Bíbic (Vanellus Briss.)

A nemzetséget jellemzi, hogy lábán négy ujj van, tompa szárnyán a harmadik evezőtoll leghosszabb, fejét bóbita díszíti.

A bíbic (Vanellus vanellus Linn.)

[Régi neve: Vanellus cristatus, V. capella]

A nemzetség egyetlen tagja. Feje teteje, nyaka eleje, mellének felső része és farktollainak fele fényes éjfekete, dolmánytollai kékbe vagy bíborszínűbe játszó sötétzöldek; nyaka kétoldalt, mellének alsó része, hasa és farktollainak tőfele fehér; néhány felső és alsó farkfedőtolla sötét rozsdasárga. Bóbitája kettős hegybe futó hosszú, keskeny tollakból áll. A tojó bóbitája rövidebb, nyaka eleje fehér-feketén foltozott. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de tollazatuk piszkosabb színű és felső testük tollai szélesen rozsdássárgával szegettek. Szeme barna, csőre fekete, lába piszkos-sötétvörös.

A bíbicet a 81. é. sz. körtől délre Észak-Indiáig és Észak-Afrikáig az Óvilág minden ismert országában megfigyelték.

A bíbic a tavasz érkezésének legelső hírhozói közé tartozik, mert körülbelül ugyanolyan időtájt állít be hozzánk, mint a jókedvű seregély, vagy a mezei pacsirta, sőt még akkor is megérkezik hazájába, ha ott még a tél uralkodik és a madarakat inséges tengődésre kényszeríti. A bíbicnél sokkal nagyobb mértékben figyelhetjük meg azt a szokást, hogy tavasszal az érkező csapatokat egyes példányok megelőzik, legnagyobb valószínűség szerint azért, hogy a terepet kikémleljék. Sokszor, ha az idő rosszra fordul, keserűen csalódnak, mert a késő tavasszal hullott hó betakarja táplálékukat; ilyenkor, úgy látszik, nem tudják magukat arra elhatározni, hogy visszaforduljanak-e, hanem az idő jobbrafordulását remélve, egyik forrástól a másikhoz kóborolnak, egyik vidékről a másikra húzódnak, mindig jobban és jobban elcsigázódnak, várnak, remélnek és sokszor végül is elpusztulnak.

Minél többet figyeljük a bíbicet, annál jobban meggyőződhetünk róla, hogy igen értelmes madár. Bámulatos éberségével sok bosszúságot szerez a vadászoknak. Pontosan megkülönbözteti, hogy melyik emberben bízhatik, melyiktől kell félnie. Pásztorokkal és földmívesekkel bizonyos baráti viszonyt tart fenn; a vadászt ellenben olyan aggodalmasan kerüli, hogy azt hinné az ember, hogy ismeri a puskát. A kellemetlen tapasztalatot sohasem felejti el. Az a hely, ahol valamelyik társa szerencsétlenül járt, évekig emlékezetes marad számára. Engesztelhetetlenül gyűlöl minden ragadozó állatot, de egyszersmind nagy bátorságot, sőt vakmerőséget tanúsít velük szemben. Dühösen vág le a szimatoló kutyára, néha olyan közel a fejéhez, hogy a feldühített négylábú kénytelen feléje kapni. Vakmerőn megtámadja a ragadozó madarakat, sirályokat, gémeket és gólyákat, amelyek repülés közben nem tudnak neki ártani. De a nálánál jobban repülő szárnyas ragadozókat óvatosan kerüli. Érdekfeszítő látvány, amikor a bíbicek ölyvet, rétihéját, tojásaik után ólálkodó varjút vagy sast támadnak meg: szinte leolvassuk róluk a győzelem biztosságát, a ragadozóról a bosszúságot. Ilyenkor egyik a másikat támogatja és minél több társuk gyülekezik össze a lármára, bátorságuk annál inkább fokozódik.

Végtére annyira terhére válnak a ragadozónak, hogy jónak látja elállni a további vadászattól, csakhogy megszabaduljon bosszantóitól. A gázlómadarak hasznukra is fordítják a bíbicnek ezt a viselkedését és sokszor neki köszönhetik a veszedelemtől való szabadulást.

Az elfogott bíbic mulatságos madár. A fiatalok beletörődnek sorsuk változásába, ápolójukkal szemben kezessé és bizalmassá válnak, kezéből esznek, még utána is mennek egy darabig. Kutyával, macskával össze barátkoznak, a többi fogságban tartott madár felett basáskodnak. Ha eleinte feldarabolt gilisztával etetjük, könnyen rákap az élelempótlékra, nevezetesen a tejbe áztatott zsemlyére is és ha hideg időjárás elérkeztével védett helyre teszik, ilyen táplálék mellett évekig megmarad.

A bíbic – bébic, klébic, libuc, liboc – Magyarország egyik közismert, alkalmas helyeken elég gyakori fészkelő madara. Előfordul az egész ország sík és dombvidékén egyaránt mindenütt, ahol (legalább tavasszal) vizenyős réteket, kaszállókat talál. A hegyvidéken is megtelepszik, de nem hatol föl magasra és a Felvidéken feltünően gyakoribb, mint Erdélyben. Legkorábbi vonulóink közé tartozik. Az Alföldön már február utolsó hetében jelennek meg egyesek, március 20. körül már tojásaik vannak, amelyek azonban vajmi ritkán kelnek ki, mert ilyenkor legkelendőbb portéka a bíbictojás a városok piacán, míg később már kevésbbé keresik s a „tikmonyázók” (bíbictojásszedők népies neve) is többet keresnek, ha napszámba járnak. A bíbictojásszedés különben hagyományos foglalkozása az Alföld népének. Máskülönben nem madarászó nép, összehasonlíthatatlanul kevésbbé madárpusztító, mint pl. az olasz, de a tavaszi vízimadártojás-szedést, melynek fő szenvedője a bíbic, már ősidők óta gyakorolja. Így Bél Mátyás Pest vármegye madárvilágának ismertetésében azt mondja, hogy miriád számra rúg az a tojásmennyiség, amelyet a köznép a negyvennapos böjt idején szállít Budára. Jelenleg már nem virágzik annyira ez a régi üzletág, mert mérhetetlenül kevesebb a tojás és a pesti pályaudvarokon akárhányszor detektív várja a tojásszállító kofákat – nagyobb a kockázat. Sajnos, nem lehetett még teljesen megszüntetni ezt a tavaszi vízimadártojásszedést, de lényegesen korlátozta a csendőrség közbelépése is, amely minden tettenért tojásszedőt följelent. A tojásszedők által, továbbá a pásztorok kutyái által tojásaiktól megfosztott fészkelők aztán másodszor vagy még többször is költenek, úgyhogy még júniusban is akadunk „ülő bíbic”-ekre, amelyek tojásaikon kotolnak.

Júliusban már csoportba verődnek a meddő öregek és az első költetésből való fiókák a szüleikkel, de egyelőre még nem vonulnak el. A zöm november elején kél útra. Egyesek még későbbre is itt maradnak, esetleg itt is telel egy-egy példány.

Az Apaj- és Ürbő-pusztán 1912-től 1929-ig végzett madárgyűrűzési kísérleteim szinte teljesen tisztázták a bíbic rendkívül érdekes vonulási viszonyait, úgyhogy szükségesnek tartom ezeket a teljesen új adatokat röviden ismertetni.

A bíbic vonulásánál elsősorban is arra a föltűnő jelenségre kell rámutatni, hogy az Ürbőről elindult gyűrűs bíbicek közül eddigelé még egyetlenegy sem került kézre Ürbő és Olaszország között. A legközelebbi lelőhely kb. 700 kilométernyi távolságra van Ürbőtől s ennyi év adata alapján fel kell tételezni azt, hogy bíbiceink egy hajtásban, leszállás és pihenés nélkül teszik meg ezt az utat – óránként 70 km-t számítva 10 óra alatt. Enyhe tél idején bíbiceink nem is mennek tovább a Pó medencéjénél, vagyis a lombard síkságnál, hanem ott várják, hogy mikor térhetnek vissza. Olyan időben, amikor a déli vidékeken is erősebb a tél, olyankor bíbiceink vonulási útja a Pó völgyétől számítva három ágra szakadhat. Az első Olaszország keleti partvidéke mentén halad Szicilián keresztül Tuniszba, onnan Algírba. A második ág Olaszország nyugati partvidéke mentében körülbelül Rómáig terjed. A harmadik ág a Pó völgyétől a Riviérán keresztül Spanyolország keleti partvidéke mentén egész Marokkóig terjed. A harmadik ág mentén azonban még különböző kilengések történhetnek a szerint, hogy Spanyolországban milyen a tél. Ha szigorú, akkor bíbiceink az Atlanti-óceán partjait keresik föl s azok mentén északi irányban vonulnak tovább; így eljutnak a Bretagneba s attól még északabbra, a francia-belga határra. Hasonló észszerű vonulási módot – legalább emberi belátás szerint – csak a gólyánál találunk.

Hogy a téli szállásnak ez az időjárástól függő változtatása nem befolyásolja a hazatalálást, azt bizonyítja az a sok gyűrűs madár, amelyet a régi fészkelő területén újra elfogtam 1 és 4 évi időközökben. Sőt nemcsak a fészkelő madarak tértek vissza a régi otthonukba, hanem a fiókák is. A gyűrűzési kísérletek itt a puszták fészkelő madarainál is csodálatos jelenséget rögzítettek: minden fészkelő madár a határnak azon a részén telepszik meg újra, amelyen az előző években fészkelt. Láthatatlan, meg nem írott és rajzolt kataszter szerint osztoznak a határon, minden egyes fészkelő pár szigorúan megtartja ősi jussát, nem engedi át másnak; perre, ügyvédre, bíróra nincs szüksége, hanem a maga erejéből veri ki a betolakodottat a család ősi fészkelő dülőjéből.

A bíbic gazdasági jelentősége hazánkban számottevő, mert rengeteg rovart, csigát, gilisztát pusztít. A rovarok közül megemlítendők a legelőrontó tücskök és sáskák, a jószágot kínzó sokféle rovarok álcái, az csigák közül azok, amelyek a jószág sokféle élősködőjének a gazdaállatjai, mint pl. a májmétely, úgyhogy a bíbicet a leghasznosabb madaraink közé kell sorolni. A bíbicnek ezt a rendkívül nagyjelentőségű hasznos tevékenységét már a régi madárvédelmi törvény is kifejezésre juttatta azzal hogy a föltétlenül egész éven át védendő madarak sorába iktatta. Sajnos, a bíbicnek megvan az a rossz szokása, hogy valóságos rendőre a vízimadárlakta területnek s a vadász megjelenésekor többszörösen föllármázza annak lakóit s ezzel a vadászat hozamát kedvezőtlenül befolyásolja. Nem kell azonban türelmetlenkedni. Hadd lármázzékkk a bíbic, nemsokára, elcsendesül, nem kell mindjárt lelőni, különösen nem kell lelőni akkor ha más vad nem mutatkozik, csak ez a kötelességtudó, házőrző eb módjára folytonosan hangos csősze a turjányok világának.