Gébics (Lanius L.)

Ez a nemzetség foglalja magában az alcsalád legtöbb tagját: körülbelül 70 fajt. Jellemzi őket a középhosszú, nagyon erős, oldalt összenyomott, ormán majdnem egyenes, végén kampósan le- és áthajlított és élesszögletű foggal fegyverzett csőr.

A nagy őrgébics (Lanius excubitor L.)

Nagy őrgébics (Lanius excubitor L.). - Tövisszúró gébics (Lanius collurio L.).

A nemzetség legméltóbb képviselője. Tollazata a háti oldalon egy hosszú fehér vállfolt kivételével egyenletesen világos hamúszürke. Alul tiszta fehér. Szemén széles fekete, fehérrel szegélyezett kantársáv vonul keresztül. Az elsőrendű evezők alsó tőfele, a másodrendű evezők töve, a vállevezők hegye és belső zászlója fehér, a szárny többi része fekete, az elsőrendű fedőtollak szintén feketék. Farkának két középső tolla fekete; a többi tollnál ez a szín mindinkább eltűnik, és a tiszta fehér szín válik uralkodóvá; az ötödik külső farktoll a belső zászló közepén levő nagy fekete folt kivételével, úgyszintén a hatodik legkülső farktoll egy fekete gerincsáv kivételével egészen fehér. Szeme barna, csőre fekete, lába ólomszürke.

A nagy őrgébicsnek Európában több alfaja él. Nálunk leggyakrabban szeptembertől-novemberig, és februártól-áprilisig látható, mert akkor kóborol, és olyan vidékeken is mutatkozik, hol máskor egyébként meg nem figyelhető.

Fogságban az őrgébics, főleg a fészekből szedett és felnevelt fiatal madár, csakhamar megszelídül, gazdáját jól ismeri és mindekkor örvendő szóval köszönti, fura nótáit nagy kitartással adja elő, de emellett nagyon összeférhetlennek mutatkozik. Régente mint sólymász-madár is szerepelt és kisebb madarak pedzésére tanították be, de tulajdonképpen csak a sólymok elfogásánál használták, melyeknek közeledtét sajátságos viselkedésével előre szokta jelezni.

A nagy őrgébics magyar népies nevei ugyanazok, mint a kis őrgébicséi, mert a nép nem különbözteti meg egymástól ezt a két külsőleg is hasonló fajt. Hívják ennélfogva ezt is bábaszarkának, szarkagábornak, szarkabojtorjánnak stb. Magyarországon mindenütt előfordul, de tulajdonképpen sehol se gyakori. Legnagyobb számban Erdélyben fordul elő, ahol elég gyakori fészkelő madár, míg az Alföldön túlnyomóan téli vendég, amely novembertől-áprilisig szokott itt tartózkodni. Szórványosan fészkel az Alföldön is, sőt a Dunántúlon is akadtak fészkelők. Általános szabály az, hogy keletről nyugat felé fokozatosan ritkul.

Egyik válfajánál a szárny fehér tükörfoltja csak az elsőrendű evezők tövére szorítkozik. Ezt régebben külön alfajnak, sőt külön fajnak nevezték. A magyar madártani irodalomban is szerepel mint Lanius major Gm. Az újabb kutatók, főleg Hartert, nem tekintik alfajnak.

A nagy őrgébics rendkívül káros madár, melynek Chernel szerint főleg a cinegék esnek áldozatul. Igaz, hogy káros rovarokat és egereket is pusztít, de ezzel kártételeit alig teheti jóvá. Éppen ezért a magyar madárvédelmi törvény nem helyezi védelem alá. Habár egyes esetekben érzékeny károkat is okoz és a madárbarátot a hasznos apró madarak fogásával maga ellen bőszíti, aránylag csekély állománya folytán számottevő kárt nem csinálhat s ezért alkalomadtán kegyelmet is adhatunk ennek a rendkívül ügyes, vakmerő rablónak.

A keleti őrgébics (Lanius escubitor’ mollis Eversm.)

Szibériában a Kamcsatka-félszigettől a Jeniszei folyó alsó határáig terjedőleg költ, és alkalomadtán kelet-Németországba és Helgolandba is elkóborol. A főfajtól, az excubitortól abban különbözik, hogy a szárny egyszerűbb fehér tükre csak a 2–10. elsőrendű evezőkre terjed, de hiányzik a fehér szín a másodrendű evezőkön; külömbözik továbbá a másodrendű evezők fehér végszegésében, s szélső farktollak külső zászlójának fehér színe által, továbbá, hogy a fehér rajzolat a farkon általában véve nagyobb kiterjedésű. Nem tévesztendő össze a Lanius excubitor major Pall. néven ismert varietással.

A Homeyer-féle Őrgébics (Lanius excubitor homeyeri Cab.)

Romániában, Bulgáriában, az alsó Volga vidékén, Dél-Oroszországban egészen a nyugatszibériai steppékig fordul elő, de már Németországban is megkerült. Felül világosabb, mint a főfaj, fehér szárnytükre sokkal nagyobb kiterjedésű, homloka, szemöldökíve és farcsíkja fehér, és farkán általában véve sok a fehérség.

A Homeyer-féle őrgébicset Magyarországnak csak egyetlenegy pontjáról mutatták ki eddig és pedig Nagyenyedről, ahol félszázadon át működött Magyarország egyik legkiválóbb úttörő ornithológusa, Csató János. 1884 április 13-án lőtte az első példányt, majd szeptember 10-én a másodikat, 1887 április 11-én a harmadikat. 1889 április 23-án fészkét is találta, amelyet az egyik anyamadárral és fiókával együtt a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. Ugyanitt van egy 1898 április 10-én Nagyenyeden szedett fészekalja tojás is.

Hartert szerint nagyon vigyázni kell az erre a fajra vonatkozó megfigyelési adatoknál, mert az őrgébics világosabb példányait nagyon nehéz megkülönböztetni a Homeyer-féle őrgébicstől. Erdély mindenesetre a leginkább nyugat felé előretolt fészkelő terület, a honnan esetleg nagyon ritkán ellátogathat a magyar Alföldre is.

A déli őrgébics (Lanius excubitor meridionalis Temm.)

Felül mély hamuszürke, illetve sötét ólomszürke, tehát sötétebb mint a nagy őrgébics. Alul világos borvörös, a fej oldalai, álla és torka, valamint az alsó farkfedői fehérek. A fekete szemsáv felül keskeny fehér szegéllyel bír. Evezőtollai feketék.

A déli őrgébics Magyarországon nem fordul elő. Rössler Eszék és a tengerparti Zengg vidékén vélte megtalálni, de Brusin a horvát ornithológus kimutatta, hogy a meghatározás téves volt, tehát ezt a fajt a magyar ornisból törölni kellett.

A kis őrgébics (Lanius minor Gm.)

A gébics nem egyik legszebb faja. Közép-Európa sík területein oly helyeken fordul elő, hol lombos erdők uralkodnak. Tollazata felül világos hamuszürke, alul fehér, mellén rózsaszínnel futtatva. Homloka és szemsávja, valamint a kivételesen csak 10 elsőrendű evezőt számláló szárnyai feketék, kivéve az 1–9-ik evező tőfelére terjedő fehér foltot, valamint a másodrendű evezők keskeny fehér végszegélyét. A 4 középső kormánytoll szintén fekete, az utánakövetkezők majdnem félig fehérek, a többieken a sötét tollgerinc mellett a belső zászlón már csak egy fekete folt látható, a külsők tiszta fehérek. Szeme barná, csőre fekete, lába szürkés.

Tavasszal visszatérő költöző madarak között a kis őrgébics a legkésőbben érkezők közé tartozik. Egyenként jelenik meg május elején. Őszi elvonulását madarunk a költözők között úgyszólván legkorábban, rendesen már késő nyáron, augusztus vége felé családostól kezdi meg.

Az összes megfigyelők megegyeznek abban, hogy a kis őrgébics nemének legkedvesebb és legjámborabb tagjai közé tartozik.

A kis őrgébics ellenségei a héják és karvalyok, amelyek üldözik őket, a hollók, varjak és szarkák pedig a szülők minden bátorsága dacára is gyakran elpusztítják a költést. Aki megismerte ezt a szép és hasznos gébicset, nem fogja üldözni, hanem legfeljebb csak a kalitka számára fogja el. Az elfogott és kalitkában tartott kis őrgébicsek szépségükkel és utánzóképességükkel szereznek örömet a madárkedvelőknek.

Magyarországon a kis őrgébics elég gyakori, főleg az alacsonyabb fekvésű területeken. Előfordulása középpontjának az Alföldet tekinthetjük, ahol minden valamire való ligetben, főleg az ákácosokban tanyázik egy-két pár. Utak mentén, de főleg a házak táján, kertekben telepszik meg. A tanyák körül nagyon szívesen látott madár, mert bátran üldözi a nagyobb ragadozókat és ezáltal sokszor megmenti a baromfiudvart azok vészes látogatásától. Hogy a nép mennyire ismeri, azt bizonyítja számos népies neve: bábaszarka, szőri szarka, szarkagábor, fejesgébics, szarkakergető, szarkacsettegtető, szarkabojtorján, gábos, stb.

A kis őrgébics nálunk vonuló madár, amely aránylag későn érkezik. Kivételesen már április 20. körül is látható, de java részük csak május első napjaiban tér vissza. Ősszel nagyon korán távozik. Augusztus végével már a legtöbb elvonult s szeptember elején túl már ritkaság.

Gazdasági jelentősége tulajdonképpen nem számottevő, mert bár szinte kizárólagosan rovarokkal táplálkozik s így ezért hasznos, azonban nem fordul elő olyan mennyiségben, hogy gazdaságilag jelentősebb szerepet játszhatna. Mint útmenti fasoraink, kertjeink egyik dísze és megelevenítője, különösen az Alföldön föltétlenül védeni és kímélni kell még akkor is, ha közbe-közbe valami kártételen érjük.

A tövisszúró gébics (Lanius collurio L.)

Nagy őrgébics (Lanius excubitor L.). - Tövisszúró gébics (Lanius collurio L.).

A középeurópai gébicsek között a legismertebb. Feje, hátsónyaka, farcsíkja és farkfedői világos hamuszürkék; többi felsőrésze szép barnásvörös; a keskeny homlokszegély, és a felül-alul fehéren szegélyezett szemsáv fekete; pofája, álla, torka és alsó farkfedői fehérek; többi alsórésze halvány rózsaszínű, első- és másodrendű evezői barnás szürkésfeketék, keskeny világosbarna szegéssel; a harmadrendű evezők majdnem teljesen rozsdavörösek; a másodrendű evezők tövén kicsiny világos foltocska van, mely azonban csak a kiterjesztett szárnyon mutat látható sávot; a fark középtollai barnásfeketék, a következőknek a töve, a legkülsőknek pedig tőfele háromnegyed részben fehér, és csak a végük fekete. Szeme barna, csőre fekete, lába szürkésfekete. Habár a tövisszúró gébics főtáplálékát rovarok, nevezetesen bogarak, sáskák, tücskök, lepkék s közben a hernyók alkotják s mindezeket akkor is buzgón üldözi és megöli, mikor már jól van lakva, mégis szemet vet mindarra a kistermetű gerinces állatra, amellyel meg tud birkózni. Egereket, gyengébb madarakat, gyíkokat és békákat is fogdos. Dietzel egyízben megfigyelte a tövisszúró gébics és egy középnagyságú gyík között lefolyt harcot.

A legnagyobb pusztítást a kertek és ligetek énekesei között végzi a tövisszúró gébics, amikor is igen kártékonnyá válik. Ahol megtelepszik egy tövisszúró-pár, onnan lassanként eltűnnek az összes poszáták, füzikék, rozsdafarkuak, fülemilék, légykapók, sőt az apróbb odulakók is. Ezek az örökösen fenyegető veszély miatt csakhamar elhagyják a vidéket, ha ugyan a gébics már előbb meg nem támadta, el nem ragadta és fel nem falta őket.

Az összes gébicsek között a tövisszurónak van legnagyobb mértékben az a szokása, hogy minden elfogott zsákmányát elfogyasztás előtt tövisre vagy valami hegyes ágra szúrja. Az apró békák, melyek gyakran akadnak közöttük, Naumann szerint mindenkor különös módon: szájukon keresztül vannak tövisre tűzve.

Fogságban a tövisszúró gébics csakis jó ápolás mellett marad néhány évig életben. Ha fészekből szedve sikerül felnevelni, akkor a legszeretetreméltóbb madarak egyike. Más madarakkal ez a gyilkos természetű jószág éppoly kevéssé fér meg, mint családjának bármely más tagjával. A társaskalitkában még a nálánál kétszer akkora madarakat is megtámadja, s a magukat erejük teljes megfeszítésével védelmező rigókat és seregélyeket is halálra kínozza.

Magyarországon széltében előforduló gyakori madár, amely a hegyvidékeken is jó magasra fölhatol. Lényegesen nagyobb számban fordul elő, mint a kis őrgébics, amely esetleg az Alföld egyes tájain gyakoribb, de viszont sokkal kényesebb igényű a tartózkodási hely tekintetében, mint a tövisszúró. Népies nevei: vasfejű, vasfejű gábor, vasfejű gaborján, nagyképű gábor, török veréb, csettegtető. Vonuló madár, amely szintén elég későn érkezik, javarészben még az Alföldön is csak május elején, míg az északibb és magasabb vidékeken sokszor még május 15-én se látható. Ősszel az öregek szintén korán vonulnak el, a fiatalok azonban sokszor még október 20 körül is itt tanyáznak s ezzel szintén igen érdekes problémát szolgáltatnak a visszavonulási kutatásnak, mert hiszen kétségtelen, hogy szülői vezetés nélkül kénytelenek megtenni az ismeretlen téli szállóba vezető utat.

Főleg rovarokkal táplálkozik, de minthogy a közelében levő madárfészkeket is kíméletlenül kifosztja, azért pl. madárvédelmi telepeken bajosan tűrhető. A törvény nem is veszi védelmébe. Okkal-móddal azonban elkerülhetjük tömegesebb pusztítását, különösen madárszegény vidékeken, ahol kárt nem igen tud tenni. Mint mesteri énekes, amely a fülemile dalát is utánozni tudja, szintén sok barátot szerez magának.

A vörösfejű gébics (Lanius senator L.)

Vörösfejű gébics (Lanius senator L.).
Álarcos gébics (Lanius nubicus Licht.).
Csagra (Maloconotus erythropterus Shaw.).

Ez a negyedik gébicsfaj, amely Közép-Európában előfordul. Homloka, fejeleje, oldalnyaksávban folytatódó széles szemsávja, dolmánya, szárnya és farka fekete. Fejteteje és nyaktöve rozsdavörösbarna, egy folt a homlok oldalán, egy kisebb folt a szem mögött, válla, farcsíkja és felső farkfedői, valamint az összes alsórészei, az elsőrendű evezők töve, a másodrendű evezők s az elsőrendű szárnyfedők végei, továbbá a négy külső kormánytoll tőfelől levő harmada és csúcsa fehér.

Viselkedésében és szokásaiban leginkább a tövisszúrógébicshez hasonlít, de nem annyira ragadozó természetű, mint amaz, dacára annak, hogy a kisebb gerinceseket éppoly kevéssé veti meg és hagyja bántatlanul, mint a tövisszúró. Főtápláléka a rovar, de a madárfészkeket ugyanazzal a kegyetlenséggel fosztja ki, mint a vérengző rokona. A vörösfejű gébics szintén az utánzó, úgynevezett „gúnymadarak”-hoz tartozik, minthogy a tartózkodási helye környékén lakó madarak hangjait a megtévesztésig hűen utánozza, különös módon összezagyválja, és ezzel olyan „zeneművet” komponál össze, melyet egyes madárkedvelők elragadónak találnak. Ezért meglehetős gyakran tartják kalitkában, és kisebb-nagyobb utánzó képessége szerint többre vagy kevesebbre értékelik. Rendes szólása kerregő: „cserekekeg, krekegegeg.”

A vörösfejű gébics előfordulása Magyarországon, elterjedésének ezen az északkeleti határterületén, rendkívül sajátságos. Alig van olyan vidék, ahol, ha nem is állandóan, de legalább nagyobb időközökben újra elő ne fordulna, egyébként olyan, mint a meteor, egyszer megjelenik, aztán soha többé. De miként a hulló csillagok is az égboltozatnak csak bizonyos tájékáról szoktak kirajzani, úgy a vörösfejű gébics is csak bizonyos területeken bukkanik fel és pedig a Dunántúlon és Felső-Magyarország dombos vidékén.

A Dunántúlon, amelyhez a budai hegyvidéket is bele kell sorolnunk, figyelték meg először. Kornhuber, aki a ritkább fajokra vonatkozó adatokat Petényitől kapta közvetlenül annak halála előtt, azt állítja, hogy Petényi a Svábhegyen megfigyelte. Minthogy Petényi, aki élete vége felé súlyos beteg volt, ezt a megfigyelését nem publikálta, azért ez a megfigyelés 1855-ben történhetett. Ugyanitt figyelte meg az 1860-as években Frivaldszky Imre. Ezután nagy szünet után 1912-ben Cerva Frigyes kapott egy példányt Budakeszi vidékéről s 1924 április 30-án és május 11-én Warga Kálmán figyelt meg egy-egy példányt a budapesti Városligetben.

Ezek a budapesti adatok valósággal a fényszóró erejével világítják meg a vörösfejű gébics magyarországi előfordulási viszonyait. Amilyen a budapesti előfordulása, ugyanolyan a már említett két nagyobb területen.

Bizonyosra vehető, hogy a Dunántúlon is otthonos volt régebben, de nem volt hozzáértő ornithológus, aki előfordulását megállapíthatta volna. Az osztrák Seidensacher 1863 május 1-én egy párt figyelt meg a horvátországi Moslavicán, amely a Dunántúllal voltaképpen azonos területet alkot. Kőszegen már az 1870-es években figyelte meg Chernel Kálmán, majd utána fia Chernel István, hírneves ornithológusunk 1882-ben Csabrendeken, Veszprém megyében fedezte fel újra. Kőszegen még egyszer sikerült találkozni vele, 1894-ben, amikor a szomszédságában levő Tömördön Chernel István fészkelve találta. Azóta Kőszegen még 1900 körül fordult elő, többé soha s ezt azért akarom különösen is kiemelni, mert ez a vidék azóta – hogy úgy mondjam – állandó ornithológiai felügyelet alatt állott, hosszú időn át Chernel István, majd utána özvegye részéről, úgy hogyha itt újból mutatkozott volna, okvetlenül észrevették volna.

Az első fészkelést Molnár Lajos állapította meg a vasmegyei Hidashollóson, ahol azonkívül előfordult 1894-ben, sőt 1897-ben újra fészkelt.

1896-ban Szabó György Doba, veszprémmegyei községben figyelt meg egy párt augusztus havában, amely bizonyára fészkelt ott abban az esztendőben.

Egyik legbiztosabb előfordulási helye a Dunántúlon Sopron környéke, ahol 1896-ban Fászl István figyelte meg május 26-án és augusztus 18-án, ahol tehát bizonyára szintén fészkelt. Előfordult itt 1898 május 7-én, majd 1899-ben gyüjtötte Csörgey Titusz, 1911-ben pedig Szabó György talált a pócsi dombon egy egész családot. Állítólag mostanában is állandó fészkelő.

A Dunántúlról még a következő megfigyeléseink vannak: Chernel Nemescsoó mellett és Kőszegfalván látta, 1905 május 20-án Barthos Gyula Iharosberényben találta, Külley János 1909 május 10-én és 1912 május 2-án Zalagógánfán, Bessenyey István 1919 június 25-én a veszprémmegyei Dégen egy párt, 1927 július 14-én egy párt lőtt Mártonffy Dénes Bábolnán, 1928-ban fészkelt Csákváron Nagy József szerint.

Nagy József már 1861-ben megjelent művében említi Nyitra vidékéről, Brusek pedig Pádáron, Gömör megyében, 1868 május havában gyüjtött egy példányt. Chernel szerint 1888-ban Nyitra mellett lőttek egy példányt Malesevics Emil pedig 1891-ben Losoncról jelzi előfordulását, 1894-ben Kosotka László a nógrádmegyei Gácson találta fészkelve és pedig oly mennyiségben, hogy 10 példányt gyüjtött a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ugyanitt előfordult 1895 július havában és 1896 április 30-án. 1896 nyarán Warga Kálmán Privigyén talált egy fészkelő párt. Azóta többé nem jelezték Felső-Magyarországból egészen 1926-ig, amikor Mauks Károly talált egy fészkelő párt Diósgyőr mellett a Ládi erdőben. Ugyanott 1928-ban fészkelt 2 pár. Legújabban 1929 április 26-án Óverbászon, Bács-Bodrog megyében is előkerült.

A tengerparton, úgy látszik, évenként fordul elő, mert Marek Zengg vidékén 1901 és 1905 minden évszakában látta.

A vörösfejű gébics nálunk vonuló madár, amely elég későn érkezik, többnyire csak április végén, május elején. Gazdasági jelentősége nincs, mert oly gyér számban fordul elő, hogy sehol lényeges kárt nem tud okozni. Mindazonáltal a magyar madárvédelmi törvény nem intézkedik a védelméről, holott mint a magyar ornisznak kiválóan érdekes tagja, valósággal mint természeti emlék is, nagyon megérdemli a védelmet. Sajátságos előfordulási viszonyainak további vizsgálata céljából kívánatos, ha minden egyes előfordulást az illetékes madártani kutató intézetek tudomására juttatunk.

Az álarcos gébics (Lanius nabicus Licht.)

Vörösfejű gébics (Lanius senator L.). - Álarcos gébics (Lanius nubicus Licht.). - Csagra (Maloconotus erythropterus Shaw.).

A vörösfejű gébics mellett Görögországban, de sokkal gyakrabban Egyiptomban és Nubiában fordul elő. Háti oldala, szemsávja, szárnya és farka kékesfekete, alul rozsdasárgás, oldala rozsdavörös, homloka, szemöldökíve, válla, torka, farcsíkja, elsőrendű evezőinek a töve, a másodrendű evezők hegye, és a nagy evezők kis fedőinek végszegélye fehér. Középső hat kormánytolla egészen fekete, a legszélsők tisztafehérek fekete szárral, a többi farktoll félig fekete, félig fehér. Szeme barna, csőre és lába fekete. Miként rokonainak nótája, úgy ez is jobbadán más madaraktól van kölcsönvéve, tehát változatosabb vagy egyhangúbb, aszerint, amint lakóhelye környékén több vagy kevesebb éneklő madárfaj tartózkodik. Ez a gébics nem annyira ragadozó természetű, mint rokonai és megelégszik mindenféle rovarral.

A homokszínű gébics (Lanius isabellinus Hempr.-Ehrbg.)

Ez a gébicsfaj Hartert szerint a sanius cristatus L. fajnak csak alfaja volna. Egy ízben Helgolandon lett elejtve. Mint fészkelő madár Turkesztánban, és Dél-Szibériában Alakultól az Amur-tartományokig terjedő területen él. Perzsiában, Indiában, Afganisztánban, Arábiában és Kelet-Afrikában tölti a telet. Felül fakó vörösesbarnás, kantárkörnyéke fekete; homloka, fej eleje és széles szemöldöke fehér; hasioldalának közepéig szép vöröses izabellaszínű; evező és fedőtollai feketésbarnák; másodrendű evezői kívül rozsdabarnával szegélyezettek; kormánytollai fénytelen matt rozsdavörösek, a két középső farktoll barna, a szélsők hegye keskeny fakófehér szegéssel. Szeme barna, csőre és lába fekete.