3. alcsalád: Véznaujjúmaki formák (Daubentoniinae)

A XVIII. században történt, hogy Sonnerat, a híres utazó nyugati Madagaszkár egyik erdejéből két olyan különös állatot kapott, amelyeknek létezéséről mindaddig senki sem tudott. Még hazájában is olyan ritka és annyira elrejtett életet él, hogy amikor Sonnerat a bennszülötteknek az állat két példányát előmutatta, ezek hangos „áje-áje” kiáltással adtak csodálkozásuknak kifejezést. Ennek alapján adta Sonnerat az állatnak az „áje-áje” nevet, amely nem volt más, mint a németek „Fingertier”-je, a véznaujjú maki. A ritka makinak azután sokáig nem akadtak a nyomára és már-már kihaltnak vélték, amidőn de Castelle 1844-ben egy fiatal példány birtokába jutott, amelyet ugyan nem sikerült élve Európába hoznia, de legalább megvolt a második példány bőre és csontváza. 1862-ben a londoni állattani társulat kapott egy élő és egy borszeszben megőrzött példányt, s ennek utána még több darab került Európába, de még mindig olyan gyéren találják, hogy az élő vagy kitömött véznaujjú maki még a mai nap is a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Állatunk rendszertani helyének a megállapítása sok fejtörést okozott a szakbúvároknak – különösen amíg a csontváza nem volt eléggé

ismeretes s a leírók inkább a külsőségek nyomán indultak. Rendkívül érdekes figyelemmel kísérni, hogyan tologatták az állatot a rendszerben ide-oda. Gmelin a mókusok közé osztotta be, ellenben Buffon a pápaszemes makival együtt az ugróegerekkel egyesítette. Schreber a félmajmok közé sorolta, ellenben Cuvier a rágcsálók csoportjában hagyta. Csak Peters és Owen beható vizsgálatai tisztázták a kérdést véglegesen; ezek kimutatták, hogy a véznaujjú maki a félmajmok csoportjába tartozó állat.

l. Véznaujjúmakik (Daubentonia E. Geoffr.)

[Régi neve: Chiromys.]

Ezekután belátható, hogy a véznaujjú maki nem csupán külön nemzetséget, hanem vagy külön családot (Daubentoniidae, Chiromyidae), vagy ha az összes madagaszkári félmajmoknál megegyező, a belső fülben levő dobgyűrű alkotásának nagyobb egyesítő jelentőséget tulajdonítunk, külön alcsaládot (Daubentoniinae, Chiromyinae) alkot a Lemuridák családján belül.

A véznaujjú maki (Daubentonia madagascariensis Gm.)

A véznaujjú maki (Daubentonia madagascariensis Gm.)

Véznaujjú maki (Daubentonia madagascariensis Gm.).

A körülbelül macskanagyságú véznaujjú maki vagy áje-áje aránylag igen nagy feje, rövid nyaka, zömök törzse és mintegy testével egyenlő hosszú, bozontos farka révén különbözik rokonaitól. Végtagjai csaknem egyforma hosszúak. Világosbarna szemei feje nagyságához képest kicsinyek, füle ellenben igen nagy. Nagyon feltünőek az állat hosszú, sajátszerű kéz- és lábujjai. Alul párnás hüvelykje meglehetősen vastag és rövid, mutatóujja valamivel vékonyabb, gyűrüs ujja csaknem olyan vastag, mint hüvelykje azonban harmadik ujja rendkívül vékony, mintegy összeaszott. Lábtöve közepes nagyságú; öregujja elég hosszú s a hüvelykhez hasonló, csakhogy karom helyett lapos körmöt visel; a többi lábujjai egyformák.

Arca vörhenyes fakószürke; szeme sötét gyűrüvel övezett s fölötte világos folt ötlik fel; pofája és farka fakószürke. Bundája kétféle szőrözetből, nevezetesen tömött, fakószürke gyapjuszőrökből és fekete, itt-ott fehérhegyű nemezszőrökből tevődik össze s ennek megfelelően színezete barnásfekete, amelyen fakószürke és helyenként fehér szín tör át. Sörteszerű farokszőreinek töve szürke. Szeme fölött és szájzugán egészen fekete sörték meredeznek.

A meglett példányok 1 m hosszúságot érnek el; ebből mintegy 45 cm a törzsre, a többi pedig a farokra esik.

A tudományosan dolgozó szisztematikus számára a véznaujjú makin a fogazat látszik a legérdekesebbnek, amely egyúttal az állatnak a rendszerben való ide-oda vándorlását is megmagyarázza. Úgy a felső, mint az alsó állkapocsban 2 metszőfoga van, szemfoga nincs, a felső állkapocsban 1 előzápfog s mind a két állkapocsban 3–3 utózápfog áll, összes fogainak száma tehát 18. Szorosan egymás mellett álló, nagy és két oldalról összenyomott metszőfogai, amelyek közül az alsók jóval nagyobbak, a rágcsálók metszőfogaihoz hasonlók; gyökerük nincs. A metsző- és zápfogak között tágas hézag tűnik fel. Már Elliot megállapította fogképletét, amely, mint az már a föntebbiekből is látszik, a következő: 1. 0. 1. 3. - 1. 0. 0. 3. Tejfogazatukban eltérő fogalakokat találunk; mindenik állkapocsfélben 2 metszőfog, egy felső szemfog és 2 előzápfog jelenik meg, s a fogak számviszonyai, mint látjuk, egészen megfelelnek a félmajmokéinak. Mindezekből az derül ki, hogy a felnőtt véznaujjú maki rágcsálókéhoz hasonló fogazata az úgynevezett konvergenciák vagy analógiák egy esetét alkotja, amelyeknél különböző csoportok állatai azonos életmód következtében meglepően hasonló szervezetbeli megegyezéshez jutnak, a nélkül, hogy egymással közelebbi rokonságban állnának vagy leszármazási kapcsolatban lennének.

A véznaujjú maki életmódjáról nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. A szabadban folytatott életét Pollen 1868-ban megjelent munkájában ilyképpen ecsetelte: „Ez a tudományos szempontból oly nevezetes állat leginkább a nagy sziget belsejében lévő bambuszerdőségeket lakja. A bennszülöttek állítása szerint olyan ritka, hogy csak egészen véletlenül kerül az ember szeme elé. Magányosan vagy párosan él; csapatokban soha sem található. Nappal a legsűrűbb, át nem járható bambuszbokrokban az erdő mélyén alszik és csak éjjel jön elő. A bambusz- és a cukornád belével táplálkozik, azonban bogarakat és kukacokat is eszik. Táplálékához oly módon jut hozzá, hogy erőteljes metszőfogaival lyukat rág az említett növények szárába s azután vézna középujjaival beleváj a lyukba és kiszedegeti a növény belét vagy a rovarokat. Amennyire álmosnak mutatkozik nappal, annyira élénk az éj folyamán, de a pitymallat már rendesen alva találja. Fejét lábai közé rejtve s még farkával is betakarva alszik, azonban az éj beálltával fölébred s nagy fürgeséggel szökell ágról-ágra. A vénhedt fatörzsek minden odvát, repedését szemügyre véve keresi prédáját. Hangos röfögése gyakran hallatszik az éj csöndjében.”

Az első áje-áje, amely Londonba került, felhívta a kutatók figyelmét élete tanulmányozására. Bizonyos, hogy az állat egyetlen más emlőshöz sem hasonlít feltünőbben; talán még legjobban a galágo-félékre emlékeztet. Széles, vastag, nagy fülekkel ellátott feje; kicsi, domború, merev, de izzó kis pupillájú szemei, tetemes testnagysága, hosszú farka, amely csakúgy, mint egész teste, vékony, hosszú, merev, majdnem sörteszerű szőrökkel van fedve, végezetül érdekes alkotású kezei, amelyeknek középső ujja olyan, mintha összeaszott volna: ezek a sajátságok együttesen az egész állatnak olyan különleges külsőt adnak, hogy hiába töri a kutató a fejét: minden fáradsága meddőnek bizonyul, ha a véznaujjú makival rokonállatot akar felfedezni. Járása hasonlít a többi félmajmokéhoz, csakhogy sokkal lassúbb. Menetközben hátsóteste sokkal magasabban áll, mint az eleje, mert itt összegörbített ujjaira támaszkodik; lompos farkát vízszintesen kinyujtva hordja, és sohasem húzza maga után a földön.

Az áje-áje csöppet sem szelíd állat, hanem ellenkezőleg nagyon ingerlékeny és bosszús. Ha közelednek hozzá, macskaként fuj; ha valaki kezét eléje tartja, dühösen és gyorsan ront reá és azon igyekszik, hogy első lábaival megragadhassa. Nagyon jól meg tudja különböztetni az emberi kezet a vaspálcától. Ha az utóbbival megérintjük, nem reagál. Az őrök, akik nagyon is jól ismerték ápoltjaik megkülönböztetési képességét, meggyőző bizonyítékokkal is szolgáltak: a vad makik több ízben erősen megmarták őket.

A londoni állatkert véznaujjú makiktól lakott ketreceinek ágait állatunk mind lehántotta és megrágta. Metszőfogait, amelyek a természettudósoknak annyi fejtörést okoztak, tehát egészen különleges módon használja. Valószínű az a feltevés, hogy a szabadban száraz fákon keresi meg a táplálékát és valóban rovarokat eszik, mint azt Sonnerat is megfigyelte. Erre a célra különösen alkalmas fogaival lehámozza a fák héját, és azután hosszú ujjaival könnyen kiszedi a repedésekből és a hasadékokból a hozzáférhetővé vált rovarokat és rovarlárvákat. Ezeket nagy élvezettel fogyasztja el. Más, fogságban tartott véznaujjú makik ebben a tekintetben eltérően viselkedtek, amennyiben a ketrecükbe felakasztott szarvasagancsszerű mászórudakat egyszer megrágták, másszor nem.

Újabb időben többször jutott el hozzánk a véznaujjú maki és ma már a legtöbb állatkert dicsekedhetik azzal, hogy volt, vagy jelenleg is van madagaszkári áje-ájé-ja. Legnagyobb részüket hamburgi kapitányok hozták Fockelmann Ágoston kereskedőnek, és a berlini állatkertben az utolsó évtizedben állandóan látható volt a véznaujjú maki. Az első, évekig itt élő példányt 1891-től 1896-ig a bécsi vivariumban ápolták; kimúlta után Zuckerkandl anatómus részletes leírásban számolt be róla. Jelenleg is él a berlini állatkertben egy példány, élő bizonyítékául annak, hogy mindig több és több lesz azoknak az állatoknak a száma, amelyek a fogságot kibírják, s amelyekről a régi vélemény az volt, hogy ott hamarosan elpusztulnak. Amidőn a berlini véznaujjú maki alvóládájából előjön – ami nyáron körülbelül félnyolckor szokott megtörténni – első dolga, hogy szobanagyságú ketrecének drótfedelébe kapaszkodik lábaival, és kezeivel hosszú szőrözetét átfésüli. Orrát is megtisztogatja vézna ujjainak karmával. Ezután mozgási vágyait elégíti ki állatunk és ekkor éppolyan ügyes és gyors mászónak és ugrónak bizonyul, akárcsak a makik. Gyakran ketrecének drótfedelén lógva körbe mászkál és különös előszeretettel végez remek ugrásokat mászófájának ágai között. Eledelében nagyon válogat; egyszer csak ebből, máskor csupán amabból az ételből fogyaszt. Mivel vézna ujját a táplálék felvétele közben a fogságban erősen igénybe veszi, feltehető, hogy ezt a szabadban is ugyanúgy használja fel. A diót, mogyorót, cirbolya-magvakat rágcsáló fogaival fölroppantja, a héját darabonként lehámozza, illetőleg leharapja és a bennülő magrészeket vézna ujjaival kiszedegeti. Az almát is kedvelte és szívesen fogyasztotta a sárgarépát, a cseresznyét, sült körtét és minden egyéb nyers és szárított gyümölcsöt. Azonban, hogy az állati táplálékot is kedveli, azt a Bécsben élő maki mutatta meg. Éjjel ugyanis svábbogarakra vadászott, még pedig bámulatos sikerrel. Minden pillanatban elcsípett egyet-egyet s ujját valósággal köréje csavarva vitte szájához. A bogarakat szépen kiszedte chitin páncéljukból és élvezettel fogyasztotta a lisztkukacokat. A berlini példány a csövescsontokban lévő velőt kedvelte különösen és nagyszerűen értette, hogyan kell ujjaival a csont két végéből a velőt alaposan kiszedni. A vézna ujj még ivásnál is nagy szolgálatot tesz, amennyiben az állat gyorsan bemártja a vízbe és aztán szájához viszi; még eddig nem figyelték meg, hogy ez a maki szájával közvetlenül ivott volna: fényes bizonyítéka ez annak, hogy az állat mennyire rabszolgamódra van alávetve örökölt ösztönei parancsának, mikor ugyanazt a célt sokkal egyszerűbben és kényelmesebben is elérhetné! Vizeletének kiürítésekor elülső végtagjaival rendesen ugyanazon a helyen, például ketrece drótfalainak faoszlopain vagy alvásra szolgáló ládájának fedelén megkapaszkodik és alsótestét a fához nyomva engedi azt ki. Mivel a szabadban bizonyára ugyanígy szokott cselekedni, az őserdők fáinak bizonyos részein szaguk által feltünő helyek keletkeznek, amelyek által, akárcsak mint a kutyák, a magányosan élő véznaujjú makik hímjei és nőstényei egymásról tudomást szereznek és egymást megtalálhatják. Az áje-áje ürüléke a rágcsálókéhoz hasonlóan apró, gömbölyű darabokra esik szét.

Pollentől tudjuk, hogy a véznaujjú maki a madagaszkári erdőségben gyakran hallatja hangos röfögését. Knauer csak egyszer hallotta rikoltását, de az oly erős volt, hogy sokáig fülébe csengett. Nem is lehetett azt röfögésnek nevezni, mert fülsiketítő éles hang volt; olyanformán hangzott, mint „áj-áj”. Az állat akkor hallatta, amikor egyszer egy fiatal vizilovat hoztak a szobába; és ez ott fel és alá sétálgatott. Rendesen csak szokásos morgását hallhatjuk, hogy ha álmából felzavartak. Perzina szerint a bécsi példány ősz felé, valószínűleg párzási ideje lévén, keveset evett, lábaival dobolt és olykor-olykor olyan hangokat hallatott, mint a nyúlak és a házinyúlak szoktak, csakhogy hiányzott belőle a hosszan elnyujtott utóhang; eközben nyugtalanul mászkált fáján fel és alá.