Mint a növények

Ó, - találgattuk, aggódtunk mi ketten
a feleségem, meg én
hogy az eső, vihar, mely megveszetten
habosan és feketén
csavarta, törte, kavarta és vágta
a kertet, s a házakat,
vajjon a zsenge friss palánta-ágyba
halálos foggal harap?

Óriás csarnoka volt a viharnak
hétöles vízoszlopok!
Fekete trombiták sírva rivalltak
puffogtak tompa dobok.
Sokágú csillárok - villámok fénye
gyémánt tüze lüktetett,
csecsemők riadó, vad nyöszörgése
repült a házak felett.

Négy vagy öt óra - s a hajnali pírban
tavaszi dallam honolt,
eső, vész, messzi - egy távoli sírban
mint aki sohase' volt.
Állt a palánta gyötört büszkeséggel
a vézna kicsike had,
nem zúzta össze fekete öklével
bazalt omlású harag.

Mint a növények erős szövedéke,
folyondár, inda, szalag,
kart a karomba - így épít a béke
eleven bástyafalat.
Költők, tudósok, kötényes kohászok
oroszok és magyarok,
németek, belgák, hollandusok, dánok -
eleven csatársorok.

Míg házam cselekvő kezével óvja
sokmillió - mind e nép
s vasat szül Diósgyőr új kohója
Fogalmazom énekét!
Hangicsál énekünk sok csalogánya
zendít a fény, az öröm,
ömlik a tollamon vers, mint a láva,
hogy mindezt megköszönöm.

1948

Ravaszdi himnusz

Ravasz voltam, mint egy Isten,
hogy Margit rámhederítsen,
hogy melegét nekem adja,
lettem, mint a bozót vadja.
Meglóbáltam erdőt, hegyet,
hogy magam is kedves legyek.
Kita1á1tam alagutat,
mint aki az égbe mutat.
Köszörültem hangom, szívem,
lovagoltam sanda íven,
lámpát nem vittem sötétbe,
elémvillant szelídsége.

Hadd lobogjon mindig nékem,
ő maradjon békességem,
Izgasson, ha írni kéne
s takarjon be, mint egy néne.
A világot ő jelentse
ő legyen a szép szerencse.
Mint a hinta repülése,
hol ő, hol én, föl a béke
szelíd, hullámzó egébe!
Ne is legyen sose vége.

1949

Tavaszi páros

- Te vélem dicsekedjél.
- Tevéled én dicsekszem.
- Édes, ha nem szeretnél ...
- Szeretlek s megöregszem.
- Piros fonál az élet.
- De tűzd hajamba kérlek.
- Egem, napom, sajátom!
- A két szemedben látom.
- Szememben Te vagy mindig.
- Szemem Veled színültig.
- Hiányod ég karomban.
- Szoríts, szoríts te jobban!
- Hajad virágba szökken.
- Virág az ég fölöttem.
- Érzed az illatot ma?
- Folyónak száz a fodra.
- Folyó fut, nő az árnyék,
  az este szétterül.
- Ne mondd szívem, hogy várj még,
  mert ínyem keserű.
- Ne várj! Tovább ne várjunk.
- Egymásra így találjunk.
- Mily dombos, hűs a melled.
- Pihenj kis tornya mellett.

1949

Tekintünk az égbe

Arany porban egykor: most a boldogságban,
lágy szelid ligetben, lágyan heverészem,
mint, aki felolvadt teljesedett vágyban:
ez hát a világom, ez hát az én részem.

De míg kétely, bánat, locska társak árján
idáig jutottam, törtető hetekben, '
amíg undor, éhség, botlasztotta lábam,
szinte más, ki küzdött, harcolt itt helyettem.

Ararátra érek, kiváltképp vasárnap,
mint az iga után, vályúhoz az állat,
nektárt így ad nékem kedvesebbnél kedves
lámpafényben kedvünk, mint a lepke repdes.

Arany porban egykor, most az öntudatban,
férfi-vállalt ügyben; nyújtózik a kedvem,
ami jó volt, eljött, itt van szívem telje,
ami rossz volt, aljas, már én elfeledtem.

Voltam inas, szolga, kedvelt férfi, nő is,
ide-oda szálltam, de fönt a középen
csillag égett: eszmém és jövő szerelmem,
üdvös jelen ég itt: jövőm, örökségem.

Mind ami bezárult, megnyílt még nagyobbra,
eme boldogságban így vágyom a jogra;
eme boldogságnak véres görcse szaggat:
maradjunk meg édes örökké szabadnak.

Furcsa egy szerelmes, akit program buzdít,
ám mi ketten, Margit, mámorunkban égve,
szomjas láng-szemekkel tekintünk a napba
tekintünk a jogra, tekintünk az égbe!

1949

Útinapló Margittal

Vittelek egy ladikon, ladikon,
vizírózsák hajadon, hajadon.
Énekeltünk: ladilom-ladilom,
nincsen nekünk, nincsen nekem
sebajom, sebajom,
Sebajom sincs, hej de fényes, violás,
ne szakadj ki a szívemből zokogás!

1

Szentendrére érve lassan este lett,
könnyű árnynak lusta-lomha teste lett,
akkor téged lágy szemekkel lestelek.

Madariné fönn lakik a vár fokán,
olyan furcsa ez a kép hogy már pogány.
Tűnődöm a rác-világnak mákonyán.

Édes, jaj ez ódon képen te segíts!
Vad világból lágy világba penderíts,
könnyű hajad illatával szenderíts.

Néztünk piros-öves görög püspököt.
Lila hegyet ezüstselymű köd mögött.
Kedvedért a Duna estbe öltözött.

2

Leányfalun voltam boldog igazán,
szilaj öröm, szelíd béke a hazám.

Fehér tornác, a víz mosta s a Dunán
remegtek a csónakok, mint lagunán.

Haját néztem, szemét néztem, ajakát,
ötven korall ölelte át a nyakát.

Hazafelé vitt a hajó, dohogott,
lement a nap, kövér piros kanonok.

3

Visegrádon, Visegrádon,
ottan volt csak szép világom.
Meg ne vessetek.

Egész nap csak fütyörésztem,
kétszer a szemébe néztem,
látni az eget.

Tudjátok meg, lágy a hangja.
Feküdtem s nyakamba hangya
mászott, fekete.

Szabóbogár karom hosszán
mint egy parányi oroszlán
s a fák levele

hullott, hullott, mint ki reszket,
láttam távol egy keresztet
s jött a délután

mikor a természet halkít,
azért mondtam halkan: Margit
s fényes lett a szám.

Utószó

Veled vagyok úton mindig
szívem szíveddel színültig,
veled vagyok én.

S ha felettünk varjú szálldos,
őriz ötven alabárdos,
őriz a remény.

1949

Magyarázat egy lánynak

E város épül, mondtam én a csendben,
mely szállt felettünk, mint egy nagy madár,
s így lágy szemedben félig elpihentem
és szóltam volna többet is, de már
a korcsma tokás ura jött borával,
mint aki nekünk kedvez és kerít...

E város, mondtam, hídja, háza épül.
Ne félj szegénykém, kértem csendben én,
mert sajnáltalak, hogy már menedékül
szivedben nem maradt egy kis remény.
A holdnak hűvös zöld világa áradt,
és lábrakaptak omladék-romok
és Buda biedermeier-mosolyának
nyugalmát viselték az asszonyok.
Mert álom, mákony, füst és köd az élet,
de szól az üllő, szól a kalapács,
s a napsugárban eltűnnek a rémek,
a korhadóra zuhan a csapás,
s ki állatiból emberképet formál,
a romból házat: áhít a jelen,
minket segíts, te velünk vívd a tornát,
velünk, a népért: fényes értelem.

1949

Májusi párbeszéd

- Hallod-e kedves, gyönyörű az est...
- Az eső ismét permetezni kezd...

- Az esti utca, nézd csak, ugye szép...
- Amerre lépünk, hogy tolong a nép...

- Ó, kedves, figyeld, szívem úgy dobog...
- Tavasszal ilyenek az asszonyok,

- Szeretnék szállni, repülni veled...
- Az autóbuszon sincs ülőhelyed,

- Érzed, ó, érzed ezt a földszagot?
- Ne haragudj, kicsit fáradt vagyok.

- Ó, kedves, mondanom kell valamit...
- Az autó reflektora hogy vakít!

- A szívem alatt már mozogni kezd...
- Hát mondjad , kedves... Milyen szép az est!

1954 május 1

Feleségemnek

A multkor éjjel, mikor hazatértem,
árasztva cigaretták füst-dohát,
a lámpa parány fényudvar-körében,
mint álombeli napsütötte téren,
megláttam alvó arcod mosolyát.

S elgondoltam, most új vagy, más vagy, ujra,
világított szelíd, finom nyakad,
s tarkódon is, mint lanyha széltől fújva,
pihék indultak, hogy majd sokasulva
keretbe fogják kigyúlt arcodat.

Mily sok vagy nékem, társam, feleségem!
s hogy annyi harc és ölelés után
mellettem állsz, oiy tisztán és keményen,
töretlenül és bölcsen és egészen:
évek múlását nem nyomasztja vám!

A nagy közösség tüze miből árad?
a társadalmat mi hevíti át?
A kis tüzek. Egy asszony mosolyának,
amelyben keveredik öröm, bánat -
egy hűséget sugárzó kis család

mindennapjának forró lüktetése:
a szenvedély, szerelem és harag,
az emberek küzdelme, vágya, léte,
a féltés és a szeretet ... e béke
sugárzik már egünkön, mínt a nap.

... Kis harmatcsepp csücsűlt akkor a szádon,
s az arcodat, mint tára hulló fény,
színesre festette a csendes álom.
Fáradt vagy kedves, ó, ezt nem csodálom.
Virrasszon szerelmem s e költemény.

1956

Művészet

Micsoda harc, nem alvó kráter,
micsoda vad vesszőfutás!
Bukdácsolni sárkányfogak közt,
és soha révbe~nem-jutás.
Idegek, izmok, égő rostok,
mennyit hagyok magam mögött!
Örök nyugalmat odaadni,
s megtudni, azt, mi nem örök,
s egy vessző is, a változásban,
még felkiáltójel lehet ...
mégis, a tudatomban őrzök
hangokat, szókat, képeket;
mégis, a sejtjeimben őrzök
egy nagy ölelő tárulást,
úgy őrzöm életem világát,
mint temető az elmúlást,
saját ellentmondásom őrzöm,
mindazt, ami már nem leszek,
építem azt a kis világot,
mint házukat a termeszek ...

Apám köhécselt így az este,
dohányfüst közül hazatért,
anyámnak vékony, meleg ajka
röpkén a homlokomra ért ...
Hány éve? Tegnap? Ezeréve?
Borzongó bőrömön kisért.

...És látlak téged, Margit, mindig,
először látlak, úgy, ahogy
az első férfi-láz, a forró
felismerés megmutatott.
S így viszlek, hordozlak magamban,
ahogy először láttalak,
s ha változik a sor, a szórend,
versemnek ríme csak te vagy.

Megállapodás, visszatérés?
Nem hínár ez a kép-világ:
ők vigyáznak, hogy gazdagabban
vergődjem fölfelé - tovább!

1956

Te Róma vagy!

Ha minden elvész és már nincsen semmi,
eszembe jut, hogy érted kéne lenni.
Ha összetűz az elv az értelemmel,
én rádnézek, nagy barna, furcsa szemmel.
Ha nem kisér az égi hang, a kényszer,
hát gondolok a szádra egyszer-kétszer.
S ha minden-minden köd és pára lenne,
hát akkor is elég szíved szerelme.
Óh, primitív e központos világom!
óh együgyű e rádiusz sugára,
de mindenem az enyhed! ez az álom!
Nagy hétköznapom tünde barokk-vára.
Hogy így lehetsz fölötte a világnak,
ez több talán, mint lángja minden vágynak.
A Teljesség hitét ajánlod nékem.
A szenny után Te vagy a békességem.
Jó pap talán vadul kiprédikálna;
az vagy nekem, mint halásznak a bálna.
Teória, bölcselkedés, világom!
Az vagy nekem, mi forró lázként számon
Számum-hevét, vad Afrikáját önti,
Te Róma vagy, és senki meg nem dönti.

1956

Otthonok

               1

Sok otthonom volt, istenem, be sok!
Lakások inkább, mintsem otthonok,
lakások inkább - asztal, ágy, fedél,
hová az ember csak aludni tér.

Akácfa utca, gondolsz még reám?
Sötét lakásunk vaksi ablakán,
mely azt kutatta: mi van odafönt
- még nappal is az esthomály köszönt.

Mikor apám jött estelen haza,
úszott körötte friss szappan szaga,
egy szappangyárnak minden illata,
viselte nagykabátja, s ő maga.

Dohogott, aztán leült, vacsorált.
Édesanyám meg várakozva állt
és benne csöndes, barna félelem,
tudatta ezt a szeme énvelem.

S egyszerre apám hirtelen kitört,
mint mikor felleg hasad odafönt,
ujjával furcsán előrebökött,
és szidni kezdte Palik mérnököt.

"Kitúrna engem! - Üldöz és gyaláz!"
Úgy ült a düh az arcán, mint a láz.
"Kitúrna engem!" - csapkod amit ér.
"De nem lesz akkor nektek sem kenyér!"

S így tehetetlen dühe büntetett,
ahogy tudott: asszonyt és gyermeket.
S én akkor némán álltam, hangtalan.
Az élet, éreztem, bizonytalan.

Meghalt anyám. Húsz éves voltam én.
Izzott a nyár, de mégis feketén
zárult körém, mint körbe-körbe fal.
Én öreg lettem. Ő volt fiatal.

2

Megjártam én a szenvedésnek
      lépcsőfokait.
Éreztem én a háborúnak
      sárkányfogait.
Ágyam volt, hej, az őszi szántó,
      a férges alom,
mennyi tüzes seb nyílt ki rajtam,
      én el nem mondhatom.
Meneteltem sok őszi estén,
      vállamon az éj,
irigyeltem, ki dolga végén
      egyszer hazatér.
Üzent a sok-sok kicsiny ablak
      titka, melege,
mint ahogy messzi csillagfények
      tűznek ide le.

3

Künn vastag csillám-zuzmara,
       hajnal nevet az égen.
Tágul a reggel udvara.
       Még alszik feleségem.
Kisróka-arcán pír feszül,
       első sugarak érik.
Csak nézem csöndben, egyedül,
       mint fontos dolguk végzik
a kék erek a homlokán,
       s hogy emelkedik melle,
siklik a fény az ajakán,
       mintha az ajkam lenne.
Köröttem ismert bútorok
       az ő keze nyomával,
írások, kezdett verssorok,
       a reggel hímporában.
Mocorgó, zsongó ébredés,
       az élet pirkadása.
Új napunk is a fénybe vész,
       és derű koronázza.
Igy festeném most képemet
       szerelmes emberekről.
Margit mellettem lépeget,
       amint megyünk a hegyről.
A társam ő, a kedvesem,
       szerelmem, vérem, lényem,
ki egyre inkább egy velem,
       és én is őt idézem.
Ki vélem így szövetkezett
       életre, szabadságra,
vagy, hogyha erre nem lehet,
       a kényszerű halálra.

1956

Két napja már

Két napja már, hogy nem mellettem alszol,
visszahúzódtál lányodhoz, anyádhoz,
vissza, te is, a szótalan magányhoz,
megcsöndesültél te is a kudarctól.

Ágyadnak szörnyű üressége rémít,
hideget ont lélegzésed hiánya,
felriadok egy lidérces magányra;
csak illatszeres-üveged, mi fénylik.

Fölkelhetnék, de így maradok, fekve,
mint hamu öreg gyapja, szerteomlok,
mint kezdett levél s nincs ki tegyen pontot,
mint füst a fulladt ég alatt, lebegve.

1956

Mi csak maradunk

Hollywoodban talán filmet írhat,
bársony-föveny strandokon napozhat,
hirdetheti neon utcahosszat,
- mi csak maradunk

Maradnak a töppedt kicsi hantok,
pesti parkok - nekünk temetők,
földbe omlott fiúk, ifjú nők.
Munkások a kémények felett,
esztergálnak ezüst felleget,
diákok, az iszapsűrű ködben,
menetelnek, szél meg vihar közben.

Mi csak maradunk.
Ráncainkat elnyomatás vési,
szemgödrünkben sírás kavarog.
Mi csak maradunk.
Vasból öntött minket az idő,
költők, magyarok.

Mi csak állunk romjaink felett,
halottaink, gödreink felett,
mint a kristályokba dermedett,

Mi csak állunk pernyeszagúan,
lila fényben, hamuszínűen,
halottaink, gödreink felett,
mint a füstös, néma fegyverek.

1957

Margitnak

Te érts meg engem, kötelezz magadnak,
nem ostorodnak hiszek, jó szavadnak,
nem indulatod, szíved szelídsége,
az szégyenít meg, az nekem a béke.

Te ne ostorozz, ostorom elég van,
én azt szeretem, ha szelíd meséd van,
lehet, hogy gyönge vagyok, esett, hitvány,
de életedben nem locska tanítvány.

Más mell-feszítve állna most elébed:
engem a végső számadás eléget,
s már nincs időm kevélyen hadakozni:
koldus vagyok, hát gyertek adakozni.

1957. február második vasárnapján.

Magunk világa

(A néma antológiákból)

Suhog a köd alattunk,
lám, egyedül maradtunk.
Nagymama kórházba szökött;
kalandos néni! - sok a köd,
s ő társaságra vágyik,
botorkál ágytól-ágyig.

Ági? A virgonc, derűs-izmú lány-gyerek?
Ő Lyonban tanul,
s ír, ha csak lehet, gyakran levelet;
kimondhatatlanul
fiatal, édes, meleg üzenet.

Nagy némaság köröttünk!
Mint akik ebbe szöktünk.
Telefon néha csenget,
jobb szeretem a csendet.
A csendet én! ki csak a zajnak éltem.
Most a hallgatást értem.

Hej, körülöttünk, ájult Rózsadomb!
Most ősz-időben hervadó virág.
A kicsi utcák, kifosztott világ,
egy lámpafényben üzeni tovább:
itt élnek ketten, költő s feleség,
mint kalitkában egy szalonka-pár,
fölöttük ritkán sugaras az ég,
s ki tudja, mit hoz nekik majd a nyár?

Te Margit, gyere, nyújtsd hideg kezed.
A nyálkás úton sikkan esti fény.
Emberi szagra vágyom, zengzetek,
átkok, örömök, gyűljetek körém!
Kísérjenek a fák, kik lombtalan
az égre írják: tavasz lesz megint!
S hogy nem halok meg kietlen-magam!
S hogy tükrözi a Duna szemeink!

1957 november

Ajándék

Faragtam kőrisfából angyalszárnyakat,
borz-bundácskát szabattam, édes, néked,
ezüst-ikrából fűztem a nyakéked,
s öntöttem gyertyát, hadd villantsa válladat.

Pólyálta hold e fuvallatnyi fényeket,
és átderengik selyem-ruhás bábod,
melyből majd egykor pille röppen, élveteg
platina bajszán hordva a világot.

S most átadom egy szürke téli nappalon,
mikor a kémény rőt korommal rója,
s az égre írja ezt: szívem lakója!
De már egy másik ágon füttyent kis dalom!

1957 december 31.

Távol, távol, távol!

Mint foszlott inget pengeélü szél,
úgy metsz le rólam a távollét - otthon !
Mint kígyó, messzecsúszik a küszöb,
s kihúny a csillag bennem - esti villany.
A vetkezés rest szertartásait
feledni késztet zsibbadt test, izom,
s alvásba hullva, vak csillagba zárva
én s otthonom külön-külön keringünk !

Te merre jársz? Légüres tér s idő
mint tágas csarnok nyílik most elébed ;
hiányom új meg újabb régióknak
ösvényeit gurítja majd feléd,
s mit fösvény szívvel számolgat a féltés
- a nem-függés arany tallérait
most csengetheted, látod, számolatlan,
nem őrködöm - de őr lehetsz magad.

És őr lehet, mit ráncaiban őriz
a lepedő : nyitvafeledett könyv -
egy félbehagyott oldal ; egy papucs
az ágy alatt ; egy érkező levél.
Kit burkába von tejesködű távol,
a nem-létével így lesz zsarnokod ;
emlékezetnek így hasit szünetlen
meleg szívedben majd a hűs hiány !

1960. május

Ha tudnád

Ha tudnád, hogy te vagy a folyó, ki szelíd
        kerek tagokkal
villantja egykori kedvesem melleit,
        s te vagy az asztal,
melyen a papirom, ebédem, vacsorám;
        s te vagy az ágyam,
rendező értelem, formátlan köd után
        a tetszhalálban ;
kávém vagy, terraszom, sarkalló ösztönzőm,
        kínzó cselédem,
rabtartó zsarnokom, záruló kis köröm,
        végtelenségem,
sajduló talp alatt keltető lágy homok,
        éle sziklának,
szárny, ami fölrepít, háló mely megfogott,
        nevetés, bánat.
Ó, világegyetem ! Ki tudja, mit veszít
        bennünk az ember!
Nem tudod magad se ; fölöttem így kering
        éjembe reggel.
Ha tudnád, ki vagyok, nem lennék semmise,
        - magamhoz húzlak,
egymáson így dobog két madár egy-szive
        ormán a Dúcnak.

1961

Margit, gyermekkorában

Egy kislánykép alá

E finom hegedű-termet
mily gyönyörű, csendes gyermek,

mily szelíd meg halk meg gyöngéd,
kész szenvedni, mamáért, önként.

Be korán érhette bánat;
a Gyermekvédő Ligának

védenceként, idegen, messze,
egy tulipán-mezőből lesve,

vagy gyalult asztalnál ülve,
egy kicsikét előredűlve,

figyelve az utcát, a gangot,
a különös, orron szűrt hangot,

s a hollandus kapitány állva
őt biztatja hála-imára,

s megvillan a nap arany bojtján ...
A papa még hadifogoly tán.

Ha kérdik a kislányt, válasza késik.
Őzike arcát szilfába vésik.

1961

Margitnak, tél elé

Bőrödben még a napfény, ultraviola,
est felé ajkad lágy duránci viola,
szemed a nyári égből egy kis fiola,
zápor után az aszfalt csöndes mosolya;

fogadon ablakszemek fénye összecseng,
szemed alatt éjfél előtti tiszta csend,
hónaljad félhomálya mohaként dereng,
gubancos ködben júniusi faliszent.

Kezemben reszket, szállni készül a szíved,
ó, könnyű, könnyű, meg nem fejtett ötvözet,
mely szilárd, mint a bronz, s mint pille, úgy remeg,
mint súlyos est és pára-lelkü reggelek!

Te csempész! évről évre emígy lopod át
az őszi vesztegzáron nyarad mosolyát,
s hiába téli, fagyott meszes koponyák:
szemgödreikből te világítsz, tiszta láng!

1961

Mi ketten szembenézünk

Ujév ! Zöld égbe markolnak a fák,
felsírnak még a papírtrombiták ;
      mi ketten szembenézünk.

Künn rohangászott egész éjen át
a Szilveszter, míg kék vendéghaját
      megmarkolták a fények

s a Körúton vagy százezer najád
sodorta teste pézsmaillatát ;
      friss szavú fiuk, lányok -

a talpuk alatt sima fényhasáb,
kék ihletésű-ívelésű láng,
      a tócsán gyenge hártya ...

A város egész éjjel kiabált
s most néma, mint ki szégyelli magát -
      visszhangos tiszta reggel.

S majd tél után a nyár, s megint a tél,
a fáradt szívnek új tavasza kél -
      nagy nekibuzdulások.

S míg körülöttünk minden alakul,
- két mikrokozmosz : nekünk az az új
      hogy mindig szembenézünk !

1961

Párosan

Egymást figyelve; szavunk, mely alvás
      honából bukkan,
gyémánt sugárral kutatva jelzés,
      konok agyunkban,
arcnak színéből, kéz-remegésből
      következtetve,
rögzítve létünk, anatómusként
      röntgenlemezre, -
vizsgálóbíró ily logikának
      nincs birtokában,
nyomonkövetni eszmét, beszédet, -
      semmilyen áram,
s hő szerelemnek önmaga léte
      nem mond így ellen,
tigris a hűség, oson nyomunkban,
      hogy leteperjen;
tigris a hűség, héja a súlyos
      vágy repülése,
búvár utolsó éj-látomása,
      elmerülése,
bárányból ördög, sátánból angyal -
      ellenek násza,
hamuba omlott vad szerelemnek
      föltámadása.

Védni az eszmét! levél az ember,
      s iszonyu ősz jön,
közös világunk méze etessen,
      horgonya kössön!

1961

Vérmezei elégia

Négy esztendeje múlt, hogy itt lakunk
partján a Vérmezőnek,
a fák a széltől mind előre dőlnek -
négy esztendeje múlt.
Északi szél cibálja ablakunk
partján a tünt időnek.

Ó, milyen messzi, hogy a Rózsadomb
gyermeki kert-világa
kis utcák zsenge ága
hűs enyheibe vont!
Ó, milyen messzi már a Rózsadomb,
rigók köztársasága!

S ó, hányszor borult új tető fölém!
Már életmű maholnap
a sok bejelentőlap,
az idegen fedél.
Csupán a lélek, aki nem cserél,
megmarad hű lakónak.

S a lélek őrzi volt utcáimat,
az estbe roskadt házat,
hol fölkutattak révületek, lázak,
de elkerült a nap!
Szivembe száll az ős-káposztaszag,
Akácfa utca hömpölyögve árad.

Mint varjú száll egy sátor énfelém,
kőszegi fagy, a jégnek
tüskéi ma is a bőrömben égnek,
a jégcsap-szűrte fény.
Én voltam az is, én,
s élet volt az is, élet.

Kis Rókám, gyere, űzd el, ami volt,
te végső otthonom vagy,
kezed kezembe, bámulom a Holdat,
lakásunk ez a Hold,
két szarva hegyén, nézd, fölragyogott
két szeme ablakomnak!

1964

Éjfél

1

Hány éve fekszünk így, az iker-ágyban?
nyitott szemünk a hideg félhomályban,
tűnődünk, hallgatunk.

Szemünk körül a csípős keserűség,
beitta hosszu esték dohánybűzét
csapzott s fogyó hajam.

S ha autó dörrent, milyen pincerácsok
téptek szívünkbe, ideggyulladások
férfikorom delén.

S te megosztottad ezt, mint kinek része
egy pálya trópikus hideglelése.

2

Éjfél. Kint minden lámpa meghunyorgott.
Konok kis fénykörödben arcod oldott,
nincs bennünk félelem.

Reggel a munka, emberek így élnek,
úgy dolgozol, mintha megbecsülnének,
te következetes!

Meghallgatod, mit írtam, vers-e, próza?
az embert minden munka sokszorozza,
buzdítasz, dolgozom -

a népért - mondanám - dehát e szó nagy!
ó, milyen konok, milyen nagyzoló vagy,
azt mondod: érdemes.

3

Nem vagyok fiatal, de még öreg se,
nincs szerepem, mi homlokom övezze,
nincs ügyes taktikám.

Itt birkózom anyaggal, hővel, szóval
éjfél után is ébren tart a sóhaj,
figyel nyitott szemem.

S míg hallom mélybehulló pihegésed,
belémjajong: hát ennyi csak a részed?
Több ez, mint sejteném.

S a Vérmezőn, künn, a szabatos fagyban
épül a csend, s bennem az olthatatlan
konok megmaradás.

1964

Fogságba ejtett holnap

Amint átgázoltál a sűrű napsütésen
lábadra tapadt sokmillió csillám
öledbe feküdt az árnyéktalan dél
és gonddal művelt kertek nevetése
kékesfehér zománcot vont fogadra.

Lágyékod körül a homokszinű csend,
egy bokor sötétlett arcod hátterében
s füleid mint homokban lelt kagylók
itták a nyár fémmoraját
s marcipánízű melleidet
férfiak szomja zúgta körül.

Rókametszésü arcod, tudd meg,
vigyortalan derüre oktat,
mint ahogyan a korai nap
hallást ajándékoz süket ablakoknak,
amint ahogyan a gyors langyos eső
sín-tépte utunkra ezüstfeketét,
domboru fényeket s árnyat permetez,
agyunk és szivünk szinkron csodáit,
s e látomásban már mellékes az ég.

Férfinak rendelt nő vagy,
ezüst áramszedő vagy,
elektromos szigony vagy,
zsákmány és zsákmányoló,
fogságbaejtett holnap.

Miattad hiszem, vagy sejtem legalább,
hogy fennmaradunk,
s hogy az emberiségről
mint szívós agyagról a sokszinü máz,
lepattogzik majd a pusztulás
s feledést termelnek önvédő sejtjeink.

Fény hömpölyög két bokád között
s az örvény spiráljai nem húznak le a mélybe,
mert ujjaid lángjai a krómszinü égen lobognak
és fémből szőtt szálakat sodorsz
a szívem köré,
s így megvéd a rokkantságtól a szerelem.

Férfinak rendelt nő vagy,
ezüst áramszedő vagy,
elektromos szigony vagy,
zsákmány és zsákmányoló,
fogságbaejtett holnap.

1964, SURÁNYSZIGET

Síró tünemény

Te fényeket kiáltasz
és csillagokat lépkedsz,
megpucolod a krumplit
s a hagymát az ebédhez.

És homlokom kigyújtod
a reggel ujjhegyével,
csarnokba mégy tojásért,
tolongasz a Közértben -

csarnokba mégy tojásért,
s a Patyolatba ingért,
üzensz a csillagoknak,
hogy álmaim keringjék,

tetőtűz a szerelmed,
dacolsz a szörnyű hővel,
lököd a szÍvem ötszáz
tonna tolóerővel

a mindennapok fölé!
ó télben ittmaradt nyár
egy szóval megaláztak
és könnyekre fakadtál!

1967

Arcod égtájai

Te vagy nekem a messzenyíló reggel,
s a Duna szürke szemed folytatása,
szíved fölé feszül a hidak rácsa,
s a trópusi ég arany lemezekkel.

Egy mozdulatod: házsorok a napban,
s két fényszalag - kinyúló karjaid,
derekad körül arany utca csobban,
talpad alatt millió fény-kavics.

A könyvtártermek hűvös csendje vagy,
éveim szótlanul lapozgatod,
kezedben cserzett, sárga könyv vagyok,
elfutó soraimnak rendje vagy.

A képbehajló lomb te vagy, virágzó!
s már mennyi éve, lombom s górcsövem,
te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
romjaim fölött világoskék zászló.

A távolléted, az is csak te vagy,
a távozásod, az is közelít,
ha gyanúsítasz s arcod a szelíd
vádolva ég - hálómban fennakadsz,

s ezüstpénzeid fényért kiabálnak
és nem szabadulsz bezárt ujjaimból,
mert belül vagyok, s ha menekülsz, újból
te futsz utánam, én mögötted állok.

1967

Őr és fogoly

Fogságban tartalak, mióta már!
kezemben zihál a lélegzeted,
megosztva őrizzük nappalaid
s éjjeid, én meg a munkahelyed,
elalvó arcodnak háromszögét,
szívdobogásod, e gyors grafikont,
s meleged, amint az ágyból kilépsz,
s melleid, miket a reggel kibont.

Fogságban tartunk, mint mézet a lép,
mondat az izgága s lágy szavakat,
fogságban tartunk, mint kérdőívek:
születés, származás, ki vagy, mi vagy?
fogságban, mint az út gyors lépteink,
szemünknek madarát zöld láthatár,
s hiszékeny szívünket ravasz remény:
kicsiny körablakon kémlel a táj,

kutakból figyelem vágyaidat,
folyókkal kisérem lépteidet,
és ahol megállsz, én vagyok a pad,
és ahol kikötsz, a homoksziget,
bort ha iszol, én pohár vagyok,
ernyő, mely drótjain fölédfeszül,
végre magad vagy! kiált a szíved,
s így vagy te magad, de nem egyedül.

Micsoda működő nagy szervezet!
Kilépsz a körből és itt vagy megint,
mert idegrendszerem hálója fog
s megőrzi villanó reflexeid.
Ismerlek? igen, ez önismeret.
Hazudok? ez már az őszinteség.
Őrizlek-e, vagy a foglyod vagyok?
időnk már nem enyém s nem a tiéd,

iker-világ ez, fogoly s börtönőr
percenként cserélik az ablakot,
figyelő szem, ez most majd te leszel,
figyelő szem, ez most már én vagyok.
Szánk körül mosolyunk már ugyanaz,
s az évek talpa, mely reánk tapos,
ablakon innen vagy ablakon túl
oly iszonyatosan hasonlatos!

1967

Mégegyszer Margitnak

,.Hogy lemaradtam!" - mondja ő kinek
csöndes szava világít
és szelídsége átlobogja majd
az évek éjszakáit:

Jellem erő emberség és okosság
ez mind te vagy
csöndesbeszédű
"Hogy lemaradtam!" - két szomorúság
a csönd vizébe szédül
s hullámot vet a mély

Kik elkerülték mind a Lényeg nyitját
elébedvágtak hangos törtetők
nőnemű férfiak hímnemű nők
az ön-propagandisták

Fizetjük őket messze érdemen túl
itt köreinkben nem a tengeren túl

Kicsit magad is tétlenül szelíd
ahogy a lélek rezdül
a kötelesség prizmáin keresztül
tekintve csak az élet köreit

És én sem segítettem.

1971

Egymás csapdájában

Egyszerre háló és hal, egyidőben
vadász és üldözött,
rettegve élni trófeák között,
hamuvá lenni fehérívű hőben,
üllő és kalapács,
egyszerre háló és hal, egyidőben,
rab s vasfekete rács.

1972

Milyen is volt ez a nyár?

Milyen is volt ez a nyár
                   kilencszázhetvenkilenc nyara
                                                            milyen is volt
félelmetes és gyönyörű
gyönyörű és félelmetes
                   igazi történelmi nyár
mintha az utóbbi évtizedekben
mindig és mindig
történelmi nyár
De azért
           más volt mégis mint az előző nyarak
röntgensugárral átvilágított életem
világom kitágult mozgástere - -
különösebb volt

Kéve-arcában ennek a nyárnak
sötét szemében
                   több volt a részvét
                   csillámló gyengéd aggodalom
az emberiséget féltette bennem
azaz azaz
          az emberszabásút az emberiségben

S ezek szerint
ha álltam is férfiasan
mintegy kézműves gőggel
a sárga fényben sugárzó porond
minden kihívását
a zsírral kikent mellkasok vállak bicepszek
dombormű-környezetét
s a gladiátorok vérhálós tekintetét
rámfért bizony
bizony bizony
                     rámfért ez a pótkegyelem
S jöttek bár megszállott hithirdetők
akasztófa-prédikátorok
a mindennapi vér szent háborúját
                                            üvöltő dög-aggastyánok - -
a virágok szinte eszüket veszítve
nem szüntek édes spermájukat
a völgynek nőnemü ölébe szórni
s a szívós szőlőtőkék sem szüntek
                                                        platina fülbevalókkal
szétragyogtatni ugyancsak nőnemű lényüket
s a gordonka csend
nem szünt játszani éji zenéket
s a néma elragadtatás
ultrahanggal jelezni
hogy ez a nyár
lidércekkel és védangyalokkal
különleges nyár volt
opál és ezüst tégláival
égig épülő torony
                                    miközben
                                    miközben

a lakkosra mosott fekete aszfaltúton
végigtrappolt egy szarvascsapat
patájuk xilofon hangokat vert ki
s rőtbarna szőrükben csillámló dér ragyogott - -

és ez már uj fejezet!

1981

Mitológia 1949

Sem aranycsillagos kékbársony sátor alatt
sem gipszmáriás oltár gyertyái előtt
sem papnak sem rabbinak -
egy porszagú szobában mondta ki az igent
Budán a Széna tér egy kis hivatalában
V.E. és Dlabola Margit
halandó a halandónak egy pillanat
örökkévaló önkívületében
és aláírta a papírt két tanú is
                 két alkalmi idegen
sok maligánra hitelesített hitelesítő
miközben Isten fehér keze a fejük fölé úszott
s egy eltévedt felhő is mint menyasszonyi fátyol
s ők elindultak ketten a Városmajor felé
a Nyárelő meggyhabos virágai alatt
és villamos villamost követve rézcsöngetéssel
őket üdvözölte a sínek fordulóin
és ónhallgatással hallgattak a kupolák
és ökörfej álarcban jöttek a Fény utcai mészárosok
s egy virágárus bódé teljes készletével
                                                a levegőbe szállt

1986