek, mondjál már valamit, szólalj meg néha. Ülsz, és nem szólsz egy szót se.

NYÁRINÉ: Mert nem akarlak zavarni, Ernő.

NYÁRI: Nem veszed észre, hogy avval zavarsz, hogy nem zavarsz? Semmi baj. Csak azért mondom, nem szeretném, ha túlságosan figyelnél rám. Te csak élj úgy magadnak, mintha nem is volnék idehaza.

NYÁRINÉ: Úgy élek pontosan.

NYÁRI: És neked ez elég?

NYÁRINÉ: Igen, azt hiszem.

NYÁRI: Nem azért maradtam ki az üzemből, hogy gyilkolj a hallgatásoddal. Hogy büntessél - valamiért, nem tudom, miért. Én magamról elmondtam mindent. Mit akarok és hogyan. Te csak igent mondasz és nemet. Ne játsszunk hallgatást. Attól a falra mászok!

NYÁRINÉ: Ennyi telik. Nem akarok rosszat neked.

NYÁRI (elcsöndesedve): Tudom.

NYÁRINÉ: Hajolsz a munkád fölé, vakoskodsz a lámpa mellett, pusztítod a szemed. De amit csinálsz, eltakarod a hátaddal, dugdosod. Nem az enyém.

NYÁRI: Mert azt akarom, hogy majd úgy lásd, mikor minden tökéletes. Amikor égnek benne a sárga kis reflektorok. De most még nem tudom hová bekapcsolni, nincs villanyunk. El tudod képzelni a kis halakat, ahogyan átsüt rajtuk a fény? A színes kagylókat, ahogy a sziklára tapadnak? A kis ventillátort, ahogy az algákat remegteti? Tudod, milyen az, amikor az egész - hogy is mondják? FOSZFORESZKÁL. Érted ezt?

NYÁRINÉ: Nem értem.

NYÁRI: Na látod! Nem egyszerű. Figyeld! Próbáld elképzelni. Tudod?

NYÁRINÉ: Azt hiszem... azt hiszem, szép lesz.

NYÁRI: Azt hiszed? Nem látod a halakat? Mindegyiknek más és más színe van. Pöttyösek, csíkosak, tarkák. Lehet látni őket. Villany nélkül is.

NYÁRINÉ: Nagyon sok munkád van benne. Ennyi idő alatt egy kétszemélyes rekamiét is megcsináltál volna.

NYÁRI: Egy kétszemélyes rekamiét. Angyalkákkal?

NYÁRINÉ: Te most engem nagyon butának gondolsz, de én mégis megkérdezem: ez mire való?

NYÁRI: Hát nem veszed észre, hogy olyan, mint a valódi?

NYÁRINÉ: De ha van valódi, minek ölöd magad ezzel?

NYÁRI (derűs fölénnyel): Mert ez művészet, Angéla! És a művészet az mégis más!

NYÁRINÉ (a derűtől megtévesztve): Több?

NYÁRI: Hogy több? Fogalmad sincs! Sokkal!

 

LACI: Az öreg?

NYÁRINÉ: Átment a szomszédékhoz, kipróbálni ezt a hogyishívjákot. Ezt a - így mondja apád - szárazakváriumot.

LACI: Még mindig ezzel nyűglődik? Hülyeség!

NYÁRINÉ: Ne mondjál ilyet! Ez művészet.

LACI: Egy frászt! Bohócot csinál magából az öreg. Száraz akvárium! Gyógyterápiások csinálnak ilyet.

NYÁRINÉ: Nem értelek, és nem is akarlak érteni.

LACI: A múltkoriban a viaszosvászon alá lestem. Gyerekjáték. Öreg ember, és ilyesmivel foglalkozik.

NYÁRINÉ: Ne légy goromba!

LACI: Ahelyett hogy valami rendes fusit vállalna, amiért pénzt kap. Egy öregember, aki ólban akar meghalni. Mért nem téríted észhez, anya?

NYÁRINÉ: Gonosz vagy, kegyetlen!

LACI: Jóság az, mikor kussol az ember? A zöldet pirosnak mondja? Azt hiszed?

NYÁRI (belép, jókedvű): Á, az én Laci fiam! Szervusztok! Hogy s mint? Hoztam egy üveg bort, Angéla. A próba prímára sikerült! Bekapcsoltam a szerkezetet a konnektorba, kigyúltak rendesen a kis sárga reflektorok, a halak elkezdtek úszkálni, mint a bolondok. A víz nélküli vízben. Az algákat fújta a ventillátor, minden lobogott, mozgott; zöld és rózsaszínű fények! Ahogy jöttem haza, néztem az utat, még öt oszlop, és itt a villany! Dolgoznak a fiúk! Nálad mi újság, Laci?

LACI: A sok közül semmi, öregúr. Hogy ízlik a nyögdíj?

NYÁRI: Időbőség a köbön. Olyan sok van egy napból, hogy eltévedek benne. Pedig reggeltől estig, ahogy anyád mondja, gyilkolom a szemem. Még arra is jut idő, hogy ellássam a nem létező tyúkokat, szórjam a nem létező magot.

LACI: És hogy szolgál az egészség, öregúr?

NYÁRI: Érdekel igazán? Mert ha igen, válaszolok. Kitűnően. Adjál poharakat, Angéla. Erre a gyönyörű napra inni kell! Elkezdett élni a szárazakvárium. Úszkálnak a halacskák! És a fiam is megtisztel egy beszélgetéssel. (Tölt.) Egészségetekre. Az este szép tiszta, telihold, csillagok, miegymás. Már tavaszi szaga van a levegőnek. Jó időt jósol a rádió. Holnap nekimegyek a sufninak.

LACI: Éppen azért jöttem.

NYÁRI: Beszállsz? Segítesz? Vegyél ki szabadságot, a pénzt majd kipótolom.

LACI: Gizi meg én tegnap összeházasodtunk.

NYÁRI: Utólagos gratulációm. Isten éltessen! (Koccint.)

LACI: Gyereket vár. Jól benne van az időben. És albérletben nem szülhet.

NYÁRI: Majd szül a kismamaotthonban. Szociális államban élünk.

LACI (keményen): Kell a sufni!

NYÁRI: Hogy micsoda kell?

LACI: Jól hallottad. Látom, hozattál anyagot is. Lakás lesz belőle. Majd beszállsz segíteni te! Fészket csinálni az unokádnak. Rád fér egy unoka, vagy nem? Eddig mindig emiatt nyúztál. Az unoka, számíts rá, megérkezik! Kicsit később, mint a villany, de időben.

NYÁRI: Beszéljünk komolyan, Laci. Próbáljuk megérteni egymást.

LACI: Nem jól kezded. Ez még nekünk sose sikerült.

NYÁRI: Rosszul emlékszel. Csak jóakarat kell hozzá.

NYÁRINÉ (reménykedve): Így szeretem. Ha szép csöndesen beszélgettek. Van marhapörkölt, Laci.

LACI: Már vacsoráztam, anya. Gondolom, apa, ezt megértheted. Nem tudok másképp lakáshoz jutni. Ha ötszáz évig élek, akkor se.

NYÁRI: Tudod, hogy mit tervezek évek óta. Az egész jövőmet erre alapítom.

LACI: Micsoda jövődet?

NYÁRI: Ott lesz a műhelyem. A műtermem.

LACI: Nagyzolás. Telebeszélték a fejedet.

NYÁRI: A sufnit nem adom!

LACI: Röhej. A jövő. A művészet. Tudod, mi ez? (Megzörgeti a viaszosvásznat.) Csinálmány. Rossz giccs.

NYÁRI: Hozzá ne nyúlj!

NYÁRINÉ: Ernő! Kérlek!

NYÁRI: Ez volna az én fiam?

LACI: Ilyenre sikerültem.

NYÁRINÉ: Fiam, most szépen elmégy. Igen, elmégy. És máskor beszélgetünk.

LACI: Nem megyek. Nekem most kell a sufni! És neked, öregúr, kötelességed.

NYÁRI: Hányszor ássalak ki a szemétből? Kitaníttattalak. Technikus vagy. És mire jutottál? Elfogyasztottál két asszonyt, és most egy harmadikat akarsz fölzabálni. Semmi közöm hozzá. Csináld!

NYÁRINÉ: Ernő! Van pénzünk. Adjunk pénzt.

NYÁRI: Adjunk, persze! Kiszedjük a szalmazsákból. Mennyi kellene, fiatalúr? Százezer? Kétszázezer?

LACI: Nekem a sufni kell.

NYÁRI: Nem adom.

LACI: Kell hogy odaadd!

NYÁRI: Kell? Milyen jogon?

LACI: Azon a jogon, hogy kétszer olyan öreg vagy, mint én. Azon a jogon, hogy túléllek, és rajtam múlik, mit mondok rólad, amikor már nem leszel.

NYÁRI: Takarodj, mert szétverem a fejed!

NYÁRINÉ: Ernő! Kérlek!

(Csattan az ajtó.)

 

(Halk magnózene, modern dzsessz, szertelen, italtól megemelt beszélgetés, pohárkoccintások.)

GYÖNGYI (kacagva): Isteni ízlésed van, Eszter! Ahogyan ezt a lakást kifényesítetted!

 

(Kívülről csöngetés.)

ESZTER: Hívtál még valakit, Lali? Mintha csöngettek volna.

KUTAS: Senkit, drágám. Megnézed?

CZIBOR: Szóval én reggel jövök érted...

GYÖNGYI: ... és úgy vonultok a repülőtérre! Az örökös fogadóbizottság. A ferihegyi ikrek. Lennétek szívesek tölteni? Kösz!

KUTAS: Közép-Kelet. A mi területünk. Persze hogy ikrek. Mit lehet tenni, Gyöngyikém?

ESZTER: Tessék csak beljebb, Nyári úr! (A háttérzene elhallgat.) Ő a mi ezermesterünk.

NYÁRI: Jó estéket!

KUTAS: Nemcsak ezer-, ezeregymester. Hozta isten, Nyári úr!

NYÁRI: Látom, rossz időben. Vendégség. És későn is van már.

GYÖNGYI (félrészegen, kacarászva): És miben ezermester, sőt ezeregymester, ha szabad tudnom?

ESZTER: Ide tessék, a kedvenc foteljába. És tegye le azt a csomagot!

CZIBOR: Gyöngyi szívem, gondolom, az ezermester éppen abban ezermester, hogy... miben is? (Fölnevet.)

KUTAS: A szó is megmagyarázza, Gyöngyike: ezer dologhoz ért! Sőt ezeregyhez. Tölthetek?

NYÁRI (viccnek szánja): Éppen kiszáradt a torkom. (Koccintanak, isznak.)

GYÖNGYI: Csak azért kérdezem, mert nálunk a vécéöblítő krónikusan folyik. Tessék elhinni, ezermester úr, idegbaj.

KUTAS: Valamit tartogat nekünk?

NYÁRI (önmagától meghatódva): Elhoztam. Úgy, ahogy ígértem: hogy jövök, váratlanul.

ESZTER: Vártuk.

GYÖNGYI (kacagva): Mióta, Eszterkém?

ESZTER: A meglepetés?

NYÁRI: Az.

ESZTER: Tudjátok, a titok.

GYÖNGYI (sikoltozva nevet): A titok! Szia! (Pohárcsöngés.) Közös titkaitok vannak az ezermester úrral? És maga nem is féltékeny, Lali?

KUTAS: Úgy ismer, hogy nem? Állatian! No, bontsuk csak ki azt a csomagot, Nyári úr! Égek a kíváncsiságtól. De előbb még egy kortyot. (Koccint.)

(A viaszosvászon száraz csörgése, várakozó csönd.)

NYÁRI: Ha jól kapiskálom, van itt valahol egy konnektor a zeneszekrény alján. Hová tehetem?

ESZTER: A lemezjátszó mellé, a főhelyre.

NYÁRI (ünnepélyesen): Kérem, ez most így szükséges, le kell oltani a villanyt.

GYÖNGYI: Halacskák! Icipici aranyhalak! Akvárium!

NYÁRI: Szárazakvárium.

CZIBOR: Hát ez marhául frappáns! És ez mind a maga műve? (Csiklandozza a nevetés.) Maga hozta össze az egészet?

NYÁRI (nem veszi észre a gúnyt): A halak és a növények a természettudományi lexikon műmellékletéről. Pisces. Latin. A szomszédom szerint, aki madarakkal foglalkozik...

GYÖNGYI: Halálian vicces! (Pityókosan.) Látod, apu, ez van, és nálunk éjjel- nappal folyik a vécé!

ESZTER: Gyönyörű! Hogy maga miket talál ki, Nyári úr! Hogy merre viszi a képzelete!

NYÁRI (egészen közelről, vakmerően, elfulladva): Magának, Eszter. Egyedül magának.

KUTAS: Na jó, most már talán meggyújthatjuk a villanyt. Nagyon ügyesen dobta össze ezt a micsodát, de sajnos nincsenek apró gyerekeink. Mennyivel tartozunk?

NYÁRI: Ennek nincs ára. Eszmei értéke van.

CZIBOR (röhögve): És mennyi az forintba átszámítva?

ESZTER: De kérem, Pali, legyen szíves!

CZIBOR: Eszmei érték. Micsoda szókincs!

GYÖNGYI: Ha egyszer eljönne hozzánk, édes Nyári úr, helyrelökni azt a vízöblítőt. (Félrészegen, majdnem kiáltozva.) Az a folytonos zúgás! Idegbaj!

NYÁRI: Szóval megmondtam, nincs ára. Nem is akárkinek készült.

KUTAS: Egyszerűbb lenne, ha kifizetném. Mivel tartozom?

NYÁRI: Maga, Kutas úr, semmivel.

KUTAS: Nem akarom megbántani, de meg kell mondanom, nehogy félrevezessem...

ESZTER: Légy szíves, hallgass!

KUTAS: Ha megfogad egy tanácsot, egy józan tanácsot...

CZIBOR (durván): Értse meg, ezermester úr, ez egy gyerekes marhaság!

ESZTER: Nyári úr, kérem, kedves Nyári úr, én gyönyörűnek találom.

GYÖNGYI (kacagva): Olajban kisütjük a műanyag halacskákat.

ESZTER: Ne csomagolja vissza, Nyári úr. Ezek csak olyan vicces emberek.

NYÁRI: Igen, vicces emberek. Köszönöm. És minden jót!

 

(Dermedt csönd, majd összevissza nevetés, s utána)

GYÖNGYI: Most min röhögünk, gyerekek? Kihagytatok valamiből?

(1981)