Flamingó (Phoenicopterus L.)

A nemzetségbe 6 faj tartozik; ezek az Óvilág (két faj) és az Újvilág (négy faj) trópusi, szubtrópusi és melegebb mérsékelt vidékein élnek. Hiányzanak azonban az egész ázsiai, pápuai és óceániai szigetvilágon, Ausztráliában, Tasmániában és Új-Zélandon, ellenben Madagaszkáron és Nyugat-Indiában képviselve vannak.

A flamingók teste karcsú, a nyak igen hosszú, de mégis csak 18–19 csigolyája van; a csőr valamivel hosszabb, mint a fej, magasabb, mint amilyen széles, a közepétől kezdve tompa szögben lefelé hajló, a felső káva sokkal kisebb s keskenyebb, mint az alsó és ami különösen figyelemreméltó, sajátságosan lapos. A felső káva a tövén elég lágy bőrrel borított, hegye ellenben kemény; az alsó káván, a két állkapocs közén lágy bőr feszül. A csőr, mint a ludaké, számos, sűrű és alacsony szarulemezke révén szűrőszervet alkot. A hatalmas nyelv is a ludakéhoz hasonló; az alsó kávaágak közti egész teret kitölti, rózsavörös, lágy és zsírban gazdag és mindegyik oldalon kb. 16 hosszú, finom szemölcsöt visel. A lábak szerfölött hosszúak és vékonyak, oldalt összenyomottak, a csűd háromszor olyan hosszú, mint a combcsont. A szárny, amelynek második evezője a többit túlhaladja, középhosszú, a tizenkét tollból álló fark rövid.

A flamingók életmódja még egyáltalán nincs elegendő módon kikutatva; annyit tudunk, hogy az egyes fajok szokásaikban éppen nem, vagy csak igen kevéssé különböznek. Tehát elegendő, ha a bennünket legközelebbről érintő fajt vesszük szemügyre és a többi fajokon tett egyes megfigyeléseket alkalmas helyen betoldjuk.

A rózsás flamingó (Phoenicopterus roseus Pallas.)

[Régi neve: Ph. antiquorum.]

Színe fehér, szerfölött gyengéd és szép leheletszerű rózsapiros fuvalattal, felső szárnya kárminvörös; evezői feketék. A szem sárga, a szemgyűrű kárminpiros, a csőr töve rózsavörös, csúcsa fekete, a láb kárminpiros. Hossza 120–130, kiterjesztett szárnymérete 160–179, szárnyhossza 39, farkhossza 14 cm.

A flamingó kivált a Földközi- és Fekete-tengert övező területeken honos. Feltűnő, hogy előfordulása bizonyos helyekre szorítkozik. A régebbi és újabb kutatók híradásai szerint évente tömegesen jelenik meg Szardinia és Szicilia nagyobb tavainál, úgyszintén az Albuferaban Valencia mellett, és más spanyol tavaknál, továbbá Egyiptom, Tirpolisz, Tunisz, Algir és Marokkó minden parti tavánál, nem ritka Smyrna mellett s a Volgánál stb. Görögországban csak nagyon ritkán fordul elő, ellenben a Rhone-deltában költ; pl. Giraud kevert, sós- és édesvízű lagunáiban legkevesebb 250–300 pár fészkel és Eagle Clarke a Camargue összes fészkelő állományát 10.000–15.000 darabra becsülte. A flamingó a Földközi-tenger felől már néhányszor Németországban is megjelent, de mindezek az eltévedt madarak állítólag fiatalok voltak, amelyek elsodortattak. Szigorúan véve Dél-Európa alkotja elterjedési területének északi határát és tulajdonképpeni lakóterülete Észak-Afrika és Közép-Ázsia.

A flamingó tartózkodási helyei a sós- vagy kevert-, sós- és édesvízű parti tavak, amelyeket minden másnak elébe helyez. Az igazán édes vízhez csupán eltéved és itt mindig csak rövid ideig tartózkodik és megint eltűnik. Ellenben a tengernél gyakran látható, érthető módon csak a lapos helyeken, amelyeken szokott módján mozoghat. A kóborló madarakhoz tartozik, de úgy látszik, oly rendszeresen kóborol, hogy talán vonulásról is beszélhetünk nála.

Aki, miként magam is, a flamingókat ezrével és ezrével látta együtt, az osztozik a megfigyelők lelkesedésében, akiknek szerencséjük volt ebben a nagyszabású látványban gyönyörködni. Hume elragadtatását ezekkel a szavakkal fejezi ki: „Hogyan írjam le a flamingók megszámlálhatatlan tömegeit, amelyek Sindh (Elő-India) minden nagyobb tavánál elénk bukkannak, akár nagy rózsaszínű szigeteket alkotva a vizeken vagy a búcsúzó nap által megvilágított bíborfelhőkké egyesülvén. Máshol ezek a madarak néhány száz főnyi csapatokban láthatók, de itt tízezrével. Gyönyörű látványosságot szolgáltat, amiből az ilyen roppant sereg felriasztva hirtelenül és egyidejűleg felemelkedik. Ha közeledünk a csapathoz, míg a vízben áll, úgy tűnik fel, mint valami világos rózsapiros hótömeg. Egy puskalövésre szárnyrakelnek s a tömeg átalakul óriási, pirosan fénylő fátyollá, amely lengés közben itt-ott hatalmas ráncokat vet. Nekem is felejthetetlen marad az első benyomásom, amelyet a flamingók reám tettek. Végigtekintettem a széles Menzaleh-tavon és ezer meg ezer sőt szószerint százezernyi madár volt előttem. De a szem megakadt valami csodálatos, leírhatatlan pompájú hosszú tüzes vonalon. A tüzes vonalat alkotó vakító fehér és rózsapirostollú madarakkal játszott a napsugár és a gyönyörű színek megelevenedtek. Valamitől felriasztva, felemelkedett a tömeg; a zürzavaros tömkelegből, az eleven rózsákból hosszú, hatalmas vonal rendeződött a darvak ékalakjába és most a tüzes vonal ott vonult a kék égen. Elragadó látvány volt!

Egyes flamingókat ritkán látunk, a párosodási idő előtt bizonyára sohasem, hanem mindig tömegeket, amelyek egy helyen társaságban végzik az eledelkeresést. Ezek a tömegek szűkebb hazájuk területén belül mindig százakra vagy ezrekre rúgnak. Rendesen a sarokízületig a vízben állnak. A madár hosszú nyaka sajátságosan össze van csavarva, mint fivérem találóan mondja, „összecsomózva”, a mellre fektetve, a feje a hátára hajtva és a szárny válltollai alá rejtve. Rendesen az egyik lába tartja a test súlyát, míg a másikat vagy ferdén hátranyujtja, vagy összehajtva a hasa alá húzza. A flamingó ebben a helyzetben szokott aludni. A mélyebb vízben úgy látszik minden megerőltetés nélkül úszik. Repülése, amelyet a vízen nekifutással szokott bevezetni könnyűnek látszik, ha a madár egyszer már felemelkedett. Meglehetős gyors szárnycsapásai hasonló zajt idéznek elő, mint amilyet a kacsáktól és ludaktól szoktunk hallani.

Érzékei közül ízlelése a látással egyenlő fokon áll; de idegekben dús nyelve egyúttal tapintószerszámul is szolgál és a tapintás érzékét a csőr lágy bőrbevonata bizonyára még nagy mértékben támogatja, úgyhogy a tapintási érzék is bizonnyal nagyon fejlett. Mindig óvatos és bizonyos körülmények között igen vad. A számára veszélyes lényeket pontosan megkülönbözteti a veszélytelenektől. Csónakkal sohasem lehet a csapatot annyira megközelíteni, hogy eredményesen lőhetnénk rájuk; a társaság legöregebbjei éjjel-nappal őrködnek és nem oly könnyű belopni őket. Csupán a magányosan mutatkozó fiatalok rendszerint kevésbbé félénkek, mert az öregek tapasztalata még hiányzik belőlük. A flamingó hangja, amelyet Eagle Clarke, úgy látszik, csak röptében hallott, érdes, rekedt „krak”. Az állatkertben elég gyakran halljuk ezt a hangját, ha nem is röpül.

A flamingó táplálékszerzés végett a kacsafélék módjára görgicsél, de ezt más módon végzi. Halászás közben gázol a vízben és hosszú nyakát oly mélyen lehajlítja, hogy feje a lábaival egy síkba kerül, más szóval, hogy a csőrét és pedig a felső káváját az iszapba nyomhassa. Ilyen módon kutatja végig a víz fenekét, közben apró léptekkel előre- és hátra mozog és felváltva kinyitja és becsukja a csőrét a nyelv megfelelő mozgatása mellett. Finom tapintása révén megvizsgálja és megtapogatja mindazt, ami szűrőcsőrébe kerül, és a táplálkozásra szolgálót a használhatatlantól kiválasztja vagy helyesebben leszűri.

König megvizsgálta azt a táplálékot, amelyet e madár Tuniszban egy tó mellett és a tóból fölszedett. A sikos mocsárfenék szerves alkotórészei voltak benne: férgek, szunyogálcák, csigák és kagylók, amelyekkel a lőtt madarak gyomra pukkadásig telve volt. A fogságban főtt rizzsel, áztatott búzával, árpadarával, vízbe áztatott kenyérrel és békalencsével hosszabb ideig eltartható, de hogy jól érezze magát, ahhoz szüksége van állati eredetű anyagokra is. Ha megszoktak, akkor ilyen vegyes eledel mellett sok évig kitartanak a fogságban. Érdemes megemlíteni, hogy tollazatuk gyengéd rózsás árnyalatát elveszítik, ha hosszabb ideig kizárólag növényi táplálékot adunk nekik, ellenben teljes szépségét visszanyeri, ha az eledelkeveréket lehetőleg a szabadban való táplálékuk szerint választjuk meg.

A flamingó a víz sekély részeiben rakja meg a fészkét. Az arabok állítása szerint a sík, nagyon alacsony bozóttal benőtt szigeteken. Első esetben a fészek kúpalakú iszaphalom, amelyet lábaival kapar össze, valószínűleg vízi növényekkel, effélékkel szilárdítja és oly magasra építi, hogy a csésze teljes ½ m-re is a víztükör fölött van; az utóbbi esetben a talajban csak sekély gödröt kapar, amelyben, az arabok állítása szerint, némi sás- és nádlevélréteg található. Azok a fészkek, amelyeket Hartert Bonaire nyugatindiai szigeten talált, az igen sós vízből csak 8–16 cm magasra emelkedtek ki és lapos alakúak voltak. Agyagból és korálldarabokból állottak, sóval keverve és a napon úgy megkeményedtek, hogy rájuk lehetett állni, a nélkül, hogy kárt szenvedtek volna. Ez a kutató ott arról értesült, hogy a flamingók fészkelőhelyeiket gyakran változtatták. A tojások száma rendesen kettő, néha három is. Alakjuk igen megnyúlt, többnyire hegyes és tompa véggel, lágy, krétaszerű héjuk van, bemélyedések és pórusok nélkül, mészfehérek és méreteik körülbelül 87×54 mm. A krétaszerű burkolat lekaparható és azután a héj zöldeskéknek látszik. A madár úgy kotlik, hogy összehajtott lábakkal ül a fészkén; de megtörténhetik, hogy néha egyik lábát hátrafelé kinyujtja és a fészek szélén át lelógatja. A kotlás ideje állítólag 30–32 napig tart és a tojó a hímet hangos kiáltással hívja a felváltásra. A fiókákat rögtön kikelésük után a vízbe vezetik és életük első napjától kezdve vígan úszkálnak, de csak 14 nap mulva tudnak rendesen futni és több hónap mulva repülni is.

A flamingó-vadászat a legnagyobb figyelmet és elővigyázatosságot követeli. Nappal még golyólövésre se közelíthetők meg ezek a rendkívül óvatos madarak, azonban éjjel könnyebben belophatók. Salvadori gróf azt állítja, hogy akkor nem nehéz őket söréttel is lőni és az arabok azt beszélték nekem, hogy még egyszerűbben meg lehet keríteni őket. Éjjel két bárka közé rendes halászhálókat feszítenek ki és így vitorláznak a flamingócsapat közé; a megriadt madarak felrepülnek, beleakadnak a hálókba és néhány hajósember kiszedi őket. Ilyen módon néha egy-egy csapatból 50-et és még többet is fogna. Dr. Couridon szerint a Nílus torkolatánál a szegény arabok a flamingókat éjjel úgy ejtik hatalmukba, hogy mezítelenül, nyakig vízben fejüket vízi növényekkel födve az előttük ismeretes hálóhelyekre lopóznak, s azután az őrmadarakat két lábuknál megragadva, gyorsan a víz alá húzzák és ott nyakukat kitekerik, mielőtt azok intőkiáltásukat hallathatnák, úgyhogy legalább is néhányat elfognak addig, míg a társaság felébred és elrepül. Ugyanezt beszélték a Menzaleh-tónál is a halászok.

A régi írók szerint a rómaiak a flamingó húsát, de kivált nyelvét és agyvelejét rendkívül nagyra becsülték. Húsát és nyelvét magam is megkóstoltam és mindakettőt jóízűnek, de a nyelvét meg valóban pompásnak találtam.

A flamingót Magyarországon biztosan még nem mutatták ki. Bizonyító példány nincs, tehát a magyar fajok közé nem sorolható. Állítólag 1860-ban lövetett Kiskanizsa mellett. 1887 október 4-én Felice Pollich szerint a Fiuméhoz tartozó Porto Ré kikötő világítótornyánál látták.