Fogoly (Perdix Briss.)

A fogoly-nemzetség nyolc faja karcsú termetű, kisfejű s csupaszcsűdű. Csőrük legtöbbször aránylag nyúlánk, orma mérsékelten íves s oldalt nem lapított. Szárnyuk rövid, kerek, de nem oly boltozott, mint a fajdoké, a negyedik evezőjük a leghosszabb; 12–14 tollból álló farkuk is mindig rövid. Tollazatuk többnyire meglehetősen testhezálló; az ivarok színe egymástól alig különbözik.

A magas északi tájak kivételével az Óvilág minden vidékén élnek foglyok. A foglyok német neve (Feldhühner) arra utalna, hogy madaraink mezőlakók s tényleg a legnagyobb részük a nyilt, erdőtlen területeken található, de sok van közöttük erdőlakó is, amelyek otthonukban éppen olyan rejtet életmódot folytatnak, mint a többi tyúk-félék.

Amennyire eddig tudjuk, valamennyi fogolyfaj egynejűségben él s a legtöbbje a házastársi hűséget példásan megtartja; némelyik azonban olykor letér a hűség útjáról s idegen tojóval is szépeleg és eltántorodik. A költésben a kakasok is résztvesznek vagy legalább is őrködnek párjuk s később csibéik biztonságán. A tyúk jelentékeny számú, egyszínű vagy világossárgás és barnásszürke alapon sötétebben tarkázott tojást rak egyszerű fészkébe. A költés szakában a párok egymagukban élnek területükön, amelynek határait úgy a saját fajukbeli, mint más fajbeli betolakodókkal szemben is megvédelmezik.

A fiatalok felserdültével csapatosan járnak a családok, több család olykor nagyobb falkába is verődik. Leginkább zsenge állati és növényi eledelekkel táplálkoznak; a legtöbb faja szorgalmasan vadászik a legkülönfélébb rovarra és azok álcájára; a magvakat pedig még a zsenge növényi részeknél, rügyeknél, leveleknél többre becsülik.

A foglyokat senki sem tarthatja károsaknak. A nemnek mindenik faja a vadászatnak kedvelt tárgya.

A fogságban hamar megszelídülnek s némileg is megfelelő gondozás mellett évekig is elviselik a raboskodást, sőt költenek is.

A fogoly (Perdix perdix Linn)

[Régi neve: Perdic cinerea.]

Fogoly.

A fogoly csűdjének vértezése elől-hátul kétsoros. Tollazata a nem, kor, sőt a tájék szerint is eléggé különböző s ha nem is csillogó, de mégis kellemes benyomású. A vén kakas homloka, szemöldöksávja, torka és a fej oldalai világos rozsdaszínűek, a nyak eleje és oldala meg a begye hamvasszürke, finom, fekete harántvonalakkal hullámosan tarkítva; feje búbja barnás, sárgás szárfoltocskákkal; háta szürke, rozsdavörös harántszalagokkal, világos szárfoltokkal és finom, zegzugos vonalkákkal; alsó testének oldalai szürkék, vörösbarna harántfoltokkal, a has fehéres, közepén nagy, gesztenyebarna vagy rozsdabarna patkóval. A farktollai rozsdabarnák, a középső négy rozsdasárgás, szürkés és sötétbarna, finom csíkozással és apró foltozással. A farcsík a négy középső tollhoz hasonlószínű; alsó farkfedői rozsdasárgásak, barnán pettyezve; alsó szárnyfedői fehérek, nagy evezői feketésbarna alapon rozsdasárgás harántszalagokkal és foltokkal tarkítottak. A kis és középső szárnyfedők belső zászlója gesztenyevörös, középen pedig kirívó agyagsárgás-fehér, keskeny hosszanti szárfolt van. Szemei dióbarnák, a szeme körül lévő keskeny, csupasz gyűrű és a fül felé húzódó, háromszögletű csupasz rész vörös; csőre kékesszürke, lábai hamvaskékek vagy szaruszürkék. A tyúk kisebb, hasonlít a kakashoz, de kevésbbé szép, patkója nem olyan nagy s fakóbb háta pedig sötétebb. Hossza 26–31 cm között ingadozik; röptere 52, szárnya 15.4–17, farka 7.5–8.5 cm.

A fogoly előfordul Németországban, Dániában, Skandináviában, Nagybritanniában, Hollandiában, Belgiumban és Franciaország északi részében; Magyarország minden részén, Törökországban, Görögország egy részén, Olaszországnak északi részében s éppen úgy Asturia-, Leon- és Felső-Kataloniában, valamint Aragonia egyes tájain.

Észtföldön – ahol korábban ritkán került elő – újabban, úgy látszik, közönségesebb lett. Wasmuth idevonatkozólag ezt írja:

„Valószínűleg délről bevándorolt madár, amely a mi kihalófélben, vagy kivándorlásban levő északi madaraink helyét, például a mindinkább ritkuló hófajd helyét foglalja el.”

Lengyelországban, Oroszországnak déli részén, a Krímben és Kis-Ázsiában gyakori; Ázsiában egy hozzá igen hasonló faj helyettesíti. Új-Zélandban újabban honosították meg. A sík vidékeket jobban kedveli a hegyvidéknél, Svájcban 1000 méter tengerszínfeletti magasságig elég gyakori.

A fogoly a mezők madara, a megművelt, de változatos vidékeken érzi jól magát, azonban megkívánja közelében a sűrű bokrosokat, kisebb erdőrészeket, de legalább is gazos bozótokat, ahol búvóhelyet találhat. A szálerdőt kerüli, csak az erdőszéleket keresi föl, s éppen úgy idegenkedik a nedves, mocsaras helyektől, kivéve ha ezek között kis erdőcskék, vagy jól kiemelkedő szigetek vannak. Franciaországban megfigyelték, hogy mocsaras vidékeken is előszeretettel tartózkodnak foglyok, amelyek azonban kisebbek a mi foglyunknál, farkuk is csak 16 tollú, azt hihetnők, hogy külön fajt képviselnek.

Kevés madár ragaszkodik annyira a kiválasztott tartózkodási helyéhez, mint a fogoly.

Úgy tapasztaltuk, hogy egy-egy költés fiataljai nem szélednek el, s ha valahonnan a foglyot kiirtják, jó idő telik el addig, míg a szomszédos területekről jött párok azt újra benépesítik. Ezzel szemben Németország északi részében majdnem minden évben költözködő foglyok is megjelennek. Úgy vélik, hogy ezek a foglyok, amelyeket a vadészok „vándor”-foglyoknak hívnak, kisebbek, mint az úgynevezett „állandó” foglyok.

Úgy látszik, vannak olyan „mocsári” foglyok, amelyek vándorolnak; hogy ezeknek kevesebb a farktolluk, bizonyára nemcsak véletlen, hanem állandó jegyük. Az Észak-Oroszországban és Kelet-Szibériában honos foglyok az északi tájakat évről-évre rendszeresen elhagyják, hogy a Tatárföld déli steppéinek hómentes homokbuckáin és mocsaraiban leljenek téli menedéket. Nilsson szerint a foglyok a mezőgazdaság fejlődésével lépést tartva terjednek olyan területekre, ahol két emberöltő előtt még nem láttak foglyot.

A fogoly kissé behúzott nyakkal, görbe háttal, nyugodt lépésekkel járkál, s csak akkor egyenesedik ki, s nyujtja nyakát előre, ha siet. A bujkálásban éppen olyan mester, mint rokonai, kihasznál minden kínálkozó rejtekhelyet, de szükségből a puszta földön is meglapul, abban a reményben, hogy a talajba olvadó színe miatt nem veszik észre. Röpte nem éppen nehézkes, de azért hamar belefárad. Robajló, sebes szárnycsapásokkal kel, s bizonyos magasságig felemelkedve, ebben sebesen, szárnyait olykor eleresztve, majd néhány gyors szárnycsapással új lendületet véve – száll tova. Alig hinnők el róla, hogy bizonyos körülmények között, akárcsak a fürj, készségesen úszik is. A fogoly leggyakoribb hangja a messzehallatszó, hangos: „girr-rik”, ezt ültében, de röptében is hallatja. A vén kakas cserrentése inkább: „girr-rök”, ezzel a szóval hívogatja párját, csibéit, de ezzel hívja ki vetélytársát is. A felriasztott jércék harsány: „rip-ripriprip” vagy „tört” hanggal fejezik ki méltatlankodásukat. Csibéik a szelid csirkék módjára pipegnek, később pedig az öregek hangjától jól megkülönböztethető: „tupegirr-tüp” hangon szólnak. „Kurukk” szóval fejezi ki megelégedettségét, figyelmeztetője szeliden kiejtett: „kurr”.

A fogoly óvatos, félénk madár, csoportosan – „foltban” – él; társaságkedvelő, párjáért és csibéiért magafeláldozásra kész, gyöngéd. Otthonukért bátran küzdenek a kakasok, s két folt egyesülése sem megy símán; ezzel szemben az elárvult fiatalokat gyakran a családba fogadják.

A hó olvadásával felébred párosodási ösztönük is. Az egész télen át hűségesen összetartó folt februárban párokra szakadozik, mindenik kakas megválasztja a neki megfelelőnek látszó tartózkodóhelyet. Ha ismét téliesre fordul az idő, a különféle párok rövid időre újból foltba verődnek, de tavasszal aztán ismét szétszóródnak. Ilyenkor, reggelenként és esténként megszólal a kakasok hívója, s egyszer-máskor kakasoknak a jércéért vívott egymásközti küzdelmét is észlelhetjük; szembe ugranak egymásnak, csőrükkel, karmukkal igyekeznek ártani egymásnak. Azt mondják, hogy megkötött házasságuk sohasem bomlik fel. Valóban nem az elpárzott kakasok a békebontók, hanem a szabad magánosok, amelyek a másik jogait nem sokba veszik.

Április végén, vagy május elején kezd a fogolyjérce a tojásrakáshoz. Fészke, amelyet gyakran nem alkalmas helyre rak, csak kevés, puha fűszállal bélelt egyszerű mélyedésből áll. Fészkét csak néha takarja valamely bokor; a legtöbb esetben a korán sarjadzó vetésben, legkivált búzában, repcében, lucernában, magas fűben, található. De olykor fiatal erdei vágásokban vagy mezőkre dűlő erdőszélekben is ráakadhatunk. A fészekalj 9–20 tojásból áll; valószínű, hogy a több tojásból álló fészekaljat nem egy tyúk rakta. Ha pedig egy tyúk 9-nél kevesebbet tojt, akkor nagy valószínűséggel következtethetünk arra, hogy az első fészekalját valamely baleset érte. A tojások átlagban 33 mm hosszúak, 26 mm szélesek, körtealakúak, símák, kissé fényesek, színük halvány zöldesbarnás-szürke. A tojó teljes 26 napig kotol, és pedig oly nagy odaadással és kitartással, hogy egyre-másra csaknem az összes hastollai kihullanak; fészkét csak a legszükségesebb időre hagyja el, és pedig a szükséges táplálkozás végett. Kotlása alatt a kakas nem tágít a közeléből, sőt inkább szemfülesen őrködik, párját minden veszélyre figyelmezteti, sőt még életét is kockáztatja, s elriasztva, mihamar visszatér régi helyére. Ha a kakas életét vesztette, akkor a tyúk biztonsága is kérdésessé válik. Bármennyire szeresse is a fogolypár a fészkét, folytonos háborgatásra mégis elhagyja azt.

A kis fogolycsibék – márcsak külsejüknél fogva is – végtelenül kedves jószágok. Pehelytollazatuk felül a sárgásbarna, rozsdássárga, rozsdabarna és fekete színek keveréke, alsó részük ellenben világosabb; a mustrázat megszakított szárfoltokból áll. Éltük első napjától kezdve ügyesen sürögnek-forognak; alig száradt meg a tollazatuk, gyakran még a tojáshéjakból se szabadultak meg, máris elhagyják fészküket, s ugyancsak hamarosan megértik szüleiknek oktatásait is. Nevelésükben egyaránt résztvesz a kakas és a tyúk. Amaz őrködik, figyelmezteti, s védelmezi párját, a tojó pedig vezetgeti, eteti s melengeti csirkéit. Ha az egyik szülő életét veszti, akkor az életbenmaradottra hárulnak a gondok, s ekkor a kakas a tyúk kötelességeit is végzi.

A szülők meg a csibék viselkedése csak akkor változik meg, amikor utóbbiak jobban megnőttek. Ellenség közeledtével most már együtt kapnak szárnyra, s együtt repülnek egy darabig, s egyszerre ereszkednek le; ha pedig újra felverik őket, akkor már kisebb csapatokra szakadoznak, vagy pedig egyesével különféle irányba repülve ereszkednek le, s ekkor meglapulnak a földön, s futva vagy egyéb módon igyekeznek menekülni. Ha a kakas úgy véli, hogy a veszély már elmult, akkor hívogatni kezd, mire a fiatalok egyre-másra felelgetnek s a hűséges szülők lassan ismét maguk köré gyüjtik a csapatot, és pedig úgy, hogy a kakas azokat egyenként az anyjukhoz vezetgeti, hogy az az egyesült folt vezetését ismét átvegye. Később a fiatalok kénytelenek átvenni az atyai gondoknak egy részét, és pedig előőrsi szolgálatot kell teljesíteniök, s kémlelődni. Az efféle őrködés, amelyben minden fiatal kakas gyakorolja magát, nagyban elősegíti kiképeztetésüket. Ha a fiatalok elvesztik szüleiket, akkor egy idegen folthoz csatlakoznak.

A fogolycsibék eleinte jóformán csak rovarokkal táplálkoznak, később e mellett növényi eredetű anyagokkal is, végül pedig csaknem teljes mértékben az utóbbi félékkel. Aratásig leginkább a gabonaföldeken tanyáznak, azután pedig a több búvóhellyel kecsegtető burgonya-, kukorica- és répaföldeken. Késő ősszel pedig a gazos tarlókat és szántásokat keresik fel, ahol a barázdákban kellőképp rejtőzhetnek. A legalkalmasabb időkben a közeli rétekre és erdei vágásterületekre szívesen ellátogatnak, hogy ott szöcskéket, sáskákat fogdossanak, illetve a hangyabolyokat szétkapargassák, kedvenc eledelük, a hangyatojások végett; éjjeli szállásra azonban mindig a szabad mezőkre mennek vissza. Reggelre kelve elhagyják éjjeli szállásukat, legelébb is a mező valamely szárazabb helyét keresik föl, reggeliznek, azután azokat a réteket látogatják meg, amelyekről már felszáradt a harmat. A déli nap heve elől a bokrokba bújnak, a homokban szívesen meg is fürödnek; délután újból a tarlókra húznak, este pedig ismét visszarepülnek hálóhelyükre. A nagy téli havazás gyakran éhen veszti őket. Addig minden jól megy, amíg kapargálni tudnak, mert a jól ismert őszi vetéseken és repcetáblákon aránylag még mindig könnyen jutnak táplálékhoz, de ha a változékony idő jégkéreggel vonta be a hó tetejét, akkor a legnagyobb inségbe jutnak, mint jobban és jobban legyöngülnek, s a ragadozók könnyű prédáivá válnak.

Kemény teleken még az emberrel szemben való óvatosságukat is levetik s élelmüket, búvóhelyüket a községek közelében keresik, behatolnak az udvarokba, szérűs kertekbe, szűrök közelébe, s mohón vetik magukat az irgalmas kezek által nekik szórt szemes-eleségre. A nyulak gyakran mentik meg őket, amelyek kotrásaikkal felfedik a táplálékot.

Egy-egy kemény télen több terület fogolyállománya teljesen is kipusztulhat. De amilyen gyorsan kerekedik a baj, oly gyorsan jóra is fordulhat a sorsuk.

Ahogy a lanyha szél s a nap melege egyesült erővel imitt-amott elolvasztotta a havat, megvannak mentve, s ha pár napon belől egyfolytában jóllakhattak, előbbi életkedvük ismét visszatér.

A négylábú ragadozók foglyainknak főleg a költésében tesznek kárt; öregjét és fiatalját pedig a héja és a karvaly, a vándorsólyom, a réti héja s szajkó tizedelik. Sűrű bokrok, vagy kisebb sűrűségek, remízek nagyon alkalmasak a fogoly megvédésére, s ilyeneket – már csak szórakozásból is – minden határban kellene létesíteni, de ezenkívül arra is kell gondolni, hogy a szigorú telek ínségét az ilyen menedékhelyek közelében kiszórt szemes takarmánnyal is enyhítsük.

A fiatalon felnevelt fogoly kellő gondozás mellett igen megszelídül, ápolójával megbarátkozik, őt másoktól pontosan megkülönbözteti, szemmel láthatóan bánkódik távollétében, s megjelenésekor örvendezve köszönti, becézgeti, elismeri és megköszöni a jóindulatát, általában családtagnak tekinti magát. Fogságban azonban csak igen nagy és csendes kalitkában szaporítanak.

A Turga-steppéktől keletre, egészen az Amur-vidékig, a miénknél kisebb testű fogoly helyettesíti (Perdix daurica Pall.), ennek patkója csaknem fekete.

A fogoly Magyarország gyakori madara, amely különösen a dunántúli vadászterületeken fordul elő nagy számban, míg az Alföldön nem annyira tömeges. A hegyvidéken is előfordul, bár itt mennél magasabbra hatol föl, annál inkább gyérül a száma. Az egyes hegységekben a következő magasságig hatol föl: Bükk-hegység 800, Kopaszoros 1900, Szikla (Zólyom m.) 1200, Retyezát 2000, Járavize 1700, Fogarasi és Szebeni havasok 2000 m.

Állandó madarunk, amely legfeljebb csak a magasabb hegyvidékről kényszerül az alacsonyabb területekre, ha igen hideg és havas a téli időjárás. Ez az állandóságuk teszi sikeressé a megtelepítésüket olyan vidékeken, ahol azelőtt nem voltak, vagy ahonnan kipusztultak. Így pl. Magyarországon Eperjes vidékén cseh származású fogolyokat helyeztek ki, amelyek még évek multával is ott voltak a lelőtt gyűrűs példányok tanusága szerint. Viszont Amerikában magyar származású foglyokat telepítettek be, amelyek ott nemcsak megmaradtak, hanem szépen el is szaporodtak.

A fogoly nemcsak mint kevés gondozást igénylő és jól megfizetett vad hasznos, hanem mint rovarpusztító is. Csirkéit kezdetben majdnem kizárólag puha hernyókkal táplálja, később rovarokkal és csak ha a rovarvilág elfogy, kap rá a szemre, amikor azonban szintén főleg gyommagvakat pusztít. Állati táplálékát Lósy József és Csiki Ernő, a növényit Thaisz Lajos vizsgálta meg sok gyomortartalom alapján. Lósy a foglyot a gazda szemével nézve nagyon hasznos madárnak becsüli. „Szinte azt mondhatnám, a rovarsereg rosszakaratú károsítása ellen mezőrendőri szolgálatot teljesít.” Csiki szerint „ha végigtekintünk a fogoly gyomortartalmában talált rovarmaradványok jegyzékén, azonnal föltűnik madarunk kiváló gazdasági haszna, mert éppen a gazdaságilag kártékony rovarok seregéből veszi rovartáplálékának nagy részét. Külön ki kell emelnem egy esetet, amikor egy gyomortartalomban a bodobács 94 példányát számlálhattam meg. A rovartáplálék legnagyobb részét azonban a különféle hangyák szolgáltatják”.

A növényi táplálékra vonatkozólag Thaisz Lajos a következőket írja: „a foglyot nem csupán az elemzéseim alapján, hanem kint a természetben való megfigyeléseim után is a hasznos madarak közé sorolhatom, mert táplálékát nagyobb részben vetésközti kártékony gyomnövények magvai képezik. Igen gyakran találjuk ugyan a begyében a gabonafélék magvait is, de ezek a legtöbb esetben úgyis veszendőbe ment, hullott magvak, melyeket a tarlón szed össze.”

A fogoly mindezek alapján hasznos madár, nagy nemzetgazdasági értéke, amelynek szaporodását minden eszközzel elő kell segíteni, mert még esetleges túlszaporodása sem károsíthatja lényegesen a mezőgazdaságot.

Vadászati tilalmi ideje január 1-től július 31-ig terjed.