Vissza a kezdőlapra


CIKKEK, DOKUMENTUMOK
 
Hevesy Iván: Bernáth Aurél albuma
Kállai Ernő: Bernáth Aurél újabb munkái
Farkas Zoltán: Bernáth Aurél kiállitása
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Hevesy Iván: Bernáth Aurél albuma


Az utóbbi időben egyre szaporodó grafikai albumok száma megint növekedett eggyel. És mert szerzője itthon, a magyar közönség előtt alig ismert piktor, kétszeres figyelemmel kell lennünk produktumával szemben. Mert ha olyan művész ad ki grafikát, akinek festészete jól ismert, akkor elegendő speciális grafikai képességeiről és eredményeiről beszélni. Bernáthnál azonban ez a néhány grafikai lap egy új művész bemutatkozásául szolgál. Belőle kell egész művészetének irányára és értékére következtetnünk.

Az elsőrangúan kiállított mappa, amely "Graphik Aurél Bernáth. Herausgegeben in Wien. 1922." jelzéssel jelent meg, hat lap kézi festéssel kombinált litográfiát, illetve sablon nyomatot tartalmaz. Az album lapjainak mindegyike új meglepetés: egy rendkívül őszinte és mély tehetségű művész szuggesztív alkotásai. A formáknak és térbeli viszonyoknak a valóság lényegére egyszerűsített átfogása és ezeknek a primitív valóságérzeteknek monumentális víziókká összegezése jellemzi Bernáth Aurél erőteljes művészetét. Nem esik abba a hibába, ami az ilyen absztrakt stílusnál oly közelfekvő veszély: az egyhangúságba és a modorosságba. Minden téma, amelyet a képalkotás kiinduló pontjául választ, valóban új mondanivaló számára és új formai lehetőség bensőséges és megragadó expressziók kivetítésére. Grafikai lapjain sem az eszközök használatában, sem az elemek fölépítésében nem találunk ismétlődéseket, mert mindegyik egészen más probléma megoldását akarja és adja.

 Graphik-mappa: Faluk - 1922 (Nagyítható kép) Bernáth Aurél is, mint a vele rokon primitív expresszionista festők legtöbbje, külső témában is keresi az egyszerűt és az olyan elemet, ami egyszerű és fundamentális életérzést, a valóság mélyebb öntudatát asszociálja: falurészletek, falusi házak háttérben templommal, útszéli feszület, parasztudvar adják képeinek a tárgyi tartalmat. A primitív ábrázolás, a gyerekrajzszerű alakok és házak azonban csak érzésben és formalátásban adnak egyszerűséget, mert képpé konstruálásuk szokatlanul rafinált és virtuóz kubisztikus térérzékről tanúskodik. A képek szuggesztivitását azonban ez nem rontja, hanem csak növeli, mert az érzésbeli intenzitáshoz a valóságérzés erejét kapcsolja. Növeli Bernáth művészetének meggyőző erejét, világérzésének vallásosságba hajló áhítatosságát grafikai lapjainak érdekes technikája is. Beleviszi képeibe azt a színt, amelyet a festészet, különösen a modern festészet állhatatosan elkerül, mert merevnek és hidegnek tart: az aranyat. Bernáth azonban megérezte, hogy a meleg tusfekete abszolút fénytelenségével szemben az arany abszolút fényességet képvisel, e kettő kontrasztja tehát abszolút fényárnyék hatásra egyszerűsíti a grafikát. A grafika a fényt fehérrel szokta kifejezni, pedig a fehér csak relatív értékkel adja a fényt: a fekete fénytelenségének kontrasztjaképpen. Bernáth megtartja a fehéret, sőt az átmeneti szürkéket is. Ezek ugyan a ragyogó aranyfoltok miatt nagyon legyöngülnek fényhatásban, viszont biztosítják az árnyalatokat és az átmeneteket az abszolút fénytelenség: a matt tusfekete és az abszolút fényesség: a reflektáló arany között. Ezzel a technikával Bernáth nemcsak saját művészetének értékeit fokozta, hanem vele stílusfejlődési szempontokból is érdekes kísérletet végzett. Megpróbálta a grafikát, amely a modern művészetben látszólagos monokrómiája ellenére piktúrává, a fehérek, feketék és szürkék piktúrájává vált, új effektusok kihozására, a különböző fényértékű foltok kontraszthatásának keresésére csábítani.

Az album bevezetését Szántó Rudolf írta. Nem magát Bernáth művészetét kommentálja, hanem az új művészet törekvéseinek mély szempontú megmutatásával elinduló alapot akar adni annak helyes felfogásához és jó megértéséhez.

Forrás: Nyugat 1922. 7. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00314/09549.htm



Kállai Ernő: Bernáth Aurél újabb munkái


Szerte a világon nagyon kis tételekben folyik most a verseny a piktúrában. Az utolsó húsz-huszonöt év csodálatra méltó megfeszülései után bizony nagyon megrendültek a keretek és lehiggadtak a lendületek. Az expresszionizmusra és kubizmusra támadt visszahatás még az apák impresszionizmusát is túlságosan szabad szelleműnek és megbízhatatlannak tartja. Az általános takarodó meg sem állt, amíg a nagyapák nyugalmas révébe nem ért.

Akik ezt a reakciót védik, azok a parttalan és túlcsigázott érzelmi hevületekben rángó expresszionizmus kimerültére hivatkoznak. A megszilárdult és letisztult tárgyszerűség az egyetlen út, mondják, melyen a piktúra újból elindulhat. És csakugyan úgy látszott egy darabig, hogy nincs más hátra: be kell érniük a zugkedélyek uralmával, mert az expresszionizmus és a vele vagy nyomában támadt, természettől elvonatkozott festői irányokon valóban súlyos belső válság jelei mutatkoztak. Újabb nyilvánulásaik egyre többet vesztettek eleven erőben. Ez a művészlélektani pillanat bizonyos kedvező konjunktúrát jelentett az olyan képek számára, melyek a válságba került absztrakcióval szemben az ellenkező végletbe csaptak és a természetes tárgyszerűség legszolgaibb, legkicsinyebb respektálásában keresték üdvöket. A hosszas szellemi vívódásokban megernyedt ember érthetően langyos belenyugvással vett tudomást az efajta képekről, melyek egyszerű, világos szerkezete, szilárd egyensúlya és régtől ismert, természetes ábrázata nem rejtett magában semmi nyugtalanító mámort, vagy kérdést.

Bebizonyult azonban, hogy a piktúrának a természetes tárgyszerűség jelében való, szükséges megújhodása máskép is történhetik. Bebizonyult, hogy lehet a művésznek a természetet odaadóan szeretnie, lehet megbékülten és boldogan beleilleszkednie a tárgyak objektív, közös rendjébe a nélkül, hogy kénytelen lenne lemondani látomásainak szabad, hatalmas térségéről és formáinak szuverén önállóságáról. Egész sora van Európában azoknak a művészeknek, akiknek munkái bizonyságot tesznek erről a lehetőségről.

Így vagyunk Bernáth Aurél újabb munkáival is, aki kétségkívül igazán európai jelentőségű magyar képviselője az expresszionizmusnak. Bernáth Aurél munkáiban ma is ott nyílnak az expresszionista vízió távlatai. A jelenségek ma is titokzatos egységben futnak össze és a dolgok mélyén mindenütt áthatlan árnyak lappanganak. De ahogyan Bernáth Aurél újabb képeinek expresszionista víziója testet ölt, abban él szó legszorosabb értelmében való tárgyszerűség nyilvánul. A természetnek és emberi szellemnek egysége tökéletes összhanggá, tehát kiegyensúlyozott, megállapodott tárgyszerűséggé kristályosodott bennük a nélkül, hogy a tárgyakhoz kötött ábrázolás a motívum és az anyag szolgai követését jelentené.

Ez a mélységes lelki hátterekből kibontakozó, szabad nagy távlatokra nyíló tárgyszerűség két tekintetben juttatja döntő fölényre Bernáth Aurél újabb munkáit. A tárgyi formák festői felhasználását mellőző absztrakciókból átmenti a képfelületnek önmagában teljesedő, eleven szerkezetét. A formák szorosan egymásba öltött síklapok módjára terülnek szét a képen, akár háztetőn a cseréptéglák. Ez a váz a látszat legtávolabbi pontjait is oldhatatlanul, szilárdan beleágyazza a homloktérbe. Ahol a vízió határtalan távolságok látszatát kelti, ott is érezzük a képsíkkal való szerkezetes kapcsolatot és ez az összefüggés izmos feszültséget, támasztó, egybefoglaló rendet teremt a képben, akárcsak az expresszionizmus idejéből való alkotásokon. De Bernáth a képfelületnek ez az önálló éltű, szerkezetes foglalatát kimentette az absztrakciók elerőtlenedett általánosításaiból. Megtöltötte határozott tartalommal, a természet ezer arcú jelenségeivel. Bernáth Aurél festővilága megtelt a való dolgok és lények sokadalmával; tárgyszerű lett. Képei ma is zárkózottan élik a maguk külön világát, de ez a világ megtermékenyült a természet mélységesen kutató szemléletével. Gondoljunk a ma is impresszionista nyomokon járó epigonok elnyűtt hangulataira és rögtön szemünkbe ötlik, hogy Bernáth újabb képein az expresszionisztikus szerkezeti mélységekből, mint televény talajból kibontakozó tárgyszerűség milyen jellegzetes arculatú, mennyire feszültséggel és erővel teljes. Bernáth képei mintha újjá alakították volna a természetet. Pedig tárgyi vonatkozásaik korántsem olyan hangsúlyosak, hogy naturalizmusnak lennének nevezhetők. Bernáth nem engedi, hogy a tárgy, a motívum a legkevésbbé is korlátozza a festői szemléletnek minden anyaghoz való kötöttségen túlszárnyaló idealizmusát. Bernáth Aurél legsajátosabb és legkülönb alkotásai filozófikus elmélyülésekre hajló lélekről tesznek tanuvallomást. Egyik legszebb kompozíciójának címe "Meditáció". Ez a cím egész festői munkásságának velejére tapint. Bernáth nem éri be a dolgok érzéki külszínével. Értelmüket nem elszigetelt tárgyi mivoltukban látja, hanem létük egyetemes összefüggéseiben. Festői életre is úgy váltja őket tehát, hogy formába való zárkózásukat alárendeli egy átfogóbb, általánosabb egységnek: a tér hatalmának. "Eleven tér"-nek nevezte volt Bernáth egyik legszebb expresszionista képét és tárgyszerűvé vált, újabb festményein is mindig az öblösen széttáruló, tágas, boltozatos tér uralkodik a dolgok fölött. Akár úgy, mint hogyha a mozdulatlan csönddé meredt, puszta tájékra egy-egy távoli formának néma árnyéka hullana csupán ("Starnbergi tó"), akár olyképpen, hogy a formák erővel teljesebbek ugyan, de plasztikájukat minduntalan áttörik a térképződés sokrétű, gazdag rejtelmei ("Génuai kikötő", "Riviéra", "Meditáció"). A formák ilyenkor elsősorban arra valók, hogy a térszerkezetnek egy-egy lappangó köze váljék általuk láthatóvá. A tér nem holmi bura, melyben szépen, rendesen, önmagukban elkülönítve állanak a tárgyak, hanem energiáknak, feszültségeknek bonyolult fonata, melynek mélyében gyökereznek a formák. És hogy a dolgok vérbeli ölelkezése még oldhatatlanabb legyen, a festői látomás minden pórusát sűrű, fényködösen borongó atmoszféra telíti.

Ez a vízió néhány évvel ezelőtt még chaotikus zsúfoltságokban vonaglott. Érzéki ereje, határtalan távlatokat és sötétlő mélységeket fölérző, romantikus fantáziája azonban akkor is lenyügözően hatott. Bernáth újabb munkáinak nagy jelentősége abban áll, hogy festői szemléletük diadalmasan kibontakozott. Filozófikusan elmélkedő ösztönei ma már nem járják a "szent őrület" útjait, amelyek viharzó szenvedéllyel áradnak a földről az égre és minden poklok fenekére. Ma is tudatában vannak ugyan létünk titkainak, de az örvények, amelyekbe zuhantak volt, elültek és helyükben a szellem és anyag harmoniája épül renddé.

Ez a tisztulás hozta magával, hogy Bernáth újabb képein a dolgok tárgyszerűbbé váltan kerülnek vászonra és hogy a festő térfantáziája ma biztosabb határokat ölt, mint azelőtt. Ám elég egy pillantást vetnünk az újabb képekre, hogy megállapíthassuk: ez a fantázia ma is mély és gazdag.

Bernáth Aurélt el-elkapja néha a látható világ mozgalmas, hangos intenzitása vagy csöndes pihenése. Szeme fennakad egy-egy tájéknak, interieurnek vagy csendéletnek lokális jellegű szépségén és ilyenkor a festő elmélkedések nélkül él a pillanatnak. Ez a pillanat sem futó ismerkedés vagy hangulat ugyan. Példa rá a "Génuai kikötő' "Starnbergi tó", a "Walchensee", a "Csendélet hegedűvel" stb. De a kép vagy pasztell ilyenkor egyszerűen kitárul a természetnek. Mélyen, nagyvonalúan, szerkezetesen, de mégsem úgy, hogy az érzékek és a lélek spontán megszólalása gondolattá: kompozícióvá magasodnék a szónak abban a végső, átfogó értelmében, amely a "Riviérát" és a "Meditációt", Bernáth eddigi munkásságának legfőbb eredményeit jellemzi.

Ezek a kompozíciók is földön járnak, de a festői látomás, mely testet ölt bennük, tiszta eszmei szférákba emelkedik. Nem túl sok az a magyar kép, mely olyan gyönyörű, méltóságteljes nyugalommal épülne monumentális, harmonikus egésszé, mint a "Riviéra". Tele van ez a kép a tüzelő égszínkékek, ragyogó ezüstök szépségével, a szürkülő, barnuló és fekete tónusok bizalmas lírájával. Részleteiben egyik festői finomság a másikat éri. Technikájában nagy kultúrájú, tudatos készség mutatkozik. Ahány differenciálódás formában és színben, mindmegannyi újszerű, eleven festői invenció. De a szebbnél szebb részletek csak építőkövei egy sokkal nagyobb értéknek, a szigorú következetességgel, nagyvonalúan véghez vitt képarchitektúrának. Ez az architektúra olyan vonulatokban, a szélesen terpeszkedő nehézkedés, a tömör egymásrarakódás és borongó magasbatörés olyan nemes páthoszával teljesedik, akár Berzsenyi ódaköltészete.

A szabad síkhatár, az égboltozat és a tömör sziklafal mesteri szembehelyezésén épül a "Riviéra" kompozíciója, melynek szívébe a homloktérből a középre vonuló és ott éles fordulattal mintegy önmagába visszatérő sétány nyit utat. Mint széles sorompó monumentális architektúra elé, úgy kanyarodik ez a sétány a képalkat középpontjába, ahol az ég, a föld és a tenger hatalmai találkoznak és ahonnan minden irányban nagyszerű festői kinyilatkoztatások kelnek.

A "Riviéra" téralkatában mérhetetlen távolságok igézete rejlik. Égboltozat, tenger és sétány mégis olyan szorosan illeszkednek a térnek egy azonos mélységű zónájába, mintha a képfelület síkja zsilip módjára duzzasztotta volna össze őket. Térszerűség és síkszerűség rendkívül érdekes egységet alkotnak a képen. A síknak nem laposra hengerelt, szikkadt freskó-módjára, hanem a gobelinek vaskosabb, lazább, puhább felületéhez hasonlóan.

A "Meditáció" sík-téralkatán és fakturáján még jobban kiütközik ez a sajátosság. A "Meditáció" ugyanakkora erővel és következetességgel törekszik egy Cézanne értelmében való szerkezetre, mint amennyire megolvasztja és elmossa ezt a vázat, a színfoltoknak Kokoschkára emlékeztető, buja, expresszív virágzása kedvéért. Mivel pedig Bernáth a sűrű lokálszínek és súlyos tónusok festője, a képfelület sikhatása csak úgy duzzad a telített, plasztikus erőtől.

Szín- és fakturabőség dolgában eddig kétségkívül a "Meditáció" Bernáth Aurél legpompásabb alkotása. Szerkezete nem olyan monumentális, mint a "Riviéráé"; nem épül olyan szigorúan vízszintes-függőleges tagozódású, sztatikus renddé. Már maga az a tény is jóval fesztelelenebb magatartást nyujt ennek a kompozíciónak, hogy a folyó átlósan vonul végig rajta és hogy a tér nem fokról-fokra, a képfelülettel párhuzamos rétegekbe mélyül, hanem egész tágasságában egyszerre nyit utat a szemnek. A "Riviéra" képalkata architektonikusabb, a "Meditáció"-é természetesebb. A "Riviéra" idealisztikus páthosza ódai hangulatot kelt; a "Meditáció" közvetlenebb, bizalmasabb hangulatú. Benne is eszmeileg elmélyült és fölfokozott képe van a természetnek, de az érzéki szemléletbe avatkozó gondolat itt nem támaszt pathetikus hangsúlyokat. A "Riviéra" kompozíciója klasszikus-romantikus hagyományokra üt; a "Meditáció"-ban természettől áthatott, szerkezetes expresszionizmus nyilvánul. A tájkép monumentális architekturája amott szerény kis figurák gyanánt szerepelteti az embereket; a "Meditáció"-ban ember és természet egyenrangú osztályosok. A "Riviéra" alakjai alig egyebek hanyatló szilhouetteknél; a másik kép főalakja méretre is, plasztikus erőre is mint a tájjal egyenrangú tényező illeszkedik a képbe. Amott a határtalanság, a rejtélyes csúcsok és szakadékok nosztalgiája kísért; a "Meditáció" érzései is túljárnak a látható és kézzel fogható valóság határán, de ez a határ szűkebbre szorult és a dolgoknak napvilágos tudattól elfordult, sejtelmek burkolta túloldala úgyszólván köznapi jelenvalósággá lett. A "Riviéra" eszmeisége a dolgok ünnepélyes fölsorakoztatásában nyilvánul. A természetbeli motívum, természetfölötti jelentőséggé fokozva, mintha egész világrendet lenne hivatva példázni. A "Meditáció" nem él ilyen rendkívüli színtérrel és pathetikus eszközökkel. Borongó, bölcselkedő lírája beéri a szűkebb hazai természettel. Ám ez a motívumbeli igénytelenség nem jelenti a szemlélet igénytelenségét. Bernáth nem azzal az érzéssel lép egészen közel a természethez, mint az impresszionista, aki mindennek fajsúlyát, mélységét veszi. A "Meditáció" sűrű vérü anyag, virágzó természet és szenvedélyes, mélytüzű gondolat. Szilárd valóság, melyet rejtelmes fantázia tükröz. A földdel, súlyokkal terhelt, melankóliával mélyen körülárnyalt magyar elmélkedés férfi-erejét, gerinces magatartását csodálom és szeretem benne.

Pompázó és mégis fegyelmezett, nyugodt bőségű művészet a Bernáth Aurél piktúrája. Olyan egyszerűen és magától értődően, olyan gyönyörűen összhangzatos, amilyen harmóniára csak mély emberi érettség és az eszközök mesteri uralása képesít.

Forrás: Magyar Művészet, V. évf. 1929. 5. szám, 241-252. oldal



Farkas Zoltán: Bernáth Aurél kiállitása


Bernáth Aurél ama ritka művészek közé tartozik, akiknek kiállítása ünnep számába megy. Hiszen télen és tavasz felé annyi kiállítás torlódott egymásra, amely úgyszólván semmi nyomot sem hagyott a látogatóban, akit a sok hétköznapi holmi után valóságos ünnepi hangulat száll meg, ha végre egy mélyen érző, igazi alkotó művészetét élvezheti. Bernáth különben is azok közé a festők közé tartozik, akik minden magyarázgatás után is talányszerűek maradnak, mert a róla ejtett szó kevesebbet mond annál, amit írója akármilyen buzgó iparkodással is kifejezni akart és bármilyen lelkesedés fűti is, nem tudja elképzeltetni azt, mivel a művész megajándékozott, nem tudja követni felülemelkedését, mely magosra emeli alkotásait.

Majdnem tíz éve múlt annak, hogy Bernáth az Ernst-múzeumban első döntő sikerét aratta. A mi közönségünk régebbi munkásságát, mely a berlini expresszionizmus lázai között fogant, nem igen ismerte, az a Bernáth, aki 1928-ban megjelent közöttünk, már egy majdnem kiforrott művész volt, átesett a Sturm und Drang válságos és gazdag korszakán, megtalálta önmagát és rálépett arra az útra, melyen ma sokkal biztosabban halad, mint első nagy sikere idejében.

S ha visszaidézem magam elé az azóta múlt évek alatt rendezett kiállításait, meg kell látnom, hogy az idő nem hozott megállást, nem hozott begubózást az első sikeres formákba, Bernáth évről-évre tovább fejlődött, érzéseinek világa szélesbedett, mélyült, állandóan nemesedett, kifejezőereje nőtt, de egyúttal választékosabbá finomult.

Alig van festőnk, aki annyira szentnek érezné hivatását, mint ő, aki annyira óvakodna művészetét a hétköznap szolgálatába állítani, aki annyira irtózna önmaga profanizálásától. Kiállításán van egy képe, mely a festőt munkaközben ábrázolja. Úgy áll ott, mintha elmerülten imádkoznék, lesütött szemmel önmagába mélyedve, mély alázatossággal figyelve lelke rezdüléseit. Félkézzel eszközei után nyúl, de belső víziója egy pillanatra gondolkozóba ejti, megbabonázza: munkája egy pillanatra megállott, amíg a lelki kép ki nem tisztul és parancsoló erővel nem vezeti tovább kezét. Ez a magábaszállás és befelétekintés fölötte bensőségessé teszi alkotásait, érezzük, hogy nem könnyedén születnek, nem boldog önmagafelejtés múló virágai, hanem fölötte érzékeny lelke küzdelmes vajúdásának termékei.

Ez a lélek telve van egymásratorlódó víziókkal. Megtermékenyül a valóság nyújtotta jelenségektől, de elzárja őket magába, hosszasan foglalkozik velük, kifesti csöndesen izzó képzeletének parázsló fényével. De nemcsak képzelete küzd vélük, hanem ritka értelmisége is, amely óvatosságra inti és kegyetlenül kritikussá teszi nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is. Kevés művészünk van, akiben az érzékek finom mohósága annyira egyensúlyban volna értelmiségének gyanakvó kételkedésével, aki olyan gondosan ügyelne minden vágyára, minden törekvésére, minden munkája megvalósulására.

Víziós festőnek szoktam őt nevezni és nem ok nélkül. Hiszen első pillanatra szembeötlő, hogy a benyomás, a tapasztalat, az emlék néki csak kiinduló pontul szolgál egy belső látományhoz, mely messzire eltávolodik attól, amit hétköznap természetnek szokta nevezni. S ha erre azt felelnék, hogy minden igazi művész vízióját festi, azt kell válaszolnom, hogy az a felvillanásszerű mód, ahogyan a Bernáth nyújtotta kép elénk tolul, messzire túljut azon, amit rendesen vízión értenek, van benne valami démonikusan különleges, van benne valami álomszerűen valószínűtlen, de mégis megrázóan igaz, úgy hogy meghökkent, nyugtalanít, bár gyönyörködéssel tölt el, mert mindenkitől különbözően egészen másképen láttat és éreztet mindent, amit régóta csak megszokott és únott formákban tudunk emlékezetünkbe idézni. S ha ezt a különös látományszerűséget valamiképen megfejteni szeretnők, mert érezzük, hogy mennyire mélyen markolt belénk és mekkora erővel sodort magával, talán érzékeinek forró kibontakozását, talán szellemiségét fogjuk emlegetni, de aztán eszünkbe jut, hogy műve oszthatatlan és szétbontogatása olyan józan boncolgatás, amely képet nem ád, érzéseket sem közvetít és akkor inkább nagy festők szinte hirtelen fénycsóvaként kigyult hangsúlyaira emlékezünk vissza, bármennyire mások és Bernáthtól idegenek voltak is.

Ez a látományszerűség korántsem hidegen kápráztató. Bensőséges melegség hatja át, valami mély szeretet, mely lágyan öleli magához a néző lelkesedését, de egyáltalában nem kacérkodik vele, mert Bernáth a legtartózkodóbb művészek egyike. A hozzá rokon lelket magához inti és csalogatja, de annál gőgösebben zárkózik el azok elől, akik kételkedéssel állanak elébe, vagy csak a színek pazar játékát látják műveiben, sőt talán megütköznek azon a szuverén hallgatáson, amellyel az ábrázolás megszokott módjait kihagyja. Ez a bensőséges nemesség, mely egyszerre hí és egyszerre elutasít is, eddig még egy képén sem fejeződött ki, olyan megdöbbentő erővel, mint azon, mely e kiállításon őt magát gyermekével ábrázolja. Talán tetőpontot jelent minden eddigi teljesítménye között. Maradék nélkül tárja elénk azt az emelkedett második világot, melyet művészetével teremtett, azt a különösen átszellemült világot, ahol mély csend és nyugalom van, mert benne a földi élet átlényegülésen esett át.

Ez a transzfiguráció Bernáthnál sohasem válik színtelen elvonássá, az érzékek tüze parázslón izzik benne tovább, a színek nem halványodnak el, csak a mozdulat halkul el réveteg várakozássá. Mintha valami titokzatos kifejlődés előtt állanának elmerengő alakjai, mintha a végtelenség meghökkentő képe tolulna eléjük, mint a balkonon álló férfi és két nő elé, akik mögött a tenger és az ég sejtelmessége hirdeti a világ nagyszerűségét. Ez a végtelenségérzés alázatos önmagukba szállásra készteti őket, de nem gyönyörűséggel, hanem megdöbbenéssel tölti el.

Bernáth mai művészetének középpontjában az ember áll. Az az ember, akit a szeretet vezet és lelkesít, de annyi akadályba ütközik, hogy csak lelkébe zártan tud tovább élni és csak annak a második világnak tud örülni, melyet bástyaként épített maga köré.

S ha ez az ember körülnéz a természet világában, ott is a sejtelmest és titokzatost keresi és ünnepli, mert csak ebben ismer a maga képére. A kristályos napfénynél jobban érdekli a borulás, a sötétség mélysége jobban vonzza, mint a mindent élesen kirajzoló nappal, mely mindent elmond, de kevesebbet árul el.

Ritka és kivételes művészet Bernáth Aurélé. Erről az a szinte páratlan félreértetés is tanúskodott, amellyel ez a kiállítása még eddigi elismerői és magasztalói között is találkozott. Nem könnyű véle együtt haladni, szárnyaláshoz gyalogjárás kevés, de elég a nehezteléshez.

Forrás: Nyugat 1937. 5. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00616/19611.htm



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére