34. család: Lantfarkú madár-félék (Menuridae)

Egyetlen nemük, a Menura Davies, három fajt foglal magában. Olyan sajátságos alakú madarak, hogy anatómiájuk ismerete nélkül alig tarthatnók őket a valódi éneklők rokonainak. Termetük nagy, fácánszerű; csűdjük magas, szárnyuk rövid, farkuk hosszú. Gégefőjükön a sternotracheális izmon kívül még három pár éneklőizmuk van, amelyek közül az egyik a hasi, kettő a háti oldalhoz tapad. Csőrük egyenes, hegye hajlott s ez előtt kis bevágásuk van; a csőr töve szélesebb, mint amilyen magas, bőrlemez által félig fedett orrlyukaik a kávaoldal közepén vannak, nagyok és tojásalakúak. Csűdjük karcsú, a középső ujj, amely fele akkora mint a csűd, a külsővel az első ízig vékony kötőhártyával van összekötve, a középső ujj valamivel hosszabb, mint a külső és belső; minden ujj az illető ujjal egyforma nagyságú, hajlott, de tompa karomban végződik. Igen domború, lekerekített szárnyukon 11 evező van, de a legkülső csak 1.5 cm hosszú. A nagyon hosszú fark 16 nagyon eltérően alakult tollból áll. Tizenkettőjüket már alig lehet tollnak nevezni, mert a tollsugarak nem kapcsolódnak együvé, hanem szétállanak, mint egyes gémfajok foszlott dísztollai. A két középső és két szélső kormánytoll zászlója ellenben összefüggő; az előbbi igen keskeny, az utóbbinak, amely S alakúra van görbülve, keskeny külső és igen széles belső zászlója van. Csak a hímnek van ilyen szerkezetű farka; a tojónak 12 lépcsőzetesen rövidülő és csak rendes alakú kormánytolla van. Tollazatuk dús és laza, törzsükön és hátukon majdnem szőrszerű, fejükön bóbitaszerűen meghosszabbodott, a csőrtő környékén pedig sertévé alakult át.

Fajai a lantfarkú madár (Menura supserba Davies) és a Viktória lantfarkú (Menura Victoriae Gould.). A lantfarkú madár hangja, fejlett éneklőizmainak megfelelően, rendkívül hajlékony. Rendes hivogatója éles, messzehallatszó riogatás; éneke, amely saját és utánzott hangok keveréke, a tartózkodási hely szerint változik. Sajátságos éneke hasbeszédnek tűnik fel, de ezt csak akkor lehet meghallani, ha az ember néhány lépésnyi távolságra van tőle. Egyes strófái élénkek, de zagyvalékosak, gyakran hirtelenül abbamaradnak, majd mély, kongó, roppanásszerű hanggal végződnek. Becker a következőket írja róla : „Ez a madár tán a legjobb hangutánzó. Hogy fogalmat adhassak erről a tudományáról, megemlítem a következőket: Gippslandban, az ausztráliai magas hegyvidék déli lejtőjének közelében van egy fűrészmalom. Itt csendes vasárnapokon kutyaugatást, emberi nevetést, mindenféle madárdalt, csicsergést, gyermeklármát lehet hallani az erdő mélyéből, amellett azt a fülsértő nyiszorgást, amit a fűrész élesítése idéz elő. Mindezeket a hangokat egy és ugyanaz a lantfarkú madár hallatja, amely a fűrészmalom közelében szokott üldögélni.”

Lantfarkú madár.

Gould és más megfigyelők a lantfarkú madarat a világ legvadabb madarának mondják. A legkisebb zörejre abban a pillanatban menekül s meghiusítja a vadász minden igyekezetét. Kitanult vadászok a hím egész farkát kalapjukra erősítik és úgy bujnak el a bokorban; most a fejüket és ezzel együtt persze különös fejdíszüket is elkezdik bizonyos módon mozgatni, mindaddig, míg azt a lantfarkú észreveszi és azt hiszi, hogy rivális merészkedett birodalmába; féltékenységtől hajtva előtör és aztán zsákmányul esik. Ha a környezete jól elrejti, akkor minden szokatlan hanggal, akár egy füttyel is rá lehet venni, hogy mutatkozzék; odaszalad az első megfelelő helyre, ahonnét jól körül tud nézni, hogy kikémlelje a zaj okát. Némely vadász a hivogatóját gyakorolja be s ha érti a dolgát, akármelyik hímet biztosan magához tudja csalogatni.