4. család: Túzok-félék (Otitidae)

Ebbe a családba 32 nagy vagy legalább középnagy, nehéz testű, középhosszú és vastagnyakú, elég nagy fejű faj tartozik, melyeknek erős csőre kúpalakú, de a tövén felülről lapított, és körülbelül ugyanolyan hosszú, mint a fejük. Lábuk középmagas, igen erős és csak három ujj van rajta. Jól fejlett, nagy szárnyuk enyhén homorú; evezőtollaik közül a harmadik a leghosszabb. Farkukban 16–20 kormánytoll van; tollazatuk durva, jól záró, símán fekvő, a fejen gyakran meghosszabbodott, vagy legalább is élénkebb színezetű.

Ez a család Afrikára igen jellemző, mert ott, Madagaszkárt kivéve is olyan 23 faj él, mely másutt sehol elő nem fordul. Öt faj csakis Ázsiában található. Ázsiában, Afrikában és Európában közösen előforduló faj csak három van.

Rendkívül óvatos madarak, nagyon nehéz túljárni az eszükön. Amit tapasztaltak, azt soha el nem felejtik s ha az rájok nézve kellemetlen volt, többé a legártatlanabb teremtésben sem bíznak.

Valamennyi országban, ahol csak a túzok-félék előfordulnak, szenvedélyesen vadásszák őket, mert nagy óvatosságuk szinte kihívja az ember felsőbbségét.

A túzok (Otis tarda Linn.)

Túzok.

Európa legnagyobb szárazföldi madara. Hossza meghaladja az egy métert, szárnya 70 cm-ig is felmegy, a kettő együtt kiterjesztve 2.2–2.4 méter, farka hossza 28 cm. Súlya néha a 14–16 kg-ot is eléri. Feje, nyaka, melle felső része és szárnya felső oldalának egy része világos hamuszürke; háttollainak rozsdás vörössárga alapszínét igen sötétbarna keresztsávozás tarkítja. A fiatalok tarkótollai kissé rozsdásak, egyébként az öregeknek csak a nyaka töve ilyen színű, mely szín hátul kissé feljebb húzódik a nyakra. Alul szennyes, vagy gyengén sárgás-fehér. Elsőrendű evezőtollai szürkésbarnák, keskeny külső zászlójuk és hegyük fekete-barna, száruk ellenben sárgásfehér. Másod- és harmadrendű evezőtollai feketék, tövük fehér, csak az utolsók tisztafehérek. Kormánytollai szép világos rozsdaveresek, hegyük fehér, előtte széles barna keresztsáv húzódik; a szélsők majdnem teljesen fehérek. Szakállát mintegy 30 keskeny foszlott zászlójú, szürkésfehér színű toll alkotja. Szeme sötétbarna, csőre feketés, lába szürkés szaruszínű. A jérce kisebb, nem is annyira élénk színű, szakálla sincs; hossza legfeljebb 70 cm, kiterjesztett szárnymérete legfeljebb 180 cm.

Svédország és Oroszország derekától kezdve egész Európában és Közép-Ázsiában előfordul. Különösen Magyarországon, Moldovában, Havasalföldön, Ruméliában meg Thesszáliában, a déloroszországi steppéken és egész Közép-Ázsiában meglehetős gyakori.

Közép-Európában állandó madár, s csak kemény teleken vonul el; Oroszországban és Közép-Ázsiában ellenben vándormadár, vagy legalább is kóborló.

Az erdős vidéket mindig kerüli, mert minden bokorban elrejtőzött ellenséget sejt. A lakott épületek közelségét sem szereti. Megszokott legelőterületén a legcsekélyebb változás, már egy kiásott kisebb gödör is gyanús neki és veszélyt sejt benne. Télen még óvatosabb, mint nyáron, mert ekkor a lábonálló vetés sokkal több védelmet nyujt neki. Éjjel mindig a legelhagyatottabb ugarakon, tarlókon pihen, ezeket csak szürkületkor keresi fel. Úgy látszik, hogy felváltva, még éjjel is őrködnek a csapat biztonsága felett.

Járása lassú és kimért, azért meglehetős méltóságteljesnek is mondható; de ha kell, olyan gyorsan is tud futni, hogy a kutya csak igen nehezen érheti el. A felszállásnak egy-két ugrással nekiszalad s bárcsak lassan emelkedik fel, mégsem erőlteti meg magát vele; lassú szárnycsapásokkal halad s csak amikor egy bizonyos magasságot elért, akkor indul neki és pedig olyan sebesen, hogy csak igen biztos kezű vadász találhatja el golyóval.

A túzokot vadászaink a „derék”-vadhoz sorolják, és mindenütt szenvedélyesen üldözik. A gyakorlott vadászok a dürgés idején szeretik belopni a tetszelgő kakasokat és golyóval lövik le. Ebből a célból gyakran a mezei munkások ruhájába öltöznek, targoncát tolnak maguk előtt, vagy igáslovon járják a mezőt, mely mögött aztán lőtávolságra lopják be ezt az óvatos vadat. Mások úgy igyekszenek lövésre kapni a túzokot, hogy szalmakévékkel félig megrakott igásszekereken „köröznek” feléjük fokozatosan közelebbre. Ahol a túzokok szokásait, vonulási útjaikat ismerik, ott hajtva is szokták vadászni, vagyis olyan irányba terelik őket, ahol az elrejtőzött vadászok felett kell elszállniok. Az oroszországi steppéken néha agarakkal hajtatják. Ázsiában pedig sólymokkal vagy idomított szirti sasokkal vágatják le. Olykor kivárják a ködös, fagyos időt és lóháton indulnak a steppékbe túzokvadászatra. Az ilyen időben ugyanis az ólmos eső folytán jégkéreg képződik a túzokok szárnyán s amiatt nem tudnak repülni. A túzoknak az embernél is nagyobb ellenségei a ragadozó emlősök és madarak, melyek néha az öregekkel is elbánnak, de legtöbb kárt persze a gyámoltalan csibékben okoznak.

Megfelelően elkészítve a túzok pecsenyéje elég jó, különösen a fiataloké.

A túzok – tuzi, vadpóka – Magyarországon szintén a pusztuló madarak közé tartozik, habár állománya jelenleg még nincs is lényegesen veszélyeztetve. Az Alföldön és Dunántúlon még elég gyakori, főleg oly helyeken, ahol a lakott helyek messze esnek egymástól. Az erdélyi Mezőségen is fészkel még szórványosan. Mindenütt csak a nyilt mezőségeken és pusztákon tanyázik. Állandó, télen-nyáron nálunk marad, de télen át sokszor nagy csapatokba verődik, amelyek esetleg többszáz főre is rúgnak. Petényi szerint igen hideg és kedvezőtlen tél idején délre vonul, de hamar vissza is tér.

Tápláléka vegyes, részben növényi, részben állati eredetű. Lényeges kártételéről nincs tudomásunk s így inkább közömbösnek lehet minősíteni. Vadászható madár. Az új törvény a jércét teljesen védelem alá veszi s a kakas vadászatát is csak március 1-től május 31-ig és november 1-től december 31-ig engedi meg.

A tilalmi idők betartásával és a mindenkori állománynak megfelelően gyakorolt vadászattal, ennek a legnagyobb madarunknak, egy régi írónk szerint a „magyar szaladár”-nak, amely „néma mint a puszta”, a fönnmaradása még sokáig biztosítható.

A reznek (Tetrax tetrax Linn.)

[Régi neve: Otis tetrax Linn.]

Reznek (Tetrax tetrax Linn.).

Dél-Európában és Közép-Európa egyes helyein a túzok mellett szórványosan ez a csinos rokona is előfordul. Eltekintve a nagyság- és színezetbeli eltéréstől, abban is különbözik az előbbitől, hogy tarkójának, meg nyaka felső részének tollazata hosszabb. A kakas nyaka fekete, rajta a fülétől a nyak hosszában, majd a gége tájra húzódó körbefutó sáv van. Begyén is széles fehér keresztsáv húzódik. Pofája sötétszürke, fejeteteje világossárgás, barnán foltozva. Dolmánya világos vörhenyessárga alapszínen hullámos fekete keresztsávozással. Szárnya szegélye, felső és alsó farkfedői s egész alsóteste fehér. Kormánytollai fehérek, rajtuk a végük felé két sötét keresztsáv húzódik.

Elterjedésük köre Magyarországon, Franciaország déli részén, majd innen egyrészt Török- és Görögországon, Oroszország déli részén, egész Közép- és Nyugat-Ázsián, Perzsián, Kis-Ázsián és Szirián át Indiáig, másrészt Spanyol- és Olaszországon át Északnyugat-Afrikáig húzódik.

Thienemann thüringiai tapasztalatai szerint a reznek általában kedves teremtés. Mivel igen félénk és óvatos, csakis jó távcsővel figyelhetjük meg valami búvóhelyről, mert közel nem igen juthatunk hozzá.

A reznek eltekintve attól, hogy sok káros rovartól meg csigától megtisztítja a vetéseket, közvetlenül azáltal is hasznos, hogy igen jó pecsenyét ad. Éppen ez utóbbi haszna miatt mindenütt erősen üldözik. Spanyolországban sok helyen „fácán” gyanánt tálalják fel.

A reznek – törpe, vagy rezege-túzok – Magyarországnak rohamosan pusztuló madara, amely manapság talán már csak egy helyen fészkel, a szabolcsmegyei Bagota pusztán, ahonnan 1913-ban kapott a M. K. Madártani Intézet egy törött tojást s éppen kikelt fiókát. Azóta imitt-amott még megfigyelik a reznek-túzokat, de mint fészkelőről újabb adatok nincsenek. Pedig régebben elég gyakori volt az Alföldön, sőt helyenként a Dunántúlon és Kis-Alföldön is. Már Bél Mátyás említi az 1700-as évek elejéről, hogy elég gyakori Moson megyében, Grossinger 1793-ban megjelent művében az Alföldön elég gyakorinak mondja, de Landbeck, aki 1838-ban járta a Duna–Tisza közét, már azt írja róla, hogy azelőtt sokkal gyakoribb volt; azóta fogytak meg, mióta a puszták legelőkké változtak át. Így Ürbő pusztán 1838-ban már csak 2 pár fészkelt, holott azelőtt 12 pár volt. Ezen a területen 1906-ban fészkelt utoljára. A Nemzeti Múzeumban csak egy tojása van, de ennek származási helye ismeretlen. Valószínűleg fészkelt 1899-ben a pestmegyei Hartán, ahol májusban találta Hauer B. Chernel I. szerint 1898-ban még elég gyakran fészkelt a Csallóközben. Újabb híradás azonban innen sincs.

A reznek-túzok túlnyomóan vonuló madár, amely főleg ősszel kerül elő októberben és novemberben, akárhányszor azonban még a december is itt éri. Tavaszi vonulásáról tán csak egy adatunk van – Chernel kapott egy példányt 1891 április havában. A nálunk elejtett példányok valószínűleg túlnyomóan átvonulók.

Gazdasági jelentősége egyáltalában nem számottevő, táplálkozási viszonyait csak kevéssé ismerjük, de lényegesebb kártételeiről híradás nincsen. A vadászati törvényhez adott újabb pótlás ezt a régebben szabadon vadászható ritkaságunkat a teljesen védett madarak közé sorolta. Reméljük, hogy ez az üdvös intézkedés még nem késett el. Akinek tudomása van reznek-túzok fészkelőhelyekről, jól teszi, ha illetékes helyen bejelenti, hogy esetleg védelem alá helyeztessenek.

A galléros túzok (Houbara macqueenii Gray et Hardw)

Ezt a madarat is beleszámítják még az európaiak közé, mert már néhányszor Közép-Európába is eltévedt. Homloka és fejeoldala rozsdásvereses szürke, fejetetején lazán nőtt néhány hosszú tollból álló bóbita van, mely tollak legtöbbjének vége fekete; feje hátsó része fehéres, barna és szürke csíkozással. Felső teste világos okker- vagy agyagsárga alapszínen keskeny fekete keresztcsíkozással s ott, ahol a csíkozás sűrűbb, sötétebb foltozással. Torka fehér, nyaka hátsó része barnás, nyaka eleje világos hamuszürke, sötétebb hullámos keresztcsíkozással; begye sötét szürkéskék, hasa sárgásfehér. Nyakán kétoldalt levő gallérja hosszú lobogó tollakból áll, melyek közül a legfelsők tiszta feketék, az alsóknak csak a töve, meg a hegye fekete, egyébként feketék.

A hubára (Houbara undulata Jacq.)

A galléros túzokhoz igen hasonlít s gyakran össze is tévesztik vele, de ez valamivel nagyobb amannál.

Jerdon szerint a Pandzsab síkságain él, de India egyéb vidékére is eltéved; Afganisztán száraz, köves, sík vidékein elég gyakori. Ezenkívül egyebütt is előfordul Ázsiában. Valószínűleg innen vándoroltak ki azok a hubárák, amelyeket Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svédországban, meg Finnországban lőttek. A Földközi-tenger mellékén lévő déli országokban a hubára helyettesíti a galléros túzokot, a Kanári-szigetektől kezdve egész Arábiáig.

Úgy az indusok, mint az arabok szenvedélyesen vadásszák őket, éspedig főleg sólyommal. A Pandzsabban, meg Szindben a galléros túzok a solymászok legszívesebben vadászott madara. Húsa állítólag kitűnő.