Magtörő (Nucifraga Vieill.)

A magtörő nemzetségbe két faj tartozik, amelyek közül az egyik Európában, a másik Észak-Amerikában honos.

A magtörő (Nucifraga caryocatactes L.)

Magtörő (Nucifraga caryocatactes L.). - Északi szajkó (Cractes infaustus L.).

A magtörőnek Linné által leírt alakja az északi magtörő; ennek teste megnyúlt, nyaka hosszú, feje nagy és lapos csőre hosszú, karcsú, keresztmetszete kerekded, ormója egyenes, vagy alig észrevehetően hajlott, hegyén alacsony, vízszintes, széles ékbe futó; orrlyukait a rövid, sörteszerű, előre irányult tollak egészen befedik, lába meglehetős hosszú és erős, mérsékelten hosszú ujjakkal, melyek erős és észrevehetően hajlott karmokkal fegyverzettek; szárnya közepesen hosszú, kerekded, evezőtollai lényegesen megrövidülők; evezőtollai közül a 4–6-ik a leghosszabb, farka közepes hosszúságú és lekerekített. Tollazata dús és lágy, alapszíne sötétbarna, de minden egyes toll végén tiszta fehér, hosszúkás kerekített folt van, fejetetején és tarkóján azonban foltok nincsenek; evező- és kormánytollai fénylő feketék, utóbbiak hegye fehér; ugyanilyen színűek az alsó farkfedőtollak is. Szeme barna, csőre és lábai feketék. Szibériában és Észak-Amerikában a szibériai magtörő (Nucifraga caryocatactes macrorhynchos Brehm = leptorhynchus) helyettesíti, amelyet sokkal keskenyebb és hegyesebb csőre és szélesebb fehér farkvégi szalaga különböztet meg; ez a fajta ősszel és télen Európában is előfordul.

Téli kalandozásai közben a magtörő különös nehézség nélkül fogható a madarásztanyán vagy felcsalizott hálóban. A kalitkát és fogsági eledelt hamarosan megszokja s bár a húst minden más étellel szemben előnyben részesíti, de azért bármi ehető anyaggal beéri. Mint szobamadár nem kellemes. Esetlenül és kissé rakoncátlanul viselkedik, kalitkájának fából való falait ácsolja és hasogatja és fáradhatatlanul ugrál ágról-ágra. Gyengébb madarakkal nem szabad összezárni, mert öldöklési szenvedélye oly nagy, hogy nehezen tud lemondani azok megtámadásáról. Akkor a legvonzóbb, amikor a diók feltördelésével foglalkozik. Ezeket ügyesen a

lábai közé kapja s rendesen addig forgatja, amíg tompa végük kerül felfelé, ezután gyorsan szétvágja, amikor – Bau közlése szerint – a harkályok kalapálásához hasonló zaj támad.

A magtörő nálunk károssá válhatik; nyári hazájában ellenben hasznot hajt. Főleg a cirbolyafenyő szaporítása körül vannak érdemei és állítólag ő az, aki ott is megtelepíti ezeket a fákat, ahova sem a szél, sem az ember nem tudja eljuttatni azok magvait.

Magyarországon a magtörő – erdei magtörő, mogyorószajkó, havasi szajkó, fenyőszajkó, mogyorótörő szajkó – a magas és legmagasabb hegyvidékek és havasok lakója. Előfordul a nyugati határhegységtől kezdve végig a Kárpátok vonulatának minden alkalmas helyén, továbbá a Likakrbavai hegységben is. Mindenütt állandó madár, amely csak kivételesen szorul le az alacsonyabb fekvésű vidékekre. Az Alföldön igen ritka s ha itt magtörővel találkozunk, az majdnem biztosan szibériai illetőségű vándor.

Fészkelését nálunk Petényi fedezte föl 1843-ban Zólyom mellett, úgyszintén Tiszolc és Pojnik között, amint ezt Csörgey T. által földolgozott hátrahagyott madártani iratai bizonyítják. Ugyanezeket az adatokat ismétli Frivaldszky és Herman Ottó. Sajnos, a tojások a Nemzeti Múzeumban már nincsenek meg.

A magtörőt a magyar madárvédelmi törvény nem védelmezi, mert az erdei magvak pusztításával tényleg megkárosítja az erdőbirtokosokat. Chernel szerint azonban a magvak terjesztésével viszont lényeges hasznot hajt s minthogy nem fészekrabló, azért pusztítása csak ott indokolt, ahol pillanatnyilag helyi károkat okoz. Gazdasági jelentőségének kérdése különben még alapos kutatásokat igényel.

A szibériai magtörő az előbbivel szemben éppen az alacsonyabb vidékeket árasztja el időszakos bevándorlásai alkalmával. Megjelenik a Dunántúlon és Alföldön s a Felvidék és Erdély folyóvölgyeiben is mutatkozik, de mindenütt olyan helyeken, ahol a nálunk honos magtörő nem fordul elő. A magas hegyvidéken a legnagyobb ritkaság. Ez az idegen vándor a viselkedésében is különbözik a nálunk honos magtörőtől, mert rendkívül bizalmas; így nagyon sok áldozatul esik az ú. n. vasárnapi puskásoknak. Nálunk kimutathatólag a következő években voltak ilyen beözönlések: 1834, 1836, 1838, 1844, 1850, 1852, 1855, 1885-1889, 1893-95, 1899, 1900, 1904, 1905, 1911. Ebben az utóbbi esztendőben volt a legnagyobb beözönlés, amikor valósággal elárasztották a Dunántúlt és az Alföldet. Azóta újabb lényegesebb invázió csodálatosképpen nem volt, pedig bajosan maradhatna titokban, mert hiszen ezek a bizalmas, ismeretlen madarak mindenütt rendkívül föltűnnek.

Táplálkozási módjuk is lényegesen eltér a nálunk honos magtörőétől, mert főleg rovarral táplálkozik, azonkívül egyes gazdasági növények magvaival, pl. kendermaggal. Inkább hasznosnak kell tehát minősítenünk ezt a vendégmadarat, – bár őt se védi a madárvédelmi törvény – amely megérdemli a kíméletet.

Újabb megjelenéséről a tudomány érdekében hírt kell adni illetékes helyre, hogy a beözönlés adatait a jövő kutatás számára megőrizze és annak jelen tanulságait levonhassa.

Chernel 1918-ban kiadott névjegyzékében a magyar madarak között szerepel a kárpáti magtörő (Nucifraga canyocatactes relicta Reichw.). Hartert ezt az alfajt nem ismeri el, tüzetesebb vizsgálatok még hiányzanak, így ezt a formát egyelőre törölni kell a magyar madarak sorából.