Daru (Grus Pall.)

A hét fajt számláló nemzetség jellegzetes alakja a daru.

A daru (Grus grus Linn.)

[Régi neve: G. einerea, G. communis.]

Hamuszürke madár. Torka tájéka és feje eleje fekete, nyaka oldala fehéres, evezői feketék. Szeme vörösesbarna, csőre töve pirosas, hegye zöldesfekete, lába feketés. Hosszúsága 140, kiterjesztett szárnymérete 240, szárnya 65, farka 21 cm.

A daru hazája az Óvilágnak az a széles sávja, amely Közép-Szibéria keleti szélétől Skandináviáig és az alacsony tundravidéktől Közép-Európa magasságáig terjed. Innen Kínán át Sziámig és Indiáig, illetőleg Közép- és Nyugat-Afrikáig vándorol.

A daru Szudánban októberben csapatosan jelenik meg és a folyamoknak a víz tükre fölé emelkedő nagyobb zátonyain tanyázik. Nálunk október elején és március végén rendszerint népes társaságokban láthatjuk őket, amint magasan húznak az égen és szigorúan megtartják ékalakú sorrendjüket, mint azt már Cicero is észrevette. Őszi elvonulások előtt bizonyos helyeken gyülekeznek, mint a gólyák; egy szép napon aztán nagy lármával felkerekednek és hol éjjel, hol nappal is repülnek téli állomáshelyükre.

A daru minden mozdulata szép. Könnyedén, mutatósan és mégis kimért léptekkel, rendszerint nyugodtan és méltóságteljesen járkál, sietni és futni csak szükség esetén szokott. Néhány ugrással fáradság nélkül a magasba emelkedik, erős szárnyainak néhány széles csapásával kellő magasságba jut, majd nyakát és lábát kinyujtva, sietség nélkül és mégis gyorsan és szaporán halad egyenesen célja felé. Ugyanez a madár mulatozni is szokott, ha kedve tartja. Jókedvűen ugrándozik, féktelenül mókázik, különös állásokba helyezkedik, hajladozik, szárnyát kiterjeszti és formális táncot lejt, vagy pedig hosszabb ideig pompás köröket kanyarít egy hely fölött a levegőben. Széles jókedvében apró kövecseket és fadarabkákat vesz fel a földről, feldobja és igyekszik elkapni őket. Gyors egymásutánban bukdácsol, szárnyait nyitogatja, táncol, ugrál, sietve ide-oda szaladgál, természetének végtelen kedvességét a legkülönfélébb mókákkal fejezi ki, de mindig kecses, mindig szép marad. Nem félénk, hanem a legnagyobb mértékben óvatos, ezért igen nehéz túljárni az eszén. Az egyes daru mindig a saját biztonságára gondol. A csapat rendszerint őröket állít fel, ezeknek kötelessége valamennyire vigyázni. A háborgatott csapat kémeket és hírszerzőket küld előre, mielőtt azt a helyet ismét felkeresné, ahol már egyszer megzavarták.

Amilyen óvatosan kerüli az embert a szabadban, éppen olyan bensőségesen ragaszkodik hozzá, ha társaságába kerül. A legokosabb papagályok kivételével nincs még olyan madár, amely az ember minden magatartását annyira fel tudná fogni és megtudná érteni – és amely, tőle telhetőleg, annyira meg tudná magát értetni, mint a daru. Gazdája házatájékán, házában könnyebben megszokik, mint bármely más madár. Csodálatos érzéke van a rend iránt. Nem tűr civakodást a baromfiudvaron. A nélkül, hogy biztatnák, megvédi a jószágot, akár a legokosabb kutya; lármás szidalmazással vagy kiadós csőrvágásokkal büntet.

A Szudánban – a Fehér- és Kék-Nílusnál – telelő darvak, melyeket már említettem, a legszerényebb számítással is elfogyasztanak vagy 100.000 hl. gabonát. Ez a mennyiség természetesen ott számításba sem jöhet és senki sem irigyli tőlük az ennivalót. Másként áll a dolog a sűrűn lakott Indiában, ahol az érett gabonának nagyobb az értéke. Itt az áttelelő darvakat teljes joggal igen kártékony madaraknak tekintik s tőlük telhetőleg üldözik és elriasztják.

Húsát régebben igen nagyra tartották. Gazdag vadászok lakomáin darupecsenye nem hiányozhatott az asztalról. A fiatal daru húsa bizony nem éppen rossz, de az öregét ehetetlennek mondhatjuk.

A daru Magyarországból, mint fészkelő madár, immáron teljesen kipusztult. Régebbi fészkeléséről is csak igen kevés nyom és adat maradt fönn, úgyhogy ma már nagyon nehéz föladat volna hajdani fészkelőterületének a rekonstruálása.

A gyüjteményekben levő darutojások száma igen csekély. A Nemzeti Múzeumban van kettő. Az egyik Pest megyéből való, még Kubinyi gyüjtötte, tehát még tán az 1820. években. A másikat 1852-ben szedték Hódmezővásárhelyen. A Madártani Intézetben van egy darab, ezt Hodek gyüjtötte Dél-Magyarországon, a mosorini rétben, az 1870-es években. A harmadik Nagy Jenő szerint a debreceni kollégium gyüjteményében van s valószínűleg a bihari vagy békési Sárrétről való. Utolsó biztos fészkelőhelye volt a fonyódi Nagy-Berek, ahol 1892-ben Szikla Gábor még tudott fészket s ugyaninnen valamivel későbbről említi mint fészkelőt Börzsönyi. Egyébként valószínűleg fészkelt még ezenkívül a Fertőn, az Alföld egyes alkalmas nagykiterjedésű mocsárvidékein és az Ecsedi-lápon. Nézetem szerint azonban régebben sem lehetett nagyon gyakori fészkelő, mert az úgynevezett turjányokat – kákával, fűfélékkel, gyékénnyel, sással, mocsári kutyatejjel és gólyahírrel benőtt mocsarakat – nem szereti, minthogy azokban nem tud elrejtőzködni. A náderdőket szintén nem nagyon kedveli, annál szívesebben tanyázik a nagy tisztásokkal bővelkedő ritkás erdőben, esetleg csak sűrűbb bokrokkal borított mocsarakban. A tőlünk északra fészkelő mind az ilyen területeken fészkelnek, amelyekben ez a feltünő nagy madár művésziesen el tud rejtőzni. Alföldi mocsaraink túlnyomó részben nem ilyenek s ebből gondolok arra, hogy régebben sem lehetett valami nagyon gyakori fészkelő madarunk.

Még tán a legjobban megfelelő fészkelőterülete lehetett a Hanság s valóban itt tartott legtovább a fogságban tartott házi darvak divatja, mert ezekről lehetett legkényelmesebben megszerezni a régebben nagyon keresett „darutollat”. Minthogy ezen a területen a daru átvonulása minimális, azért a fogságban tartott példányok csak az itt fészkelők fiaiból kerülhettek ki. Fischer szerint még az 1880-as években is volt Pomogyon olyan ember, aki darvakat tartott s valószínűleg ugyanerről emlékezik meg Chernel is kb. 1890-ben.

A híres „darutollat” nem is annyira a nálunk fészkelők szolgáltatták, hanem majdnem teljesen az itt átvonuló darvak. Ezeket a dísztollakat Chernel szerint az úgynevezett „darulövők” szerzik. Kikémlelik a csapatosan vonuló darvak éjjeli szállását s amikor végtelenül fáradságos éjszakai cserkészés után odaérkeznek, akkor egyszerre valamennyien belepuskáznak az alvó daruseregbe. Ezek a darulövők valósággal követik a csapatokat észak felé vezető útjukban egyik darutanyáról a másikra.

Mint átvonuló, a daru még manapság is elég gyakori nálunk, de főleg csak az ország keleti részében. Körülbelül a Tisza alkotja azt a határvonalat, ameddig még nagyobb számban található átvonuló daru. Már az Alföldön ritka s a Dunántúlon szinte sohase látható.

Egyik legérdekesebb magyarországi előfordulási helye a Hortobágy, ahol nyár idején is csapatosan szokott megtelepedni s ott is vedlik. Ilyenkor nem tud repülni s a csikósok lóhátról üldözik őket s egyes példányokat a karikásostorral vágnak le. Híres daruvadászó hely a temesmegyei Vinga, amely Arad és Temesvár között fekszik.

Gazdasági jelentősége nálunk ma már nem számottevő, mert hiszen csak kevés száll meg nálunk, de azért a vetésekben kárt tehet. Vadászható madár, amely április 16-tól június 30-ig kíméletet élvez, bár éppen ilyenkor van legkevesebb belőlük.

A régibb időben a daru kedvelt heraldikai madár volt. Számos nemesi címerben találjuk az őrdarut, amint egy lábon állva, a másikban ujjai között követ vagy göröngyöt tart, hogy még elalvása esetén is a leeső kő zaja fölriassza a pihenő csapatot és újabb őröket állítson.

A pártás daru (Anthropoides virgo Linn.)

Pártás és koronás daru.

Ennek a nagyon kecses, szép megjelenésű madárnak az igazi hazája a középázsiai szteppe, ahonnan Dél-Indiáig, továbbá Közép- és Dél-Afrikáig is elvándorol. Csőre rövid, orsós; fején nincsenek csupasz részek, hátul két selymes, jókora „forgója” van, nyaka alsó oldalán pedig a tollak jó hosszúk. Lágy tollazata világos ólomszürke, nyaka eleje és a hosszú nyaktollak feketék, forgója fehér; evezőtollai szürkésfeketék. Szeme élénk karminpiros; csőre töve piszkoszöld, vége felé szaruszínű, hegye halványveres; lába fekete.

A pártásdaru két ízben fordult elő Magyarországon teljes biztossággal. Az elsőt 1858 június 20-án lőtték Szeged mellett; ez a példány a bécsi múzeumba került. A másodikat 1901 június 6-án ejtették el a fejérmegyei Felsőszentiván mellett, a régi Sárréten; ez a Nemzeti Múzeumba került. Geyer szerint 1871 december havában lövetett egy példány Szepessümegen, amely Jerny tanár gyüjteményébe került volna. Ez a példány azonban elkallódott.

A koronásdaru (Balearica pavonina Linn.)

Pártás és koronás daru.

Törzse erős, nyaka középhosszú, feje nagy; csőre erős, közepes hosszú, ormán enyhén domborodik; orrlyukai ferdén állanak, s meglehetősen elül vannak. Lábai, ujjai jó hosszúk, karmai erősek. Szárnyai erősen le vannak kerekítve, bennük a negyedik evezőtoll a leghosszabb. Farka csapott végű. Tollazata dús. Homlokán és feje elején bársonyos tollbúb van. A tarkótollak tőtől kezdve csavarodott, sugarasan szerteálló sörtékké alakultak át. A nyak és begy tollai meghosszabbodottak, a szárnyfedők egy része pedig foszlott. Torka és dudorodott pofája csupasz. Bársonyos búbja fekete, koronája feketével tarkított aranysárga. Szárnyfedői fehérek, harmadrendű evezői rozsdabarnák, csak a legutolsók aranysárgák. Szeme fehér, pofája fehér, felső csücske világos hússzínű, fityegője élénk vérpiros. Csőre fekete, hegye fehéres, lába feketésszürke. Hazája Afrika nyugati, középső és északkeleti része. Dél-Afrikában élő másik fajának (Balearica regulorum Benn) nyaka világosabb és torkán piros lebeny van.

A koronásdaru repülése lassú. De éppen röptében a legszebb, mert két főszíne, a fekete és fehér ilyenkor érvényesül a legjobban. Igen sajátságosak és érdekesek azok a táncmozdulatok, melyeket el szokott lejteni, ha bármi fölizgatja.

Ezt a szép és feltűnő madarat a nyugatafrikaiak már régidők óta szelidítik és így gyakran Európába is eljut.

A hozzánk kerülő koronásdarvakat fiatal korban fogják, pedig állandó hálótanyájukon az öregeket is valószínűleg elég könnyen meg lehetne fogni. Vadászata egyébként meglehetős nehéz, mert mindenütt igen óvatos. A lovasokat és a hajókat elővigyázatosan kikerüli, egyáltalában minden szokatlan dologban veszélyt lát.