A GYÖKÉREMBER

1.

Az aggastyán kora reggeltől késő estig ott ült a faragott oszloplábas ebédlőasztal mellett, amelynek pácolt furnérborítója itt-ott már fölkunkorodott. Egykori pohárkörök, kiöntött vörösbor-tócsák, kiloccsant sárga marhahúslevesek beleégették magukat ebbe a hámréteggé száradt felületbe; több mint fél század térképjelei a szegénység asztalán. Hozzá kell képzelni ehhez a háromágú, fáklyalángos csillárt, amely fényeivel a homályos üvegburákon keresztül aranyhályogfoltokat rajzol a sokréteges, szürke plafonra.
Súlyos, hurkásan párnázott kéz, szürkésrózsaszín a kiszakadozó, göcsörtös asztallapon. S az oszloplábak között az aggastyán vaskos lába és minden cipőszámozást felülmúló nagy lábfeje, azaz bakancsának kiterjedése. Egy hatalmas test, egy nyolcvanéves aggastyán hústömeg-statikája. Kerek koponyáján kurta, kiirthatatlanul göndör, ónfehér hajbozót. S az arcból hunyorgó, húsgyűrűkbe foglalt, ravaszkás szem.
Ott ült ez a nyolcvanéves férfi, egykori foglalkozása szerint színesfémkohász; a halál küszöbén lézengő néhány barátja fogalmazásában: az aranykohász, egyenes háttal, a vaskos nyakon megemelt kerek fejével, mint aki a plafonon túl a világűr titkait kutatja. És szerteszét a furnérlapon, legyező alakban kinyílott ujjai mellett könyvek, újságok, valamennyi már az időtől elgyötört állapotban, nemes sárgulásban, szélein kirojtozva, nagyobb zsírfoltok pecsétjeivel. Az olvasnivalók között néhány lejárt dioptriájú szemüveg, fakult papundekli szemüvegtok. Úgy, ahogy az idő szétszórja, majd elrendezi a maga elévült tárgyait a térben, totemek, jelképek erejét tulajdonítva nekik.
Az aggastyán sajátos módon az utóbbi négy-öt esztendőben nem szorult szemüvegre, sőt látása javult, az apróbb betűs szöveget is elég jól morzsolgatta. S amit a szeme nem tudott követni, kipótolta a képzelete, amely burjánzóbb volt, sőt erőszakosabb, mint fiatalabb éveiben, vagy meglett férfikorában. Igaz, hogy ezt az újratermelt képzeletet a népes család, amely már dédunokákig ágazott, nem becsülte valódi értéke szerint, s inkább a gyengülő agy sajátos termékének mondták, persze az öreg széles háta mögött. De furcsa módon az aggastyán a hátával is hallott, s így tudott erről az inkább képzelethiányról valló, mint tiszteletlen véleményről. Meggyőződése egyre csak szilárdult: családja ezeken az utakon már nem tudja őt követni. Így válasza nem volt egyéb, mint egy lassan beidegzett csöndes mosoly. És ez a mosoly arcának kör alakban terjedő kemény húsgyűrűit még csak nem is módosította. Mint kihűlt láva felülnézetben, olyan volt ez az arc.

*

Az öregember volt az egyetlen mozdíthatatlan pont az egész Rongy-réten. A süppedékes, gödrös senkiföldjén már hosszú idő óta sorra robbantották, bontották a házakat, az inkább viskókat, menedékhelyeket, mint emberi lakásokat. A szanálás a maga dübörgéseivel, porkrátereivel elérkezett ehhez a lapos, megroskadt házhoz, amely a múlt század végéig a gyepmester, magyarul a sintér lakása és telephelye volt. Ötven éve már, hogy a jelenlegi aggastyán fiatal feleségével és két kisgyermekével ideköltözött, miután a gyepmester elméje megzavarodott, és kutyafogó hurkaival itt kószáló, csavargó fiúk és lányok nyomába eredt. A gyepmestert, miután hitvese is tanúsította róla, hogy őrült, mivel nejét és családját elkezdte kutyuskáimnak nevezni, elhelyezték egy angyalföldi zárt intézetben, ahonnan hosszú idő után szabadult, bár szelíden, de örökre elködösült aggyal. A hivatalt átköltöztették egy központi telepre, ám az elárvult udvaron még sokáig ott maradtak a drótfonatú ketrecek, és azokból, az aranykohász fiatal felesége szerint, éjszakánként árnyékkutyák vonítottak.
A háromemeletes épület valamennyi lakóját - a családot, a leszármazottakat - már elhelyezték az új lakótelepeken, s a néhai aranykohásznak is jutott volna legidősebb lányával, egy özvegyen maradt piperevasalónővel együtt másfél szobás lakás, csakhogy túl a Dunán, a távoli hegyek kék léniája tövében. Az aggastyán azonban érzéketlen maradt az új lehetőségek iránt - a csata már háromnegyed éve folyt -, nem volt hajlandó megválni a káposztaszagú Rongy-réttől, a földbe süppedt háztól, ahol két leánygyermeke mellé még három fiút nemzett; a szemhatártól, amelybe már nem rajzolódtak bele az öszvérhúzta öntözőkerekek, de ő még mindig látta azokat, sárga ködben, ezüst esőben, platina napsütésben, ha voltak, vagy nem voltak is! Nem tudta megfogalmazni a maga reszelős öregemberszavaival, de a látomásvilághoz ragaszkodott, ahhoz a belső mozihoz, amelynek képeit ébredéstől elalvásig áhítattal figyelte. És még valamihez. Egy gyönyörű rögeszméhez. Valamikor egy híres nemesfémbeváltó cégnél ő volt az aranykohász, a híres-neves Scheid G. A. üzemben. Ez az üzem a füstfekete Pest egyik mellékutcájában működött, a Holló utcában, fölruházva a nemesfémolvasztás, sőt a fémjelzés jogával is. S amikor a harmincas évek végén a hatóság lecsapott valami nagy aranyügyletre, és lepecsételte az acélsodronyos vaskaput, a főnök egy óvatlan pillanatban zacskó aranyport nyomott az aranykohász kezébe, megőrzés vagy éppen soha-vissza-nem-adás végett. Az utóbbi vált valósággá. Az aranypor beépült a falba, de varázsa átsugárzott a morzsolt vakolaton, nappal, éjjel, minden időben. Nem mondhatta el senkinek, még haldokló feleségével sem oszthatta meg a ködös lelkében vibráló titkot.

*

Az egész ügy több mint harmadfél évtized alatt egy másik tartományba süllyedt. Az aggastyán, aki szeméhez emelte a szárazon reccsenő régi újságokat, és fáradság nélkül olvasott, már csak összemosva látta a múltat. Napirendje az utolsó tíz évben pontosan kialakult. Reggel hatkor már ott ült a nagy ebédlőasztalnál, míg lassan gyülekezett a soktagú család. Magába szívta a friss kávéillatot, bögréből itta a kávét, mindig, fél század óta, és száraz kenyeret harapott hozzá. A munkába távozókkal kiüresedett a ház, öblös csend maradt utánuk; csupán a legidősebb leány, a megözvegyült piperevasalónő motozott, kopogott a konyhában. A nagyszobába benyomult a párás főzelékszag, húslevesszag, ő pedig vaskos ujjaival könyvek, újságok világába botladozott.

*

A paxitgyutacsok szaggatott robbanásai körülugatták a házat, brummogtak, hörögtek az exkavátorok, dömperek; a ráspolyfogú dübörgés a falakba harapott, kaffogtak az idegtépő légkalapácsok. Az aggastyán azonban, lávaráncaival, mélyen befelé mosolygott valami vérpiros félhomályban. Ő innen kimozdíthatatlan, mehet mindenki, aki akar, telepi lakásba, összkomfortosba, neki maradnia kell. S mert ő már erős akarattal lecövekelte magát a nagy asztalhoz, félig nyitva felejtett szájjal csak mosolyog, rázza a fejét, amikor a tanács küldöttje kereken megfogalmazza: - Baptista bácsi, maga a fejlődés útjába áll.
Családtagjai, a gyermekek, unokák, dédunokák napról napra megrohamozták, hozzácsapkodták dühös szavaikat, mintha kövekkel dobálnák, de ő hajthatatlan maradt. Hallgatta őket, szelíden, lávaráncai csöndes mosolyával. Karcos, elmélyült hangján csak egyetlen szót ismételt, de azt is nagy ritkán: nem, nem. Súlyos volt, mint egy agyagdomb, elhordhatatlan. S a maga dolgában biztos. Hajnalban boldog prüszköléssel mosakodott a konyhában, orrából kifújta, tenyeréből szétpermetezte a vizet, kőre, falra, mennyezetre. Este tízkor fölfeszítette magát a magas támlájú, feketére érett székből, és ment a kamrájába aludni. A horkolás trombitahangjai egy jókedvű, erős összhangzat jegyében szóltak.
A családtagok egymás után elhurcolkodtak, s mire az első hópelyhek szállingózni kezdtek - korán jött a tél! -, ő magára maradt a házban legidősebb lányával, az özvegy piperevasalónővel. Ám ez utóbbi is összecsomagolta tárgyait, kacatjait, és készült beköltözni a neki kiutalt másfél szobás lakásba. Apja lánya volt, hegymagas, karján rezgett a hús, csöndes beszédre képtelen, az öröm és szomorúság visszhangos kiáltozással szabadult ki belőle. A legutóbbi hónapokban fölforrt benne a gyűlölet. "Bárcsak dögölne már meg!" - vágta az apjához, de az öreg lávaráncai kereken mosolyogtak.
S mivel az ónezüst november végén a bontóhadak már teljesen bekerítették a házat, s az újságok is beszámoltak a kimozdíthatatlan aranykohászról, a végletekig türelmes építési hatóság elhatározta a konok öreg erőszakos eltávolíttatását. Lobogtak az apró tüzek a ház körül, a tűzvörös bokrok. Az aggastyán pedig már szinte éjjel-nappal ott ült az asztal mellett, mint egy utolsó őrhelyen, forgatva vastag ujjai között a sárga hírlapokat. "Ejnye - mondta magában mélyen befelé a régi újsághír olvastán -, fölavatták volna az újjáépült Lánchidat?" - és elégedetten csettintett a nyelvével.

*

A változás kezdete egy fiatal, lelkesnek mondható rádióriporternő nevéhez fűződik.
A leány piros hajú, áttetszően fehér bőrű - arany szeplőcskékkel vékony, kissé hajlott nyergű orrán -, bekopogtatott a házba, majd lenyomta a kovácsoltvas kilincset, és benyitott a hidegszagú előszobába. Nyakában a kazettás magnetofon. Szürkéskék műbőr zekéjét elhelyezte a fogason, meghúzkodta magas nyakú, ciklámenpiros pulóverjét, kifújta az orrát egy mentolillatú papír zsebkendőbe, és rábízta magát riporterösztönére - mint később kiderült, ez nagy pillanat volt! -, egyenesen a szobába lépett. Szívében az eredményes munka előérzetével. Már a környezet is sokat ígért, szinte tollba mondta magát. A házon túl a hatalmas, kiüresedett térség, a robbantások fekete gödrei, a gépkocsik és emberek szüntelen mozgása; épületcsonkok, szétszórt bútordarabok, egy vörösmárvány falikút, egy kettévált puttó s a homok mélyebb rétegeiből előkerült középkori harci eszközök, kardok, ekevasak: a béke és a halál jelképei. S ennek hátterében az egyetlen érintetlen ház, maga a tömör szembeszegülés, Baptista János kohász lakhelye.
A leány finom orrával magába szívott egy kis levegőt, majd pergő szavakkal bemutatkozott, és elmondta látogatása célját. Kedves, világos hangja kicsit az orrából hangzott, az elmúlt napokban beszerzett egy alapos náthát. Túl hangosan beszélt, mert az aggastyán korából, de még inkább merev, egyenes tartásából, sőt arcának rezzenetlen derűjéből arra következtetett, hogy nagyothall. Baptista János az asztal fölé emelte gyermekien párnás, csuklóban csecsemőráncos kezét, mint aki arra kéri a látogatót: csöndesebben. Szita Piroska, a rádióriporternő azonnal értett ebből, s mielőtt valamit is kérdezett volna, mikrofonpróbát tartott: három, kettő, egy, majd a láthatatlan közönségnek szóló mosoly burkolatában elmondta kis bevezetőjét. Amely azt taglalta, hogy íme egy öreg munkásember, egy, ahogy régi ismerősei nevezik - aranykohász, íme egy pátriárka, egy népes munkásnemzedék ősatyja, eleven tanúja, sőt részese történelmünknek. Aki kora ifjúságában a kapitalizmussá szerveződő feudalizmus, majd a megdöntött kapitalizmust felváltó szocializmus - itt megakadt, mert azt a fordulatot, hogy: eleven tanúja, sőt részese, ezeket a kitűnő jellemzéseket az imént már könnyelműen elfecsérelte. Leállította a készüléket, és látható erőfeszítéssel gondolkodott a folytatáson. Aztán egyenes, sötét szemöldöke alatt megvillant aranyszürke szeme, mert rátalált a megfelelő jelzőkre és állítmányokra. S a konok ellenállás, az ittmaradni-akarás okát is sikerült költőien megfogalmaznia. Ez az ember, ez a proletár-ősapa ebben a talajban gyökérzik, az egykori terméketlen, rákosi homokban, itt, a senki földjén, nagyváros és kültelki kertvilág között.
Mindezt eléggé folyékonyan mondta, érezte, hogy közben kipirul az arca, meggyorsul a vérkeringése. Forró hullámok öntötték el a szíve táját. Váratlanul fölemelte a szemét a mikrofonról, valami furcsa, éles fény kényszerítette erre, és a szöveg egyszerre abbamaradt. Mintha friss, tavaszi falevelek susognának a nagyszobában. S aztán még valami: hallani vélte a hajópadló száraz pattogását. Szita Piroska nagyot lélegzett, és lángba borult arccal tovább mondta szövegét.

*

Amikor rovatvezetőjének visszajátszotta a hangszalagot, amely mindent magába foglalt, a robbantó hadjárat elemi dübörgéseit csakúgy, mint a nagyszoba csöndjét, s az öreg szófukar szavait, a főnöknek csak egyetlen gondolattal szemben volt fenntartása. A gyökérhasonlat nem tetszett neki. Túlságosan is közhelyes, elkoptatott, a sematizmus avarából került elő. Írók, újságírók egyként lejáratták. Javasolta törlését.
S ekkor valami szokatlan történt. Szita Piroska váratlan indulattal fölpattant. Finoman vékony, hajlott nyergű orrát kétszer is belefújta egy mentolillatú papír zsebkendőbe, majd tiszta, üde leányhangon bejelentette, a gyökérhasonlat nem törölhető. Annál kevésbé, mert az szó szerint igaz, saját szemével meggyőződött róla. Nem az irodalom lopta ezt a szót a szövegébe, a valóság kényszerítette oda. A rovatvezető furcsa bizonytalanságot érzett, gyanakodva figyelte a lányt, de úgy is, mint aki saját magát éri rajta valami eszelősségen. Piroska sápadt, áttetsző bőrén sömörös foltok ütköztek ki, és kérés nélkül megismételte az előbbieket. A proletárősapa, ha akarná is, nem mozdulhat el a helyéről, mert a lába - szó szerint - a földbe gyökeredzett. Sőt már a bal keze is gyökerekkel tapad az asztalához. Ez nem hallucináció, nem lázálom, ez valóság. Egy öreg munkás hazaszeretetének, az anyafölddel való azonosulásának jelképe és bizonyítéka. Ami visszafelé, a munkásmozgalom történetében is hasznosítható. Mindenféle kisajátító provincializmussal szemben.
A rovatvezető óvatosan maga elé húzta a telefont.

2.

A helyszín néhány nap alatt különösen megváltozott. Először is a Rongy-rét, amelynek szétmart, földúlt szürkés homokja szünet nélkül dobálta magából egy elsüllyedt világ, egy föld alatti ország tárgyait, most már nyugodtan mondhatni: fétistárgyait. A többi között például egy katonai járőr teljes csontvázgarnitúráját az első világháborúból, épen maradt rohamsisakokkal, lábtekercsekkel, borjúnak nevezett hátizsákokkal. Köztudomás szerint ez a szakasz az utolsó szál emberig a Kárpátokban lelte halálát, de most, hogy a csontvázak a rákosi homokból kerültek elő, azonnal megfogalmazódott a lokálpatrióta vélemény. A járőr katonái pestújhelyi, palotai, zuglói prolik voltak, s így, ki tudja, mikor és hogyan, de valami sajátos módon hazavándoroltak a szülőtalajba. A körzeti illetékes plébánia gyászmisét tervezett emlékezetükre. Az ugyancsak illetékes népfrontbizottság mozgalmat indított egy márványtábla érdekében.
A képzelet persze, amelyet a gyökeret eresztő aranykohász esete lelkesített, szabados módon nekilódult. A földből előkerült csorba ekevasak kékes lángolással szántani kezdtek. A valaha volt sintértelep árnyékkutyái az éjszakai közcsendet panaszos csaholásukkal veszélyeztették. Föltűnt váratlanul egy lakodalmas menet, és ugyanolyan váratlanul eltűnt. Mindez azonban, amint azt egy fanyar szociológus kikövetkeztette, egyetlen közhelyre vezethető vissza, egy osztódással szaporodó közhelyre, amely Szita Piroska magnószalagjáról indult el konok, most már alig követhető útjára.
Csakhogy itt volt egy szigorú tény: az aranykohász csodálatos átalakulása. A csodát, ha így nevezzük, napról napra döbbenetesebb tapasztalatok bizonyították. A terület szanálói voltak az elsők, akik akarva, nem akarva ellenőrizték a riporternő fölfedezését. Ezek a robbantóemberek, csákányosok, gépkocsivezetők úgy, ahogy voltak, gumicsizmában, sárosan, földszagúan, hagymaszagúan, bőrükben, hajukban a rétség káposzta- és ibolyaillatával betódultak a házba, szemügyre venni a csodát. Amelynek hírét, természetesen óvatosságból, a rádió még nem sugározta szét hullámain.
A belépőket a padló már említett száraz ropogása fogadta. És utána az ugyancsak említett levélsusogás. És még valami: egy láthatatlan fényforrásból citromsárga fény! (Ez utóbbira ráeszmélt az aranykohász leánya, az özvegy piperevasalónő, és vele született takarékosságból azonnal kikapcsolta a villanyórát.)
De mindezt hatványra emelte a látvány, maga az öregember, aki most már éjjel-nappal, mert elválhatatlanul, ott ült a családi ebédlőasztal mellett, jobb kezének tömör ujjait az asztallapon pihentetve. Arcán a gyűrűkben terjedő vastag lávamosoly. S ha valaki, leküzdve a természetes illemtudást, a lábára, vagyis a bakancsára pillantott, láthatta, hogy abból vastag gyökerek ereszkednek a hajópadló anyagába. Ezek a gyökerek pikkelyesen sárgák, külső héjukban kemények. A riporternő tehát nem hazudott.
Az öregúr derűs pillantással fogadta vendégeit, s az asztalára tornyozott ajándékokat - sonka, fonott kalács, gyümölcsjoghurt, párolgó feketekávé - valami gyengéd dédapai módon, szerény tiszteletadással ugyan, de visszautasította. Mondván, kis szégyenkezéssel talán, őt ezentúl már maga az anyatermészet, a küzdelmes múlt, sőt ha szabad így kifejezni, a hősies múlt látja el a szükségesekkel. Ebből megtudhatták, hogy az aggastyán túlemelkedett az emberi gondoskodás esetlegességein, róla most már valóban a természet gondoskodik. Ebből viszont az is megvilágosodott, az aranykohász túlélte emberi önmagát, és őrá immár az ősfák törvényei vonatkoznak. Az azonosítást később egy botanikus a gyökérzet alapján pontosan elvégezte, a juharok családjába sorolva az öreget. Hozzáfűzve, hacsak belé nem csap a villám, még száz évnél tovább is elélhet.

*

A megrendülés lökésszerűen terjedt. Mindenki meglelte a maga kapaszkodóját. Az istenhivők a túlvilági létezés bizonyítékát, a lélek halhatatlanságát látták ebben. A misztikusok a lélekvándorlás evilági jelét. A vulgármarxisták - az anyag nem vész el, csak átalakul - az anyagelvűség diadalát. Csupán a szakszervezet illetékesei nyilatkoztak kétkedéssel, mivel nyilvántartásuk szerint az aranykohász századunk első évtizedében, mint a Schlick vasöntöde frissen szabadult segédje, mindenféle gyökér nélkül lépett a szervezett munkások táborába. És gyökerekre, amelyek kizárólag szellemiek, egyrészt az elmélet, másrészt a sok évtizedes gerinces magatartása révén tett szert.
De térjünk vissza a döbbenethez.
Készült az aggastyánról, különös tekintettel a nevezetes gyökerekre, egy fotósorozat. S még amíg a csoda tart, tehát szélsebesen, egy rövid dokumentumfilm. De mindez csupán az esemény szenzációrésze. Olcsó kavargása a felszíni viharnak. Mert a dolgok mélyén, ahol a gondolkodó fők már nemcsak okokat, de következményeket kutatnak társadalmi felelősséggel, másként vetődött fel a kérdés. Hangsúllyal a következményeken. A cáfolat, miszerint nem igaz, hogy az aggastyán napról napra vastagodó gyökerekkel kapaszkodik - először a görcsös hajópadlóba, majd a pincefödémbe, majd azon is áttörve, a puszta anyaföldbe -, az esemény óvatlan és túl gyors kiteregetése után, igen, a cáfolat messzemenően elkésett lett volna. Viszont itt maradt a feladat. A jövendő építkezések érdekében le kell bontani az utolsó akadályt, az egykori állami sintérhivatalt, hogy átadhassák a térséget a tereprendezőknek, majd az alapozóknak, hogy végül a házgyár elemei a helyükre kerülhessenek. Több magvas, öngyötrő értekezlet után az illetékes műszaki osztály legbensőbb illetékesei megállapították, az utolsónak maradt épület nem robbantható, mert az utolsónak maradt főbérlő immár nemcsak személyes konoksággal, agyér-elmeszesedéses daccal, de valódi fizikai gyökerekkel (növénytani elemzés végre elvégezve!) utolsó lakásához kötődik. Nem robbantható azért sem, mert a humanisztikus szempontok mellett tekintettel kell lenni a már túlságosan is tájékoztatott közvéleményre. Viszont a határidő szigorúan kötelez, ezerötszáz lakás pontos átadása múlik ezen. Itt van tehát a természet egy eléggé nem kárhoztatható ostoba baklövése, mármint a csoda, és mellette vagy éppen szemben vele egy - fogalmazzunk igen tömören, félkatonásan - társadalmi parancs. Időben, terv szerint lakáshoz kell juttatni több ezer embert. Furcsa játéka a sorsnak, a véletlennek, vagy nevezzük bármi másnak is, hogy ennek teljesítését éppen olyan ember akadályozza, aki egész dolgos életében alárendelte magát a közösség érdekeinek.

3.

Szita Piroskát üldözni kezdte a népszerűség. Személyes jókívánságok, telefonhívások, fenyegetések, durva névtelen levelek emelték eufóriába, lökték kétségbeesésbe. Jelképes találmánya, a gyökér elkezdte szívós életét a sajtóban, és képzavarral szólva, mint a friss tavaszi eső, megtermékenyítette a szikkadt agyakat. Életre hívta sorozatban ikertestvéreit, a nyelvi és gondolati egypetéjűeket.
A közhely tökéletes diadala bekerítette az érzékeny, náthára és lelki életre hajlamos leányt. A szédítő körforgásban kezdett rádöbbenni, itt valami jóvátehetetlen történt. Talaját veszítve jött-ment, kissé csontos, egyenes vállán a magnósdoboz szíjával, és nem mert többé az emberek szemébe nézni. Éjszakára a kuszált álmok dzsungelében ez az üldözöttség még csak meggyorsult; ferde szeletekben hullottak eléje a képek. Az öreg, akinek a lába vastag gyökerekkel kötődik a talajhoz, a furcsa ostromgyűrű a süppedt, lapos ház körül, szerte a rétségen a parázsfüst illatú tüzek, a rozsdafekélyes ekevasak, amint fehér csontvázakat forgatnak a felszínre! Az elszabadított közhely társulási, párosulási, öntermékenyítő ereje túlnőtt minden vérmes képzeleten. Ez most már nem egypetéjűség volt, de burjánzás, osztódva szaporodás. S nem kellett sok idő hozzá, néhány nap csupán, hogy Piroskát, kivizsgálás céljából egy illetékes kórházi osztályra beutalják.

*

A gépezet azonban a maga finoman áttételes szerkezetével még csak megnövelte működését. A műszaki illetékesek érzékeny szétválasztással megállapították és leszögezték, az aggastyán ügye már nem szanálási kérdés elsősorban, sokkal inkább politikai és társadalmi. Azt is tudomásul kellett venniük, gyökerei erősek és mélyek, mint a sok évtizedes juharplatánoké. Eltávolítása, vagy használjuk inkább ezt a kifejezést, átköltöztetése csakis a legkorszerűbb és egyben legemberibb eszközökkel lehetséges. Egy fiatal mérnök agyában született a gondolat, daru kell ehhez, mégpedig toronydaru. És a kivitelezés csak több szakaszban ejthető meg. (Szó szerint!) Először is, a kímélet szellemében, minden drasztikus bontási eljárás mellőzendő. El kell hordani körülötte az épületet, finoman, míves aprómunkával, az emberi kéz érzékenységét latba vetve. Ugyanakkor ideiglenes ponyvatakarókkal kell védeni az aggastyánt a szabad ég alá kerülés esetleges ártalmaitól! Vagyis biztosítani kell az átmenet zavartalanságát, a meneteles végrehajtást. (A fiatal mérnök egyik fölöttese ezt a sajátos szót külön is följegyezte kockás füzetébe.)
Elkészült a dokumentáció. Munkalapok, kiírások, a munkálatok teljes anyagi hátterének biztosítása. S az erőgépek közül kijelölték a megfelelőt, amely, mire lebontják az aggastyán körül a meztelen falat (a piperevasalónő már minden elköltöznivalót elköltöztetett), szakemberek irányításával tökéletes munkát végezhet. Bevetésre kerül tehát egy olyan billenőgémes toronydaru, amely mindent tud, tehát ezúttal félig emberi teher kiemelésére és áthelyezésére alkalmas szerkezet. Mert ez utóbbi meghatározást is sokoldalúan írták körül. Félig emberi teher. Különleges beleérzésre volt szükség. Félig emberi, de már félig növényi. Az előbbi még az emberi közigazgatás körébe utalja, az utóbbi felelőssége az állami erdőgazdaságra hárul. Fölmerül a kérdés: mi legyen további sorsa az aranykohásznak? Beutalják-e egy kiemelt elfekvőbe, vagy ültessék-e el hatalmas földlabdával, tehát gyökerestül, egyik nemzeti parkunk mondhatni, őserdei környezetébe? Ezt valójában az érintett féllel kellene megvitatni, a szabad választás lehetőségét biztosítva neki. Erről azonban le kellett mondaniuk az idő sürgetése miatt. S mivel az aggályosan gondos vizsgálatok azt bizonyították, hogy az aranykohász további életéről, sőt bőséges ellátásáról ezután már csak a gyökerei tudnak gondoskodni, sorsát nagyon megnyugtatóan az illetékes erdészeti igazgatóságra bízták. Mely utóbbi teljes szakértelemmel és felelősséggel átvállalta az ügyet. Így hát megvilágosodott az átköltöztetés minden műszaki és jogi-igazgatási részlete. De a billenőgémes darunak a helyszínre vezénylése más természetű - ahogyan a jelentés fogalmazta - leterhelése miatt néhány napot késett. Ez pedig azzal a következménnyel járt, hogy az aggastyán elfásodása előrehaladt, arcán a kéreg tovább vastagodott. S ezzel együtt türelmes, emberfeletti mosolya a kéreg halmazállapotában állandósult. Közben nagyon finom egyéni csákánymunkával és érzékenyen irányított vasrudakkal a teljes tapintat jegyében lebontották a falakat, s a hangosabb zajongást kerülve, a hulladékanyagot, magyarul: a sittet elszállították. Egy november végi délelőttön már csak az aranykohász és előtte a nagy ebédlőasztal volt még a helyén, bronznál, süttői márványnál szilárdabb maradandósággal. A kíváncsiskodókat, akik a helyszínre özönlöttek, szigorú kordon tartotta távol, mert, mint az egyik illetékes a televízióban is kijelentette: a lakosságnak tudnia kell, hogy ez nem ingyencirkusz. És valóban, a távol tartó kijelentés egyben a helyzet pontos meghatározása is. Ez nem ingyencirkusz. Mert senki se higgye, hogy bárkit is hidegen hagyott volna a dolog kivitelezése. A magyar építőipar történetében, amely utóbbi szakaszában forradalmian megújult (lásd házgyárak, erőgépek), még nem fordult elő, hogy egy embert - bár ez az egyén most már a juharfák státusába került - billenőgémes toronydaruval kell áthelyezni legilletékesebb lakhelyére. Pontosabban a neki megfelelő humuszba és vegetáció világába. Ebből aztán bölcseleti (filozófiai) problémák is következtek. Az illetékes kerület illetékes művelődési házának igazgatónője - rettentően dekoratív valaki, vállára eresztett laza, szőke haj, halványkékre festett szemhéj - látott valami fantáziát abban, hogy színezendő a beat-pop folkzene áradatot, e kérdést egy-két szerényen díjazott TIT előadó közreműködésével a következő hónapok műsorára tűzze.
A nap elkövetkezett; a nyesett fényű, kurta ónszögeket hullató november végi nap. S az esemény kora reggelén történt - a műveletet pontosan délre tűzték ki -, hogy Szita Piroska a hideg párától, a lecsapódó ködtől összeázott piros hajával megjelent a rovatvezető lakásán. Ahová, ezt mondani is fölösleges, eddig még sosem merészkedett. Nem elég, hogy ideges szaggatottsággal nyomta a csengőt, kis öklével még verni is kezdte az előszobaajtó katedrálüvegét. "Ne engedje - támadt feljebbvalójára, aki egy agyonmosott pizsamában, fázósan és hunyorogva állt az ajtóban -, ne engedje ezt a kutyakomédiát! Nincs gyökérember, én találtam ki!" A leányt végül gyengéden taxiba ültették, és visszavitték az illetékes kórház illetékes osztályára. "Volt ösztöne a forradalmi felismeréshez, de nincs elég bátor tudata hozzá" - mondta finoman mosolyogva egy illetékes, amikor tudomást szerzett a válságba került lány sorsáról.
De térjünk vissza ahhoz a bizonyos naphoz, amely minden túlrészletezés ellenére valóban elkövetkezett. Vegyük szemügyre a térség mélyebb tartományaiban sötétlő objektumot: az elfásodott öregembert és asztalát. Járassuk meg tekintetünket a parázsmagvas tüzeken. Képzeljük el a moszatzöld félhomályt, a fekete satuba szorított nap sarlóját és - valahol messze - egy villamos áramszedőjének ezüstkék villámait.
Ám a nagy látvány középpontjában ott volt maga a mozdulatlan öreg, zöldesszürke derengésben. Mintha egy szórt sugarú, rejtett lámpa hullatná rá a fényét. Kerek koponyáján, a drótos hajcsigákon egy madár. Nem is egy, de kettő, majd három. Apró, kék madarak voltak ezek, nem ismerte őket senki ezen a tájékon. S a madarak kiterjesztett kék szárnyukkal tetőt vontak az aggastyán fölé. S akik ezt látták, már nem is az öreget látták, már nem is a madarakat látták, hanem valami egészen mást. Amire később, jóval később ki-ki a maga módján gondolt vissza.
A billenőgémes daru kezelője fentről, a fülkéjéből figyelte a pillanatot, amelyet majd később arany magházába zár az emlékezés. Majdnem húsz centi széles bőrheveder került a mozdulatlan aggastyán túl vastag derekára. Akik elvégezték a műveletet, az öt acélkapocs egybeillesztését, maguk is meggyőződtek arról, az aranykohász most már tökéletesen elfásodott, de igazán! Sima, szürke kérgén kékes idődudorok keletkeztek. És azt is tapasztalták, hogy határozott faillata van. Az öreg fák tiszta, frissítő csersavillata. Arcán dermedt, évszázados mosoly. Az ámulat és a tisztelet összevegyült az emberek izgatott szívében. Láthatták a távoliak is, amint az emelőszerkezet lassan magasba emeli az aranykohászt és a vele összenőtt asztalt. Egyesek, a vérmes képzeletűek, népes társaságot is látni véltek az asztal körül.
Az aranykohász ágas gyökereiből, de a hajszálgyökerekből különösen, finoman hullott az évezredes lösz, az aranycsillámú por, a Duna egykor finomra őrölt, púderes hordaléka. S a szél, a délnyugati irányú, szétszórta mindezt a város fölött.
Azon a napon a sajátos légköri viszonyok miatt komolyabb sebészeti műveletekre nem került sor.

1975


EGYETLEN MONDAT,
LÉLEGZETVÉTELEKKEL


Árvai ott állt a tükör előtt, nagy kockás öltöny, sárga kacsacsőr cipő, tárgyismeret, mondta maga elé; hogy honnan ismeri ennyire a mai életet, egy kis újságírónő kérdezte ezt (szép hosszú lába van!), a kérdésre csak szemérmetlen dicsekvéssel lehetett volna felelni; a bordó függönyszárny mögött, mondta, már jóval a kis nő távozása után, ott őrzöm a szárnyaimat, ezek teljesen madárszerűek, de a tollredőnyük alumíniumból van, vagyis, tetszik tudni, ha ezt magamra csatolom, a legkevesebb, hogy egy helikopterutas szemszögéből látom a világot, rövidülésben, és ha magamra csatolom a lábaimat (ezek már enyhén szólva végiggyalogolták a történelmet), utánajárok én annak a bizonyos témának, elmegyek például egy üzembe, hidegkéken kivilágított gépcsarnok, kenőolaj és a felforrósodott fém szaga; az egyik forgácsoló gépen dolgozó melóstól kérdezek valamit, ne haragudjon, mondja ő, szorít az idő, kettőre temetésre kell mennem, vagyis a mai nap alkalmatlan, húsos almaarca van, a fején, amely ugyancsak megbízhatóan kerek, rengeteg sebarna haj kapaszkodik; talán valami hozzátartozó? kérdezi Árvai, a legcsekélyebb kíváncsiság nélkül, no nem, válaszol a melós, kettőnk közt mondva a nőm volt, és csak a fülébe magának: egy szaktársam neje, így hát már a szaktársam miatt is, meg aztán maga ezt biztosan megérti, szerelem balkézről, hamiskásan mosolyog, a nőnek fehérvérűsége volt, mondja, rengeteg plazmát meg konzervvért pumpáltak belé, na nem, én véradó nem lehettem, mert ez akkor, ugye, feltűnt volna a szaktársamnak, vagyis a férjnek, és így a kórházban se látogathattam meg, azt mondják, csontjára fogyott az a gyönyörű telt asszony, olyan lett, már csak a csontváza maradt, olyan, mint mit mondjak, egy colstok, de hát meg tetszik érteni; a kórházi automata a második emeleti folyosón van, és nekem már egy emelet is nehéz, képtelen vagyok, ezt mondta nekem a telefonba, csak a hangodat akarom, Jozsó, mondta, mert így becézett, ha egy percre ideadnád nekem a hangodat! szinte könyörgött a szegény, mondd azt, mondta, légy szíves, kis kacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba, isten bizony! csak dadogni tudtam, az a szép teli hangja is megvékonyodott, mert ezt csak magának mondom és diszkréten, azelőtt annyi volt benne az élet, vagy hogy is mondjam, az öröm meg a remény, hogy mindig egy fokkal hangosabban beszélt, és az egész olyan volt, mintha énekelne! -
hozzátartozik még ehhez, Árvai lassan eltávolodott a tükörtől, hogy hetek óta képtelen leülni az asztalához, bár az a melós meg a szegény fehérvérű nő! ez neki kimondottan a tollára kívánkozik, de mégse! az igazság az, hogy az emberiségnek szánt mondanivalóját talán túlságosan is sietve kiárusította áron alul, tehát recipe ferrum, vagyis szigonyt a kebelébe! és látja a Cézár lefelé fordított tömpe hüvelykujját; lehet, hogy az egész íróságnak vége, mert ha nem mondhat valami fontosat, akkor minek az egész, és mondjuk meg nyíltan, Cézár nélkül is, az élet tele van ilyenféle pánikkal, micsoda rohadt pálya ez, hogy az ember ennyire kiszolgáltatja magát az agyának és a jobb kezének, s ha mégis sikerül összehoznia valamit, az már a boldogság katapultja, de hát semeddig se tart az ilyesmi, éppen hogy megpillantja művét nyomtatásban, máris másnapos, a szája keserű, és a szemére, amely valójában az emberi létezés csillaga lehetne, mint valami szemfedél, irgalmas szemhéj zárul, holott nincsen gyönyörtelibb, mint találkozni az utcán, autóbuszon, színház vagy mozi előcsarnokában a többi emberi szemmel, amelyben már szintetikusan szétoldódott a kék, a barna, a sárga, a fekete, a teljes biológiai festékanyag, és micsoda mámor, kéj, szédület, amikor az egyik látóbíbor üzen a másiknak, de az egyikkel most baj van, szétbomlott, mintha erős reflektorfénybe nézett volna; az ember hirtelen megvakul, de mégis, ha találkozik a keze egy másikkal, ez a roló a szeméről fölszalad újra és látni kezd újra és kezdődhet megint elölről az egész -
leszállt a tizennyolcas villamosról, szép, tágas-teres, áramvonalas szerelvény, jó levegőjű, Árvai minden cél és ok nélkül elindult a Moszkva téren, de hát kell-e több cél és ok, mint egy mozgásképes lélek? (nem is szólva a függönyszárny mögé rejtett alumínium szárnyakról!), az ég halványan középkék, s a napot, ezt az aranyködöt mintha izzó abroncsok tartanák össze, így hát elindult a járdaközép felé, amely sistergő-kavargó magja a térnek, az ott lévő, gombának nevezett eszpresszóval, és a metró ezüstüveg lejárójával együtt; szemhéja felnyílt, vitték a hangok és a szagok, de hirtelen meg kellett állnia, emberek tömör körében találta magát, odaállt közéjük, már csak azért is, hogy az ő szemükkel is lássa, átélje ennek a most toborzott közösségnek minden kíváncsiságát, indulatát és kérdéseit - háttérben egy fekete kulisszafal, kétoldalt két hosszú létrán egy-egy ember; kezükben ezüst tükrözőlapok, hogy így gyűjtsék össze a fényt, nyilván valami felvételhez, Árvai látva a sínen mozgó kamerát, tudta azonnal, itt filmezés folyik, nyilván dokumentarista, az élettel egy időben, amely ugyancsak folyik -
éppen egy öregember lépett a fekete fal elé, most szólította le az egyik asszisztens, kérem a BÉBÉ stúdiótól vagyunk, és ha lenne szíves; kiszürkült arc, fénytelenül laza szürke haj, mintha lazán horgolt sapka ülne az illető csúcsos fején, igen, s a keze reszketni kezdett, nyilván az örömtől, a közfigyelem mámorában: hogyne, kérem szépen, hajlandó a mikrofonba is belebeszélni, az az óhajtásom, tagolta lassan, hogy legyen már vége a háborúnak, mondta kifulladva, de hiszen béke van, atya, szólt közbe az egyik asszisztens, valami közelebbit kérünk, valamit a saját életéből, foglalkozás, család, hobbi, ha lenne szíves kedvenc ételéről, legkedvesebb unokájáról, esetleg az öregség bántalmairól és hogy még mire vágyik, ha egyáltalán vágyik valamire; magyarázták neki, de ő csak megismételte az előbbi mondatot (nem baj, summázta a rendező, ez is érdekes, teljes agyérelmeszesedés, ugye); nyűtt fiatalasszony következett ezután, fakózöld anorákban, karján pirosan kifoltosodott arcú kisgyerek, aki úgy üvöltött, mintha sejtette volna, hogy filmezés folyik; utánuk egy egészen ifjú nő és egy férfi lépett a fekete háttér elé, a nő láthatóan előrehaladott állapotos, mint aki minden pillanatban várhatja a szülési folyamat megindulását -
figurákra vadásznak a filmesek, ez most már világos, mosolygott magában könnyedén Árvai, emberi őslényekre, póklábú nőkre, kövér, medúzaszerű tisztségviselőkre, fény és sötétség kell nekik, ecet és méz; most éppen egy púpos fiatalember mosolygott a kamerába, mutatta büszkeségét, hófehér, hibátlan nagy szemű fogait; az ezüst tükrözőlapok továbbra is összegyűjtötték a fényt, a fénycsóvák megcélozták az alanyokat; az asszisztens továbbra sem fogyott ki ötletből, leleményből, most éppen egy lottóárus rögtönzött vallomását produkálta, majd megállított valahol egy fölvirágozott autót, és a gép elé terelte, karjukba akaszkodva, a sudár menyasszonyt meg a törpeszerű vőlegényt; nagyon is kiélezett figurákra vadásznak, az exhibicionizmus határán, gondolta Árvai, csak semmi hétköznapi, csak semmi elmosódó, és ismét befelé mosolygott, egészen addig, amíg -
az egyik fürge asszisztens fölfedezte őt is az embergyűrűben; talán lenne szíves a kamera elé állni, kérte a fiatalember, isteni ez a skótkockás burkolat és a sárga topogó, mosolygott a rendezőre és ezzel egy időben lökdösni kezdte erélyesen a fekete háttér elé, figurát a figurák között, hogy lenne szíves ezen a próbafelvételen, esetleg egy születendő filmetűd érdekében; természetesen csak belülről látta magát, de tudta, ugyanúgy áll ott, hülyén hunyorogva, a maga teljes figuraságában, sután engedelmeskedve a rendező rövidre fogott utasításainak, éppúgy, mint az előzőek, és hirtelen az hasított a szívébe, írt egy rakás könyvet, a fényképe itt, ott, mindenütt, de senki sem ismeri föl benne azt, aki valójában, s hirtelen elöntötte a névtelen járókelő fölemelő szomorúsága, de ezzel egy időben az inkognitótudat mámoros szabadságérzete is, és most már kívülről látta magát nagy kockás öltönyében, sárga cipője, mint egy kacsacsőr, s a fejét elhagyni készülő, középen elválasztott ritkás hajával; íme hát egy sztori, gondolta, valami önironikus mesélnivaló, hogy a kutya se ismerte föl, pedig a kutyák szimatában eléggé bízik, nem vártak tőle semmi különöset, mondjon egy mondatot, kérték, és ő mondott is valamit a mikrofonba; elég banális lesz? kérdezte az asszisztens a rendezőtől, és az rábólintott, hogy oké, jöjjön a következő, köszönjük szépen a közreműködést, és Árvai újra az embergyűrű sűrűjében találta magát, majd elővette kis noteszét, és följegyzett valami egyáltalán nem fontosat, néhány típust, öltözéket, mosolyt, ráncot a száj körül s egy kiguvadt szem rettenetét -
ezután kioldódott a tömegből, de háttal az embereknek, úgy érezte, valaki megfordul utána, pillantás követi, majd az a valaki utoléri, és megérinti a vállát, gyengéden, finoman, mint egy könnyű kis madár, egy cinke, még annál is könnyebb, mintha egy falevél szállt volna a vállára vagy még inkább egy gondolat, egy eszme, egy üdvözlet utolsó mondata; madárcsontú lány lépett melléje, mély ragyogású sötétbarna szeme szilvamagmetszésű, erős arccsontján a bőr sápadtfehér, mintha kifestették volna, vastag szálú vörösbarna haja fiúsan rövid, az egész nő olyan, mint egy bohóc, vagy inkább mint egy mímes, gondolta Árvai; bocsásson meg, állította meg a lány, bizonyára nem tetszik felismerni, de én azonnal tudtam, hogy ön kicsoda, amikor a kamera elé tetszett állni, azonnal; valóban, nem tudom, kihez van szerencsém, válaszolt Árvai kicsit türelmetlenül, nem tudni, miért, zavarában -
én vagyok Marietta, magyarázta a lány rábeszélően, az eleven célpont, hiszen tetszik tudni, és a férjem a késdobáló, aki körülfércelte az alakomat azokkal a toledói késekkel, én vagyok az; nem tudom, tetszik-e tudni, mennyi ideig voltam betegállományban, merthogy az egyik kés odaszögezte a vállamat a paravánhoz, hiszen ezt kívülről tetszik tudni, na, és azóta, de ezt is pontosan tetszik tudni, képtelen voltam rá, hogy a férjem partnere legyek, és szóval beállt a nagy válság, és most úgymond berendező vagyok a tévében, ami egy úri hely, most is elküldtek, taxiköltség, minden, egy volt fejeshez, táborszernagy volt az illető anno dacumál, isten tudja, mikor, valami háborúban, és az öregúr bizonyos forintért kölcsönadja a kitüntetéseit meg a díszokleveleit, azonkívül a régi távmondatokat (hogy mi lenne az, gőzöm sincs), mert lesz egy háborús tévéjáték (már megint), állítólag kilencszáz éves az öreg és Árpádékkal vagy kicsodáékkal jött be az országba anno dacumál, de volt azóta háborús bűnös, éjjeliőr, kiemelt köztisztasági dolgozó, mert rekordszemetet szedett össze; volt ez tanú mindenféle perben, a legjobb haverját, egy másik táborszernagyot kötélre juttatott; szóval ez a szivar nekünk állandó kölcsönadónk, ha éppen aktuális a háború, mármint a tévében; a férjem persze összeállt egy másik csajjal, és most azt dobálja körül, neki legyen mondva, vagyis -
leültek egy eszpresszóba, Marietta megivott egy tejeskávét két brióssal, utána heringsalátát evett zsemlyével; több napra visszamenően jóllaktam, üde mandarinszelet-ajka szélesre húzódott, nem vagyok egy nagy zabáló, mondta, mindennap mérem magam az alakom miatt, pedig, hiszen tudja, nekem lőttek, már ha a művészi pályámra gondolok; nem, alkoholt azt soha, tetszik tudni az állandó életveszély miatt, ami már nincs, de én még most is aszerint élek, mintha minden este körbedobálnának, pedig a férjem, ezt megsúgom magának, az a hétpróbás strici közben mindig ivott, méghozzá fehér kubai rumot, ami pedig állítólag -
hazavinném magamhoz, isten bizony, a régi ismeretség kedvéért lefeküdnék magának, már csak azért is! miért is? kérdezte magában Árvai; de tetszik tudni, az apám apátiás, leszázalékolták, de hiszen tetszik ismerni a sztorit, mint villamosvezető elütött egy terhes nőt, igaz a nő tehetett róla, zebrán kívül közlekedett a szerencsétlen, hasában egy gyerekkel, képzelheti! a fatert jog szerint fölmentették, hirtelen gyorsult a kocsija, képtelen volt idejében megcsinálni a stoppot, de azonkívül is, azután, több tárgyalás is volt, bedilizett szegény öregem, és azóta ül a konyhában egy sámlin, és állandóan fékezni próbál, mert mindig azt a szegény várandós nőt látja a nagy tolató hasával, szóval elég annyi, hogy miatta, tetszik tudni, nem hívhatom magamhoz, satöbbi, de ha lenne szíves, és elkísérne a táborszernagyhoz, és segítene hozni a cuccot, vagy nem? kérdezte hirtelen riadtsággal, mint aki túl messzire merészkedett -
közben, ahogy elbúcsúzott Mariettától, hűvös fehér kezét a kezében tartva sokáig, lilapiros lett a délután, nem is biztos, hogy ugyanaz a délután volt, a vedlett házsorokon zománcos fény csillogott, a szembejövők szeme is megtelt színes fénnyel, és ez macskásan delejes volt, vagyis az este előtti átváltozás egy másik síkba helyezte a létezését, s hirtelen, mintha egy kanálisból kikukkantva, csakis lábakat látna, ívelten kiteljesedő női lábakat, poros cipőket, szandálpapucsokat, sietni kell haza, most kell fölcsatolni az alumínium szárnyakat és repülni ebben az óarany és fénytöréses zuhatagban, fölülről, rövidülésben látni az embereket, az ezüstkékes kigyulladó fénycsövek lázát, a fák kigyulladt lombjait; szívét átjárta egy ritkán jelentkező véráramlásos boldogság, mert hiszen a hálójába futott Marietta, a zavarodott apjával és a táborszernagy a távmondataival, csak le kell írni az egészet, apró betűkkel elhelyezni hófehér papíron, amelyen röntgenrajzával átdereng a vízjel, igen, igen! sétáló lába futásba lendült, csak haza, minél előbb haza, a szárnyak miatt meg az írás miatt, mert a színek most már vérpirosan ragyognak, de nemsokára jön az újabb változás, szétesnek szürkén, mint az elhamvadt szivar több réteges hamuja -
mennyi ideje már, hogy elindult hazulról és mikor ért végre is haza? ezt már nem lehet megállapítani; a lift nem működik fogadta a liftajtónál a felirat, kettesével futott a lépcsőkön fölfelé, de a harmadik emelet pihenőjén meg kellett állnia lihegni, itt ráköszönt egy világtalan leány, a Continental egyik telefonkezelője, aki éjszakai szolgálatba sietett, a köhécseléséről fölismerte Árvait, s azt kérdezte tőle, vajon hány óra lehet, mert a rádiója éppen zenét sugároz, és már fél órája múlt, hogy bemondta a pontos időt; Árvai nagyon szívélyesen válaszolt, és azt is közölte a leánnyal, hogy a lift a változatosság kedvéért bedöglött, ebben a hónapban éppen harmadszor, inkább tréfásan mondta ezt, mint haragosan, mert amióta Mariettától elbúcsúzott, hűvös fehér kezét a kezében tartva sokáig, bizakodás fogta el, hogy most már a fehér papír fölé hajolva -
a biztonsági zár nyelvét, nyilván berágódott, nehezen fordította a kulcs; az előszobában édeskés gázszag terjengett, valami papírlapon átlépve kitépte a konyhaajtót, nem, a tűzhely csapjai az előírásos nulla ponton, a reggeli rántotta maradéka a serpenyőben olyan jellegzetesen maradékszerű, az ablakban a keresztbe dőlt porseprő még tegnapelőtti állapotában, a hamutálkák keserűen kiürítetlenek, minden, minden a helyén, ahogy az esemény nélküli idő tartósítja a szétdobált tárgyakat, edényeket, poharakat, leheletszerű porrétegével bevonva mindent; ez most nagyon megnyugtató, az ember könnyen visszatalál a változatlanba, azzal a lelkesítően szerény különbséggel, hogy tartalmilag mégiscsak változott valami, az íróasztalon szétnyitott papírtömb fehér síkja maga a várakozás, a bordó függöny mögött az alumínium szárnyakat mintha vérbe mártották volna, mert a budai hegyek gerince mögött lebukni készült a nap a tőle megszokott színpadiassággal; a világítómester már megkapta az utasítást, rövid időn belül minden a borszeszlángkékségű este hurokjába kerül -
leült hát Árvai az íróasztalához, s a papír fölé hajolt; a kezdőmondaton töprengett, mert az olyan, mint a horog, ha sikerül kikalapálni vagy csak egyszerűen kitalálni, a mélyből fölrántja a többi mondatot, az egész víz alatti látomást! tehát igen, a kezdőmondatot a maga súlyos következményeivel; jobb híján először a címet találta ki, Marietta, a körüldobált nő, írta le apró, gyors betűivel, és ezzel, legalábbis ebben a pillanatban nem volt elégedetlen -
el kell fogni az elröppenő szavakat, iderajzolni a szétoldódó mosolyt, az emberi esendőség gyönyörű humorát, mindazt, ami a körüldobált nőben még ma is eleven, az állandó életveszély villanását; igen, igen, de mi legyen az az első mondat, az a tűhegyű szikra, az a horog, az a csali? -
eközben a szobát már telitöltötte önmagával a koraeste, mint valami ibolyakék tinta a tintásüveget, meg kellett gyújtani a ködlámpát, így nevezte azt a törtfehér világító burát, amely az íróasztal fölött függött; és gyorsan visszatért még majdnem makulátlan papírlapjához, újra meg újra elolvasva a címnek szánt szöveget -
Marietta, a körüldobált nő, és egyszerre megvilágosodott róla minden, előtérbe kerültek a nő sorsának rejtett részletei; szívéből a gyomrába futott a remegés, rövidebb lett a lélegzete, aprózottabb és szaggatottabb, s mint egy dugattyú járt benne föl-alá a fullasztó izgatottság, s most újra látta a lányt, szilvamagmetszésű sötét szemét, széles arccsontjain feszülő sápadtfehér bőrét, hallotta egymásba ömlő gyors szavainak nyelvi és logikai muzsikáját, ahogy a valóságnak a fonákját fogalmazza meg, és hallotta barbár, tiszta kacagását,
bizonyára nem tetszik megismerni; hát hogyne ismerném magát, kiáltana most utána, hát hogyne tudnám, hogy maga tejeskávét iszik, és két brióst eszik hozzá, és aztán jöhet az a bizonyos heringsaláta, hát hogyne tudnék a faterjáról, aki ott ül a konyhában a sámlin, és fékezni próbálja a nekilódult villamost, de már elkésett vele; és a férjéről, arról a hétpróbás striciről is tudok, aki most egy idegen nőt dobál körül, nekik legyen mondva, igen, és ezt mind mind -
és egyszerre világossá lett ennek a Mariettának teljes előtörténete, szívébe nyilallt, hogy ezt a csevegő-fecsegő-csiripelő lányt, akivel délután találkozott, de melyik délután is! hogy Mariettát ő találta ki egy szerencsés pillanatában, hogy ezt a nőt ő szülte, amikor még olyan telített szívvel sétált valóságban és látomásban, mint az esőpermetes tavaszi napsütésben, amikor amihez nyúlt, énekelni kezdett a keze alatt, vagy suttogott és üvöltözött, és amikor olyan boldog burokban érezte magát, mint amilyenben az embrió lehet az anyja hasában -
letette a tollat, fölállt, és újra látta magát a tükörben, nagykockás öltönyében és kacsacsőrszerű sárga cipőjében, s most a szemébe villant az a papírlap, amin keresztüllépett az előszobában, és kezdte érezni, már-már a fuldoklás határán, az a papírlap üzenet valahonnan, a szomszéd utcából vagy egy másik bolygóról; kiszaladt, hogy fölvegye és elolvassa - a PRÓBAFELVÉTEL SIKERÜLT, JELENTKEZZÉK A PRODUKCIÓNÁL A STATISZTASOROZÁSON, ennyi volt a szöveg, és tudta, okvetlenül jelentkeznie kell.

1979


FUGIT AMOR


Az irdatlan világ, amit agyamban hordok.
De hogy szabaduljak meg tőle, hogy szabadítsam meg
magamtól anélkül, hogy beleszakadnék?
És ezerszer inkább beleszakadni, mint magamba
fojtani vagy eltemetni.

Franz Kafka: Napló, 1913
(Somlyó György fordítása)

Ezek a hasábosan metszett január végi fények, ez az üvegkék, perem nélküli horizont s ezek a huszonnégy-harminchat-negyvennyolc órás aritmiás széllökések! Mindez még a nem betegesen emlékező Árvait is, egy különös emlékező kényszer erejével, 1945 januárjába helyezi vissza, ama bizonyos határszéli Rőtvölgybe, a sörgyári táborba, amelyet dohányszín egyenruhás, bőr lábszárvédős, keményített csákójú SA-emberek őriznek és igazgatnak. Meglett, korosodó férfiak, Hitler korai hívei közül. Árvai életének ez a korszaka, amely az örökösen égetett tetves rongyok miatt émelyítően édeskés füstszagú, ma már álmaiban is ritkán tér vissza. A nyitva maradt, halált exponáló homálytükrű szemek is elmosódtak, csakúgy, mint a fagyott árok peremébe kapaszkodó viaszkezek, a mindenféle sálak rongyaiból kilökődő hegyes orrok, szétlazult ajkak. De most az iszonyatos, szűnni nem akaró, több mint száz kilométeres szélvihar ebben a drágakő napsütésben; a házaknak, embereknek, járműveknek ez a dermedt együttese, az élet és a halál összképének ez a fénylő ötvösremeke azonnal visszahelyezi Rőtvölgy halálos ragyogásába! És a szél kemény csapásai alatt kirajzolódnak a Sörgyár sisakrostélyos kéményei, a piros téglás épület erődvonalai, amelyeket a szokatlan élességű napfény az álombeli elnagyoltból pontosra metszett.
Árvai, amint nekifeszíti testét az ellenszélnek, már nem is a szemével, a homloka mögül látja a keménypapírból préselt, úgynevezett finn sátrak abszurd hegyesszögeit (ezekben laktak ők, és egyik-másik barátja ezekben lakik már mindörökre), látja a latrina fölé görbedő csontvázfigurákat, a letolt nadrágok fölött az ülőgumók sárga gerezdjeit. És valahol a dolgokon túl, egy bizonyos határvonal mögött valami patak zörög, jégdarabokat görgetve laposra mosott köveken, s valahol a meredek hegyháton egy fenyőerdő tömör falrendszere sötétlik. S nagyon messze (vagy nagyon közel) a kisváros, a maga mesebeli-történelmi múltjával (végvári vitézek, városukra büszke polgárok, szorgos szőlőművelők), a mit sem sejtő vagy talán sokat sejtő embereivel, regényesen vaskos bolthajtásokkal, félszeg kőangyalokkal a falmélyedésekben és a szobákon belül, mintegy glóriába foglalva a családi szentség, bizalmas vacsorafényekkel, kisgyerekekkel, akik arcuk nyugalmas csöndjével, karjuk széttárt védtelenségében az alvásba úsznak. (A párnás kis tenyerek és ujjacskák, mint a bűntelenség fölmutatott jelképei.) S ehhez képest a drasztikus sörgyári tábor és abban a végelgyengülés tétova viaszfigurái, amint a halál gyengéd mosolyt mázol szétnyíló ajkuk köré! A külvilágnak ez titok, mélységes titok. Az is megfejtésre szorul, hogy miért a kora hajnal a halál leggyakoribb pillanata. A kezdődő napnak ebben a felhőszaggató küzdelmében végleg elcsöndesednek a csöndesek. S mire fél ötkor felüvöltenek a német nyelv oly keményre kalapált parancsszavai,
los, auf, schnell!, már begördülhet a drótsövény szegte kapun a hosszú és lapos kenyeresszekér (a gesztenyebarna, jól táplált ló széles háta halványan gőzölög), s lerakva a cipókat, amelyekből majd tizenkét-tizenöt deka jut egy-egy főnek, a kocsi retúr fölrakodhat az éjszaka termésével, a hullákkal, elkerülendő az üres fuvart ebben a pontosan tervezett gépezetben. A magas ülésen a néma tanú: zsíros peremű kalapja alatt a mozdulatlan arcú kocsihajtó. Sokat segít a munka megszervezésében az északi szél, a mínusz tíz; jól kezelhető, merev emberhasábokat dobhatnak a szekér deszkáira. A tömegsír árka már föltárva sötétlik. A tépett föld vörösen erezett, korcs gyökerektől szabdalt, itt-ott mintha vérezne is. Harmincöt éve ennek, harminchat is, és fejlett korunk mindennapi emberpusztításában vajon kit is érdekel, hogy néhány tízezer idegeinek zsiliprendszere még mindig tárol valamit ebből a rettenetből! A hóhérok és áldozatok nagy része már a sírban. De azért a túlélő világháborús nemzedékek, a Don fehér örvényéből menekültek ismerik a fagyhalál ilyen jellegű halottait, ezeket az üvegkemény figurákat, arcukon a széttöredezett mosollyal. A Rőtvölgy halottai ilyenek, sőt ilyenebbek, ahogyan a fagyhalál leegyszerűsíti és összefoglalja az emberi létezés utolsó reflexeit. Óvakodni kell itt a túlmagyarázó szavaktól, ám a gyengébbek, illetőleg az erősebbek, a sokkal később született nemzedékek kedvéért mégiscsak szóhoz kell juttatni egy-egy még itt maradt, a maga bizarrságában sem elhanyagolható tanút. Mert az emberi természet elkerülhetetlenül ismétli önmagát. A történelemnek minden tudományos fejlődésmagyarázat ellenére vannak sztereotípiái. Az emberpusztítás príma ötletei, más-más előjelek szolgálatában, halhatatlanok.

*

Egy-egy papundekli finn sátorban huszonhat ember lakott. Nem tudom, tűnődött a maga belső monológos módján Árvai, és éppen 1981-ben, utat törve magának a vad februári szélnyomásban, hogy nyelvünk szegénysége vagy az akkori időszak abszurditása rögzítette ilyen elemien alkalmazva ezt a szót: lakni. Mert megbüdösödött rongydarabokba burkolva, fatalpú német klumpákban, a rothadó szalmán, csak az állati létezés peremén jelölhető az élet ezzel az igével. Ám ez fölösleges nyelvészkedés. A leépülő emberi élet minden rovátkája élet. És ez a különös tenyészet is az volt.
A hullámosan esztergált jégcsapok ott ragyogtak a fejük fölött, mint egy néma jégorgona sípjai; a fokozatosan kihűlő testek alommeleget keresve egymáshoz préselődtek, megosztva mohó tetveiket és rémálmaikat. Nem tudtak semmit országról, családról, néhány hét óta a külső világ vékonyka szelepei is eldugultak. Árvai közvetlen fekvőtársa, egy harminc év körüli szobrász, Alkonyi-Alt Tamás, a harmincévesek nemzedékének kiváló tehetsége, aki még ebben az emberalatti állapotban is, talán egy szellemi tudatosság jóvoltából, megőrizte nemes szépségét, arccsontjai mögött ezüstkék szemének tiszta pillantását: egy csontra csupaszított kerub, egy üldözött őskeresztény a római katakombákból! "Nem értelek, Tetűisten - ironizált Árvai, és ez inkább hangzott fohászként, mint káromlásként -, miért a mi szétbomló bőrünkre, csontvázmellünkre, csupa szőr ágyékunkra vezényled világraszóló impériumod katonáit; miért a mi csomókban hulló hajunkba küldöd őket, holott ők testigényesek, vérigényesek, hőigényesek, és nekünk hovatovább se testünk, se vérünk, se melegünk! Micsoda ostoba haditerv ez, Tetűisten?" Alkonyi-Alt ilyenkor inkább tréfásan, mint komolyan, de azért mégis komolyan közbeszólt: "Légy szíves, Árvai, ne társítsd Istent ezekkel a szörnyű tetvekkel!" A fohász mégis hallható volt minden este, a történelmi hibernálás folyamatában, belső terében a papundekli finn sátornak, a jégorgona ragyogó sípjai alatt, miközben az összezsúfolt emberek tömegében óránként, másfél óránként bizonyos folytonossági hiány keletkezett: egyik-másik sátorlakó, maga is Tetűistenhez fohászkodva, kimaradt a pimasz viccelődésből, s átadta magát a viaszdermedésnek. És hajnal előtt megint odatolatott a kenyeresszekér, a váltógazdálkodás e találékony eszköze, a gőzölgő hátú gesztenyebarna lóval, bakján a merev arcú, szótlan kocsissal, s mindez a lerakodás és fölrakodás gyors, tevékeny ütemében. Az egész rituálé, a hajnali kivonulás, a kora esti visszaérkezés (sötétedés előtt kellett elérniök a tábort, szökésveszély miatt), a marharépaleves hánytató gőze, az elalvás előtti szavak delíriumos gomolygása, sőt valami önironikus humorérzék is, Árvait és Alkonyi-Altot közel hozta egymáshoz, emlékeik egy részét csakúgy megosztották, mint terveiket és testük fogyó melegét.

*

A kegyetlen, szélviharos nap után egy újabb rájuk zuhanó éjszaka a finn sátor szelvényei alatt, Rőtvölgyben immár a hatvanhetedik. Fagyott halottak, mozgékony tetvek. A sátorban egyetlen fény lobog, csipkézett bádogcsészében (sírmécses!). Lakszi árulja, reszkető kézzel leszelt kenyerekért; a sátorbeliek egy-egy szeletkével adóznak a lidércbe, álomba, halálba zuhanás előtti rövid világosságért. Lakszi az egyetlen majdnem kövér fogoly ebben a táborban, még a háta is, amely fölnyomul a tarkója alá, hústól gömbölyödik. Szolgálatos ember, területen kívüli személy, akadálytalanul közlekedhet őrzők és őrizettek között, a drótsövénnyel elkerített kiváltságos konyhakörletből, ahol lakik, a sátrak zegzugos utcáin keresztül a dermedt emberek közé. A szükséges megbízhatók közül való. Éppen ezért nála sok minden megvásárolható kenyérért, óráért, ékszerért, de némi reményt, ha éppen még jut rá ideje (hogy ezt az egészet túl lehet élni), az üzletkötés után ingyen is szolgáltat. Ellentétben egy másik társával - aki volt hivatásos közíró, és ugyancsak a konyhakörlet lakója. Ez csomagolópapírként bejutó nyilas újságokból elemzi ki az aktuális hadi helyzetet, amely mindenképpen biztató; sátorról sátorra jár formás kis összefoglalójával. Ám ezt a konkrét reményt, amely kitűnő hírlapírói teljesítmény eredménye, ugyancsak kenyérrel kell megfizetni. Ez utóbbi férfiú éppen hogy távozik, amikor Lakszi beemeli elnagyolt, lepényszerű arcát a sátor hasítékán, körülhordozza zsemlyesárga, aszimmetrikus szemét, átveszi a kicentizett kenyérdarabkákat, oldalzsákjába süllyeszti, odaadja a mécseseket, a gyufát, és aztán ennek is vége. Átkozott légy, Lakszi, aki megfosztod az éhezőket utolsó falat kenyerüktől, és áldott légy, Lakszi, mert mégiscsak fényt adsz nekik haláluk előtt! Ezután rájuk szakad saját közösségük teljes irrealitása. Nézik a mécses kihagyó lobogását a jégsípokon, elernyednek a rothadó szalmán, merev nagykabátban, agyagtól súlyos faklumpával, ahogy a tizenhét órás talponlét után a jeges szél hazalökdöste, s fél kézzel leütötte őket a kimerültség. Egy titokzatos belső mozigépész kezdi a vetítést a hunyt szemek mögött, múltbeli alakok cserélnek helyet, egymásra csúsznak mindenféle jelenetek, s ezeket nyöszörgő párbeszédek, monológok kísérik. Dühödt viták, veszekedések, kérdések válasz nélkül, válaszok, anélkül, hogy valaki kérdezett volna. Holott úgyis mindegy, Krisztus-e vagy Jehova, teljes beolvadás vagy egyenes gerinc a diaszpórában. Mi a tennivaló? Megcsókolni a korbácsot, azzal a titkos gondolattal: hátha az én kezem is lehet még korbácsot markoló kéz? Elnyerni elődeid teljes leköpésével a nagyobb közösség úgynevezett testvéri befogadását? Tűrni az iszonyatot minden ellenkezés nélkül? "Nincs ebben valami sajátos?" - tűnődik fennhangon Árvai, és azokra a kiváló társaira gondol, akik az amúgy is rájuk szakadó omladékok alatt képzelt bűnökről nyöszörögnek, így remélve kegyelmet a szakadék szélén. "Nem lehetek úgy magyar, hogy bűntudat nélkül vallom annak magamat?" - kérdezi Alkonyi-Alttól, aki szelíd krisztiánus, s még származása gondolatától is szabadulni szeretne. De most kell, hogy válaszoljon. Magasba emeli keskeny, süppedt arcát, homlokának tiszta vonalát, nyergében finoman megtört orrával. "Annyiban vagyok zsidó - mondja megadóan, elveszetten -, amennyiben Jézus is az volt. De annyiban semmiképpen nem vagyok az, amennyiben ő is túllépett rajta. Önvizsgálat nélkül, bűntudat nélkül nincs megtisztulás. Én nem akarok a bűntudatról lemondani." "És, ha szabad kérdeznem, te kinek a nevében vezekelsz? A nagytőke nevében? Azok nevében, akik téged is kisemmiztek? Akik sohasem vállaltak közösséget veled? - Árvai minden vitatkozó indulat nélkül kérdezi ezt, mert lefegyverzi haragját a néma tűnődésekben élő ember. - A te Jézusod, akár létezett, akár nem, tipikus balek volt, amikor egy pillanatra is elhitte saját rögeszméit. Amit ő tanít, az nem más, mint önfeladás, amely ingerhatásával kihívja a további erőszakot." Szeretné fékezni magát, visszafogni erősebb szavait. De most külön oka van a félreérthetetlen beszédre. Nem tud szabadulni a déli jelenettől. Erőszakos, fölháborító a kép. Toporognak a tankcsapda mélyén, lábuknál a súlyos csákány, kétoldalt, homlokig élesre fagyott, vérpiros rögök: ez az úgynevezett negyedórás ebédidő. De ebéd nincsen, a tegnapi morzsákat is fölhabzsolták a kenyérzsákból. Az árokból kimászni tilos, a szél keményen kaszál a fejük fölött. Alkonyi-Alt, hogy valahogyan kitöltse az időt, hogy szinte saját magába kapaszkodjék ebben a lyukas negyedórában, egy nagy jégtömböt farag. Szokatlanul erős, csontos kezében biztos és határozott szerszám a zsebkés. Két fekvő alak formálódik ki az áttetsző jégdarabból, egy nő és egy férfi aktfigurája. Mindez már most is, elnagyoltságában is csupa fény és árnyék, szépség és tragikum, amint eloldódva hátat fordítanak egymásnak. Az árok szélén megjelenik egy fényesre tisztított bakancs, megcövekelve a talajon s alulról fölfelé nézve, kirajzolódik egy bőr lábszárvédő kemény vonala, dohányszínű sonkanadrág s rövidületben egy élesre metszett, keskeny arc. "Hagyd abba!" - sziszegi indulatosan Árvai, és Alkonyi-Alt bicskája azonnal lecsúszik a jégről. "Sehr schön - szólal meg a bakancs és lábszárvédő tulajdonosa, csontos arcának helyeslésével, mosollyal szemüvege mögött. - Sind sie ein Bildhauer? Ein Künstler?" Alkonyi-Alt, megérintve a kérdező hangsúly emberséges természetétől, akarata ellenére is rábólint. "Mondom, hogy hagyd a pokolba!" Ajka mögül mondja ezt Árvai, de eltorzult szájjal. Ott állnak némán, tehetetlenül. Az úton hazafelé nem esik szó erről, de egyikük sem tud szabadulni a bénult pillanattól. "Azt az embert talán megérintette valami - magyarázkodik a szobrász, érezve a ki nem mondott vádat. És most már önvédelembe szorul. - Az még nem önfeladás, hogy az ember igyekszik még az ellenségei között is megkeresni a másik embert." Árvai tehetetlenül legyint, megcsöndesedik. "Reménytelen eset. Bégetés a farkas torkában." Érzi az ítélet keménységét, szavai mögött a szakadékos csöndet. S hallja társának gyors lélegzését. Kezét a kézfejére csúsztatja. "Nem akarlak bántani, de a helyzetünk nem alkalmas az irgalomra ... " Egy Kaufman nevű bádogos és vízvezeték-szerelő, a rothadó alom másik szeletén, kezdi utálni ezeket a fecsegő művelteket; közbe is szólna, de mással van elfoglalva. Félórája sincs, hogy a konyhakörletet elválasztó szögesdrót mellett kikanalazta a hánytatóan édes marharépalevest, és nyelvének döbbent örömével egy rántásgumót talált benne, szeszélyes ajándékát az osztókanálnak. S most késleltető boldogsággal és mással meg nem osztható gyönyörrel ezt szopogatja. Aki volt valaha az éhhalál küszöbén, lágerban, fronton, trópusi tigrisketrecben, északi tundrákon, évtizedek múlva is átéli annak a misztériumát, amikor az osztókanál az éhező szemvonalába emelkedik. Az ilyen ember mitológiai gyönyörrel idézi vissza azt a bizonyos rántásgumót, amelyben a csekély margarin és a durva szemcséjű liszt perzselt íze összekeveredik. Ha ezen az estén Árvai is talál a nyelve alatt egy ilyen rántásdarabkát, talán elfelejti a déli jelenetet, s a fölháborodás is kioldódik az idegeiből. De az egész napi szélvihar emléke, az apadt gyomor dörömbölése, a kristályhalál ragyogó világa görcsbe húzza az indulatot. Kiszolgálni a lábszárvédős németet, aki ezúttal kérdez és mosolyog, ha egy fejbólintással is, de válaszolni neki, ez megbocsáthatatlan. És már nyakukra fonódik az éjszaka. Lakszi mécsese saját tócsájába fullad, a megolvadt sztearinba, a kanóc keserűen sistereg. De van még közöttük, aki nem tud, nem akar elaludni; még szeretne mondani valamit, fontosat vagy nem fontosat, üzenni az emberiségnek vagy társainak csupán a sátorban. Kifejezni saját jelenlétét. És kintről, a sátrak utcáiból egyre gyakrabban fölhangzik a szánalmas kiáltás: "Wache! Latrine!" Emberalatti hangok, minden méltóságtól megfosztott vészjelzések! A parancs szerint, nehogy az őrség szökési kísérletnek minősítse a latrina felé tántorgást. Kint is, bent is a nyugtalanság jajdulásai. Valaki eszelősen ordítozni kezd (még mindig mély rezgésű bariton): "Én nem vagyok zsidó, ez félreértés, elcserélték az okmányokat! Én fölszentelt pap vagyok!" Nincs válasz, senki sem azonos azzal a véglénnyel, aki jelenleg ő maga is. Vajon milyen élethelyzet és mennyi idő kell eljutni ehhez a mélyponthoz, tépelődik Árvai, mennyi megaláztatás, éhezés, fenyegetettség - kérdezi, mintha ő nem ugyanitt volna. Az előbbi üvöltést csönd követi, a közöny rövid szünetjele. S ekkor mégis megszólal valaki, egy emberi hang, nyugodt, indulatmentes, inkább magyarázó, mint vádaskodó. Felső-magyarországi akcentussal szól, az egykori Ung megye hangzásvilágából. Árvai bal oldali fekvőszomszédja az; szavát ritkán hallani, még romjaiban is óriás. Ő az egyetlen, aki hajnalonként a sátor előtt végigsikálja meztelen testét jeges hóval, mert vizük nincs. A hús már róla is lesorvadt, de a csontozata, amit elődeitől örökölt, egy emberi dóm szerkezete. A csákányt, a lapátot anyaszerszámként kezeli. Magába zárkózott; kerüli a rabtartók elismerését, s a külső világgal, saját társaival sincs kapcsolata. Ez a hatalmas test legalább háromszoros adagot igényelne, de ő félelmetesen beosztó, az éhhalál-adagból még másnapra is eltesz valamit. Tudni vélik róla (egy távolabbi sátorlakó beszéli), hogy annak idején, a Kárpátalján fakitermeléssel és kecsketartással foglalkozott, azonkívül ellátta szülőfalujában a zsinagóga templomszolgai teendőit meg a sírásó munkáját is. A legendák és antilegendák forgási sebessége fölfokozottan gyors itt a lágerban. Árvai az elburjánzó szóbeszédeket gunyorosan kezeli, mintegy átszitálva őket a maga kételkedésén, holott reménytelen pillanataiban boldognak érezné magát, ha hinni tudna valamiben! De nem képes rá, és ez is szembeállítja Alkonyi-Alttal, aki szelíd megadással kapaszkodik az isteni kegyelem és az emberi szeretet indáiba. Szóval Horovitz, a ritkán megszólaló, aki erőszakos csontjaival túlzottan sok helyet szorít magának a szalmaközösségben, most minden indíték nélkül beszélni kezd. Szavai mögött mintha ott állnának a Kárpátok sötétzöld falai, hullámoznának a birka- és kecskenyájak, rimánkodnának az Engesztelés Napján bűnbocsánatért a munkától nehéz parasztzsidók. Horovitzról azt is tudni vélik, hogy Kamenyenszk Podolszkban tömegsírból ásta ki magát, tarkón lőtt asszonyok, férfiak, gyermekek véres teste alól, és szökött vissza az életbe. Az életbe? Mert hamis iratokkal bujkálva, néhány haladék év után, egy razzialánc foglyaként mégiscsak ide. Ki törődik most ezzel, tűnődik a jelen szélviharában Árvai; hírmondója sem maradt, hogy 1941 késő nyarán tízezrével deportáltak Magyarországról az orosz frontra magyar anyanyelvű zsidókat, akik nem tudták igazolni honosságukat. A külföldieket ellenőrző hatóság embervadászai egy hosszú vagonút végén átadták őket a németeknek, és oda kerültek, ahová szánták őket, a kezükkel ásott árokba, hogy fölöttük még egy ideig mozogjon a föld! "Az a baj, testvérek - mondja most Horovitz -, hogy ti nem vagytok se zsidók, se keresztények, se hús, se hal! A fűszál a földbe kapaszkodik, de a fűszálba nem kapaszkodik senki." Ennyi az egész. Szeme máris összezárul, visszatér abba a mélységbe, ahonnan ritkán szokott felszínre vergődni. Árvai nem is a tömör ítélet, inkább a legendastílus ingerli. Ebben a gyomorszaggató éhezésben még stílusproblémák is, mondhatná gúnyosan önmagáról. "És te, öregem - válaszol -, te minek képzeled magad? És egyáltalán mit akarsz itt a meséiddel meg a nagy öntudatoddal! Ha olyan jó viszonyban vagy az istennel, miért hagy téged itt rohadni velünk? Miért nem növeszt szárnyakat neked, hogy innen elrepülj? Mi? Nagyokos!" S ezen még Árvai is elmosolyodik, a saját bizarr ötletén: repülő csontvázak a tábor fölött, ez gyönyörű! "Ha ő úgy akarja -, felel minden hangsúly nélkül Horovitz -, ha ő igazán úgy akarja, még ez is megtörténhet, testvér." S ezzel a mozdíthatatlan reménnyel vajon mit is lehetne kezdeni? Az égvilágon semmit. "Jó, jó, hagyjuk." Árvai hátrálni kényszerül, és segítségül hívja a humorát. "Azért, öregem - mondja -, azt el kell rólad ismerni, hogy van két nagyon jó oldalad, az egyik: nem horkolsz, a másik: álmodban nem csikorgatod a fogaidat. Egyik se bagatell!" De mindenki tudja a sátorban, Horovitz horkol, és csikorgatja a fogait, azonkívül, hogy nagy csontjaival irgalmatlanul helyet csinál magának. A szobrász embrionális, szelíd alakzatba görbül, testével körülkerítve saját magát, egész bizonytalan létezését, és a sátor hegyesszögű nyílásán Aliz lép be a valószínűtlen éjszakából. Gyengéden magas, a dereka lányosan vékony, s ahogy belép, meg kell hajolnia, fejét előretartva, s ekkor tarkójának világos, bolyhos szöszein átvilágít a szórt fényű hold. Mert nemsokára telihold lesz. "Wache! Latrine!" - üvöltöznek mindenfelől az éjszaka éles zugaiból. Na jó, Aliz, ha már eljöttél, legalább beszélgessünk.

*

Szerettem volna elmondani, már hónapok óta tudom, hogy egyetlen barátom és egyetlen vetélytársam, Ágass Laci szeretője vagy, s ez akkor kezdődött, amikor engem kétszer is berángattak munkaszolgálatba. Laci a testvérem, és mindenben az ellentétem, s éppen ezért kiegészítjük egymást; ő a teljességem is, ezt én már a Főiskolán fölismertem, és két mesterünk is így vélekedett rólunk. Az én ideges túlérzékenységem és az ő feketeszén-nyugalma a művészetünket is meghatározta, ez természetes. Laci kőbe dolgozott, iszonyú fizikai munkával, én fémekbe: rézbe, alumíniumba, ólomba. Mögötte is, mögöttem is két gyűjteményes kiállítás és némi legenda. Két fiatal ígéret? Két fiatal mester. Az egyik rusztikusan gyönyörű asszonyokat vés ki az anyagából, tömör, nagy mellű parasztmadonnákat, Maillol és Medgyessy bűvöletében, a másik mindig csak egyetlen nőt, fémötvözetekből, egy virágszerű, gótikus lányt, akinek hajszöszein átvilágít a Duna-parti nap. És sajátos módon a parasztmadonna és a gótikus leány leül egymással beszélgetni, olyan gyengéd bensőséggel, amilyenre csak leendő anyák képesek. Az egyik egy kicsit túltermészeti, a másik egy kicsit túlintellektualizált, ám beszélgetésük csobogása és az arcuk kifejezése annyira harmonizál, mintha testvérek volnának. Igen, Aliz, én mondom Neked, ez a kétfelől egyfelé hullámzó gyengédség maga az emberi létezés, Ágass Laci és én! Tudsz rólunk mindent! Két fantasztikus évünk Párizsban, a Rue du Bacban, Léger és Zadkin műhelyében, Brâncusi csodálatos fókájának síkos ívfénye alatt! Bicikliúton végig Normandián, hogy saját szemünkkel lássuk a legendás román és gót katedrálisokat - és képzeld, Aliz, még az is megtörtént, hogy kicseréltük a szerelmeinket, akik bennünk is az egymást kiegészítő teljességet keresték. Lehet, hogy így volt. Szerettem volna még azt is mondani Neked, Aliz, amikor most legutóbb behívtak Jászberénybe, Laci fölajánlotta, elrejt a húgánál, egy nyilas újságíró vétlen feleségénél (a férj tudtával), de én nem fogadtam el ezt a nagylelkűséget, még a Te könyörgésed ellenére sem, mert egyetlen ponton véget ért testvéri barátságunk: benyitottam, amikor ölelkeztetek. És ez az úgynevezett in flagranti olyan kicsinyesen lefegyverző volt, hogy valamilyen szemérmetlen és gyáva megértést is éreznem kellett, szinte az osztozkodás jogosságát, egy olyan korban, amikor egyikünk is, másikunk is pillanatok alatt elpusztulhat. Talán nagyvonalúbbnak kellett volna lennem, és elfogadni azt a menedéket, valamilyen jövő érdekében, a megbocsátás jeleként? De milyen lehet a jövő, ha megélem, ezzel a kettős csőddel a szívemben? Tudod, Aliz, szeretném elkerülni még itt is, ezekben a sorokban is, amelyek, gondolom, sohasem jutnak el Hozzád, az ócska kicsinyességet, mert most már szemérmetlenül kimondhatom, iszonyúan szenvedek miattad, hogy is fogalmazzam? a hűtlenségedtől? vagy attól, hogy cserbenhagyott az egész emberiség, a te személyedben leginkább? Végül is boldognak kellene lennem, hogy legalább Te megmenekülsz, és hogy ezt az iszonyú telet egy fűtött szobában vészelheted át (átvészelni, úristen, ez is milyen emberalatti), és hogy csak annyiban szenvedsz vereséget, amennyire bűntudatot érzel emiatt. Tudod, drágám, így nevezlek azért; gyakran látom a lakásunkat, meleg polgári fényeivel, a kedves, belakott szögletekkel, a túlterhelt könyvespolccal; meggypiros heverővel, állólámpával, falikarokkal, metszetekkel és a Rólad készült fémdomborításokkal; a Bibliával, amit hitetlen-hívő keresztapámtól kaptam, s aki így vélt, ahogy ő mondta szelíd iróniával, de meggyőződéssel is, beoltani engem a nemzet törzsébe, és testem védelmében a művészetemet is megvédeni. Ez itt a pokol kapuja, Aliz, vagy még inkább a pokol után következő stáció, ahol mi, volt emberek az elemi önfenntartás állapotában élünk, és mégis, félálomban gyakran látom a Neked olyan kedves Fugit Amor-t, holott, tudod, én már régen eltávolodtam Rodintől, de most mégis arra vágyom, hogy kifaragjam! Rengeteg a gyönyörű anyag; jég, magváig fagyott jég áll rendelkezésemre, és olyan szilárd halmazállapotban, olyan áttetsző tisztaságban, hogy tavaszig, az első forró napsütésig el nem olvad. Sőt megőrzi az egymásnak hátat fordító két gyönyörű alakot, egy meztelen férfit és meztelen nőt a szerelem után; bár ki tudja, hol leszek én már akkor! (A szomszédom, Árvai biztosan megmarad, mert saját magát is valami elszánt humorral képes figyelni.) Igen, mostanában azt gondolom, a Fugit Amor majd túléli azt a kezet, amely Alizt a jégből kifaragja, bár ki tudja, lehet, hogy én bizonyulok túlélőnek a pusztulásban, és akkor, ha tragikomikus feltámadásomban Veled találkozom, hogyan leszek képes megőrizni a majdnem halott méltóságát egy folyamatosan élővel szemben? Mindenesetre nagyon kérlek, közös szerelmünket és eszményeinket szinte zsarolásként fölidézve, ne felejtsd el bennem a jót, és ne felejtsd el azt a Széna téri pincét, ahová eldugtuk a munkáim javát, és majd a párizsi helyeket is kutasd föl: az alumínium szerelmeseket, a vörösréz lázadókat és a csúcsíves ólommártírokat! Így lesz?
(Árvai ezt a levéltöredéket március elején találta meg Alkonyi-Alt táborizöld hátizsákjában, egy iskolai vázlatfüzet lapjain, néhány rajzkísérlet mellett. Ezen a napon a hetek óta dühöngő szélvihar, mintha kikapcsolták volna, váratlanul elállt, és az alpesi napsütés fölforrósodott Rőtvölgyben.)

*

De most, február elején, a múlt idő előtti jelen időben még uralkodnak a nagy széllökések, mintha élesre csiszolt acéldugattyúk nyomnák őket a hegyekből a völgybe. A levegő üvegtiszta, annyira, hogy a távoli részletek körvonalai is kirajzoltan látszanak, mintha nagyítót illesztenének az emberi szem elé. Egy időben a kozmikus tágasság és a fegyveres őrizet gyűrűje. A messzi hegyoldalban egy kis fehér kápolna (már osztrák terület), mintha fél térden állna a törékeny épület, gyermekien megható, s talán még messzebbről, arany rezgésben, harangszó úszik egy nem látható faluból, egy fenyőillatú mély völgyből. Az égen kifeszített fémhuzal, bombázórepülő-raj tart délkelet felé, telített gordonkamuzsikával. A foglyok négyes sorokban, mellükre ejtett fejjel araszolnak a begyakorolt úton, de a bombázóraj muzsikája most az égre emeli arcukat: a Jóvátételt, a Bosszúállót remélik odafönt, és ha valamilyen műhiba folytán ők is megsemmisülnének, a megtorlás akkor is eléri célját, így fogalmazódik a remény. Az ég felé csavarodott fejek látványa eszelős haragot vált ki az őrségből, s akad közöttük egy félkarú dühödt, aki fegyverével az eget fenyegeti. De elhangzik a célszerű vezényszó: feküdj! Elvetik magukat a keményre fagyott mezőn, szívükben a várakozással, hátha egy szép tüzes pillanat csodájaként egy csapásra véget ér a szenvedésük! Árvai és Alkonyi-Alt egymás mellett hasal, szívükig ér a talaj hidege, tűhegyek döfik át a bőrüket. Egy közeli város fölött (talán Szombathely) vörös ernyőként kinyílik a pusztulás. "Te, Alkonyi-Alt - suttog hasalás közben Árvai, mintha egyéb gondja se volna -, a Fugit Amor mégiscsak gyönyörű, csináld tovább, köpjél a széplelkű gyilkosra!" Társa feléje fordul, fagyott tenyerének göbein csúsztatva testét. "Szóval akkor mégsem vagyok áruló?" - kérdezi. Véget ér a feküdj, a faklumpák továbbcsúszkálnak a jeges talajon, a dülöngő menet közeledik munkahelyéhez, a föltépett vörös földhöz. És a déli szünetben Alkonyi-Alt bicskája megint a jég síkos anyagán dolgozik. A német sehol. Sehol? Amikor a sürgető vezényszavak csattogása között a bevonuláshoz sorakoztatják őket, ott áll előttük, szemtől szembe, arcmagasban. Keskeny arc, rövidre nyírt vörhenyes haj, s a szemüveg erős dioptriái mögött az alig meghatározható szem. "Was sie da machen, ist doch Rodin, nicht war? Einst habe ich mich ebenfalls mit der Malerei beschäftigt ... " Elkapkodva mondja ezt, az ajka mögött. S egy váratlan mozdulattal Alkonyi-Alt kezébe csúsztat egy kenyérvéget. A dermedt kéz szétnylik, a test arányaihoz képest szokatlanul nagy kézművestenyér elfogadja a kenyeret. És az aggodalmas szem Árvai arcát figyeli. Vissza kellett volna adnom? Odavágni a pofájába? - kérdezi a szem. A válasz irgalmatlan hallgatásba szorul.
A szélesre tárt kapuban, egy őrlánc közepén ott áll Bauer, a Lagerführer, volt bécsi biztosítási főtisztviselő; pufók, alacsony, s noha SA-egyenruhát visel, joviális polgári jelenség. A kezében fütykös, ezzel számolja a belépőket, könnyedén megcsapkodva, akit éppen elér. Ma ő ellenőrzi a létszámot, a beérkezőket. Ez a Bécsből érkezett vendégek kedvéért történik, hogy szórakoztassa őket, nők és férfiak vegyesen, tele perverz kíváncsisággal. "Da sind die lausigen Juden" - mondja nevetve társaságának, de a hosszadalmas bevonulás egyik pontján befagy a humora, a bot megáll a levegőben, a húspozsgás arc kivörösödik. "Da stimmt etwas nicht!" - fordul az őrökhöz. Visszaterelik az embereket a kapukon kívülre, újraszámolás következik, s a torlódásban fegyverrel lökdösik, ütik őket. A bécsi Phönix volt számviteli ellenőre egy vadász izgalmával igyekszik a dolog végére járni: a létszám mindenekelőtt. Zuhognak a botütések, föltépik a szederjes bőrt, az egész arcon, az orr körül, a homlokon, a szájon szivárog a vér. Hiányzik egy ember: a számviteli ellenőr tévedhetetlen. Sajátságos, hogy itt, ahol naponta mindig többen és többen szédülnek a végelgyengülésnek nevezett éhhalálba, ahol a létszám apadása olyan természetes, mint egy nagy szervezet öntisztulása, egy ember illegális hiánya milyen zavart okoz! Már régóta nincsenek nevek, az arcok alig azonosíthatók, még a munkateljesítmény sem fontos, de az ellenőrizhető létszám most is a rend kötőanyaga. Egy ember, ha név nélkül is, de kimaradt a leltárból, a stimmelni muszáj egészből. Egyetlen szökevény elhanyagolható mennyiség, és mégis, azzal, hogy nincs, rést üt a rabtartók védelmi rendszerén! Bauer szorongása átvált félelembe, itt most a sok éven át kialakított Rendet érte csapás! S a sok száz ember, elkergetve a gőzölgő kondértól, már ott toporog a keményre taposott gyülekezőtérségen. Bauer a légvédelmi szabályok ellenére néhány ívlámpa meggyújtását is engedélyezi. Máskor átjárja a jó érzés, hogy (mint minden jó németet) őt is szónoki tehetséggel áldotta meg a sors. Most semmi kedve a szavakhoz, a hangsúlyhoz, a hatást fokozó üvöltéshez. Mondatai kurták, szürkén kopogósak. Ha negyvennyolc órán belül nem kerül kézre a szökevény, akár elfogatás, akár önkéntes jelentkezés útján, tíz személyt megtorlásul kivégeznek. Liberálisabb, mint a mindennapi éhhalál, gondolja Árvai, az most már nagyobb számokkal dolgozik. Teljes a sötét, amikor hozzájutnak végre a leveshez, kenyérhez, margarinhoz és valami meghökkentő juttatáshoz is: néhány centi véres hurkát kapnak. Ez nem kétséges, a volt számviteli ellenőr bizarr tréfája.
Ezen az éjszakán Árvai kényelmesen fekhet, több a hely, mert az a bizonyos eltűnt ember: Horovitz, a volt Ung megyei kecsketenyésztő és önkéntes templom szolga. Az "Isten lehajolt hozzá, és szárnyakat növesztett neki. Máshogyan ez nem történhetett" - idézi ironikusan a szökevény stílusát Árvai, de Alkonyi-Alt nem veszi észre a gúnyt. "Ahogy mondod, ez valóban így lehetett. Az isten lehajolt hozzá, és szárnyakat növesztett neki." "És talán veled is megtörténhet ilyesmi, nem gondolod?"
A következő nap nem különbözik az előbbitől. Vakító napsütés, csontig hatoló szél, lécmerev halottak. És az idő térfogata is végtelen. Árvai egy sókristályt szopogat, a hátizsákja mélyén találta. Kimarja az éhségedet, mondja Alkonyi-Altnak, és ad belőle neki. Odabent a táborban kivégzési négyszögbe állítják őket, elterjed a híre, hogy Horovitz megkerült, ácsolják az akasztófát is. De az elrepült kecskepásztor, akiért lehajolt az Isten, sehol, sehol! Bőrükre fagy a lilásfekete éjszaka, mire a kondér mögé állnak. Csak ezután dőlhetnek vackukra; de a szívükben elégtétellel, Horovitz nincs sehol, és most már tudva tudják, nem is lesz! Szétszivárog a legenda: ez az ember valójában a Harminchatok egyike, az Igazak Ivadéka. Ők, a Harminchatok hordják a vállukon a világ minden gondját, erényét és bűnét, a reményt meg a pusztulást, a fölmentést és az ítéletet - nyögnek, sírnak, böjtölnek, szenvednek értünk, gonoszokért, testükön gennyes sebeket fakaszt a nagy próbatétel, nem élnek kenyérrel és vízzel, de ugyanakkor kenyeret és vizet fogyasztanak, igent mondanak, amikor nemet kellene mondani, és fordítva, tagadják a tagadást, s üvöltés helyett összezárják a szájukat, és kinyitják a szájukat a hallgatás parancsában! S az ő kedvükért marad fenn az emberiség. Rettenetes ez a fanatizmus, ássa magát a szaunában mélyebbre Árvai, nyöszörög, nyüszít: kibírhatatlan ez a rendíthetetlen hit, s valami furcsát érez a szeme alatt az arccsontjain: könnyezik. Ha én is elengedem magam, döbben belé a szégyen, ha én is hagyom, hogy megvesztegessen a képzelgés, a hazug remény! Ha ő is, ha őt is?
Másnap délben a zsebkés finomító pengéje befejezi a munkát. S az árok szélén ismét megjelenik a kínosan megtisztított fényes bakancs, a merev lábszárvédő, és megszólal a Hang: "Ausgezeichnet! Ein Meisterwerk!"
Állnak az üvegtiszta napsütésben, a szél kemény ütései alatt. Egy nehéz testű, rozsdavörös madár billen át az árok fölött falemez szárnyaival, s egyre közeledik az elnyújtott távoli kiáltás: "Ende! Weiter! Los!" A szünetnek vége. Árvai a lapátja után nyúl, Alkonyi-Alt megfogja a csákányt. Fölöttük az őr, mint aki teljes igazságot szolgáltat, szükségesnek véli, hogy íme most rendelkezzék: maguk ketten cseréljenek szerszámot, mondja. S még annyit: a szobrász kezére vigyázni kell. A rézsútos téli nap átsugárzik az egymástól elforduló szerelmeseken; a jég plasztikája tündökletes. Alkonyi-Alt arca egy halotté; a szeme ellobban, megsemmisül. Magasba emeli a súlyos csákányt, s egy emberi élet minden cselekvése elfér most ebben a pillanatban. A csákány foka lezúdul a jégszoborra: a hasított szilánkok, áttetsző lapocskák szétröpülnek. Az őr csodálkozás nélkül figyeli a jelenetet, aztán lassan a pisztolyához nyúl, késleltető nyugalommal. Ott éri Alkonyi-Altot a golyó, a homloka közepén, ahol a két szemöldök íve találkozik. A rózsapiros folt föllobog a fehér tündöklésben. A nagy testű rozsdabarna madár billenve távolodik. Megcsikordul a keményre fagyott talaj a faklumpák alatt, mozdul a mező, a hófehér kápolna a hegyoldalban letérdepel.

1981


DUPLA SZALTÓ, HÁLÓ NÉLKÜL


Nagyecset, a festő, aki olyan hosszú és mulatságos volt, mint egy vékony, nyurga ecset, sültkrumpli-bálra volt hivatalos. Ez azt jelentette, hogy egyik festő barátjánál, a kályha parazsában krumplit sütöttek, rá libazsírt csurgattak, és falatozva beszélgettek egymás között.
Míg Nagyecset a krumplit majszolta, nem is sejtette, hogy közben a műtermében különös dolgok történnek. Nagyecset fura festő volt, leginkább tárgyakat szeretett festeni, szekrényeket, kalapokat, karosszékeket. A természetbe is ritkán rándult ki. Mégis megtörtént, hogy amikor a nagy, macskaköves téren, amelyre műterme nyílt, fölverte sátrát az állami vándorcirkusz, s ő akaratlanul is megfigyelhette az idomárok, légtornászok, bűvészek, tűzevők és iskolalovarok életét, ecset után nyúlt szinte akarata ellenére, és vászonra dobta a Hélios családot. Olajban festette meg őket, háttérben a sárgán világító emberi arcokkal, a barnába olvadó ponyvával. A Héliosok légtornászok voltak, apa, anya s középütt a fénysugárban bukfencezve a tizenkét éves Banána, egy kislány, aki vándorlásaik miatt hol itt, hol ott járt iskolába. A kép elkészült, s a címe: Dupla szaltó, háló nélkül.
Nagyecset a többi néma kép közé helyezte a legújabbat. Egyik oldalt az apa, Hélios, rózsaszínűen világító, izmos karokkal, amint földobja a kislányt, középütt meg Banána, a második szaltó közepén, zuhanás közben, lefelé bukó hajjal, a másik oldalon Hélia, az anya, amint karjai a kislány felé úsznak, hogy röptében elkapja.
A hold rézsút kis ezüst hágcsót eresztett a műterembe. Egy keresztespók, ugyancsak színezüstből, kipróbálta a hágcsót, fürgén felszaladt rajta, de nekikoppant az ablaküvegnek. Az egyik festményen egy öreg szekrény nyújtózkodott, hallani lehetett a nyikorgását. S egyszerre csak az ezüstszürke félhomályban világos ezüsthangocska csendült fel:
- Mama, te sose kapsz el engem?
A képek álmélkodva tapasztalták, hogy a dupla szaltós gyermek szólalt meg, Hélios Banána.
- Sose kerül a tenyerem a tenyeredbe? - folytatta a gyermek.
Hélia, az anya és Hélios, a vakmerő légtornász megdöbbentek, hogy gyermekük, akit a festő szinte repülés közben rögzített a vászonra, íme, megszólalt. Végül az anya szomorúsága hangot is talált önmagához.
- De ha így festett meg Nagyecset - körülnézett, s ettől búzaszínű nehéz haja meglendült -, az a bolondos. Az apa, a rózsaszínű Hélios, akinek sima bőre alatt keményen dudorodtak az izmok, nem tehette ajkára az ujját, hogy: csitt! - mert a keze a dobás lendületében úszott.
- Nem lehet - mondta szomorúan -, mi már örökre így maradunk.
De a kislány csak nem hallgatott, és kérdései betöltötték a műtermet. Kérdezett és lázadozott.
- Miért ne! - szólt vakmerően. - Ide vagyunk mi kötözve?
- Igen, igen, festékkel meg képzelettel, de ide vagyunk kötözve.
És akkor valami váratlan történt. A kislány még egyszer megpördült maga körül, ez már hármas szaltónak számított, majd kilendült a képből, és könnyen, kecsesen, lábujjhegyen földet ért. Kiterjesztett karral, elragadtatva intett szüleinek, Héliosnak és Héliának.
- Kiesett a gyerek a képből! - kiáltotta el magát Hélios.
Az anya leengedte karját, ha nincs kit elkapni, miért nyújtsa magasba?
- Gyere, mama, gyere - biztatta Banána, és most ő nyújtotta kezét Hélia felé, aki vakmerő elhatározással maga is kilépett a képből.
Hélios, aki pedig daliás férfi volt, rémületében az ajtóra mutatott: mi lesz, ha betoppan a festő?
- Nincs idehaza - nyugtatta meg a kislány. - Krumplibálba ment egy barátjához. Hallottam, amikor megbeszélte telefonon. - S most már az apja után nyújtotta a kezét. - Gyere, papa, ne légy gyáva - kérlelte, s egy vakmerő mozdulattal kirántotta a képből. Csak a közönség maradt benne, az álmélkodó arcok tömege és a ponyva barna háttere. A reflektor tüzéből eltűntek a Héliosok.
Az apa dúlt-fúlt, dühöngött. A kislányt mindez mulattatta, körbefutkározott a műteremben, kipróbálta az ecseteket, telimázolt egy üres vásznat.
- Szép - mondta Hélia -, gyönyörű kép. Modern! Banána végre előállt szíve vágyával.
- Úgy szeretnék igazi cirkuszban igazi dupla szaltót csinálni.
- Mi az, hogy igazi cirkusz?
- Ahol igazi emberek nézik a produkciót. Ahol nemcsak látni, hogy tapsolnak, de hallani is. Ahol cukorkát dobnak be a porondra.
- Ahol igazi emberek nézik az embert? - ismételte Hélia, és gyenge pír futotta be az arcát. - Mehetünk!
- És a festő, Nagyecset? - vetette ellen a gyönyörű, ám gyáva Hélios.
- Mondtuk, hogy krumplibálba ment! - vágta el a vitát az anya.
Az ajtók zárva voltak. Banána kinyitotta az ablakot.
- Ablakon keresztül? - sápadozott Hélios.
- Az is valami, papa, egy légtornásznak?
Kiderült, hogy a sok álldogálásból a képbeli hintán, a papa izmai berozsdásodtak. Végül átsegítették az ablakon, és mindhárman elindultak a holdsütötte utca egy ezüst pásztáján.
Banána nem bírt a boldogságával! Ugrált, cigánykerekeket vetett, előreszaladt, majd bevárta szüleit.
Az esti utcai járókelőknek volt mit bámulniok! Légtornászok a hűvös őszi estében! Aranycsillámos cirkuszi dressz! A daliás Hélios, a bájos Hélia és Banána, a maga csodálatos hajlékonyságában.
Az egyik széles, emberárt hömpölyögtető útnál megtorpantak. És most - merre? Végre Hélia egy daliás rendőrhöz fordult, aki meglepetésében sípjába fújt, erre a Hélios család futásnak eredt. Egy sofőr kitátotta a száját, és dudált. Egy tűzoltó megindította a fecskendőt.
Végül valaki, aki semmin se csodálkozott, felültette őket egy autóbuszra. Igen ám, csakhogy nem volt pénzük jegyre. Megint Banána mentette meg a helyzetet. Cigánykereket vetett, hidat csinált, egy kopasz bácsi vállára ugrott, és aztán egy másik bácsi kalapját kölcsönkérve tányérozott. Így aztán jutott jegyre, még maradt is.
A cirkuszban pedig folyt az előadás. A műsor fénypontja lett volna a három Hélios - az igazi Hélios család, amely most tért vissza vidéki vándorútjáról, csakhogy Hélios Miksa, az apa, nem vállalhatta a föllépést, mert éppen reuma kínozta.
Mindjárt az oroszlánok után következtek volna, s a közönség már felajzottan várta őket. Az igazgató dühében háromszor földhöz csapta a parókáját, még a tigrisek is fel-alá futkostak ketrecükben az idegességtől. A tűzevő, lenyelve a lángot, szórakozottságában a gyomrában felejtette.
Az igazi Héliosok a nézőtér egy zugában húzódtak meg, hogy senki fel ne ismerje őket.
Fölharsantak a trombiták, a fények végighömpölyögtek a porondon - és íme: beléptek a Héliosok, púderes karjukat félmagasba tartva, szájuk körül holdsütötte mosollyal. Az oroszlánidomár annyira elámult ezen, hogy kiengedte ketrecükből az oroszlánokat, és íme, a fenevadak is leguggoltak a manézs szélén, hogy kellő figyelemmel kísérhessék a nagy, csodálatos attrakciót. Ezalatt Duplasemmi, az utolérhetetlen bűvész pingponglabdákat varázsolt elő a manézsmester nyitva felejtett szájából. Az igazi Hélios rettegve nézett feleségére és kislányára, hogy hát most ők kicsodák, és kik azok ott, a porondon?
Csudálatos mutatvány következett a levegőben, s mivel Nagyecset háló nélkül festette meg az attrakciót, Héliosék itt is eltávolították a hálót. A végén a közönség tombolt, Héliosék még soha ilyen csodálatosak nem voltak! Az igazgató több éves szerződéssel rohant hozzájuk.
Persze a közönség semmit sem tudott arról, hogy a kis irodában most milyen drámai jelenet zajlik.
- Megismertem a tapsok gyönyörét - könnyezett a halványan világító arcú Hélia.
- Szerződés! Öt évre! - rikácsolta az igazgató.
- Nem lehet - sóhajtott Hélios, és rózsaszínű arca lángba borult.
- Mi az, hogy nem lehet?
Duplasemmi rózsacsokrot varázsolt Hélia kezébe, a rózsák kis lángokkal lobogtak.
- Nem lehet, mert mi keretben élünk. Mi egy festmény vagyunk.
Az igazgató először nem értette. Mi közük a képhez, mi közük a festőhöz - érvelt, könyörgött, fenyegetőzött.
- Reggelre ott kell lennünk a vásznon. Zsűri nézi meg a képeit - magyarázta a légtornász.
- Nem tehetjük tönkre - szipogott a nagy szemű Hélia.
- Pedig úgy utálok mindig csak fejjel lefelé a levegőben - panaszkodott a kislány.
Az igazgató felderült, arca kivilágosodott, mint a holdtányér, ha elúsznak előtte a felhők. Valamit súgott a tollforgós csákót viselő porondhuszár fülébe, s az Héliosékkal, az igazi Hélios családdal tért vissza.
- Reumás vagyok, de lehet, hogy köszvényes vagy isiászos - nyöszörgött az igazi -, én ezt nem tudom produkálni.
- Nem is! - trombitált az igazgató, mert a bűvész egy bombardon fúvókáját varázsolta a szájába -, de így is megszolgálhatjátok a fizetést. Elmentek az adott címre, beálltok a kapott keretbe, és ezentúl ti lesztek a képen a Hélios család. Ezek meg itt maradnak.
Így történt a csere. A reumás Hélios ezután kipihenheti magát.
Viszont másnap reggel, amikor a zsűri Nagyecset alkotásait szemlélte, a festő eltűnődött.
- Érdekes - mondogatta magában -, én nem festettem hálót alájuk ... hiszen a kép címe is ...
Ugyanis az igazi Héliosék még festményen sem dolgoztak háló nélkül.
1982


A LESELKEDŐ


Szontágh Sára, karcsú, leányos neve ellenére már elnehezült idős nő, vastag csontú, lomha testű, széles arcán elszaporodott sárgásbarna szeplőkkel. Igen, a teste elnehezült, de az állandó jelenlét kényszere, mondhatjuk így is, a küldetéstudat, hogy halott férjét kell képviselnie, arra szorította, hogy szüntelenül mozogjon, nyüzsögjön, még a betegágyából is kiráncigálta. Ha szükségét érezte, egy délutánt áttelefonált, ha kellett, az öreg írógép fölött görbedt, hogy megvastagodott reumás ujjaival mindenféle újságnak cikkeket, hozzászólásokat írjon, mindenféle hatóságnak levelet, előtérbe helyezve egy elsüllyedt kort, a néhai személyét, de azért önmagát is finoman a háttérben lebegtetve. Néhai Szontágh Sándor nevét ma már több fontos intézmény viseli - fiatal életében kitűnő elektromérnök volt, a távközlés egyik európai úttörője. Az asszony szellemidéző erélyének volt köszönhető, hogy a mártírhalált halt férfi, akit szökés közben lőttek agyon katonai nyomozók, nem merült el a feledékeny utókor lápjaiban, s hogy emléke, ha nem is az élvonalban, de szívósan fönnmaradt. Szontágh Sára valójában egy magatartás szinonimája, példa és ellenpélda.
Most itt ül ezen a csöndes estén úgynevezett dolgozószobájában, nemrég érkezett vendégségből, estéit gyakran tölti társaságban; már pongyolára vetkőzött, zsibbadtan eleresztette magát. Körülötte a nagy lakás, a furfanggal, kisebb-nagyobb erőszakkal kiküzdött lakás csöndje. S a lakáson túl a díszeit vesztett kert novemberi csontvázvilága, s még azon túl, ahogy egy ironikus barátja szokta mondani, az egész rezervátum, a csöndes villanegyed, zörejekkel és sziszegő neszekkel. Az öreg nő némi diadallal ül most a forgatható karosszékben, a Kolonich, egy karcsú cseresznyefa iratszekrény előtt, amely rőtesarany fényével, megannyi intarziás fiókjával, egész kecses, sokemeletes rokokó eleganciájával most már több mint három évtizede leveleinek, cikkeinek gépiratos másolatait őrzi. Mert mindig másolattal dolgozik! Az iratszekrényke nevét egykori tulajdonosa után kapta; az illető egykor, a múlt század elején divatlapszerkesztő volt Pest városában. Az asszony birtokába, egyéb bútorokkal, 1945 végén került, az Elhagyott javak kiutalása révén.
Lassan a szekrényhez lép, sorra kihúzogatja fiókjait, beléjük szagol, magába szívja a hervadt papírillatot, a megsárgult másolatok földöntúli erdőszagát; elindul, keskeny metszésű táskás szemét összehunyorítva, a mondatok útvesztőiben: íme, ezeken a papírokon az ő életműve, de életrajza is. Ezeket az iratokat, beleértve a titkosakat, a másoknak soha el nem mondottakat, a bejelentéseket, halála után majd megőrzi a legméltóbb archívum, betekintést nyújtva az arra méltó, gondosan kiválasztott kutatóknak.
Áll a rőtaranyban sugárzó szekrény előtt, most már izgatottan, újra és újra magába lélegzi a papírok részegítő avarillatát, de széles hátának borzongása jelzi, hogy az ablakon keresztül, a kert sötétjéből valaki mereven figyeli őt, valaki leselkedik.

*

A fiatal férfi, akire ezekben a csöndes, lejtős utcákban a Pasarétre ereszkedő villanegyedben fölfigyeltek, különös jelenség volt, mintha egy szálkásan esőző régi filmből vágták volna ki. Vékony, de csontrendszerében jól szerkesztett, karcsú és könnyű léptű; hátra-hátrapillant, mint aki attól tart, hogy követik, s neki már az idegrendszerébe csomósodott a vigyázó félelem, az önvédelmi túlérzékenység. Az idegen különösségét még csak aláhúzza, hogy ebben a nyálkás novemberi időben, ebben az állandóan szitáló nedves barnaságban nem visel felsőkabátot. S föltűnik az is, hogy sötétszürke, most már huzalosan kifakult öltönye - erősen kitömött váll, úgynevezett pagodaváll, túlzottan karcsúsított derék, úgynevezett darázsderék - groteszkül régimódi. Az arca, amelyen homlokának erős hídszerkezete uralkodott, az áll irányában csontosan keskenyedett, ám a kifejezés szigorát a belülről humánusan világító szürkéskék szem enyhítette. Szemébe pillantva, mintha a végtelenbe nézne az ember. Hogy többen is fölfigyeltek rá, az mégsem régimódisága, nem is az a szokatlanság okozta, hogy világítóan fehér ingét zakójára kihajtva viselte, hanem az előbb már említett menekülő idegesség. Megjelenésében volt valami anyag- és téridegen, s ez még csak nagyobb hangsúlyt kapott az intim, burokba foglalt villakörnyezetben. Mert a századforduló idején s a húszas évek derekán épült házak (többségükben úgynevezett Kocsis-villák), ápolt kis kertekkel övezve, minden történelmi változáson keresztül megőrizték előkelő zártságukat. Még a keskeny, a déli nap felé kapaszkodó utcáknak is kiemelt magántulajdon-természete volt. Itt mindenki ismeri a másikat, beavatottságuk szinte bőrközeli. S így az idegen megjelenése, még inkább jelenségszerű cikázása az ereszkedő-emelkedő utcákban joggal keltett bizonyos föltűnést. Az egész ember olyan, mint egy leselkedő, egy besurranó, mint aki engedély nélkül átlép egy küszöböt. Az is igaz, alighogy megjegyezték, már napirendre is tértek fölötte, mert ötletszerűen bukkant föl, és olykor hosszú időre eltűnt. Olyan volt, mintha egy vízionárius elme találta volna ki.

*

Az asszony leeresztette a zuhanva működő eszlingeni redőnyöket, s bár ez a robaj mindig a szívébe hasított, most szükségét érezte, hogy kirekessze a kertet, a külvilágot, hátában a leselkedőt. Mint aki már annyi mindent megélt és mindennek az ellenkezőjét is, igyekezett okos önuralommal ellenőrizni magát. Emberi érintkezésében gyakran használt érzelgős kifejezéseket, mondatfordulatokat, Heinét, Goethét idézett eredetiben, de belülről igyekezett megőrizni szigorát, tárgyiasságát, idegrendszerének egyensúlyát. S mostanában mégis az volt az érzése vagy talán nem is érzése, inkább megérzése, hogy valaki lépten-nyomon előtte jár vagy mögötte, s akár a megboldogult az illegalitásban (őt ez akkor állandóan nyugtalanította) már maga is gyanakodva néz körül, hátra-hátrapillant, és ami a legrosszabb, fél szemmel figyeli a sötétedő kerti ablakokat. Az utóbbi hetekben valaki, de csak foltalakban, ott van a bokrok mögött, egy arc, mindig csak egy arc, elválasztva a földtől, lebegve. Megveti az ostobaságot, nem hisz semmiben, ami transzcendentális, s bár bízik az idegeiben, most mégis azok játszanak vele. Tudta, ezt senkinek nem szabad említenie, mert túlságosan is gondoskodó a baráti köre, s mint valami elháríthatatlan mechanizmus, azonnal működni kezd; orvoshoz küldik, pszichiáterhez, "a szakmában a legkiválóbbhoz", eljönnek hozzá ápolni, nem hagyják magára se nappal, se éjjel. Holott neki semmi baja nincs, az egész csak annyi, hogy harmincöt év óta egy halottat képvisel, mégpedig egy olyan halottat, aki nagyon igényes, kiköveteli az állandó készenlétet, az ernyedetlen odaadást, az elvi szigort és erkölcsi nagylelkűséget. Nem csoda, ha egyetlen ember ennyi idő alatt belefárad. Ha megengedhetné magának - ó, hányszor volt már a száján -, hogy kimondja végre, ez nagyon munkaigényes misszió. De hát egyfajta stílus is kötelező, s ez már vérré vált benne, fegyelmezett agysejtműködéssé, önkéntelen reflexmozdulattá, s végül is teljesen azonosult feladatával. Így van ez jól, sóhajtott magában, inkább elégedetten, mint keserűen; gyakran zárt le sóhajjal egy-egy mondatot, mintegy fölrepítve a levegőbe.
Erős sugarú reflektorlámpa világította meg az iratszekrényt; olyan volt, mint egy izzó magból kisugárzó kultikus tárgy. Ebbe senkinek nem volt betekintése, belső világának folytatása volt, valamennyi fiókját gondosan kulcsra zárta, és a kulcsfüzért egy ugyancsak cseresznyefa sublótban, az illatosra vasalt lepedők alatt rejtegette. Ha egyszer a Kolonich tartalma a történelemkutatás kincse lesz (ó, mennyi minden válik világossá korunkról!), az ő alakja is elnyeri igazi arányait, cselekvő élete valódi értékrendjét. Holmi özvegyből önálló alakká lesz. A külvilág számára én egy halott utóvédje voltam, de hogy ez mit jelent küzdelemben, lemondásban, önfegyelemben! (eszébe jutottak kérői, eltitkolt szerelmei, szeretői) - mit tudnak arról az emberek, a bólogatók, az irigyek, igen, az irigyek és a gyűlölködők! Vannak, nem kevesen, akik ma már nyíltan hangoztatják, a szigorú években túl szigorú volt, merev, gyakran kérlelhetetlen; volt, aki a fejére idézte, még a házmesternének is azt mondta az ötvenes években egyik-másik lakótársáról, aki valamilyen okból nem tetszett neki: "El kell intézni!" Sándor szellemében! - dobta vissza a vádat emelt fejjel, de az idő múlásával úgy érezte, Sándor összezárja elszürkült ajkát, nem helyesel, sőt szembefordul vele. Ilyenkor összeszedte minden erejét, hogy megküzdjön a halottal. Ne haragudj, mondta neki, benned megmaradt valami a polgári humanizmusból, a Thomas Mann-, Bálint György-koncepcióból, és nem veszed észre, hogy mi azóta továbbmentünk. A leeresztett redőny szelvényei szorosan zártak, hirtelen rabnak érezte magát, félni kezdett. Idegességében kiborított egy fiókot, s a szőnyegre hullott egy csomó másolat. A nagy kandalló tűzteréből (ez az egyetlen luxusom, ez a kandalló) rózsaszín fény vetült a papírlapokra. Nehéz testével a langyos szőnyegre ereszkedett, hátában a rózsaszínű fénnyel; nem tudott ellenállni, hogy bele ne olvasson a zörgő másolatokba. "Külön fölhívom a rektor elvtárs figyelmét, hogy nevezett, főiskolai tanári, tehát államunk által jól dotált és felelős beosztása ellenére, csoportfoglalkozásokon, rajzgyakorlatokon gúny tárgyává teszi a szocialista realizmust, vicceivel röhögést vált ki ... " Ezt 1952-ben írta. Akkor még eléggé bürokratikus volt a stílusom, gondolta most nagyvonalú öngúnnyal; ahhoz képest, hogy húszéves koromban Proustért rajongtam, és a mozgalomban lipótvárosi csitrinek neveztek.
A halott nyomasztó jelenléte lassan megszűnt. Az asszony hátradőlt, és vaskos tenyerével dúcolva alá súlyos testét, gyönyörködve nézte a mennyezeten vibráló pirosságot. Kioldódott belőle a soknapos feszültség. Hát igen. Harcolt, nyüzsgött, jelen volt mindig és mindenütt, de kiért és miért? A te halálod, a te áldozatod valamiért történt. Kezébe akadt egy másik papírlap. "Az illető, kedves szerkesztő elvtárs, szemben áll a mi rendszerünkkel. Erre bizonyítékaim vannak ... foglalkoztatása, szerepeltetése, ha mégoly jelentéktelen módon is - elnézést a kemény szóért-, politikai balfogás." Ez 1958-ban kelteződött. Az asszony háttal a szőnyegre ereszkedett, feje alá feszítette mindkét öklét: a mennyezeten lobogó fények, körülötte illatos puhaság. Azóta már régen ott van a menők között! - tűnődött, kudarcérzéssel a szívében.
Igen, igen - folytatta tovább a hangtalan vitát -, majdnem mindent elértem, de semmit sem adtak ingyen. Kemény szálú, kurtára nyírt hajában több lett a fémesen csillanó, mint az egykori barna, nagy pórusú arcbőrében a ráncok megkeményedtek, amíg magának és ügyefogyott fiának (két válását is neki kellett intéznie) megfelelő állást, lakást harcolt ki. Ő maga, majdnem másfél évtizede, kiemelt nyugdíj, számos társadalmi megbecsülés birtokában. Művészeti intézményből vonult nyugalomba, itt hosszú ideig az avantgarde (akkor még formalistának, modernistának nevezett) képzőművészeti irányzatok ellen vívott - egy másik gunyoros barátja szavaival - eredményes irtóhadjáratot. Néhány éves működése több szürrealista festményt pusztított el, mint egy komoly múzeumtűz. A képzőművészetben nem volt ugyan szakember, ismeretei csupán a jómódú polgári házból, "von Haus aus" származtak, de mozgékony agyával, gyors belehelyezkedő képességével kialakított magának egy hatásos frazeológiát. Ugyanilyen helyzetfölismeréssel, változván az idők, röviddel nyugdíjaztatása előtt gyökeresen megváltoztatta nézeteit is, s most már nosztalgiával emlegette leánykora kísérletező művészeit, köztük személyes barátait.
Ült, ült az illatos, bolyhos szőnyegen: a leltár végül is jónak mutatkozik. S most végre utcát neveznek el a néhairól is. És éppen azt az utcát, amely negyvennégy novemberében tragikus halálának véres színhelye volt. Egy külvárosi ház manzárdján bujkált, egy nő rejtegette, Hédi, igen, a szeretője! Ezt mindig el kellett ismételnie magában, ilyen nyersen, keményen, összezárt szája mögött. Ott lőtték agyon, menekülés közben a katonai nyomozók. Ez a mozzanat Szontágh Sára belső titkos világának legfájdalmasabb pontja. Ha nem annál a nőnél akar elrejtőzni mindenképpen, ha nem egy megrészegült szerelem hajtja abba a lakásba, talán ma is élne. De erről hallgatni kell, Sándor emléke miatt.

*

A lakásban puha fények, kis fényforrások inkább, a nyikorogva gördülő, eresztékeiben meglazult öreg zsúrkocsin szendvicsekkel tetézett tálca. Ezen a csatakos, sárbarna szerda délutánon (mint szerdánként mindig) vendégei voltak, néhány korosabb nő és férfi, valamennyi jól tájékozott, az állandó társasági anyagcsere forgásában. Elmerültek az evésben, szinte a falánkságig, majdnem feketére lúgozott teát ittak, egy-egy korty hubertuszt - s közben az emlékek és a friss érdekességek! Eltűnt és itt-ott még létező emberek rajzása ebben az élveteg szellemidézésben. A háziasszony már ismert lemezei újra és újra fölkerültek a beszélgetés forgókorongjára, hiszen az ő délutánja ez, és mindig és mindig az ő délutánja! A vendégek bólogatnak; de magukban unalommal vegyes dühvel ásítoznak, annyira, hogy belefájdul a rekeszizmuk, és még egy szendvicset és még egy szendvicset, most egy halasat, most egy darált sonkásat, hogy valahogy legyűrjék belső tiltakozásukat. Mert fogcsikorgatva figyelik egymást, cáfolatra készen, s főképpen a háziasszony történeteit. Nem mintha utóbbi nem lett volna tisztában mindezzel. De csak szenvedjenek, egye őket a penész, az irigység. Igen, az irigység. A régi barátok, az igaziak, az egyivásúak majdnem mind elmaradtak, vagy elmentek a föld alá. Elnyűtte őket az idő, egymás mélyebb megismerése, az önlelepleződés. Viszont környezet nélkül nem lehet élni. Enélkül, elmondatlanul, visszhangtalanul a kisebb-nagyobb sikerek egymásutánja, nem érne semmit az egész. Holdudvar nélkül!
Ma délben, a hidegen szitáló esőben elhelyezték a zománcozott utcanévtáblát, s a Kosár utcából Szontágh Sándor utca lett. Arra a házra is kőbe vésett, aranyozott megemlékezés került: itt élte utolsó napjait. Kevesen voltak, ernyők alatt dideregtek, egy általános iskola énekkara énekelt, a tanácselnök képviseletében a helyettese olvasta föl az avatóbeszédet. A vendégek közül valaki hozott egy délutáni újságot, abban már benne van! Az esemény továbbgyűrűzik a társaságban; beszélnek, hadarnak, de a szájukban, gondolta az özvegy, a torkukban gombóc van az irigységtől, csupa közhely, csupa üresjárat. S már nem is a néhairól elnevezett utcát tárgyalják, már nem is Sára asszony bámulatos energiája az elismerés tárgya, már csak beszélnek, ahogy a folyó kotyogva mossa a partot. S neki ezt a bandát kell saját készítésű szendvicsekkel és köménymaggal hintett apró süteménnyel jóltartani, ezt a mohó, kielégíthetetlen emésztőszervezetet. Hiába, a régiek! Mit a régiek! Ugyanilyenek voltak. Ugyanilyen fontoskodók, felületesek és irigyek!
Megszólal egy aprócska kis öregasszony; lángoló püspöklila kardigánt visel, és világítóan sárga, nagy borostyán fülbevalót. Egész délután csak tömte magát szendvicsekkel, apró süteményekkel, ez most az első mondata:
- Sárám - sipít, nyikorog -, mintha máma talán, úgy gondolom legalábbis ... - csupa fenntartás! - valamennyire jobban néznél ki, Sárám. - Vékony, száraz nyakán ellentétes irányba billeg pici feje, kékesszürke, pitypangszerű laza hajával. - Mintha, talán, azt hiszem, legalábbis ...
Senki nem figyel a másikra, mindenki mondja a magáét, sőt a magáét sem, és a távozásra célzó félmondatok ellenére mozdíthatatlanok, megkötöttek, mint a jól kevert beton. Most éppen a legutóbbi Ferencsik-hangversenyt tárgyalják (mindenki a hódolója), Bach egyik fúgájáról hangzik el megjegyzés (csupa felsőfokú elragadtatás), és azt is részletesen sorra veszik, milyen mappakabátok érkeztek a Luxus Áruházba. Szontágh Sára még néhányszor megkísérli, bár sikertelenül, hogy a néhairól elnevezett utcára terelje a figyelmet. Az előbbi kis öregasszony laza hajcsokra, bár a mondata állító, megint tagadóan billen.
A háziasszony a nagy tükrű ablakhoz megy, egy-egy esőcsepp megcsillan a kékesbarna kert összemosódó tömegében. Súlyos homlokát a hideg üvegnek támasztja, és saját testével mintegy válaszfalat épít önmaga és a vendégei közé. És akkor, mint ahogy szorongva tartott tőle, megpillant valakit, újra és megint, mint mostanában minden este, egy feléje úszó sápadt arcot, amely váratlanul előtűnik az egyik elvadult tujabokor mögül; egy arcot, amely az évtizedek során, rajzok, festmények, sőt a lazuló emlékezet összefoglalásában is már közhellyé vált, de most, ebben a kora esti pillanatban, előtűnve a kertből, visszanyerte régi, szomorúan gunyoros magánember kifejezését.
Az asszony arcon ütve kiegyenesedik, hátrább lép, nem akarja, hogy a vendégek valamit is észrevegyenek rajta. Ügyetlen merevséggel áll a helyén, keresztüllát az ablakon, de a szobabelső is, fényeivel és embereivel az üvegen tükröződik, s így látja, mert elkerülhetetlen, hogy a szobában az egyik vendége, egy szerda délutáni törzstag, ott áll a Kolonich előtt; magas, csúcsosan kopasz fejű, horgas orrú férfi, Parádi-Pilch, ismert külpolitikai újságíró, társaságokban saját hírmagyarázatainak legvitriolosabb parodistája. Most már teljesen a fiókos szekrényke felé hajol, és szórakozottan, mintegy szándékosság nélkül próbálgatja a fiókokat, amelyek természetesen (kulcsfüzér a lepedők alatt) nem nyílnak. Szontágh Sára, mint egy lassú forgású tengelyen, a szoba felé irányítja magát. Parádi-Pilch minden zavar nélkül ellép a szekrénykétől, elegánsan cigarettára gyújt, s a füst szakadozott szálai mögül belekezd egy viccbe.

*

A kerületi tanács kapujában először elutasították a belülről sápadt fiatal férfit, aki sehogy sem illett a hétköznapok ügyfélforgatagába. Az egész olyan, gondolta a portásnő, akinek ritkán voltak képzettársításai, mintha egy megsárgult fényképen volna. Sajnálta is a szerencsétlent, hogy el kellett küldenie, de aznap nem volt félfogadás. Következő napon, a hivatalos idő kezdetén megint csak ott állt az a fényképfigura a portásfülke nyitott ablaka előtt, kabátjára kihajtott fehér ingben, metszett szemében világos izzással. Gyorsan, szinte suttogva beszélt, s közben-közben hátrapillantott, mint akinek állandóan óvakodnia kell, ő tudja, hogy kitől és mitől. A harmadik íróasztalnál egy hosszadalmas kérdés-felelet végén kiderült, szeretné visszavonni a névhasználati jogot feleségétől. Az igazgatási osztályon az illetékes anyakönyvvezető elé került, s a tisztségviselő döbbenettel hallgatta a kérést. Ilyesmi ma már ritkán fordul elő a gyakorlatban. De ő maga is valami különös sugárzást érezve ügyfeléből, szokatlan zavarban hellyel kínálta.
- A hölgytől, akinek névviselési jogát megvonni óhajtja, nyilván el tetszett válni törvényesen - mondta inkább megállapítva, mint kérdezve, de szelíd hangsúllyal, nehogy furcsa ügyfelét fölingerelje. A megszólított szürkés-vérszegény ajkát összevonva intett, hogy nem, nem erről van szó. - Hát akkor - kérdezte idegesen az anyakönyvvezető, egy pillanatra föladva óvatosságát -, hát akkor? Ezek szerint a hölgy? ...
- Jó, akkor a hölgy - adta meg magát a fiatal férfi, élesen, gúnyosan -, a hölgy. A hölgy az özvegyem.
Az ügyintéző agyában föltisztult a zavar. Nincs itt semmi rendhagyó, ez a furcsa fiatalember az olykor-olykor jelentkező elmebajosok egyike, na igen! Kis halogató hümmögést iktatott a következő mondat elé:
- Özvegye, igen. De hát akkor - szó sincs arról, hogy most kötekedni kezdjen vele, netán közveszélyessel -, értem én, értem, de hát akkor ön, kedves uram, hogyha az özvegye, akkor ön, saját bevallása szerint, nincs már az élők sorában, igaz? Jól gondolom? És ha ön nincsen az élők sorában, vagyis néhai, akkor törvényeink, de minden civilizált törvény szerint is, nem tiltakozhat nevének viselése ellen.
- Nevemnek fölhasználása ellen - igazította ki gondosan az ügyfél a tisztségviselőt, aki egyre nyugtalanabb lélekkel azon tűnődött, hogyan tudna emberétől megszabadulni. - Tudomásom szerint létezik védjegy-törvény, mégpedig nemzetközi érvénnyel. Én csak azt szeretném megakadályozni, hogy mindenféle - gondolkodott a kifejezésen - önérdekű ügyben fölhasználják a nevemet.
A tisztségviselő nagy tükrű szemüvege mögött sárgán áthúzott az ötlet öröme.
- Áhá! Értem! Ezek szerint az ön ügye részint a szabadalmi bíróság, részint, ami a névmegvonást illeti, a kerületi bíróság elé tartozik. Rengeteg intézmény áll majd a rendelkezésére. Nagyon örülök, hogy megismerhettem, s hogy éppen egy ilyen finom jogérzékkel megáldott embert! Tessék elhinni nekem, az ilyenfajta intelligencia - nem fejezte be, de már nyújtotta is húsos, hűvös kezét -, minden jókat, minden jókat! És teljes sikert!
A bíróságon egy idősebb bíró hosszabb időt óhajtott szánni neki, mint aki valóban komolyan veszi a hallottakat. Talán gyöngeségből, talán emberi szomorúságból.
- Vagyis személyi okmányai egyáltalán nincsenek - nézett párásan eltűnődve szavai után -, sem személyazonossági, sem munkaigazolás, sem - félve mondta ki - halotti levél, ilyesféle? Sem?
- Sem. Még az sem biztos, hogy én fekszem a saját síromban. Könnyen megeshet, hogy a nagy kavarodásban összekevertek mindenféle más, erőszakosan elhalálozott egyénnel. Tetszik tudni, a háború vége felé jártunk.
- Értem. És ön - az idősebb bíró, csupán idegességből, egy konok szőrszálat akart eltávolítani az álláról - ebben a jelenlegi állapotában tulajdonképpen hány éves? - Amikor ezt kimondta, megilletődött.
- Megírták, kinyomtatták. Tizenkét nap múlva leszek harminc - sápadt, elrajzolt mosoly a száj körül és erősebb fény a világos izzású szemben -, vagyis most már harmincnégy év óta csak lennék. E miatt a nyomorult tizenkét nap miatt mindig elmarad a kerek születésnapom.
Az idős bíró kizavarta a takarítónőt, vizet ivott, és lenyelt egy vérnyomáscsökkentő tablettát; már végképp nem tudott mit kezdeni a jelenséggel, aki itt ült előtte, kihajtott, világító inggallérjával, sovány, fiús nyakával és fehéren izzó tekintetével. Kezdte gyanakodva figyelni önmagát. Az idő nem múlt közben, az elektromos óra mutatója először csak vánszorogni kezdett, aztán végképpen megállt.
- És miért éppen most óhajtja a nevét visszavonni, hogyhogy csak most jutott eszébe?
- Nem mondok keveset, több mint negyedszázada próbálkozom vele. De túlságosan ügyetlenül.
- Már úgy tetszik érteni, mint nem létező?
- Meg szoktam jelenni neki. Mostanában gyakrabban. Eleinte csak az álmaiban kerestem fel, de most már világos nappal is, a legszokatlanabb helyzetekben. Ott sétálgatok hetekig a lakása körül. Beleülök a foteljeibe. Elmozdítom a tárgyait. Nemrég megtalálta a leveleimet, amelyeket egy nőnek írtam, akit szerettem. Azóta gyűlöl. Ezek a levelek ma már, ezt ne tekintse szerénytelenségnek, dokumentumértékűek, de természetesen eltitkolja őket.
- Talán éppen az ön érdekében. Végül is nem a legjobb fényt vetné önre, ha ezek most előkerülnének. A legjobb az ilyesmit süllyesztőbe rakni.
- Ehhez már senkinek sincsen joga. Megváltoztatni az én igazi emberi arcomat. Dogmává merevíteni a gondolkodást, a helyváltoztató szellemet.
- De ön nincs tisztában azzal, hogy az utókorban senki sem rendelkezhet szabadon az emlékével. Önről kialakult egy kép, és az már közösségi tulajdon, ezt legyen szíves tudomásul venni. És az ön özvegye nagyon tiszteletreméltóan gondozza ezt a közösségi tulajdont.
Az ügyfél erős arccsontján kipirult a bőr.
- Az én emlékem nem park, rezervátum, hogy gondozni kellene. És fölhasználni mindenféle önző kis ügyecskében.
Az idős bíró belefáradt a vitába. Ez az ember konok, és méghozzá a valóságban nem is létezik. Némi erély szükségesnek mutatkozott a lezárás érdekében.
- Szerintem az ön özvegye tiszta és jó ügyet képvisel. Végül is. A napokban például úttörőcsapatot neveztek el önről az unokám iskolájában. S a neje, látni való volt, hogy gyöngélkedik, mégis megjelent, formás kis beszédet mondott a gyerekeknek. Példaképre szükség van minden időben, minden társadalomban. És az ön példája nemcsak megrendítő, de felemelő is. - S látva az ügyfél izgatott, hirtelen mozdulatát, kénytelen volt szavait kiegészíteni. - Az ön özvegye saját személyében is hasznos tagja a mi társadalmunknak. Reggeltől estig közérdekben fáradozik, az arra rászorulóknak az ügyeit intézi. Önzetlenül és derekasan. És kérem, nemcsak azt látom, hogy ön szokatlanul makacs, de ne haragudjék, olyasvalaki, aki egy kicsit igazságtalan a túlélőkkel szemben. Tessék tudomásul venni végre, önnek nincs bejelentett lakása, nincsen munkahelye, nyugdíja sincsen. Önnek csak erkölcsi helyzete van, jogi helyzete nincs.
A sovány fiatal férfi ott ült az asztal előtt a zakójára kihajtott fehér ingben, és keserűen érezte, hogy azzal az irreális igazságigénnyel, amivel az utókorban jelentkezik, még ezt a jóakaratú idős embert is sikerült kibillentenie nyugalmából. Békíteni akarta.
- Kérem, nem volt szándékom önt túlterhelni ezzel az én ügyemmel. Tudom, hogy ez meghaladja a szokványosat. S talán igaza van abban is, hogy több türelemre lenne szükségem a túlélők iránt. Hogy ne legyek maximalista.
A bírónak, mint idős embernek, aki élete során már annyiszor került ellentétbe lelkiismeretével, s annyi keserű hajnalon keresztül viaskodott alternatívákkal, jólesett ez a föloldozás. Az arányok most már emberszabásúak. Szelíden ügyfelére nézett.
- Azt tanácsolom önnek, mint személyes ismerőse, nyugodjék bele a helyzetébe. Talán nem veszi tiszteletlenségnek, ha azt mondom, az özvegye a talapzaton nemcsak mellékalak, kiegészítője önnek. Egy nő, aki egész életét önért áldozza; egy nő, aki közben megöregedett a kötelező magatartásban, s közben szünet nélkül fölnéz önre. Nagyszerű emberek tűntek el az időben, mert senkijük sem maradt, aki képviselné őket. Ön most már ilyen, ilyen változatlan: tizenkét nap múlva lesz harmincéves. És száz év múlva lesz harmincéves. De én - a bíró gondosan letisztított kabátjáról egy kis cigarettahamut -, én nemsokára elmegyek nyugdíjba, és elkeveredem a többiekkel. Az én életem nem történelem. A sorsom is mindennapi. Föl a fejjel, fiatalember.

*

Este tíz óra múlt valamivel, mikor Szontágh Sára hazaért, kocsin hozták a kapuig. Csodálatosan tiszta, keményen kimetszett az ég, csillagok ragyogó, zűrzavaros rendje, fémből domborítva. A decemberközépi kezdődő éjszaka fölemelő szigora és kozmikus végtelenje. Az ilyen nagy, tiszta kupola alatt az ember is megnő. A bizonytalan szavakból elhatározás fogalmazódik. Törvényhozó éjszaka!
A lépcsőzetesen kapaszkodó villák és kertek üveges fényben ragyogtak. A férfi, aki Szontágh Sárát hazahozta, magas, vékony csontú, finoman hajlott ember, ott állt fázós mosollyal a kapuban, és elbizonytalanodott pillantással nézett a két talpán járó asszony után, aki valamikor olyan kedves volt neki, s amikor második felesége meghalt, feleségül is kérte, de elutasítva: az asszony, mint mondta, meg akarta őrizni szuverenitását. A férfi még ott állt egy kicsit a kert bejáratánál, a tétova álldogálás végképp a múltnak szólt; mohazöld télikabátja teli kemény csillogással, kissé hullámos ezüst haja olyan dús, mint egy kamaszé. Még azt is hallani vélte, ahogy fordul a kulcs a zárban, megvárta, míg a lakásban kigyúlnak a villanyok, és nyugodtan ment a kocsijához. A volánnál ülve hallotta a lezúduló redőnyök kemény dübörgését; indított. Nem, ez az asszony már semmiben sem emlékeztet Sárira, akit valaha olyan regényes aura fogott körül. Talpára lép, nem a lábujjaira.

*

Még mindig milyen szép, mint egy hirtelen megőszült fiú - ezt az asszony gondolta, a kerti út lapos kövein óvatosan lépegetve, és nem mert visszanézni. De tudta, a férfi még ott áll a kapuban, legalábbis ebben reménykedett. Így is lépett a lakásába, egy nagy sóhajjal a szívében, örült ennek az estének. Azonnal meggyújtott minden villanyt, egyik szobából a másikba folyt a fény, csillárok, állólámpák, asztali égők, falikarok. Te most kívül maradsz! - mondta a kertben leselkedőnek, félig komolyan, félig tréfásan, és azonnal lezuhantotta a redőnyöket. Csöngött a telefon, szaladt, hogy fölvegye. Talán ő lesz, akitől az imént búcsúzkodott, akinek a keze melegét még a tenyerében érzi. Búcsúzkodott, kattant bele az önellenőrzés visszahallgató műszere. Micsoda hülye szó! Búcsúzott, elköszönt - talán így ... Fölvette a kagylót, üres csönd, nem szól bele senki. Nem volt türelme kivárni, amíg fölveszem, hízelgett magának. Kiment a fürdőszobába, zuhanyozott, hálóingbe bújt, eloltotta a nagyobb villanyokat, s a szelíden csobogó fényekben ide-oda járkált, papucsától is megszabadulva, mezítláb. De a vitapartner hiába rekedt kint a kertben, a magas decemberi éjszakában, hiába sikerült őt kizárnia magányából, a jelenléte, amely nem jelenlét, mégis ingerelte, izgatta. "Ha te mindenféle helyen kilincselsz, hogy elvedd a nevedet tőlem - mondta az eszlingeni redőnyöknek, amelyek olyan pontosan zárnak - hát lehet, hogy eleget teszek ennek az óhajodnak, és lemondok róla önként. - Cigarettára gyújtott, az utóbbi időben újra rászokott, de csak illatosított filteresre. - Mert nézd, én nem beszélhetek, nekem bevarrták a számat. Ki tudja, hogy mennyire szenvedtem melletted, hogy hányszor aláztál meg. Te voltál az érdekes, a szuggesztív, a bátor, én csak teherbe estem neked, és hát elvettél, konvencióból. És amikor egyszer kiborultál, a miatt a nő miatt, azt mondtad nekem, trampli. És ki tud erről, mondd!"
Persze, Sándor nem válaszol, csontos keze összezárva marad az ölében.
Leült a szőnyegre, újabb cigarettára gyújtott. Ha most elmondaná az embereknek a teljes igazságot, nem állna őmellé senki. S ha eljutna a megalázó önleleplezésig, hogy mennyire igyekezett visszatartani Sándort a veszélyes vállalkozásoktól, nem maradiságból, nem polgári rövidlátásból, csak egyszerűen mert ő is érezte a bőrén az állandó életveszélyt! Ha elmondaná, hogy abban a nyomorúságos kis lakásukban, közös szegénységükben is volt egy láthatatlan fal, amely elválasztotta őket, ha mindezt most megvallaná a világnak, mi lenne a válasz? Hát eddig miért játszottad meg a mindenben osztozót, a harmóniában élt hitvest?
Megint rágyújtott, isten tudja, hanyadikra ezen a napon. Ezen az éjszakán! Mert éjfélre járt, s ahelyett, hogy arra a gyönyörű, megőszült kamaszra gondolt volna, még mindig a kertben leselkedőt akarta meggyőzni, a siker minden reménye nélkül. Meg fogok bolondulni, gondolta váratlanul, bedilizek, ha nem szólhatok. Róla, a látogatásairól, a múltról, az elpazarolt életemről. Föltekered az idegeimet. - kiáltott a lakás csöndjébe. Itt is, ott is, minden hamutálkában, dísztányéron, vázaaljakon, sőt asztalperemen füstölgő cigarettacsikkek. Hagyd abba, hallod? - ordította a lakás puha félhomályába. Végül is egy-két korty nem árt! - jutott eszébe. Ivott a dugasz pálinkából, ráivott az eunoctinra, s végül összekuporodott kedvenc dagesztáni szőnyegén. Ez olyan, mint egy jó, szelíd, meleg állat. Eleven és illata van. A színes félhomály kellemesen összezárta a világot, akár az anyaméh, hallani vélte, hogy az egyik körtében surrog az áram. Fénypászta hullott a Kolonichra. Te vagy a művem, az életem. Alkotás ez is. Újabb cigaretta, és megint egy pohárkával. Szép, zuhanó elalvás.
A füstlobos tüzet egy hajnalban kelő szomszéd fedezte föl, azonnal rátörték az asszonyra az ajtót, ott feküdt a dagesztáni szőnyegen, még élt. S a későbbi hetekben lábra állt. A lakásban nagyobb kár nem keletkezett, de a Kolonich megsemmisült. Belőle csak madárszürke, könnyű hamu maradt.

1982