Páva (Pavo L.)

Páva (Pavo cristatus L.).

Ennek a nemzetségnek három faja abban tér el az összes többi tyúk-félétől, hogy felső farkfedőik föltünő hosszúak. Minden más tyúknál erőteljesebek, nyakuk meglehetős hosszú, fejük kicsiny, szárnyuk rövid, lábuk és farkuk hosszú. Csőrük meglehetős vastag, boltozott ormú, kampósodó hegyű; csűdjük magas, a kakasé sarkantyúval fölszerelt. Rövid szárnyukban a hatodik evező a leghosszabb; farkuk 18 fokból áll, amelyet a farkfedők jelentősen meghosszabbítanak. Gazdag tollazat díszíti a testet, a fejen pedig néhány tollból álló bóbita van. Teljes pompáját harmadik esztendejében éri el. A pávák hazája Dél-Ázsia.

A páva (Pavo cristatus L.)

Feje, nyaka, begye gyönyörű bíborkék, aranyos és zöld csillogással. Háta zöld, minden toll rézszínű szegéllyel és kagylószerű rajzolattal. A nagy evezők és fedezőik gesztenyeszínűek, a kis és középső szárnyfedők halvány sárgásbarnák, fénylő feketezöld szalagozással. Hátának közepe sötétkék; alsó teste fekete. Meghosszabbodott farkfedőtollai kék és zöld aranyos fényűek, kerek hegyükön szemalakú rajzolat. Koronás bóbitájának 20–24 tolla csupaszszárú, csak hegyükön van ércfényű kékeszöld lobogó. Szeme sötétbarna; szemének csupasz környéke fehéres; lábai szarubarnák. Hosszúsága 110–125, szárnyhossza 46, farkhossza 60, uszálya 120–130 cm. A tyúk bóbitája jóval rövidebb és sötétebb; feje és felső nyaka dióbarna. A tarkó tollai zöldesek, fehéresbarnán szegélyezettek. Háta világosbarna, finom sötétebb hullámvonalakkal tarkítva. Gégéje, melle és hasa fehér; evezői barnák, kormánytollai sötétbarnák, fehér csúcsszegéllyel. Hosszúsága 95, szárnyhossza 40, farkhossza 33 cm.

A közönséges páva hazája Kelet-India és Ceylon, míg Asszumban és a Szunda-szigeteken, jelesen Jáván, két más rokonfaj helyettesíti. Ezek egyike a feketeszárnyú páva (Pavo nigripennis Sclat), amely ugyan bizonnyal csak helyi fajváltozata a közönségesnek, a másik pedig a jávai páva (Pavo muticus L.), amelyet pikkelyforma nyaktollai fémeskék szárnyfedői és hátrairányuló bóbitájának zászlós tollai élesen elkülönítenek a nálunk széltében ismert fajtól.

A páva kivált sűrűaljazatú, benőtt szakadékokkal váltakozó, nyilt területekkel határos hegyes vidéken fekvő erdőkben és dzsungelekben tartózkodik. India sok vidékén szent madárnak tartják, elejtése tehát bűn; aki pávát találna lőni, még agyon is ütnék. A hindu templomok táján sok helyt félvadon seregesen tanyáznak s gondozásuk a papok kötelessége; el is érték a jó bánásmódot s oltalmuk tudatában a hindukkal szemben csaknem oly bizalmasak, mint a mi házi páváink. Hume szerint Radzsputanában az öreg tojók csibéiket jól elrejtik s csak akkor hozzák a nyilvánosság elé az utcákra és templomokhoz, mikor már jól megnőttek.

Sir Emerson Tennent váltig erősítgeti, hogy a páva való szépségéről csak az alkothat magának fogalmat, aki saját szemeivel künn a természetben, a magános vadonban gyönyörködhetett benne. Ceylon-szigetének európaiaktól ritkán látogatott részeiben, ahol nem háborgatják, rendkívül gyakori, úgyhogy nappal egyszerre százakat láthatunk s éjjel lármás szavuktól nem alhatunk. Mellis szerint itt csak az alacsonyfekvésű, száraz vidékeket lakja; a Nilgiriben, Elő-Indiában mintegy 1800 m magasságig nyomul, míg a Himalayában, mint Jerdon írja, csak 600 m-ig emelkedik. Williamson India egyes vidékein 1200–1500 darabot is látott egyszerre, leginkább azonban 30–40 darabból állanak a csapatok. Napközben ezek a falkák többnyire a földön tartózkodnak s csak a délelőtti és esti órákban mutatkoznak a tisztásokon és a mezőkön, hogy élelmüket megkeressék. Üldöztetés esetén lehetőleg futva menekül, s csak ha meglehetősen maga mögött hagyta üldözőjét, folyamodik szárnyaihoz. Röpte nehézkes és robajló. Rendszerint lövésnyire emelkedik föl s ritkán száll messzire. A kutyától, s általában nagyobb négylábú állattól sokkal inkább megijed, mint az embertől, alighanem azért, mert vad kutyákkal és tigrisekkel gyakrabban találkozik s kitapasztalta veszélyes voltukat.

Igazi tyúk létére a páva is részben állatokkal, részben növényi eredetű anyagokkal táplálkozik. Amit tyúkjaink megesznek, azt ő is elkölti, minthogy azonban erősebb, nagyobb, termetesebb állatokkal is kikezd. Így pl. meglehetős hosszú kígyókkal, amelyeket nem egyszer megöl és részben fölfal. Mikor a vetés fölsarjad, rendesen ellátogat a mezőkre legelészni s ha a pipál gyümölcse megérik, annyit eszik belőle, hogy tőle pecsenyéje kesernyés ízűvé válik.

A terület fekvéséhez képest későbben vagy korábban költ. Dél-Indiában rendesen az esős évszak vége felé, Észak-Indiában körülbelül áprilistól októberig. Irby szerint a kakas díszes farktollait szeptemberben veti le, s márciusban ismét teljes díszben pompázik; tehát csak ekkor gondolhat párosodásra. Ekkor aztán szakasztottan úgy viselkedik, mint szelíd páváink, farkát legyezőszerűen kerekbevágva udvarol a tyúknak. Fészkét többnyire valami magasabb ponton, az erdőben nagyobb bokor tövében, vékony ágakból, száraz levelekből éppoly hanyagul rakja, mint egyéb tyúkfélék. Jerdon 4–8 vagy 9, Williamson ellenben 12–15 tojásból állónak mondja fészekalját. A tojások fehéres, vagy halaványsárgás, vörhenyesszínűek, finom, de keményhéjúak és sűrű szemcsézetűek. A tyúk odaadóan kotlik s csak a legvégső esetben hagyja cserben. A csirkék életmódja hasonló más tyúkokéhoz.

Ámbár az Indiába látogató európai, s a bennszülött vadászok szemében a páva nem éppen keresett vad, mégis kezdetben aligha bír a csábításnak bárki is ellenállni s a levegőben szálló pávakakast ritkán ereszti el bántatlanul. A vén páva húsát legföljebb levesbe főzik, a félig kinőtteké azonban puha és pompás vadízű. Olyan vidékeken, ahol sok a páva s nem részesül tiszteletben, nagy számban fogják tőrökben, hálóban s mindenféle más kelepcében, s élve bocsátják áruba. A fogságot könnyen megszokják, de csak ha bizonyos kort érnek el, mert a fiatalokat nehéz fölnevelni.

Hogy az első pávák mikor kerültek Európába, nem tudjuk. Nagy Sándor még nem ismerte, s először indiai hadjárata alkalmával csodálta meg. A hagyomány szerint a madár annyira megnyerte tetszését, hogy szelidítetteket magával hozott Európába. Ennek ellenére nyugaton már régen el volt terjedve. Perikles idejében állítólag még annyira ritka volt Görögországban, hogy az emberek hosszú utakat is megtettek, hogy megbámulhassák. Aristoteles, aki Nagy Sándort csak két esztendővel élte túl, úgy ír róla, mint az egész országban közönséges és jól ismert madárról. A római császárok lakomáin már nagy szerepet játszott a páva. Vitellius és Heliogabalus asztalán hatalmas tálakban, India legdrágább fűszereivel készített pávavelőt és nyelveket szolgáltak föl a vendégeknek. Németországban és Angliában a XIV. és XV. században még nagyon ritka volt, mert az angol főnemesség gazdagságát fitogtatta azzal, amikor nagyobb lakomák alkalmával pávasültet szolgáltatott föl, amely szemes farktollaival volt ékesítve és az akkoron még fölötte ritka szilvával körítve. A középkorban a trubadúrokat pávatollakkal koronázták.

Szembeszökő jellemvonása a páva lényének a zsarnokoskodás, amelyet nemcsak a tojóval, hanem még az emberrel is szeret éreztetni és amely őt a baromfiudvaron kiállhatatlanná teszi. Régi olasz közmondás azt tartja, hogy a pávának angyali tollai, ördögi hangja és orgyilkos léptei vannak.

A tél szigorát kevésbé veszi, s még akkor is, ha meleg ólban húzhatná meg magát, kemény hidegben is a nyáron megszokott, kimagasló helyen éjszakázik. Esetleg nyugodtan behavaztatja magát, a nélkül, hogy baja esnék. Úgy látszik azonban, a zöldséget nem nélkülözheti. A tyúk csak az esetben kotlik odaadóan, ha teljesen háboríttatlanul teheti. Mesterien megválasztja az alkalmas fészkelőhelyet, hol itt, hol ott, de mindig nagy körültekintéssel. A csirkék 30 napi kotlás után bújnak ki. Ha az anyát kotlás közben nem háborgatták, hűségesen gondozza, melengeti, vezetgeti apróságát, fölötte félti őket s bátran megvédelmezi. Kedvező esetben a kis pávák hamar fölserdülnek, háromhónapos korukban ivar szerint megkülönböztethetők, de tollazatuk csak ivarérettségükkel, a harmadik évben ragyog teljes pompájában.

A páva Magyarország egyetlen vadászterületén, a sopronmegyei Szany-ban élt az 1890-es években elvadultan, azonban elvadulása nem volt tökéletes. Újabb hírek nincsenek róla.

Arguspáva (Argusianus Rafin)

Minden más madárnemzetségtől abban különbözik, hogy elsőrendű evezőik nagyon rövidek, míg a másodrendű evezők rendkívül hosszúak, hegyük felé kiszélesedők, e mellett száruk lágy, de zászlajuk mégis szilárdan összetartó. Evezői közül az első a legrövidebb, a tizedik a leghosszabb. Csőrük megnyúlt, gyönge, csúcsán alig boltozott. A csűd gyönge, hosszú, sarkantyútlan, a 12 nagyon széles tollból álló farok föltűnő hosszú, különösen a két középső toll nyúlik ki nagyon. Az arc csupasz, a fejet tarajszerű tollbóbita díszíti.

Három faja ismeretes.

Az arguszpáva (Argusianus argus L.)

Arguszpáva.

Rövid bóbitája bársonyfekete; tarkóját szőrszerű, kétsorosan álló, rövid sárgás és feketés sávokkal rajzolt tollak borítják. A hátsó nyak és a hát eleje barna alapon világossárgán gyöngyözött és csíkozott. A hát közepe sárgásszürke alapon sötétbarnán pettyezett. Alsó részei meglehetős egyforma vörösbarnák, fekete és világossárga szalagozással és hullámvonalakkal tarkítva. Az elsőrendű evezők szára kék, belső zászlójukon vörösbarna, finom fehér pontokkal tarkított hosszanti pánt. A másodrendű evezők szára fehér s külső zászlajukon, közvetlenül a szár mellett egész sora a pávaszemeknek. A szélső farktollak feketések, apró fehér pontokkal, a középsők feketék, fehér pettyekkel behintve; száruk belül hamuszürke, kívül vörösbarna; csőre elefántcsontfehér. Csupasz arca, torka világos hamvaskék; lábai világos karmazsinpirosak, karmai fehérek. Egész hossza 170–180 cm, amiből a középső farktollakra 120 cm esik. A tojó jóval kisebb és egyszerűbb színezetű. Feje feketén és sárgán szalagozott; a mell eleje és hátsó nyaka gesztenyevörös, fekete hullámvonalakkal. Alsó teste világosbarna, fekete és sárga hullámrajzokkal. Az elsőrendű evezők barna alapszínen feketén márványozottak. A szárnyfedők egy része és a másodrendű evezők feketebarna alapszínen sárga kacskaringókkal, cifrázatokkal, vonalakkal rajzoltak.

Ennek a gyönyörű teremtésnek, amely Sziámban, Malakkában és Szumátra szigetén honos, életmódjáról már 1878-ban közölt adatokat Davison. Tenasserimben, az örökzöld, sűrű erdőségekben nem ritka az arguszpáva. Mind a kakasok, mind a tojók külön remetéskednek, s minden kakasnak külön „tánctere” van, amelyre – úgy látszik – nagyon büszke, s ezt nagyon tisztán tartja. A legsűrűbb erdő belsejében keres ki magának dús növényzettel körülnőtt kis lapos tisztást. Ezen a helyen mintegy 6–8 négyzetméter területet gondosan megtisztogat minden száraz ágtól és hulladéktól, és kitép minden növényt, úgyhogy csak a puszta föld marad. S ezt nemcsak kezdetben, hanem utóbb is ilyen tisztán tartja, mert minden odahullott gallyat vagy levelet azonnal eltávolít onnan. Davison ugyan sohasem látta a tánchely gazdáját ott táncolni, csak azt láthatta, amikor nyugodtan ott állott, vagy oda menet s onnan jövet látta s e közben rövid szünetekben hangját is hallatta a madár; – de kétségtelennek tartotta, hogy ennek a helynek valóban az a rendeltetése, ami általában a tánchelyeké.

A kakasok az esti és reggeli órákat kivéve, amikor élelemkereséssel vannak elfoglalva, mindig „otthon” találhatók, sőt az éjjelt is területük közvetlen közelében lévő fák valamelyikén töltik. Ezt a madarat sokkal nehezebb belopni, mint bármely mást. Ha meghalljuk egy kakas szavát, s minden zajcsinálást kerülve a legnagyobb óvatossággal lopakodunk a hang felé, s már annyira jutottunk, hogy csak néhány méternyi köz választ el tőle, s csak egyszerű növényfüggöny takarja el előlünk, – s bár lélekzetünket is visszafojtva, a legnagyobb csöndben hárítjuk félre az utolsó akadályt: a helyet üresen látjuk. A madár ugyanis már meglátott vagy meghallott bennünket s csöndben elosont. Ha csak elkerülheti, nem száll föl a magasba, még akkor sem, ha kutya üldözi, hanem csöndben fut tova, mindig az őserdő legsűrűbb helyeit keresve ki, s azokon keresztül surran tovább.

Mihelyt ilyen helyet kinyomoztunk, már csak türelmünkön múlik, hogy a madarat biztosan megfoghassuk. Ennek az a legegyszerűbb módja, hogy a helyet bozótkerítéssel vesszük körül s ezen négy – átellenes – a madár nagyságának megfelelő nyílást hagyunk. A nyílások közelében alkalmas módon hurkokat akasztunk föl s ezekbe a madár biztosan beléakad. A bennszülötteknek igen sok más módszerük is van.

Az arguszpáva-kakas egyáltalán nem civódó természetű, s nem futkosnak a tyúkok után; s jóllehet egymás hangját hallják és egymásnak felelgetnek, nem keresik az összetűzést. Szavuk „hauw”-nak hangzik, s ezt 10–12-szer is megismétlik egymás után. Ezután rövid szünetet tartanak, mire újra fölhangzik a 10-szeres „hauw”, de mindig a tánchelyről. A puska dörrenése minden kakast arra indít, hogy válaszoljon rá s éppígy minden más erős hang is, így pl. majomrikácsolás. A tojó szava eltérő a kakasétól. Mindkét ivar szava egy kilométernél messzebbre elhangzik. A leírtan kívül van még vészkiáltásuk is. A tyúknak nincs otthona, azaz tánchelye, egymagában csatangol az erdőrengetegben. Ő csak rövid időre keresi föl tánchelyén a kakast s valószínűen több kakast is meglátogat.

Mesterkéletlen fészkét a tojó sűrű bozótban készíti, s abba rakja a pulykáéhoz hasonló színezetű 7–8 tojását. A költés s a csirkék fölnevelése egyedül a tojó föladata. Az esős időszak közepét kivéve, minden időszakban akad kotló arguszpáva.

Táplálékuk főként hullott gyümölcsből áll, amelyet egészben nyelnek le. Ezenkívül azonban csigát, hangyát s egyéb fajta rovarokat is megesznek. Jóllakás után – délelőtt 10–11 óra tájban – ivóhelyüket keresik föl.