Vészi Endre felolvassa verseit
Az alábbi versek hallhatók Vészi Endre felolvasásában … és az az ablak? Attila utcai elégiák
Gránit lépcső
A szembejövőkhöz
Szezonvégi kiárusítás Fák országa Hány perc a nyár? A nyár megszenteléseRózsaszín pászták mahagóni árnyak
Te és az időAddig legalább Bartók fonográfja Farsangi király Húgom-anyám Brácsa, citera, dob Téli zene
Hány éve kések? honnan? innen?
milyen sár fogja a cipőmet?
micsoda reggel? milyen este?
hogy lettem foglya az időnek?
és az az ablak?
Nehogy röhögj mert dadogásom - -
tulajdonképpen hazamennék
tulajdonképpen nappal éjjel
azazhogy tegnap vagyis nemrég
és az az ablak?
Éjfélre biztos egész biztos
legkésőbb délre hazaérek
terítve már a hosszú asztal
tányérok fénye magas székek
és az az ablak?
Ceruza papír merev lámpa
hűvös lepedő vetett ágyon
valahol ittam még egy fröccsöt
ültem egy gyalult deszkaszálon -
és az az ablak?
Álltam egy nővel csak egy szóra
hogy mennyi év telt időközben?
gyík-ragyogású folyóparton
elaludtam mert levetkőztem -
de az az ablak?
Egy körmondatba belefogtam
hány éve annak? harminc? negyven?
állok egy téren utcasarkon
abbahagyom és újrakezdem -
és az az ablak?
Poharam számig fölemeltem
éjfél volt talán pirkadat már
"Nem közülünk vagy" szólt egy részeg
hova szaladjak? hová futnál?
nézd az az ablak - -
Nem tudok én már magyarázni
bizonyítékom szinte semmi
gyümölcsét egész életemnek
kezdi a halál megteremni -
de az az ablak
mint vigyázó szem néz utánam
ezüst térképjel útvesztőben
tájékozódás irányfénye
megvakult minden már de ő nem -
ő nem az ablak
Kérlek ha netán mégis kések
ne virrassz többé énmiattam
nagy hideg kulcs a balzsebemben
villany kialszik hold kilobban
de az az ablak!
Csak attól kímélj meg Uram - a panasztól
számat reteszeld be
ha jajgatni kényszerít kín s fájdalom testem gyalázata
hogy közönyös fülbe ne jusson az únt szöveg tört dadogása
nem fegyverletétel a búcsú -
zászlólevonás
Zászlólevonás?
szép lenne ez retorikának -
egy szem meg egy száj meg egy lélek alámerülése
ha része csupán az Egésznek
ha egyetlen ember bukása csupán -
a leltár hiánya az emberiségé
Ez fegyverletétel igen!
s ki sárból és égből teremtette bizarr csodáit
elviszi magával a hétszer-homályba
az értelem fényeit gondolatok ragyogását
Az utókor - mondod majd idétlen
féldadogással
a majd s ezután - nyüszít sóhajt az önbecsapás -
de kit érdekel az utókor?
hogy kinek kezére kerül amit teremt az ember
a jövőben éppoly esetleges bizonytalan
mint megméretésünk a mában
De addig is őrizd amíg magad őrizheted
egy látomás tüzeit parazsát árnyékait
a fogalmakat hamisító jelenben
őrizd tudatodban a szavaidat
és őrizze vídia-késsel megmunkált szíved
mint madárhalottak közt lépkedő ornitológus
még szemében őrzi a szárnyak sötét csapkodását
és szorítsd a filc-ceruzát a kezedbe
mint zászlórudat egy olajnyomaton
hogy legalább addig
hogy addig amíg
addig legalább
addig legalább
Már annyian ismerik az arcom,
mintha kisvárosban élnék!
az utcák és autóbuszok leltárában ott van a szemem,
a szám görbülete, vetkező homlokom.
Kiknek egykor inasa voltam, olykor előre köszönnek.
Együtt öregszem a platánokkal s az ecetfákkal,
e nagyvárosi szegényekkel,
arcom vonásai beleégtek a házak vakolatába.
Vannak kígyósiklású reggeleim, füstboltozatú deleim,
Duna-rezgésű alkonyaim, itt, ebben a városban,
ahol több mint kétmillió ember között élek
és mindenki ismeri arcom névtelenségét
s már jelbeszéd szinte, ahogy egymás mellett állunk
villamos peronján, mozi előcsarnokában,
a hússzék bomló szagai közt,
véres húsokra függesztve szemünk,
s ahogy belépünk ügyeink intézni hivatalokba,
temetők utcasoraiba,
tejszagú bölcsődék hófehér kulisszái közé,
ahogy rohanva vetkőzünk strandokon,
s vállunkat pernye marja,
ahogy rendőrök éles sípjára megrezzenünk,
de elmosolyodva nézzük a
mereven ugrándozó rigókat a téren!
Már annyian ismerik az arcom,
mintha kisvárosban élnék!
Mert én vagyok a szembejövő,
az előlhaladó, az elmaradó,
én bámulom a suhanc horgászokat a Dunapart lépcsőin,
s a suhanc horgász is magam vagyok,
én, a magasba néző, az esőt kutató,
a hold alatt járó,
én születek mindennap,
a nap bármely izgatott pillanatában,
és én halok meg a kórházi ágyon,
én nyomtatom saját gyászjelentésem,
én vagyok ez a város, amely öregszik, omlik és épül,
összeköt élőt s halottat,
tompa csillagot és fényes aszfaltmezőt,
szerelmem, ezüst szerelmem, kénfüstös oázisom,
örökebb, mint aki szeret, mint aki gyaláz,
mint aki érteni képzel!
A rézöntvény-nyár harangkondulása
a vékony fények lábujjhegy-futása
folyóban arcod széthullámzó mása
egy nyírfaliget zöld csodálkozása
hegesztőláng
a szánk
a záruló napok
fémvarratok
Vergődöm ikrás sűrű mézmelegben
mint gondolat a bogár-képzeletben
hajnalt iszom vakító alkonyt ettem
egy rész vagyok az izzó ötvözetben
hegesztőláng
a szánk
a záruló napok
fémvarratok
A Nyár mint időzített bomba robban
és visszahullik parázsló magokban
mint olvadó fém csorog a csapokban
kigyulladt arcok sötét ablakokban
hegesztőláng
a szánk
a záruló napok
fémvarratok
És bronzba lángol a vadmeggyfa ága
és vasba dermed anyánk vetett ágya
és özönlik az emberiség-láva
fekete kokillába
ATTILA UTCAI ELÉGIÁK
Gránit lépcső Zerge lépcső Korlát lépcső
ködkabátban sétál a Tóth Árpád sétány
torz gesztenyék lihegnek a nagy stafétán
fuldokol a Vérmező mint szűkült légcső
Hová lettél Lidi kutyám, hova merre vezetsz
bársony orrod szimatával
mert valahol - merrefelé? - újra nyár van
s piros fényben lobog Mózes csipkebokra
Szitált fény függ képzeletben álmok fáin
így élek itt, szokott utam, vetett ágyam
Krisztinában, klausztrofóbiában
kiürülnek lassan égi napcelláimA szembejövőkhöz
Hová tűntek a hosszúlábú nők a Zerge lépcsőről
a Vérmező s Horváth kert tájairól
merre, hová
micsoda ködbe olvadtak az égi sétautak
merre lobognak a napsárga forzíciák
Szemtől szembe micsoda maszkok
fölgyűrődések sugárzó arcok helyén
ránckövületek bőrlebenyek
homlokok fennsíkjai
egykori reggelek tűnt fénye
szemgödrök mélyeiben
no és te fiam?Lebontják lassan, szétszerelik már nyarunk fénytraverzeit
borzongó selymét hűs reggeleknek felgöngyölíti a szél
combjait fázva egymásra zárja elheverőben az est
fölforr a szilva buggyan a fűben vastagon lila iszap
útlevelet vált, vízumért fut ki így remél menekülést
mediterránként kér bebocsájtást örökös homálylakó
fókazsírt gyűjt már az okosabbja, prémekre spórol a nő
influenzától retteg az isten, krákog, köhécsel, gargarizál
összeszedem hát, két tenyerembe szorítom verseimet
maradt a nyárból sok töredék még fölhevült kátrányszagú
naspolyaillat, őszibarackok erjedő szagmámora
ülök a földön égen a felhő bódult kiárusítás
Kongat a templom, Vérmező küldi szép madárkánonjait
ülök a földön, repül fölöttem cinege rigó, veréb
szép bohócfejjel jön Kosztolányi, tűnődve lassan Babits
uraim kérem nem vagyok részeg
szimplán ez csak látomás
E fonográf kiállítási tárgy, de
emberi szerv is, mert tapogatócsáp,
forrásvidék, a kezdet,
hogy végül is forrás folyam legyen.
Mint néma rétegek kiáltozása,
nász gyönyöre s a halál szarukürtje,
e fonográf előzene csupán.
Arcunk a földből vétetett,
és visszatér a földbe arcunk,
domb-ajakunk, hegy-homlokunk,
de addig is!
Fogatlan ének, újjongó tenor,
mit örökít a szív, az idegrendszer,
mit, eleven síp, jajgat a torok,
őrzik a henger viaszsejtjei -
s ez nem elég.Mert őt a kis közösség s nagy közösség,
mint hangszerét, a sors hangolta fel,
mert ő az ősliánok vízesése,
a húsgaratból nyüszítő szorongás,
az éjszakák végtelen menete,
ütőhangszerek fém-tiltakozása,
a menekülő és a visszavágyó,
de ítéletén nem változtató.Jobb lelkünk asszonyai befalazva,
halálos háló - izmunk zárulása,
zokog, sikolt a fal.
Ő maga mögött hagyta társait,
a lángelme a nagy fölfedezőket,
a fonográfot, mindent elhagyott,
a démonok világa várta őt
a sziklalabirintus,
fák, folyók, tengerek összhangzata:
időbe telt míg érti aki érti,
falon az ékírások jóslatát,
a forrás-dallam hozta őt korunkba,
amely sokaknak ma sem érthető.
Ember s magyar ?
Arany, Petőfi, Vörösmarty óta,
Bartók és Ady óta,
József Attila óta,
egy anyaméhben két összefonódó!
Ahhoz belátom nem vagyok eléggé bölcs már
hogy kész legyek a kiegyezésre
és túlságosan fáradt is vagyok
az önfeladás védett éveihez
Volt virágaim egy mély fiókban rejtőzködnek
és illatozzák egykori kertek belső szerkezetét
jutalomjátékom műsorát
egy égi fényszedőgép szedi
és most épülnek a falak amelyekre majd fölkerül
Olyan könnyű a tablóhoz szépen beállni
de fényt kapna arcom és kifehérülne
s a méretre rendelt szárnyak között
sután álldogálnék én született szárnynélküli
Egy szélesre tárt ajtó magas küszöbén túl
nincsen végtelen
s az áhított dicsfény is gyorsan kicsurog
gyökérré záruló ujjaink közül
Nézem kortársaimat
formázzák gyúrják a gyönyörű maszkot
hibátlan fotókat tesznek a kirakatokba
az idő nem szépít nem retusál
Hagyd meg nekem sorsom valamennyi arcom
mind aki csak voltam ifjan öregen
minden igazságom minden tévedésem
ne szépíts meg isten!
Még mindig tele a mellem a torkom
felkiáltásokkal
mennyi változat örömre gyászra
micsoda gyerekes artikuláció
elemi szertelenségek
Egy naiv szoborarc elrajzolt gyönyöre
szemem és szájam körül
érintkezve a kimondhatatlannal
az emberi csodával melyet az isten
magát mintázva teremtett
Búcsúzni illenék s kitárom magam a
befogadásnak
öröm és fájdalom ellen védtelen vagyok
térdelnék a járdán a kátrányillatban
az előttem vonuló szépség előtt
egy ókori metszésű mandulaszem
egy hűvös holdsütött homlok
fiatal fákat idéző fiúk és lányok bűvöletében
Egy okos mondattól megittasulva
ujjá születve egy beszélgetéstől
egy gyengéden érintő kézben feledve kezem
de egyértelműen
mint élesre köszörült kés a kövön
Ez itt a fák országa már,
kúszó előhadakkal,
szilfák, gyertyánok, juharok
között egy lombos angyal,
gyík csíkozású kérgeken
fény-árnyék mozi műsor,
kék vasfazékban forr a nap
s a láthatár fölé forr -
ez itt a fák országa már,
akácok és ecetfák,
bérházi fák, kőből fakadt
zölden lobogó gyertyák,
emlékcink gyárudvarán
sovány kis lomb-csoportok,
ínséges kerületi fák,
viszik a teliholdat ez itt a fák országa már,
a sok-sok zöld sorompó
nem őriz semmilyen határt,
nem kötöző, de oldó;
képzeletemnek humuszát
átszövik gyökerekkel,
ezen a kitárt lombkapun
jön a nagyhajú reggel! -
ez itt a fák országa már,
polgára voltam én is,
ott álltam, mint a többi fa,
az ígéret hegyén is,
most már a völgybe haladok,
elkísér tízezer fa,
és annyi fény, mely belefér
kezembe, karjaimba!
Zöld bakkecske az Attila-úton
háromszor szűrt holdfényben megáll
cafrangokkal máslis koronában
üdvözli a Farsangi Király
Postadoboz benne nincs-levél van
homlokán egy keletbélyeg ég
olvasható dátum hetvenhatban
szemben vele leült a Sötét
Szálas posztóköpeny óncsatokkal
benne a test váll- szegy- s bordacsont
mészcsillagok fehér szikrafénye
koponyában üreg-horizont
Áll a király sok zsebe kitömve
nekrológok? dísztáviratok?
homlokán az alkony sara szárad
fenekén a kelő nap ragyog
Barna homály - itt a régi műhely
álmot fuj az álom-fújtató
kék és piros görbék arabeszkek
ablakon túl ugyanaz a hó
Ugyanaz a lány a járdaszélen
fölemeli sodronyos haját
mint aki a szürke égnek adja
havas égnek adja át magát
És az ismeretlenek az utcán
itt vonulnak nők és férfiak
arcukat a halál nem gyalulta
nem vitte el őket a vonat
jaj fekete vonat!
Fölrajzolom matt hólyagpapírra
cérnafonál tollal a napot
amikor a műhelybe beléptem
hátam mögött üveg jégcsapok
Fölrajzolom vastag nemeztollal
vaskályhából kicsapott a láng
Vautier-vésővel megidézem
ébenfában ragyogó anyám
Szerszámaim függenek az éjben
kékre edzi őket majd a fagy
fejem abroncsoló karikáról
papír-cserlevelek hullanak
Pehelytollú hamuban a szájig
mindig pöröl üvölt kiabál
szilánk-szemmel máslis koronában
föltekint a Farsangi Király
Nyitott kezét magasba feszítve
szétosztja igéit szavait
s egy-egy jelző fölrepül az égre
madárrajok törvénye szerint
Hamu arcból két szeme sötéten
vakolatlan téglafalba ég
s onnan tekint majd a Pillanatba
ott festi be a feketeség.
Mint feszített szárny úgy tart kétfelől
föld és ég között a büszkeségem
hogy drótakadályokon át
íme mégis sikerült kiküzdenem
függetlenségemet
még magam ellen is
Hogy nem szervezem a halhatatlanságot
és íme meghalok
hogy együtt növekszem a fiatal mandulafával
bár visszafelé egy másik horizontban
s ha elengeded a balkezemet
én elengedem a jobbkezedet
és rosszabbul te jársz
Pásztor-nyugalommal reggelek fényostorával
terelem egybe régi utcáimat
s teljesen új város lesz belőlük
ahol a törvényeket
fiatal párok piros betűkkel
vőlegények és menyasszonyok írják
Növesztik futtatják fonják a divat
holnapra csüggedten lógó igéit
műnemiszervek szezonja - -
halált lihegnek a helyfoglaló ifjak
mozdulni nem akaró öregek fejére
ámde a vének sem ettek meszet
inkább a fölkínált sót nyalogatják
Leültem a földre és jóillatú bokrok
guggoltak körém
velük beszélgettem
jöttek fiúk lányok
múltamból s jövőmből
hevertem egy strandon
s a Nap kosarából
intett egy sosemvolt
soha soha nem lesz
isten-űrhajós!
Életünk rendetlenségei
cseppkőbe dermedt torzók
alvásunk mélyén bálványként fölsorakoznak
elintézetlen ügyek valahavolt nőkkel
álbarátokra pazarolt érzelmi gesztusok
rosszul sikerült férfias önérzet (észre sem vették)
haza- és világszeretet
prófétagőg reklámja nélkül
és külön rock-csapat nélkül
Európa szinterein
MÉH telepeken rozsdától ragyogó
tegnap még nagy igazságok
félfogaskerekek gipsztömítéssel
alkatrész szavak idomai
szétroppant gerincű tengelyek
szélütött kazán melyben a hóesés termeli a hőt
el nem intézhető gyűlöletek elemei
ócskavas diktátor
ámde a szája még mindig mozog
A szép és igaz és egyéb közhelyek
foglyaiként
itt állunk fivéreimmel
hugaimmal és kisöcséimmel
bűvölve és megbűvölten
a fin de siècle fényrohamában
az új ezredév küszöbén állunk
azzal a gyermeteg hittel
hogy összeszereljük szétdobált fogalmainkat
s a labirintusban kézenfog egy kéz
amelyet egy másik kéz melege érint
és kezek és kezek és kezek eleven lánca -
s így megtaláljuk a mellékfolyosót
a fősugárutat?
mikor is?
holnap?
holnapután?
Hány perc a nyár?
ellobban évszázadunk
szikrázó hajad zuhan
ékszergyík surran nagy köveken
lombvihar fejed fölött -
hány perc a nyár?
Hány perc a nyár?
vakító fénypillanat
Napból kiszakadt varázs
üvöltő habzó versenyfutás
lángol már a célszalag -
hány perc a nyár?
Hány perc a nyár?
tűnik a szép tünemény
szád körül a nevetés
szemedben dermed a dermed a fény
szív méri? stopper? halál?
hány perc a nyár?
Addig gyalogoltam az időben, amíg, na
látod,
a bátyád lettem, anyám - anyám-húgom,
a vasvonalon már keresztülléptem,
túlélő lábam sírodtól régesrég elgyalogolt,
az öregebb én vagyok immár, s megszűnt
bűnbocsánatod önkényuralma, így lesz szabad
akit az árvaság nem tesz szabaddá - így lesz szabad?
kétágú válladon kettős madár ült, gondoskodásod,
vállamra nem száll.
Ezentúl lépteid én figyelem majd? micsoda
lépteid?
én fekszem gondjaid kis deszkaágyán?
Magam miatt már nem hozzád kiáltok,
második halálod bennem érlelődik.
Jár a szám, hallod, fecsegek, hugom-anyám,
mind fiatalabb leánytestvérem,
hét tükör arcod hét fájdalom,
hét tükör arcod hét nevetés,
hugom-anyám!
rég voltam tenálad kint Keresztúron,
legszélsőbb zugában négy temetőnek,
ahol a holtat csak holt látogatja,
s a sírvirágot libák legelik.
De rég utaztam azon a vonalon,
a 28-as villamos vonalán,
életünk stációit figyelve
tél-tavasz-nyár-ősz ablakain át;
MTK-pálya tribünkoszorúja,
Maglódi úti kéménysisakok,
összevegyülve gyászolókkal és gyűjtőfogházi látogatókkal,
hugom - anyám
vizsgálva mindig fény-nyilazó szemmel
az idő prizmáin keresztül
arcodon a bocsánat félárnyékos mosolyát.
De ehhez már többé nincs jogod, szívem,
a fivéred lettem,
aki már el nem nézheti neked,
hogy odaálltál a halál tankja elé,
s hogy gyöngyként fölfűzted magad a szögesdrótra,
és üvegszilánkon nevetve lépegettél,
te anti-mártir, te!
erdei avar-arcú
pályaudvar arcú
Akácfa-utca-arcú
és megjátszottad minden hatalommal szemben
a győzni tudót!
látod, szívem, e versért is pénzzel
fizetnek,
adósságomat nem törleszthetem.
Mert minden elvégeztetett
de minden még befejezetlen
és oly messze már a reggel
s kék hipotézis már a hegy
Fölépült és omlik a ház
ég s föld között lebeg egy sátor
ki önmagába nézni bátor
már tudja nincs föloldozás
A rózsák kelyhében az éj
mint mélyvörös vércsepp megalvad
s nem egyensúlyoz teliholdat
a képzelet orrahegyén
S kezem vezetve nem segít
a pátriárkák közül egy sem
hogy arcodat befejezhessem
s elhiggyem magamnak megint
Hogy ez legalább megmarad
s hogy elmenőben íme tessék
a létrejött tökéletesség
a halhatatlan pillanat
Mert képlékeny és végleges -
de saját műved így lehetsz már
s mert ez is te vagy s az is voltál
tetők fölött egy fénykereszt
Didergő facsoport a ködben
emberség bohóca balek
a záruló égbolton egy
madárcsapat mely visszaröppen
Mert képlékeny és kőbe vésett -
az életműved így lehetsz már
jajduló átok panasz zsoltár
győzelmed és esendőséged
Hazád csupán egy ölelés
s a hazád már egy mozdulat csak
egy kapualj egy régi ablak
egy madárcsapkodású kéz
Egy arc megújult szelíd bája
őszibarack az ág hegyén
egy kézfogásban a remény
a lélek akrobatikája
Emigráns aki ittmarad
csak álmaiban vándorol ki
s így nem tudják hová sorolni
de éjeiben süt a nap
Mert minden elvégeztetett
de minden még befejezetlen
és olyan messze már a reggel
s kék hipotézis már a hegy
Állj meg szemközt az aszfaltszalagon
kék farmeredben leánytestű nyár
az újságárus pavilonja mellett
a franciaerkélyre föltekints
maradj ott akkor is majd amikor
sugárterjeszkedésű lágy hajadba
ezüst csipkemintákat sző a hó
Ennek a nagy nyárnak arany hamujában elheverni hosszan
hallgatni a vastag cimbalomhúroknak rovarmuzsikáját
rézvirágot verni duplaszirmú rózsát egy fakalapáccsal
építeni kéményt vasat esztergálni kitűzni a zászlót
délután leülni gyalult asztal mellé forgáccsal hajamban
holdüveg pohárral koccintani éjjel két telihold koccan
az egyenesszálú fűben elfeküdni csókolni a földet
hajam körül sárga rövid röptű lángok puha gyertyaszárnyak
vinni a sírodra negyven éve haltál negyven vasvirágot
hegesztőfény rózsát ívláng margarétát vinni anyám néked
olvadt gyertyák között a hiányt üvöltve síron-túl-hiányod
és letérdepelni bűnbocsánatért mint Fjodor Dosztojevszkij!
A lépcsőházak szoprán éneke
az ultrahangokkal összefonódik
a füsthúrokon könnyű nap-vonó
egy nemlétező Úrnak muzsikál
Az autóbuszok brácsaszerenádját
a fémmel boltozott Ég csarnokában
kettészeli egy vak hangrobbanás
De karmesterünk már beint - a fény!
s az ablaksíkok ezüst citerái
s a kupolák e nagy bádogdobok
s Dunánk fölött a cimbalom-hidak
testünk magányát át- meg átzenélik
az ellenpontok és harmóniák
Fölhangolódtam kilépek a házból
lábujjhegyen elémszalad a Reggel
brácsa citera dob!
RÓZSASZÍN PÁSZTÁK MAHAGÓNI ÁRNYAK
Július augusztus szeptember elviharzott
de valami mégis megmaradt
mint tenyérnyi parázs egy falmélyedésben
mint a bőrben megőrzött napsütés
mint egy pohár ragyogó víz
melyet élesen kettéhasít
üvegvágó gyémántja a délnek
egy tartalék lézersugár
mint egy tündöklő női profil
július augusztus szeptember napjaiból
Valami benned mégis megmaradt
ahogyan lassan mégy lefelé
rózsaszín pászták és mahagóni árnyak között
hamvazószerda-fejed félrebillentve
arcod emlékét a nap felé tárva
szemed valaha-volt sötét ragyogását
Egy fogason feledted
úszónadrágod
egy zsebben mindenféle belépőjegyek
egy homokpadon kék törülköződ
az elképzelt tenger egy fajansz mosdóban
s most mégy lefelé
rózsaszín pászták és mahagóni árnyak között
csempész titkaiddal
mint aki lázadást visz át az őrzött határon
reggelek suhogó röpcéduláit
inge alatt a határtalanságot
Hiányzik az anyai csésze
melyből az esték kék teáját ittam
s hiányzik az a tömzsi tölgyfa-zsámoly
amelyen ülve fejem búbjával elértem a holdat
s a vaslábos tele pattogatott kukoricával
s a háromsugarú kormánykerék
mely hajómat vitte mindig keletre
narancsturbános reggelek nyájas körébe
s a véső a kétszer edzett kékacél
arcod vonásait rézbe örökítő
A kilincs hiányzik hogy lenyomjam és benyissak hozzád
a falikút hogy szomjamat olthassam általa
a körút amelyen
toronytesteddel s gabonahajaddal végigvonultál
egy sarló hiányzik hitem zálogaa kezed hiányzik a tcrmészet tárgyai közül a legfinomabb
a kezed mely fényes szemöldökömhöz ért
és érintette egyenes kamaszvállamat
a kezed ez a keret arcom körül!
Tárgyak örök hiánya között élek ma is
elvesztett tárgyaim nemvolt tárgyaim emléke mozgat
fiatal erdők zúgnak, esteleimben
s mint bővizű csatornák édeskés szaga
eltűnt utcák illata árad
Idegenvezető és látogató vagyok
hiányzó tárgyak múzeumában.
Ahogy az Idő összezárul
s gyalul éles fémgyalú
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától
Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betüket
Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak -
hol vagy attól a pillanattól
Mikor az euforia
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza
Mind aki voltál angyal-másod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz -
felejthetetlen pillantásod
S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai
Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy
Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itthagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált
Cipőnk szikrát vet a jégen,
megpendül a jégcimbalom,
jégjegenyék hajladoznak,
jégrózsa nyit a kőfalon,
s a jégneon bevilágít
jéglemezes éjszakába,
jégvonó a jéghúrokon,
szisszen a fagy könnyű lába.
Apáink idejében a tél oly óriás volt,
a vassá fagyott napfény suhanó kalapács volt,
jéghasábokból tornyot, műhelycsarnokot ácsolt,
apáinknak szemében egy ordaeszem világolt.
Amikor még gyermek voltam
kétfelől a házak
mint idősebb testvéreim
léptemre vigyáztak,
hangvillája volt a fagynak,
a füstnek vonója,
olyan volt a szomorúság
mintha arca volna.
Anyáink idejében a hajunk zuzmarás volt,
lyuk égett a cipőbe, az út egy vízmosás volt,
egy kapualj, egy bódé, összkomfortos lakás volt,
egy kis cukorkaüzlet mézillatú varázsbolt.
Térdig hóban, övig hóban,
arcok szemig hóban
menetelő jégoszlopok
mindig vonulóban,
menetelő jégoszlopok,
arcok szemig hóban.
Fivéreink korában a tél oly tünemény volt,
jégszoknyák hajlatában kék és viola fény volt,
a földön puha felleg, arany gomoly az égbolt,
a lányok hónaalja rozsdapíros sövény volt.
Igy jutottam eme télig,
hógátakon, jégküszöbön,
fagyott nemzedék mögöttem,
zuzmarából szikra-özön,
hátamon a megfagyottak,
karomban a feltámadók,
mellemen a vörösréz nap,
homlokomon kék telihold.
A teljesség igézetét
megfogalmazni képtelen,
egy hegesztőfény villanás,
nincs hozzá elég fény jelem,
és földhöz ragad a remény,
mint befalazott szürke ház,
sejtésem el nem mondhatom,
körülkerít a hallgatás,
s így magam meg nem fejthetem
két ember-képlet viszonyát,
úgy figyelem az életed,
mint idegen matériát
te legközelebb-csillagom,
legyen e szó bár primitív
én soha meg nem fejthetem
egy biztos logika szerint
én neked is titok vagyok,
bár sokszor leírt vegyület,
lehetek olyan idegen
mint föl nem fedezett sziget,
itt élek sokértelműen
s itt élek én köznapian,
de nem érthetek szót veled,
mert nem árulom el magam.
*
Magyar vagy-e? a válaszom
tiltakozással van teli,
mert hazámat, mint védjegyet
nem a homlokom viseli,
ez belső tartomány s ezért
magamba rejtem, míg a szám
szétperzseli a hallgatás,
holott e nyelv szülőhazám,
holott élettani e szó,
a rejtett összetartozás,
minden okmánynál igazabb,
jó dajka-dal, szülői ház,
magam küzdöttem érte mint
a napvilágért embrió,
mi ketten összetartozunk,
mint héjbazárva a dió.
*
Nem törleszkedem senkihez,
arcomon dicsfény nem ragyog,
ne magyarázzák jellemem
egyszerűsítő mondatok,
annyi hazugság tépte szét
egy gyermek-álom fátyolát,
hogy csak az igaz dühe vonz,
gyors életem már ily falánk.
*
Nem voltam haszonélvező,
dicsértje hangos szezonoknak,
amelyek később úgy elfogynak,
mint lángok között a tető,
nem voltam mártír, nem vagyok
szőrcsuhát öltő jó vezeklő,
többször kitapsolt főszereplő,
és mindez talán arra ok,
hogy ezután se vegyenek be
érdekvédelmi egyletekbe.
*
Akinek nincsen jóbarátja,
magát okolja, senki mást,
ne úgy tekintse szűk magányát,
mint egy természeti csapást,
az egyedüllét folyosóin
bolyongva már régen tudom,
nem tart halálig a barátság,
szétzüllhetünk a nagy uton.
Küzdeni kell a jóbarátért,
megalkuvás kell, sok szerep,
hazudni kell a jóbarátért
hétköznapot és ünnepet,
a lélek bármily telhetetlen,
semmit sem ér a támadás,
be kell hogy érjük látszatokkal,
a barátság normája más.
*
Ez a malom ellen-malom,
garatján nincsen búzaszem,
fogai közt nem liszt pereg,
asztalom őrli, fekhelyem,
utamat őrli, hol megyek,
madarak csőrét őrli meg,
ez a malom ellen-malom,
fogai közt a bizalom.
*
Kinézek, lent a Vérmező,
duzzad az esti barna pára,
szobám falán a félhomály,
függeszkedik már éjszakára,
a kérdések a papíron
s a homlokon belül rekednek,
mert én vagyok a kérdező,
és én, ki válaszolni retteg.
*
A válasz mégis én vagyok,
te magad vagy a teljes válasz,
emberi életünk a válasz,
mely a sötétben felragyog,
mert minden élet műremek,
van külön fénye, fénytörése,
a telességnek külön része,
a hárommilliárdból egy.
Ha ki túlélte önmaga halálát
s nem maradt ott a világháborúban
s a világbéke sem végzett vele
egyetlen túlélés jelenem-multam
iparkodását így foglalja össze
az ne is várjon látványos bukást
a hősi vég neki nem adatik meg
a kis létezést a megalkuvást
nyugdíj s egyéb védettség biztosítja
s a megszokás hogy él - konszolidált
előttem ifjú nyírfák meneteltek
és szakadékba hullt a nyári táj
Bizony kit elkerült a mártíromság
s kioldott kezéből az a kéz
a baráti a hűséges fogás
ujjak ízéből a szövetkezés - -
az a kivárás törvénye szerint
apály-dagály - - hullámtarajra ülhet
és elnyerheti babérkoszorúját
s ha jól igyekszik hát megdicsőülhet
De ágyban és párnák között
elérheti egy komikus betegség
viszketeg lélek furcsa testi inger
amit titkolni tessék
hogy lárvaszerű gőgös méltósággal
mely tagadja volt álmaidnak lázát
vénülő arcod rezzenetlen rejtse
egy ifjú arc szégyenét pirulását