A MEZEI LUDAK ÉLETMÓDJA

Mivel a vetési és rövidcsőrű ludat nem minden ornithológus ismeri el külön fajnak, és azok kitömött állapotban is csak nehezen különböztethetők meg egymástól a csőr és láb színének elváltozása folytán, egyelőre még nem állapítható meg külön-külön e két faj hazája, még a vonulási út meghatározásából sem. Azt azonban határozottan állíthatjuk, hogy Németországban egyik faj sem fészkel, és hogy fészkelőterületük az Óvilág magasészaki részein keresendő. A vetési lúd elismert költőterületei: Izland, Lappföld, Észak-Oroszország, továbbá Európa és Ázsia tundrái. A rövidcsőrű lúdról tudjuk, hogy nyáron a Spitzbergákon él. Költözése alkalmával a vetési lúd minden ősszel és tavasszal keresztülvonul Közép-Európán, a rövidcsőrű lúd azonban itt sokkal ritkábban mutatkozik, ellenben Norvégiában, Nagy-Britanniában, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban rendszeresen megfigyelik, és elejtett példányok is akadnak évente. A vetési lúd Németországban már szeptember közepén megszámlálhatatlan csapatokban jelenik meg, és ha az időjárás megengedi, egész télen keresztül ott tartózkodik, a hó lehullása vagy a hideg beálltával azonban tovább vonul, egészen le Európa három déli félszigetéig, sőt Északnyugat-Afrikáig is, de amint csak lehetséges, ismét az északabbra fekvő országokba tér vissza, és többnyire április közepéig, sőt néha május elejéig időzik Németországban, míg végre költőterülete felé indul. A rövidcsőrű lúd, ha arra kényszerítve nincs, nem vonul messze délre; Nagy-Britanniában és Hollandiában telel át rendszerint. Mindkét faj külön-külön vonul, és ha csatlakozik is a rokonfajhoz, annak csapataiba nem keveredik.

A mezei ludak lényegükben és viselkedésükben annyira hasonlóak egymáshoz, hogy elégségesnek tartom, ha ebben a tekintetben a vetési lúd leírására szorítkozom. A vetési ludak a téli szállásban való tartózkodásuk ideje alatt mindig nagy csapatokban járnak, melyek a nap bizonyos szakában meghatározott helyeken gyülekeznek, meghatározott időben repülnek a legelőre, s onnan ugyancsak meghatározott időben térnek vissza. Különösen szeretik a lakatlan, kopár, sekély vízzel körülvett, és a parttól lőtávolon kívül fekvő szigeteket, de az ilyen biztos alvóhelyek hiányában, hasonlóan fekvő partokon, vagy nehezen megközelíthető mocsarak vagy sekélyvizű ingoványokon ütnek tanyát. Mocsarak vagy lápok hiányában kénytelenségből valamely nagyobb tó vagy a tenger szabad víztükrét veszik igénybe. Gyülekezési, nyugvó- és alvóhelyeikről hajnali derengéskor rendes húzási útvonalukat betartva, mindig lármás zajongás és gágogás közepette repülnek ki legelés végett a mezőkre, honnan déli 11 óra felé térnek vissza pihenőhelyükre, hol azután isznak, fürdenek, tollazatukat tisztogatják, simítgatják, játszadoznak, sőt egy keveset alszanak is. Délután úgy 2–3 óra körül azután egy második kirándulásra indulnak, és csak az alkonyat beálltával térnek alvóhelyükre vissza. Ha a vidék vízdús és biztos, úgy a délidőben való oda- és visszarepülést talán el is hagyják, és ehelyett, miután előzőleg valahol ettek és fürödtek, nyiltan fekvő, csendes mezőkre vonulnak, hogy ott ideiglenesen megpihenjenek. A nagy sereg repülés közben oszlik széjjel, amennyiben egyik csapat bizonyos távolságban vonul a másik csapat után. Ősszel a tarlóra járnak, hol a magvakat szedegetik fel, később pedig a téli vetéseket keresik fel, hol a sarjadó gabonát legelik le. Így élnek mindaddig, míg csak nálunk tartózkodnak. Bechstein káros voltukról a következőket mondja: „Nálunk csak télen a zöld vetésben okoznak kárt, különösen nedves, lágy időben, mikor a gabonaleveleket nem tudják külön lecsipegetni, hanem a csirázó növényt gyökerével együtt kicibálják.”

Tehetségét illetőleg a vetési lúd legalább is olyan fokon áll, mint a nyári lúd. Éppoly jól úszik és repül, mint amaz, kecsesen, ügyesen jár, röptében szintén ferdevonalú vagy ékalakú formációt alkot, és a csapat kiadós szárnycsapásokkal halad előre. Az ék élén, Naumann megfigyelései szerint, állandóan mindig egy öreg gúnár repül, többnyire a család atyja, melyet a tojó és a fiókák, továbbá egyes idegen példányok követnek, melyek szülőiket elveszthették. Ezekhez némelykor több család is társul, melyek tagjai mindig egymásután vonulnak, s a már egyszer felvett rendsort végig betartják. Átható, messzehangzó hangjuk a nyári lúdéhoz vagy a házilúdéhoz hasonló. Rendes társalgási hangjuk egy morajló „taddaddat”, a gúnár intőszózata erőtejes és mély „keiaka, kajaja”, a tojó figyelmeztetője magasabban hangzó „kejekek, kaiki, klivré, kjigik”, a víz után való sóvárgásukat pedig egy rekedtes „keng”-gel fejezik ki. Ijedtükben vagy rémületükben hangos sivító lármát, magas felindulásukban pedig rekedtes sziszegést hallatnak.

A vetési lúd éppoly mértékben elővigyázó, bizalmatlan és tanulékony, mint a nyári lúd. Emlékezőtehetsége csodálatraméltó. A megtévesztésére irányuló minden próbálkozás rendszerint hiábavalónak, minden rászedésére irányuló kísérlet hasztalannak bizonyul. Meg tudja ítélni és különböztetni a ránézve veszélyes vagy veszélytelen embert, de azért egyikben sem bízik. Aki nyugvóhelyére táplálékot szór, az őt onnan bizony csak elriasztja. Aki egyszer megtéveszti, az nem egyhamar nyeri el bizalmát, még akkor sem, ha már sokáig volt a fogságában és nagyon szelíddé is vált. A fogságot megszokja, és ápolójával szemben benső ragaszkodást tanusít, hívására előjön, érinteni és símogatni engedi magát, de gyanakodását sosem vetkőzi le tejesen, s a rajta esett sérelmet még évek multán sem felejti el. A fogságban más szárnyassal csak ritkán érintkezik, a szabadban sohasem. A nyári lúddal szemben határozott ellenszenvet tanusít. Legközelebbi rokonait és a récéket ugyan megtűri maga mellett, de barátságot sosem köt velük. Mindamellett megtörténhetik, hogy fogságban egy másik vadlúddal eredményesen párzik.

Szabadban való szaporodására nézve még hiányzanak a beható megfigyelések. A többi vadlúdéhoz hasonló fészke mocsarakban lévő zsombékokon és egyéb magaslatokon áll, és június második felében 7–10 tojást tartalmaz, melyek a nyári lúd tojásaihoz hasonlóak, de körülbelül 4 mm-rel rövidebbek.

Ellenségei, vadászata és gazdasági jelentőségére nézve a nyári lúdnál elmondottakat ismételhetjük meg.

A gegelúd (Anser neglectus Sushk.)

Nagyon hasonlít a vetési lúdhoz, amelytől azonban a frissen lőtt madár első látásra abban különbözik, hogy csőrgyűrűje és lába rózsásszínű (tavasszal néha majdnem ibolyás); egyébként feje sötétebb, körmei többnyire világosabb szaruszínűek, a hátsó ujj körme gyakran tisztafehér, ami a vetési lúdnál sohase fordul elő. Méreteiben is különbözik a vetési lúdtól.

	Vetési lúd	Gegelúd
Szárnyhossza	43.3	45.3
Csűdhossza	7.1	7.4
Csőrhossza	5.6	5.9
Csőrkerület a csőr tövénél	9.5	9.2
Csőrkerület a csőrgyűrűnél	4.8	4.4

A méretek szerint a gegelúd valamivel nagyobb, ezzel szemben csőre sokkal karcsúbb, mert átlagban hosszabb és a kerülete mindig kisebb méretű, mint a vetési lúdnál. Ezeknek az ismertetőjegyeknek a figyelembevételével a lelőtt, kézrekerült gegeludat mindig biztosan meg lehet különböztetni a vetési lúdtól. A repülő csapatokban levőket „ge-ge” hangjukról lehet fölismerni.

A gegelúd Magyarország egyik legérdekesebb és leghíresebb madara, amely hirtelenül föltűnő ragyogó üstökös módjára bukkant föl a magyar madarak között s rövid ideig igen nagy számban látogatta hazánkat, elsősorban a Hortobágyot, aztán lassanként fogyott az állományuk, úgyhogy jelenleg a Hortobágy százezernyi vadlibája között csak igen kis számban fordul elő. A rengeteg lelőtt vadlúd között évenként alig 1–2 gegelúd akad, pedig nagyon keressük, mert a világ összes múzeumai mind a Madártani Intézethez fordulnak, hogy gegelúd-példányhoz jussanak.

A gegeludat Sushkin orosz ornithológus fedezte föl 1891-ben Oroszország Ufa nevű tartományában, amikor október 4 és 16 között kilenc példányt ejtettek el. Azóta a gegeludat Oroszországban többé nem észlelték s mindeddig a fészkelőterületeit sem sikerült megtalálni. Állítólag fészkel Novaja-Zemlján és a Kolgujev-félszigeten, de nagyobb számban sehol se találták. Annál föltűnőbb és annál kevésbbé tudjuk megmagyarázni, hogy volt idő Magyarországon, amikor itt tömegesen, sok-sok ezer példányban fordult elő. Honnan jöttek – hol volt akkora tömegeket termelő fészkelőhely –, hogy tudtak észrevétlenül eljutni Magyarországba, végül hová tüntek, mind olyan kérdés, amelyre kielégítő választ nem tud adni a kutatás.

Nálunk való előfordulásának röviden összefoglalt adatai a következők. 1899 december 6-án Csörgey Titusz, Linder Károly és magam a budapesti vadkereskedőnél négy darab vöröscsőrű vadludat láttunk, melyekről Csörgey, aki akkoriban a Petényi-hagyaték földolgozása folyamán éppen a vadludakkal foglalkozott, azonnal megállapította, hogy új, eddig le nem írt vadlúd-fajhoz tartoznak. Az érdekes lúdfajról Linder értesítése révén Madarász is tudomást szerzett és a „The Ibis” angol folyóiratban 1897-ben közölt leírás alapján ráismert a gegelúdra s bevezette azt a magyar madártanba. Ez a négy példány Karcagról, tehát a Hortobágy déli széléről származott. Még ugyanabban az esztendőben több példányt láttunk a vadkereskedőnél. 1900 november és december havában került kézre egy-egy példány Dunaföldváron és Fülöpszálláson. Újból csak 1904-ben terelődött a figyelem erre az érdekes madárvendégre, amikor gróf Keglevich Miklós azt írta Chernel Istvánnak, hogy ez a vadlúd, amelyet hangja alapján a hortobágyi vadlúdvadászok „gegelúd”-nak neveztek el, kisebb számban állandóan előfordul a Hortobágyon. 1904 március végén a Hortobágyon két példányt el is ejtett, s Chernel I. gyüjteményébe került. 1907 tavaszáról dr. Nagy Jenő azt írja, hogy a Hortobágyon egyáltalában nem ritka és a liliktömegek között mindig akadt néhány csapat gegelúd is. Madarász szerint 1908 november 6–15 között 70 példányt, 1909 március havában pedig igen sokat ejtettek el a Hortobágyon. A legnagyobb számban, úgy látszik, 1911 őszén fordult elő a Hortobágyon, amikor dr. Tarján Tibor szerint néhány nap alatt több száz elejtett vadludat vizsgált meg s ezeknek a fele gegelúd volt. Így 1911 november 21-én 66 vadludat lőttek s ezeknek több mint a fele tartozott a gegelúdhoz. Ettől kezdve rohamosan csökkent az állomány a Hortobágyon. Főleg a Szomjas-családtól, másrészt dr. Tarján Tibortól és dr. Nagy Jenőtől származó tudósítások szerint 1916-tól kezdve a hortobágyi vadlúdállománynak 2–3 százalékát kitevő gegelúd nagyon kis számban jelent meg. Szomjas László 1920-tól 1925-ig a Hortobágyon lőtt 827 nagy liliket, 62 kis liliket, 58 vetési ludat, de csak 3 gegeludat. Az utolsó példányt 1928 december 23-án lőtte. A gegelúd állományának e katasztrófális méretű fogyása tehát tovább tart s ezen nem enyhít még az a körülmény sem, hogy a Hortobágyon kívül Breuer György szerint 1924 és 1925 január havában a Fertőn is előkerült.

Az elmondottak alapján külön figyelmeztetés nélkül is tiszta sor, hogy a gegelúd minden egyes előfordulásának valamelyik tudományos intézetbe való bejelentése a magyar madártan elsőrendű érdeke s tán szabad a lelőtt madár beküldését is kérni; jelenleg is Magyarországon van ennek a ritka lúdnak a legtöbb példánya és csontvázrésze. Ez azonban még elégtelen. Legyünk rajta, hogy minél nagyobb vizsgálati anyagot szerezzünk a magyar kutatóknak, hogy a magyar tudomány hírnevét öregbítse a gegelúd-kérdésnek a megoldása.

Hossza 70–76, kiterjesztett szárnymérete 150–160, szárnya 44–47, farka 12–13 cm. A homlokán lévő, vesealakú harántszalag, a csőrtő két oldalán lévő, sarlóalakú folt, valamint álla fehér. Feje és nyaka sötétszürke. Felső részei barnásszürkék, világosabb szegélyekkel. Alsó része vadlúdszürke; felső és alsó mellének szürke tollai közé sok feketeszínű toll van behintve. Farcsíkja, fara és alsó farkfedői fehérek. Kézevezői hamuszürkék, karevezői feketék, halványfehérrel szegélyezve. Válla és szárnyszegélye világos hamuszürke, kis szárnyfedői világos hamuszürkék és ezen részek összes tollai világosbarnával szegélyezettek. Kormánytollai feketés barnásszürkék, szélükön keskeny, hegyükön széles, fehér szegéllyel. A fiatalokon a csőrtő fehér rajzolatai és a fekete melltollak hiányzanak és tollazatuk egészben véve majdnem egyszínű szürke. Szeme sötétbarna, csőre majdnem egyszínű vörösessárga, lába élénk narancssárga. A szárny csúcsa a fark végéig ér.

A nagy lilik – lengyellúd, hókás vadlúd, gyöngyvér – Magyarországon jelenleg kétségtelenül a leggyakoribb vadlúdfaj, amely főleg a Hortobágyon sok százezer-, néha milliószámra fordul elő. Dr. Nagy Jenő, a Szomjas-család és dr. Tarján több mint egy évtizedre terjedő megfigyelései szerint a Hortobágyon megforduló vadludak 75–90 százaléka nagy lilik, ami a budapesti vadkereskedőknél is kifejezésre jut, mert ott is alig látható egyéb faj. Főleg átvonuló, amely szeptember végén érkezik, október–novemberen át itt van, de már a nagyobb havazások idejére jórészben eltávozik délibb vidékekre. A Hortobágyról ilyenkor valószínűleg leszorul egy részük a balatoni berkekre és a délibb megyékbe, pl. Bácskába, Torontálba, ahol télen is elég gyakori. Ez az őszi mozgalma még nem eléggé ismeretes. Tavasszal már jó korán, február–márciusban, újból megjelennek a Hortobágyon, ahol az időjárás szerint árpilisig is megmaradnak, de olyan különösen hosszú tél alkalmával, mint amilyen az 1907-iki volt, még májusban is láthatók, sok-sok ezres csapatokban.

Sokfelé az a vélemény merült föl, hogy a nagy lilik a Dunántúlon újabb jövevény, amely régebben igen ritka volt s csak a legutóbbi időben jár ide nagyobb tömegekben telelni. Ennek az állításnak a helyessége mellett szól Jukovits, aki igen ritkának mondja, továbbá Chernel, aki szerint a Dunántúlon a lilik jóval ritkább, mint a vetési lúd. A kérdést jelenleg már nem lehet eldönteni. Kétségtelen, hogy régebben is előfordult a nagy lilik a Dunántúlon. Már 1810-ben lövetett a Fertőn, 1840-ben a Balaton mellett, azonban nem valószínűtlen, hogy újabban tényleg nagyobb számban látogatja a nagy lilik a Dunántúlt, mint azelőtt. Idevonatkozó adatok mindenesetre értékesek.

Gazdasági jelentőségét tekintve, inkább káros, mint hasznos. A vetésekben általában nem nagyon szeretik, mert a késő vetésekben huzamos esős idő mellett károkat okoz azáltal, hogy a gabonaszárakat gyökerestől kihúzgálja, trágyáját pedig általában kevésre becsülik. Ezzel szemben vadászata nagyratartott sport, melynek számos vadász hódol s pecsenyéje révén is elég jelentős hasznot hajt. Sokan nem szeretik a húsát, mert nagyon vad és vetésízű. Kellő elkészítés mellett azonban elég ízletes étel válik belőle, persze leginkább a fiatal példányokból. Le kell nyúzni és a csontokról is lefejteni a húst, aztán pác nélkül finom pörköltet ad, pácolva pecsenyének és fasírozottnak készíthető.

Régebben az Anser albotrons var. intermedius Naum. is szerepelt a magyar névjegyzékekben mint izlandi lilik; Hartert külön alfajnak nem ismeri el.

Előbbinél jelentékenyen kisebb. Hossza csak 60, kiterjesztett szárnymérete 158, szárnya 40, farka 9 cm. A fehér homlokfolt a fejtető közepéig terjed és feketével van szegélyezve. Melle a sok sötét toll következtében csaknem fekete. Tollazatának többi részei a nagylilikéhez hasonlóan színezett. A szárny csúcsa a fark végét túlhaladja. Szemhéjának szélei élénk narancsszínűek.

A kislilik hazája Lappföld és Észak-Szibéria. Télen Nyugat-Európától egész Japánig, valamint Észak-Indiáig találkozhatunk vele. Németországban mindkét lilikfaj dél felé való átvonulásuk közben októberben jelenik meg és a vetési ludakhoz csatlakoznak, a nélkül, hogy közéjük keverednének és ugyanazon helyeket keresik fel, mint utóbbiak. Minthogy a vonulók főtömege, mint látszik, a partokat követi, Hollandiában mindkét fajt sokkal gyakrabban észlelik és fogják el, mint Németországban. Ugyancsak gyakrabban fordulnak elő a lilik Dél-Norvégiában, Dániában, Nagy-Britanniában, Belgiumban és Franciaországban is. Az Észak-Európából származó lilik Egyiptomig vonulnak, az Észak-Ázsiából származók Dél-Perzsiáig és Indiáig. Márciusban és áprilisban valamennyien visszatérnek északi hazájukba.

A kis lilik Magyarországon minden évben megjelenő, átvonuló és kis részben téli vendég. Mennyiségre ugyan meg sem közelíti a nagy liliket (Szomjas szerint kb. 5%-át alkotja a hortobágyi vadludaknak), de ebből a fajból is nagy csapatok szoktak jelentkezni. Szomjas L. szerint a Hortobágyon ez a vadlúd jelenik meg legkorábban, többnyire már szeptember elején. Márciusban szoktak a legnagyobb számban újból megjelenni. Zömük március végéig elvonul s április elején már csak néhány elkésett csapat vonul északkelet felé. Az ország területén való elhelyezkedése még nincs teljesen tisztázva. Kétségtelen, hogy leggyakoribb a Hortobágyon, továbbá az Alföldön. A hegyvidékeken természetesen csak átvonulóban mutatkozik s csak ritkán száll meg. A Dunántúlról alig vannak adataink, de kétségtelenül előfordul ott is. Mindenesetre nagyon kivánatos, hogy minden előfordulása valamelyik tudományos intézetnek bejelentessék. A nagy liliktől könnyen meg lehet különböztetni a fiatal példányokat és pedig Csörgey T. szerint a csőrjegy alapján. A nagy liliknél ugyanis oldalnézetben és merőlegesen ránézve a csőrfogazat mindig kilátszik, ellenben a kis liliknél a csőrfogazatot a felső káva pereme eltakarja. Ennek az egyszerű csőrjegynek az alapján a kis lilik mindig biztosan meghatározható.

Haszna, kára ugyanaz, mint a nagyliliké, azonban jelentékenyebben kisebb számánál fogva gazdasági jelentősége is kevésbbé számottevő.