3. Selyemmajmok (Callithrix Erxl.)

[Régi neve: Hapale.]

A selyemmajmok neme (Callithrix) arról ismerhető fel, hogy fülük előtt és fülükön kisebb-nagyobb szőrpamat látható. Fülkagylójuknak rendesen a széle szőrös.

A közönséges vagy fehér selyemmajom (Callithrix jacchus L.)

Hazájában szaguin, uisztiti és marmozet néven ismerik. Hossza 22–27 cm, farka 30–35 cm hosszú, a középnagyságú karmosmajmok közé tartozik. Szép külsejű; testét hosszúszőrű lágy bunda fedi, melyben a fekete, fehér és rozsdaszín sajátságos elosztása látható. A szőr ugyanis tövénél feketés, azután rozsdaszínű, majd ismét fekete, vége pedig fehéres. Háta elején a rozsdás árnyalat az uralkodó szín, míg hátrafelé fekete és fehérszínű keskeny és hullámos keresztcsíkok váltakoznak. Az alsó testet és végtagokat fedő szőrök hegye szürkésfehér, amiért itt a fehér az uralkodó szín. Farka alapszíne fekete s mintegy 20 keskeny fehér gyűrű tarkítja. A fark hegye fehér. Feje sötétbarna színű, a homlokot háromszögű fehér folt, a fület pedig csillogó, fehérszínű, hátra és felfelé álló bóbita díszíti. Az arc sötét hússzínű gyér fehéres szőrökkel.

1. Közönséges selyemmajom (Callithrix jacchus L.). 2. Ezüstmajom (Callithrix argentate L.). 3. Fekete selyemmajom (Callithrix penicillata E. Geoffr.).

A fekete selyemmajom (Callithrix penicillata E. Geoffr.)

Majdnem olyan gyakori, mint az előbbi, nagysága is megközelítőleg ugyanakkora. Színük is hasonló. Homlokán kerek folt van és a rövid szőrökkel borított arc színe fehér. A fülén levő bóbita hosszabb és hegyesebb s lefelé ívelt, színe barnásfekete. Feje, tarkója, valamint gallérszerűen elválasztott felső és alsó nyaka ugyancsak barnásfekete. Bundájának többi része vörösesszürke, mert a tőben sötétszürke szőr középen halványvörös, hegyén pedig fehér. Keze és lába világosszürke, néha sötétbarna. A fark gyűrűi felváltva szürkék és szennyes-fehérek.

A törpe selyemmajom (Callitrix pygmaea Spix)

Az összes majmok között talán ez a legkisebb; az állat nem hosszabb 32 cm-nél, aminek fele a fark hossza. Bundája felül és kívül agyagsárga, feketén tarkázva, lábai vörösessárgák. Hátán, az oldalon, illetve combon végződő sötét csíkok futnak keresztben. Farkán gyűrűk vannak, de ezek nem élesen elhatároltak. A szőrszálak töve fekete, közepe vörösessárga, hegyefelé feketés, majd fehér. Ezt a takaros kis teremtést Spix fedezte fel Braziliában, az Amazon partján, Tabatinga mellett.

Az ezüstmajom (Callithrix argentata L.)

Átmeneti faj annyiban, hogy alsó szemfogai hosszabbak, miáltal közelebb áll a karmosmajmok másik, nagyobb csoportjához. A legszebb majmok közül való. Bates szerint csak mintegy 42–45 cm hosszúra nő meg, ebből is 25 cm esik a fark hosszára. Hosszú, selymes szőre ezüstszínű, farka fekete és nem fényes, arca hússzínű és csupasz.

Ezüstmajom

Bates írja róla: „A kis ezüstmajom egyike a legritkábban előforduló amerikai majmoknak. Valószínű, hogy csak Cameta táján él; másutt nem láttam. Cametában három példányt láttam egy kakaoültetvényben; olyanok voltak, mint kis fehér macskák... Később alkalmam volt egy fogságba jutott ezüstmajmot megfigyelni; megtudtam, hogy szépsége miatt igen becsülik. Az említett fogoly félénk és érzékeny kis teremtés volt. Tulajdonosnője állandóan keblén hordta és semmi kincsért oda nem adta volna, annyira szerette. A kedves kis majom úrnője ajkáról vette el a táplálékot. Úrnője úgy becézhette, ahogy akarta, de idegen nem is közeledhetett feléje. Ha valaki meg akarta simogatni, meghökkent, egész testében remegett, fogai vacogtak s közben félelemtől remegő hangot adott. Fekete szemét állandóan a feléje közeledő idegenre szegezte. Európai állatpiacokon igen ritka az ezüstmajom.

A selyemmajmok életmódja

A fehér selyemmajom, Wied herceg szerint, Bahia város közvetlen közelében fordul elő s néha megfordul azokban az ültetvényekben, melyek a szomszédos bokros erdők szélén fekszenek. A fekete selyemmajom a keleti partvidéknek a 14. és 17. fokok közé eső erdőségeiben tartózkodik. Mindkét faj egy vagy két családból álló csapatokban, tehát 3–8-asával vonul ide-oda. Közben állandóan vékony, fütyülő vagy madárcsicsergésre emlékeztető hangot hallatnak. Táplálékuk a gyümölcs, különösen a banán, amihez még rovarok, pókok és más hasonló állati táplálék járul. Napközben állandóan mozognak. Éjjel pihennek. Alváskor összekuporodnak és fejüket farkukkal takarják be. A nőstény több fiat szül, de rendesen csak egyet tud felnevelni. Ezt a szokott módon hordozza magával.

A selyemmajmokból több kerül Európába, mint családjuknak bármely más fajából. Már Amerika felfedezése óta ismerik és szelidítik őket. Jól táplálhatók gyümölccsel, főzelékfélékkel, rovarokkal, csigákkal és hússal. Állandó gondozójuk iránt hamarosan bizalmasokká válnak. Idegennel szemben ingerlékenyek és gyanakvók. Bosszúságukat fütyülő hanggal fejezi ki. Öregebb korban elfogottak kezdetben meglehetősen vadak, a feléjük közeledőre rákiáltanak és elég soká tart, míg meg lehet őket símogatni. De ha egyszer megszelidültek, megbarátkoznak még a háziállatokkal is, nemcsak az emberrel. Különösen a játékoskedvű macskát kedvelik; még mellé is fekszenek, valószínűleg azért, mert jól esik nekik a macska testének melege. A hideget nem szeretik, védekeznek is ellene gondosan, amennyiben a feléjük nyujtott rongyokat ketrecük egyik sarkában összehordják és úgy, ahogy, beburkolóznak.

Párisban egy ilyen majompárnak három fia született, két nőstény és egy hím. Az újszülöttek láttak és szürkés szőr fedte testüket. Rögtön anyjukhoz húzódtak és elbújtak annak szőrzetében. De mielőtt még szopni kezdtek, az anya egyiknek fejét leharapta és felfalta fiát. Amint a másik kettő az emlőkön jóllakott, gondjaiba vette őket. A majom-apa hasonlóképpen cselekedett. Amikor az anya a kicsinyek hordozásában elfáradt, falhoz dörgölőzve rázta le terhét, az apa pedig rögtön hátára vette őket. Az is előfordult, hogy az anya panaszos hangokat adva közeledett párjához, mintha csak kérte volna, hogy könnyítsen terhén. A hím akkor késznek mutatkozott a kívánság teljesítésére. A hím éppen úgy hordozta fiait, mint a nőstény: hol a hátán, hol a mellén és addig tartotta őket magánál, míg a szoptatás ideje elérkezett. Úgy látszott, hogy az anya nem viselte annyira szíven fiainak sorsát, mint az apa s talán ez volt az oka annak, hogy a csemeték hamar elpusztultak. Ugyanis pár hét mulva egyre gyakrabban fáradt el az anya a majomcsecsemők hordozásában, s végül a kifáradt apa sem vállalta a dajkaszerepet. A kicsinyek erre a ketrec tetejére másztak. Amikor nem tudtak lejönni, segítségért kiáltottak. Atyjuk hébe-hóba csak segített nekik, de azért sokszor nem hallgatták meg a szülők a fiatalok segélykérését, úgyhogy az ápolóknak kellett segélyt nyujtani. A selyemmajom terhessége, miként az alábbiakból is kitűnik, nem tart három és fél hónapnál tovább. Európában már többször hozott a világra fiatalokat, még Szentpétervárott is, és igen kedvezőtlen körülmények között. A selyemmajmokat igen hűvös őszi és tavaszi időben fűtetlen helyiségben tartották, ahol semmiféle szabadságot sem élveztek; mindamellett két év alatt háromszor szültek és kevésbbé gondos ápolás mellett is felnevelték kicsinyeiket. Ezt a tudósítást Pallas természetbúvárnak köszönjük, aki egyidejűleg érdekes adatokkal szolgált a selyemmajmoknak fogságban tapasztalt viselkedéséről. Megfigyeléseit kivonatosan a következőkben ismertetjük:

A szaguin úgyszólván sokkal kevésbbé majom, mint a nagyobb fajok. Olykor, különösen mikor jóllakott és sütkérezni óhajt, igen lomha és játszótársai között, a ketrec drótján csüngve, órák hosszat csendben marad. Mászkál minden irányban, sokszor fejjel lefelé. Néha csak hátsó végtagjaival kapaszkodik, úgy lóg lefelé vagy pedig mellső végtagjaival fogódzik és nyujtózkodik, mint a lusta ember. A játszótársak napsütésben majommódon, mellső végtagjaikkal és fogaikkal tisztogatják egymást. Majd egymás mellett csüngenek a rácson, majd pedig földön fekve, háton elnyujtózva. A tisztogatás műveletét csicsergésszerű vagy turbékolásszerű hanggal kísérik. Ugyancsak turbékoló hangot adva vonulnak a ketrecük melletti, pusztán szalmával bélelt kis kunyhóba, ahol összebújnak. Ez majdnem pontosan este hat órakor történik és reggel 6–7 óra előtt nem mutatkoznak; hangjuk sem hallható. Csak ritkán történt meg, hogy az alvás ideje alatt egyik-másik előbujt szükségletének elvégzésére, mert fekvőhelyüket nem piszkítják be.

Megszokott turbékoló hangjukon kívül néha olyanféle hangot is hallatnak, mely erősebben hangzik és olyan, mintha csak francia nevüket ejtenék ki: „uisztiti.” Ezt a hangot akkor adják, néha többször egymás után is, ha valami falatra lesznek figyelmesek. Ha jóllakva pihentek vagy napoztak, az öregebbek, olykor egész szájukat kitátva, fület harsogtató éles, fütyülő-hangot adtak. Ilyenkor hiába ijesztették őket, hiába kiáltottak rájuk, ők tovább fütyültek. Ha valami szokatlant láttak, kutyát vagy varjút, akkor szaggatott cserregésben törtek ki, majdnem úgy, mint a szarka. Fejüket behúzták és felső testüket ide-oda mozgatták, mint a lesben álló ember, aki jó kilátást keres. Az öreg hímek még valami csikorgásszerű és röfögésszerű hangot is adtak, ha bosszantották őket vagy ha messziről valami falatot mutattak nekik, melyet nem kaptak meg. E mellett még hosszúra nyúlt az orruk, mint másfajta, felingerelt majomé, szokatlan módon dadogtak és iparkodtak a békebontót mellső lábaikkal összekarmolni. De csakhamar félénkekké váltak, ha valaki elkapta lábukat és a ketrecen kívül szorosan fogta. Majdnem ugyanolyan csikorgó hangot adtak az azon nyáron született kicsinyek is, mikor egymásközt vagy az öregekkel valami jó falaton civódtak. Ilyenkor az öregek, ha a rövidebbet húzták, macskanyávogásra emlékeztető hangot adtak.

Ezek a majmok minden táplálékot szájukkal fognak meg, mert mellső végtagjaik hüvelykujja nem hajlítható a többi ujjal szembe. Ezért van az, hogy a ketrecen kívül levő falatot csak ügyetlenül tudják megfogni. Ha a falat akkora, hogy egyszerre nem tudják bekapni, akkor a négy behajlítható ujjal a tenyérhez szorítva tartják, mint a mókus. Hátulsó végtagjaikon azonban az erősebb és hosszúkörmű öregujj igen alkalmas a fogásra. Mikor isznak, mind a négy végtagjukra támaszkodnak s testüket vagy összehúzzák, vagy pedig kinyújtóznak és vagy felnyalják a vizet, mint a macska, vagy pedig szürcsölik. Így ették meg a tejben áztatott kenyeret is. Nagyon mohón ették a cukrot, melyet tompa fogaikkal igen szaporán rágtak meg, holott máskor, legnagyobb mérgükben sem martak mélyebbre, csak éppen a bőrt sértették meg. Nagyon sóvárogtak legyek, lepkék és pókok után. Minden más táplálékban mértéket tartottak. Ízlésük egyénenként különböző: ami egyiknek nagyon ízlett, ahhoz mások nem is nyúltak.

Reggel igen piszkos volt valamennyi, mert az éj folyamán felgyülemlett vizeletet és sárt sokszor néhány méterre fecskendezték ki, vagy szórták szét. Nappal a ketrec szénájába rakták ürüléküket. Vizeletük mindent bűzössé tesz, amihez ér. Ez a szag mosusz- vagy ambraszerű és rothadó anyagokra emlékeztet. Ha a széna naponként való váltásával még oly tisztán iparkodunk is tartani őket, ha még oly gyakran mossák is a ketrec alját, főleg kisebb helyiségekben förtelmes, átható bűzt terjesztenek. Fészküket állandóan tisztán és szárazon tartják. Hideg őszi napokon, fagyponthoz közel levő hőmérsékleten, az ablak mellett is kibírták. Magától értetődik, hogy azért keresték a napsugarat vagy a kályha melegét, amely mellett azután ketrecükön csüngve órák hosszat melegedtek.”

A nőstény terhessége körülbelül 3 hónapig tart; évenként kétszer szül. A megfigyelt anya nem egész két év alatt háromszor szült, mindenkor két fiat, főként hímeket. Mindegyik felnőtt és csak kettő pusztult el, azok is teljes kifejlődés után. A fiatalok az első hetekben teljesen csupaszok. Anyjuk nyakába kapaszkodnak és úgy behúzódnak a hosszú fehér szőrökkel benőtt fül mögé, hogy csak fejük és élénk szemük látszik ki. Az anya, ha csemetéinek hordozását megúnta, letépi őket nyakáról és az apa hátára dobja őket, vagy pedig addig civódik vele, míg az maga veszi át a fiatalokat. Miután már befedte a szőr testüket, úgy 4–6 hetes korukban az anya elválasztja őket és még felnőtt testvéreikkel szemben sem nyujt már nekik védelmet. Egymás között és felnőtt testvéreik között néha olyan csete-paté támad, hogy a gyengébbek összeroskadnak, sőt sokszor félig holtan maradnak a porondon az erősebbek fojtogatásaitól.

Újabban Friedenthal Hans, az ismert fiziológus és anthropológus végez tudományos megfigyeléseket a selyemmajmok életéről. Sikerült megfigyelnie egy teljesen szabadon tartott majompár életét. A házban és kertben szabad mozgási lehetőséget adott nekik és két majomcsemete születésének volt tanuja. A terhesség idejéről ő sem tud pontos adatokkal szolgálni, mert apa és anya mindig együtt voltak. Körülbelül 75 napra becsüli Friedenthal a terhesség idejét. A fejlődésről és fogzásról azonban pontos adatokat jegyzett fel. A fiatalok súlya 42 nap alatt kétszereződött meg, amennyiben 32 g-ról 65 g-ra emelkedett testsúlyuk. A 21-ik napon összes fogaik meg voltak, holott születéskor teljesen fogatlanok voltak. Az 50-ik napon kezdtek enni, a 80-ik napon már nem szoptak, végül a 128-ik napon anyjuk felhagyott hordozásukkal. Szellemi képességeiket Friedenthal nem értékeli nagyra, mert meggyőződött arról, hogy gazdájukat és ápolójukat csupán táplálóforrásnak és etetőhelynek tekintik, de személye iránt semmiféle ragaszkodást nem tanúsítanak.

Figyelemre méltó eredményeket ért el a fogságban élő karmosmajmok vizsgálatával Hornung-Bielefeld. Tapasztalta, hogy a selyemmajom egy keresztespók bekebelezése után hányási ingert kapott és ettől kezdve keresztespókhoz többé nem nyúlt. Egy magasra eresztett papírsárkánytól úgy megijedt, hogy ketrecét le kellett takarni. Megfigyelte továbbá, hogy különböző hangokkal fejezik ki érzelmeiket. A hangokat Hornung-Bielefeld szerint így lehet utánozni: harag: cikk é é cikk é é; kellemes érzés: halk és kellemesen ható pfivivivi; unalom és éhség: hangos, elnyujtott pfií, pfií; félelem: röviden és gyorsan egymásután következő ci á ci é. Öt év alatt a majom hozzászokott mindenféle állati táplálékhoz, még olyanokhoz is, mint a sóshering, füstölt hering, melynek lefejtett bőréről inyenc módjára gyönyörrel csipogva nyalogatták a zsírt, továbbá sült májat, füstölt kolbászt, sőt rumot és rumban konzervált gyümölcsöt is. Hornung selyemmajma gazdájának gondozása mellett 20 évet élt, ami ilyen kis állatnál bámulatos. Utolsó éveiben annyira gyenge volt már, hogy csak lágy és folyékony táplálékot tudott fogyasztani és szőrruháján sok helyen mutatkoztak a folytonossági hiányok.

Végül néhány becses adatot közlünk a selyemmajmokat nagyon kedvelő és szeretettel gondozó két megfigyelőtől, kiknek szava teljesen hiteltérdemlő. Plönnies-Meran asszony „Fipsz” nevű majmáról a következőket írja: „Fipsz egyszer nekiugrott a nyitott ketrecajtónak. Az ajtó a lökéstől becsukódott és a majom nem mehetett a ketrecbe. Azóta óvatosan átmászik az ajtón és megkerüli. Egyszer a kályhában morgást hallott a légáramlattól s azóta nem ül a kályha mögé. Nem szeret a padlón járni, mióta ott egyszer kutyát látott. Az elrepülő madár árnyékától annyira megijedt, hogy hálóládikájába menekült s azon a napon a legszebb verőfény sem tudta onnan kicsalni.” Hangjáról Plönnies asszony a részleteket tekintve többet figyelt meg, mint Hornung. Szerinte a félelmet kifejező hang után valami ingerült cuppanó hangot is adott Fipsz, melyet még egy mély és tompa hangzású „vff”-féle hang követett, miközben felsőtestét ide-oda himbálta: Ha valaki akaratlanul megijesztette, pl. ha valaki leült a párnázott székre, melynek rugói közé bujt, igen hangosan „éau”-t kiáltott, mint a macska, mikor farkára léptek. Ha éhes volt és megpillantotta úrnőjét, akkor vagy mászófájának egyik ágát ütögette a ketrechez, vagy pedig az ágat rázva csapott zajt. Ezt rendszeresen tette, de mindig csak akkor, mikor éhes volt. Ügyesen keresett rejtekhelyeket, ahol mindenünnen körül volt véve s csak alulról volt kijárás. Rejtekhelyén hallatta azután madárcsicsergésszerű hangját. Plönnies asszony ilyenkor vörösbegyet engedett szabadon. A vörösbegy a majomhoz repült, a majom pedig tüstént felfalta, mikor buvóhelye alá került. Általában minden madarat oly ügyesen fogott el ez a majom, hogy kezével szárnya felett kapta el, úgyhogy ne tudjon szárnyával csapkodni s azonnal fejébe harapott. Az egész művelet villámgyorsan történt, a madárkából egy hang sem jött ki.

Azután hozzáfogott a lakmározáshoz s nem pihent addig, míg az egész madarat be nem kebelezte. Először mindig a fejet ette meg a bőrrel és csontokkal együtt. Megette még a felső karcsontot is, a szárnyat kivéve. Annyira megszokta ezt az állati táplálékot, hogy szemmelláthatólag legyengült, mikor egy ideig nem kapott madarat. Napsütésben Fipsz felborzolta szőrét, mint mikor a madarak tollukat felborzolják.

Meeter v. Zorn asszony 13 éven át 20 darab selyemmajmot ápolt. Egyik 11 évig élt. A legtöbb 3–7 évig maradt életben, holott sok szabadságot nyujtott nekik; javarészt 8–11 hónapos korban pusztultak el. Nála is fiadzottak és egy alkalommal, mint Friedenthalnál, nála is ikreket hoztak a világra. E majomtörpék szellemi képességeiről sokat tart és több bizonyítékot is sorol fel, melyeket nem lehet egyszerűen elutasítani. Mindegyiknek más jellemet tulajdonít, külön, sajátos tulajdonságokkal. A kert fáiról sohasem tévedtek át a szomszédba és étkezéskor mindig szereztek maguknak valami nyalánkságot. Este maguk keresték fel gyapottal bélelt kosárkáikat a ház bejáratánál. Előfordult, hogy némelyik a megérkezés után néhány napra elbújt a kertben, de azért este önként jött a házba. Egyik példány 6 1/2 évet élt. Ez mindenkinek nekirontott, aki úrnője felé közeledett, kivéve ennek férjét. De evvel szemben is kimutatta barátságtalan érzelmét, azáltal, hogy felborzolt szőrrel tipegett, testét ide-oda himbálta és hátát fordította feléje. Mikor egyszer úrnője egy gyászhír vételekor sírásra fakadt, nyugtalanná vált, s rikácsolva tépázta meg a szobalány haját, valahányszor levelet vitt be. Meeter asszony állítása szerint ez a példány még 2–3 év mulva is felismert embereket, sőt ennyi idő után is éppúgy viselkedett velük szemben, mint előbb. Ha más nyelven szólt a majmokhoz, mint szokott, észrevehető volt rajtuk az idegen hangok felett való csodálkozásuk, de néhány nap mulva azt is megértették.