1. Éjimajmok (Aotes Humboldt)

A kimondottan nappali állatoknak tekintett majmok között van egy nem, az éjimajmok (Aotes Humb. Nyctipithecus), melynek tagjai éjjel vannak ébren. Azara volt az első természetbuvár, aki a legérdekesebb majmokkal, az éjimajmokkal megismertette a tudományt. Nem sokkal utóbb Humboldt, Rengger, Schomburgk, Bates és mások is foglalkoztak velük. Az éjimajmokat a többi majomtól első pillanatban meg tudjuk különböztetni, annyira jellegzetes a fejük és az arcuk. Fejük kicsi és gömbölyded, szemük valóságos bagolyszem, orruk kevéssé kiugró, széles és nagy, orrlyukaik lefelé nyilnak, füleik kicsinyek. Testük elnyúlt s lágy és laza szőrzet fedi. Farkuk kissé bozontos és a testnél hosszabb. A körmök összenyomottak és hajlottak. Az éjimajmok egyetlen közép-amerikai faj (A. rufipes Scl.) kivételével csak Dél-Amerikában fordulnak elő. Elliot 15 fajt sorol fel.

A közönséges éjimajom vagy mirikina (Aotes trivirgatus Humb.)

Közönséges éjimajom vagy mirikima (Aotes trivirgatus Humb.).

A legismertebb fajt, a közönséges éjimajom vagy mirikinát Müller „macaco de noite”-nevezi. Cingár teste 35 cm hosszú, farkhossza 50 cm. Bundájuk színe felül szürkésbarna, alul többé-kevésbbé vörös; farka vége fekete. Feje tetején három egyenlő szélességű párhuzamos csík van, innen ered latin fajneve. Tarkójától farka tövéig széles, élénk sárgásbarna csík húzódik. Szőre mindenütt finom és lágy tapintású. A mirikina hazája Guayana-tól a felső Amazon vidékén keresztül Peruig terjed. A többi faj is inkább a belső vidékeket kedveli, a keleti részeken nem igen fordul elő.

A vadonban folytatott életmódja még nem egészen ismert. Rengger állítása szerint fákon tölti életét. Táplálékát éjjel szerzi meg, hajnalban valami faoduba bújik, ahol átalussza a nappalt. Rengger emberei egyszer tüzelőfaszedéskor egy fa üregében találtak ilyen majompárt. A felriasztott állatok megkísérelték a menekülést, de a világosság annyira vakította őket, hogy ugrásuk nem volt biztos és bizonytalanul másztak is. Így könnyen elfogták őket, bár éles fogaikkal védekeztek. Fekhelyük levelekkel és mohával volt bélelve, ami arra enged következtetni, hogy állandóan egy helyen élnek és esténként ugyanabba az oduba húzódnak be. Bates szerint „ezek a majmok nappal alszanak ugyan, de a legkisebb zajra felébrednek. Aki a szállásul szolgáló fa mellett elmegy, gyakran meglepődik a csíkos majomcsapat hirtelen megjelenésén”. Rengger vadászai állítják, hogy a mirikina a mi nyarunk idején egy fiat szül. Ezt kezdetben mellén, később hátán hordja. Müller-München kiemeli az éjimajmok erős szagát, amiről más kutatók nem tesznek említést sem szabadon, sem fogságban élő majmokkal kapcsolatban. Két elejtett mirikina sajátos szaga oly erős volt, hogy a buja őserdőben csak ez után a szag után tudta követni a majmokat vivő kísérőjének nyomát. Csodálatot keltő adatot említ Müller az éjimajmok szívós életéről. Egy elejtett mirikina, melynek nézete szerint csak fejét horzsolta a lövés, még rendesen evett. Három nap múlva ölte csak meg. Mikor megnyúzták, látta, hogy az egész koponya össze-vissza repedezett, mint valami cserépfazék s a koponyaüreg és agyvelő vérömléssel volt tele.

A mirikina fiatal korában könnyen megszelidül, az öregebb korban elfogott mindig vad és harapós marad. Napközben hajlékának legsötétebb zugába húzódik és alszik. Alvás közben behúzott végtagokkal és erősen előregörnyedt háttal ül s arcát keresztbefont karjai közé dugja. Ha felkeltik, simogatással és cirógatással kell ébren tartani, különben azonnal elalszik ismét. Erős fényben nem tudja megkülönböztetni a tárgyakat, pupillája is alig látható. Ha sötét helyről hirtelen kerül napfényre, akkor taglejtésével, arckifejezésével és panaszos hangjával árulja el a neki okozott fájdalmat. Amint alkonyodik, felébred, pupillája egyre tágul s mire a teljes sötétség beáll, akkorára nő, hogy a szivárványhártyából alig marad valami. Szeme fénylik, mint a macskáé vagy a bagolyé. Ilyenkor járkálni kezd ketrecében és lesi, hogy mikor kapja meg a táplálékát. Mozdulatai könnyedek, de a sík padlón nem tud elég ügyesen forgolódni, mert hátsó végtagjai hosszabbak. Annál nagyobb mester a fákon való mászkálásban és az ugrásban. Rengger a birtokában levő mirikinát csillagos és holdfényes éjszakákon narancsfákkal beültetett, de körülkerített udvarban néha szabadjára engedte. Vidáman járt ilyenkor fáról-fára és lehetetlen volt éjjel újra megfogni. Csak reggel tudták megközelíteni, mikor a vakító napfény elől a legsűrűbb lomb közé bújt és nyugodtan ült. Éjjeli kóborlásai alatt majdnem mindig elfogott egy, a fán alvó madarat. Más mirikinák a rovarok összefogdosásában tanusítottak nagy ügyességet. A mirikina éjjel sokszor ismétlődő, erős tompa hangot ad, melyet az utazók a jaguár távoli ordításához hasonlítanak. Haragjának valami kereplőszerű „grr, grr” hang a kifejezője.

Érzékszervei közül valószínűleg a fül a legfejlettebb. A legkisebb zaj sem kerüli el figyelmét. Szellemi képességei gyengék. Rengger csak a hím és nőstény között vett észre nagy vonzalmat. De bizonyos feljegyzések szerint a mirikina nagyon szelid lesz. Bates írja: „Mirikinámat láncon kellett tartani s ezért nem nagyon bízott bennem. De láttam olyat, mely szinte gyönyörködtetően szelíd volt. Oly ügyes volt, mint a csuklyásmajom s nagyon örült, ha a házba belépők édesgették. Gazdája heteken át a legnagyobb gyengédséggel kezelte, magához vette éjjel a függő ágyba, nappal pedig keblébe bujtatta. Nyalka termetéért és mozdulataiért, tisztaságáért és főleg megnyerő lényéért mindenki szerette.”

Schomburgk is megismerkedett a guayanai éjimajommal, melyet az indiánok „durukuli”-nak neveznek és háziállatként tartanak. Tapasztalatairól a következőket mondja: „Alighogy besötétedett, kibújik ez a mélyenalvó a vackából és példátlanul élénkké válik. Egyik függő ágyról a másikra ugrik s nyaldossa az alvó emberek kezét és arcát. A föld és az épület legmagasabb gerendája közt minden helyet felkeres és az elmozdítható tárgyakat a legnagyobb összevisszaságban hagyja a padlón. Hátulsó végtagjai jóval hosszabbak, mint az elülsők, ezért kitünően ugrik. Szeme a sötétben jobban világít, mint bármely macskafajé.”

Éjimajmot csak ritkán hoznak élve Európába, akkor is csak egyes példányokat. Állatkertekben, ha néha-néha van is belőle egy példány, csak külön kérésre mutogatják, mert nappal elbújik a szemlélő elől. A berlini állatkertben megfigyelték, hogy az éjimajom a nappali élethez is szoktatható. Valószínűleg azért, mert a látogatók által vert zaj és az ápolók mozgása zavarja nappali álmában. A szerző maga is kapott egyszer ajándékul egy éjimajmot s huzamosabb időn át figyelte. Ez a majom már teljesen szelíd volt, mikor birtokába került, és minden védekezés nélkül tűrte a simogatást. Ládikájából, mely fekhelyül szolgált, nyugodtan ki lehetett venni, hordozni és ismét visszatenni. Általában könnyebb és veszélytelenebb volt a kezelése, mint bármely más majomé, soha nem jött ki a sodrából. Napközben annyira álmos volt, hogy eszméletlennek kellett tekinteni, de annál vidámabb, bájosabb és ügyesebb volt éjjel. Ámde a szerző azt észlelte, hogy nem részesítette előnyben ápolóját, mindenkivel szemben egyformán barátságos, helyesebben szólva, közömbös volt. Ha egyszer felébredt, még az erős gázvilágítás sem zavarta. Úgy tetszett, hogy különös örömet nyujtott neki az élénk mozgás, mert néha negyedórákon át a legcsintalanabb volt s ketrecében inkább nyest módjára ugrált, mint más majmok módjára. Ugrándozása közben fel-felkapott egy darabkát a táplálékából, melyet úgy tartott, mint a mókus, s miközben majszolta, megállt egy pillanatra, de a következő percben folytatta ugrógyakorlatait. Az ő számára a ketrecbe készített madarat szempillantás alatt ragadta meg, egy csikorítással fejébe harapott s kivégezte. Azután lekoppasztotta a tollazat egy részét, ugyanolyan figyelemmel, mint a nappali majmok s legelőször az agyvelőt fogyasztotta el. Az agyvelő után a belső részekre volt étvágya. A madár testének többi részéből kisebb-nagyobb darabokat, nevezetesen a végtagokat, rendesen otthagyta. Némi húst szívesen evett, de sokszor napokig is megelégedett rendes táplálékával, tejben főtt rizzsel és tejben ázott fehérkenyérrel, továbbá gyümölccsel. A tojást sokszor hosszabb ideig görgette játékos kedvében ide-oda; néha el is ejtette, a zörgéstől megijedt, azután lassan közeledett feléje, mintha a kártevést akarta volna megszemlélni, végül kinyalta a tartalmát.