5. Varacskos disznók (Phacochoerus F. Cuv.)

Afrika a hazája a legcsinosabb sertésféléknek, a bojtosfülű disznóknak, de ugyancsak Afrikában honos a sertésfajták legrútabb képviselője, a varacskos disznó is. A varacskos disznók a legesetlenebb és legrútabb állatok valamennyi sertésféle között. Testük zömök és alacsony. Jellemző reájuk csúnya fejük és különös fogazatuk. Törzsük hengeres, hátuk a közepén nyerges, nyakuk rövid, fejük nagy, homlokuk alacsony, az egész orruk széles, az orrkorongnál azonban különösen kiszélesedik. Orrukat oldalt három szemölcsszerű kinövés ékteleníti, amelyek közül az egyik, amelyik a szem alatt van, több centiméter hosszú és mozgatható, a második már kisebb felálló kinövés a felső állkapocs elülső részén van, a harmadik, igen hosszú kinövés az alsó állkapoccsal kezdődik és azzal párhuzamosan haladva, a szájnyílásig terjed. Szemei éppen úgy, mint a vízilovaké, kiállók, alul nagy, félholdalakú ráncokkal vannak körítve, amelyek könnyzacskókhoz hasonlítanak, sőt talán valamilyen mirigyül is szolgálnak. Fülei hegyesek, orrkorongja felül és alul benyomott tojásalakú. Rövid, aránylag még csinosnak mondható lábán négy patája van. Első lábait a békóízületnél vastag bőrréteg fedi. Hosszú ostorszerű farka hatalmas bojtban végződik. Teste pofaszakállától és sörényétől eltekintve csupasz, csak itt-ott van rajta néhány rövid sörte. Fogazata eredetileg fenn 2, alul 6 metszőfogból, óriási, igen erős, többé vagy kevésbbé kikoptatott, a végen tompa, hosszában úgy elől, mint hátul barázdált agyarakból, fenn és lenn 6 pár zápfogból áll. Agyarai éppen úgy, mint a vaddisznóé felfelé nőnek. Fentiek alapján 40 foga kellene, hogy legyen, tudnunk kell azonban, hogy nemcsak a farkasfogai, hanem a metszőfogai is ki szoktak hullani. Az utolsó zápfoga különösen erős, és számos karéja van. Fokozatosan előbb a metszőfogait hullatja el, amelyek már helyüknél fogva is arra látszanak rendelve lenni, hogy hamarabb elkopjanak, utoljára veszti el a farkasfogait. Három pár csecsbimbójuk van. Ha eszik, vagy túr, az első lábaira térdel és úgy csúszkál ide-oda. Ezzel a szokásával magyarázható az első lábai békóízületén található bőrkeményedés is. Ez a szokása különben már malackorában is megvan.

Vosseler szerint, mint valamennyi keletafrikai sertésfélének, neki is a növényi anyagok mellett az óriás-százlábúak (Spirostreptus) képezik főtáplálékukat, dacára annak, hogy a százlábúak igen kellemetlen szagúak és a testükben lévő nedvek csipős, néha maróízűek. A fenti megállapítást igazolja az a tény is, hogy a százlábúak gyűrűit tömegesen lehet találni a sertések rendesen egy helyre rakott trágyájában.

A vízek közelében, a füves, cserjés helyeken tartózkodik, ha veszélyben van, földalatti barlangokba húzódik vissza, igen szereti ilyen célokra a termeszhangyák elhagyott bolyait és a hangyászfélék barlangjait is felhasználni.

Jóllehet az általa megvizsgált koponyák alapján Lönnberg legalább öt faját különbözteti meg (Kgl. Svenska Vetanskapsakad. Handl. 48. köt.), mi megelégszünk a két legismertebb faj leírásával.

Az északi varacskos disznó (Phacochoerus africanus Cm.)

Az északi varacskos disznó (Phacochoerus africanus Gm.).

45 cm hosszú farkával együtt 1.9 m hosszúra is megnő, vállmagassága 70 cm. Jellemző reá igen megnyúlt, széles a középen nyerges orra, amelynek hosszanti vonala egy lefelé görbülő ívet mutat, felálló kinövései és az igen erős oldalt nem túlságosan elálló agyarak. Oldalán és hasán a szőre a hideg évszakban is rövid és ritka, a meleg időszakban és főleg a vedlés után pedig olyan ritka, hogy csak a barnás, palaszürke bőre látszik, a finom és puha sörte pedig legfeljebb csak világosabb árnyalatot ád az állatnak. Sörénye a homlokától a keresztcsontjáig terjed, vastag, merev, fekete szálakból áll, melyeknek vége barna; sörénye a hátán elterül és néhol olyan hosszú, hogy a hasáig lóg. Sűrű pillájú szemét sörte köríti, hasonlóképpen sörte alkotja a pofaszakállát is. A farkának végén lévő bojt, meglehetősen hosszú pamacsból áll. Hazája Közép-Afrika keleti része.

A déli varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus L.)

Az előbb ismertetett fajtával gyakran összetévesztik. Nagyságban és színben tényleg nagyon hasonlít fenti rokonához. Mégis annyiban különbözik tőle, hogy feje jóval rövidebb, az arcvonala enyhén felfelé hajlik, tehát kosorrú, jellemzők reá a szemnél lévő igen nagy és lógó kinövések, az erősen oldalt álló agyarak. Szőre is más. Sörénye szélesebb, a sörénye a homlokon szőrcsigát képez, ahonnan a szőr minden irányban széthullik. Pofaszakálla erősebb, szőre az oldalán erősebb és sűrűbb. Hazája Dél-Afrika.

A varacskos disznók életmódjáról meglehetősen keveset tudunk. Az északi fajta Abesszínában 3000 m magasságig, a Fehér-Nílus mentén minden bokros helyen, földeken, nádasokban, vagy áthatolhatatlan bambuszsűrűségben előfordul. A bambuszcsalitokat azért is szereti, mert a bambusznak puha, a mi spárgánkhoz hasonló hajtása egyike kedvenc csemegéiknek. Heuglin szerint a varacskos disznó legtöbb faja falkákban jár, amely falkák különböző nagyok lehetnek. Nappal fészkében pihen és pedig legszívesebben ott, ahol az iszapba vagy a vízbe fekhetik, estétől reggelig pedig elesége után jár. Mengel leírása szerint a Szahara tüskés ákác- és mimózaerdeiben napfelkeltekor a legnagyobb csendben falkástól húzódnak le a hegyekről a mélybe, ahol már várja őket valamely általuk jól ismert ciszterna csekélyke vizével. Megváltozik azonban a kép, ha zabálni kezdenek; eleven sürgés-forgás kezdődik és a zabáló állatok röfögése és turkálásuknak zaja, már messziről elárulja az állatok tartózkodási helyét. A déli forró órákat áthatolhatatlan sűrüségekben töltik, délután ismét elkezdik az eleség utáni cserkészést és este ismét inni mennek. Böhm tapasztalata szerint Kelet-Afrikában a varacskos disznó főleg az erdőket és a füves tereket kedveli, amely területeknek állandó lakója. Vadászember ilyen területeken némi cserkészés után mindig találkozik velük. Ritkán kisebb csapatokba verődik, leginkább azonban párosan él, annyira, hogy például a koca még a megsebzett kant is nehezen hagyja ott. (Hogy a kan a kocát – még ha falkában van is – elszántan védelmezi, azt fentebb a disznók általános jellemzésénél már említettük.) Öreg kanok néha remeteéletet élnek. Rüppel szerint kedvenc tápláléka a növénygyökér, ami mindenesetre megmagyarázza óriási agyarainak rendeltetését. Ha táplálékot keres, első csuklóira ereszkedik, a békóizületét borító vastag bőrére támaszkodva, hátsó lábaival előre tolja magát és úgy csúszik előre, miközben inkább agyarával, mint az orrával mély barázdát vág a földbe, hogy kedvenc táplálékához, a gyökerekhez és gumókhoz hozzájuthasson. A növényi táplálékok mellett megeszik azonban mindenféle állati eredetű táplálékot is, mint lárvákat, bábokat, pajorokat, bogarakat, kukacokat, csúszó-mászó állatokat, sőt a dögöt is.

Szaporodásáról a következőket írja Böhm: „Júniusban vemhes kocát találtunk, júliusban a kocát kísérő fiatal kanokat a koca elejtése után egyenként le kellett lőni, mert nem tágítottak a koca mellől, szeptember végén kant, kocát és 10 malacot találtunk együtt, decemberben kocát és 5 jókora süldőmalacot találtunk, amelyek nem állottak meg, mikor a koca lapockalövéssel elesett.” Húsáról a vélemények különbözők. Böhm és Menges kitűnőnek mondják.

Tanyája barlangokban, fagyökerek, vagy sziklatömbök alatt van. Tanyáján csak a legjobb és legbátrabb vadászok merik megtámadni, mert hirtelen kirohan búvóhelyéről és jobbra, balra sebeket osztogatva, utolsó lehelletéig vadul küzd. A varacskos disznó vadászata semmi esetre sem olyan veszedelmes, mint azt a régi írók állították, legalább is Heuglin és Böhm meglehetősen veszélytelennek mondják az állatokat. „Ha eltaláljuk őket, még a kanok is hangosan visítanak, ha pedig a lövés halálos, akkor hörögve nyögnek, a vadászt azonban ritkán támadják meg, írja Böhm. Menges szerint úgyszólván egyetlen ellenségük az oroszlán és a leopárd, a leopárdoknak is azonban inkább csak a fiatal állatok esnek áldozatul, az öregek ritkán.

Az utóbbi időkben mind a két fajtája elkerült az európai állatkertekbe. Hilzheimer maga látta őket Londonban, Berlinben, Antwerpenben és Amsterdamban, sőt egyes példányokat hosszabb ideig is figyelt, mialatt megállapította, hogy fogságban mind a két fajta egyformán viselkedik, és hogy nem annyira lényükben, mint inkább viselkedésükben térnek el a többi sertésfélétől. Mint afféle barlanglakók a fogságban is igyekeznek elrejtőzni; vackuk legsötétebb zugába húzódnak vissza és néha olyan mélyen ássák bele magukat az alomul szolgáló szalmába, hogy alig látszanak ki belőle. Ha esznek, vagy túrnak, – egészen úgy, mint ahogy azt Rüppel leírta, – az első lábaikkal letérdelnek és térdelve csúsznak a földön ide-oda és pedig olyan könnyen és olyan kitartóan, hogy ezek a mozdulatukat természetes szokásuknak kell tartanunk. Hilzheimer nem vonja kétségbe, hogy a fogságban megszelídülhetnek, de azt kétli, hogy ápolójukkal igazi, mélyebb barátságot kössenek.