1. alcsalád: Gém-formák (Ardeinae)

Ezekhez járultak még a későbbi időkben mint új fészkelőtelepek:

Szondi Rét	40 pár
Fertő	10 pár
Tiszaigar	? pár

Összesen tehát kb. 600 párra lehet becsülni az akkori állományt, vagyis, már akkor is igen megritkultak a kócsag sorai. Ha el is fogadjuk azt, hogy a nagy kócsag sohasem volt hazánk gyakori vagy éppen tömeges lakója, – mert hiszen a díszes kócsag mindenkor nagy becsben állott és drága cikk volt – a mai állomány azonban a régihez képest ijesztő mértékben leapadt, úgyhogy ennek a gyönyörű madárnak a kipusztulásával immáron komolyan számolni kell.

A pusztulást főleg két körülmény okozta: egyik az, hogy a dísztollakért kíméletlenül üldözték a kócsagot, valóságos irtó hadjáratokat, dísztollgyüjtőexpedíciókat rendeztek ellene; a másik pedig az, hogy lecsapolták azokat a nagy mocsarakat, amelyek ennek a vad és óvatos madárnak a fészkelőtanyáit szolgáltatták.

A jelenlegi állomány legfeljebb 30 párra becsülhető, amelyből körülbelül 10 pár jut a Kisbalatonra, 5–5 az Obedska Barára és Lukácsfalvi Fehér-tóra (esetleg az ennek közelében lévő Carska Barára) és 10 a Fertőre. Nem lehetetlen, hogy a Fertőn jelenleg még nagyobb az állomány, de a telep annyira hozzáférhetetlen, hogy pontos becslést nem lehet adni. Még azt sem lehet pontosan megállapítani, vajjon a telep a tó magyar részén, vagy pedig osztrák megszállás alatt lévő részén van-e.

Csonka-Magyarországon az utolsó biztos kócsagtelep a kisbalatoni, ahol jelenleg még kb. 10 pár fészkel. Ez a telep 1921 óta, amióta a hollandi pénzadományok és hazai gyüjtések lehetővé tették, védelem alatt áll és a m. kir. földmívelésügyi minisztériumtól díjazott állandó kócsagőr ügyel arra, hogy utolsó kócsagjaink tojásait, fiókáit ne pusztítsák. A kócsagállomány az őrzést követő években örvendetesen gyarapodott, később azonban kisebb ingadozásoktól eltekintve, szinte állandóan fogyott, amint azt a következő statisztika mutatja:

Hogy mi okozza ezt az állandó fogyást, a leggondosabb őrzés dacára, arra rávilágítanak a kócsagfiókák gyűrűzése révén nyert adatok. Amikor ugyanis észrevettem, hogy az őriztetés dacára is fogy az állomány, szakítottam addigi aggódásommal és 1927-ben Warga Kálmán segítségével meggyűrűztük az összes kócsagfiókákat a csökkenés okainak az esetleges kideríthetése végett.

Összesen 48 volt a gyűrűzött fiókák száma, ehhez járult 32 öreg madár, úgyhogy a költés után 80 kócsag volt a telepen. 1928 tavaszán ezek közül legfeljebb csak 30 darab érkezett vissza, tehát egyetlen vonulási időszakban elpusztult az elköltözött állománynak a 60 százaléka, részben még idehaza, részben az átvonulási területeken és téli szállásokon. Természetesen nem jelentettek be minden elejtett kócsagot, de így csak egy részükről tudjuk, hogy hol pusztultak el.

A pusztulás oka a legtöbb esetben szándékos lelövés volt, amely már Magyarországon kezdődött, ahol 4 példányt lőttek le, egyet pedig betegen fogtak el. A telepről való elszéledés után az őszi kóborlás közben Morvaszentjánoson és Marchegg mellett ejtettek el egyet. Egyet Szerajevo mellett lőttek le, egyet Albániában, Valona mellett, négyet Olaszországban (legmesszebbre ment az a példány, melyet Cagliari mellett, Szardinia szigetén találtak), egyet pedig Görögország Zéryphos szigetéről jelentettek. Amerre csak jár a kócsag, mindenütt üldözik, így természetes, hogy állománya nem tud gyarapodni. Megfelelő eredményt csak úgy lehet elérni, ha a kócsagot nemcsak idehaza őrizzük, hanem az átvonulási területein és téli szállásán is meg tudjuk védeni. Az új európai madárvédelmi törvény, amely minden állam számára kötelező, előkészületben van s az 1930-ban Amszterdamba összehívott nemzetközi madárvédelmi kongresszuson végleges szövegezésben készül el s ebben kerül majd a Népszövetség elé, amely aztán az egyes államokhoz teszi át elfogadás végett. Reméljük, hogy még nem késik el a mi kócsagjaink védelmére. Addig is a magunk részéről arra kell törekedni, hogy a Kis-Balatont mint a kócsag utolsó mentsvárát meg tudjuk tartani természeti emlékként.

A helyzet ugyanis a következő. A Kis-Balaton ősmocsara, ahol a kócsagtelep mellett az európai kontinens egyik legjelentékenyebb gémtelepét is megtaláljuk, melyben üstökös-, kanalas-, szürke-, vörösgém és bakcsó mellett körülbelül 500 pár bala is költ, lecsapolásra van ítélve. Arról van szó, hogy ennek a területnek a legalkalmasabb része védterületnek maradjon meg olyanformán, hogy azt gáttal elzárják a lecsapolandó résztől és zsilippel összekössék az állandóan vizet szolgáltató Hévíz-parakkal, melynek vizével a területet a szükséghez képest bármikor el tudjuk látni. Ezzel a rendezéssel a területet a kócsag- és gémtelep részére előreláthatólag biztosítani lehetne s remény van rá, hogy ez majd sikerül is, úgyhogy a magunk részéről megtettünk minden emberileg lehetőt a kócsag utolsó magyar fészkelőtelepének a megmentése érdekében.

A kócsag nagyon korai, sokszor már februárban érkező vonuló madár; a fiókák repítése megkezdi a kóborlást és a habos vizeken gyakran egy-két hétig is eltanyázik s így jut el lassan a téli szállásba. Az olaszországi példányokat novemberben és decemberben ejtették el. Ritkán át is telel nálunk. Kószálásai és átvonulása alkalmával az Alföld és Dunántúl mellett nagy ritkán elvetődik Erdélybe és a Felvidékre is – régebben gyakrabban, jelenleg azonban már csak nagyon ritkán.

Gazdasági jelentősége csekély állománya miatt egyáltalában nem számottevő és nem is szabad a kócsagvédelem kérdését ebből a szempontból bírálni. Kétségtelenül halpusztító, káros madár, a törvény azonban mint természeti ritkaságot védelem alá helyezte, lövése tehát minden időben tilos. De a törvénytől eltekintve, arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy ezt a gyönyörű pusztuló madarunkat minden rendelkezésre álló eszközzel védelmezzük. Sohasem szabad elfeledni, hogy a kitömött kócsag ma már nem trofea, hanem bűnjel, amelynek alapján a kócsagpusztítókat át lehet adni az illetékes hatóságnak.

A kis kócsag (Garzetta garzetta Linné.)

Hossza csak 62 cm, kiterjesztett szárnymérete 110, szárnya 32, farka 11 cm. Tollazata szintén hófehér; szeme sárga, lába fekete. Elterjedési köre a nemeskócsagéval azonos, de továbbterjed kelet felé, egészen Japánig, Formózáig és a Fülöp-szigetekig. Az Alduna vidékén, a Volgánál és a Nílusnál nem ritka, a gémtelepeken a számosabbak közé tartozik. Feleakkora, mint a nagy kócsag. Táplálékát főként apró halak szolgáltatják. Költési ideje május, június; fészekalja 4–5, világoszöld, 46.6×33.7 mm méretű tojás.

A kiskócsag – fattyúkócsag, galambkócsag, fehérbakcsó – Magyarországon hajdanában jóval nagyobb számban fordult elő, mint a nagykócsag, jelenleg azonban már úgyszólván teljesen kipusztult. A síkvidéki mocsarakban, ártereken, elöntött szigeteken tanyázott. Többnyire a füves, rekettyés, bokros helyekre települt, nem pedig a tiszta nádasba. Jelenlegi egyetlen fészkelőtelepe az Obedska Bara, ahol ismeretlen számú párban fészkel. Csonka-Magyarországon Lovassy szerint 1895-ig fészkelt a Kis-Balatonon, egy-két párban, azután hosszú évek során át nem mutatkozott s csak 1928-ban telepedett meg újra. Warga Kálmán szerint azonban akkor is csak egy pár fészkelt, amely föl is nevelte 4 fiókáját, de 1929-ben már elmaradt.

A hajdani fészektelepeket és azok hozzávetőleges lakosságát az 1830-as években a következő összeállítás szemlélteti:

Ehhez járul még az 1870-es években létesült tiszaigari telep körülbelül 200 párral.

Az 1830-as években tehát hozzávetőlegesen 2000 pár kiskócsag fészkelt Magyarországon. Az Obedska Barában lévő kis telep kivételével mindenünnen kipusztult ez a kecses, gyönyörű madár és csak kevés kilátás van rá, hogy újból megtelepedjék nálunk.

A pusztulást a kiskócsagnál is egyrészt a dísztollvadászok okozták, akik az egyes telepeket kibérelték, féltékenyen őrizték addig, amíg a fiókák kikeltek s aztán a fiainak élelmet vivő öreg, dísztollas madarakat lelőtték. Ezzel a rettenetesen kegyetlen módszerrel nemcsak az öreg madarakat pusztították el, hanem szörnyű éhhalálra ítélték az árván maradt fiókákat is. A természetes és előrelátható, de akkoriban még el nem hárítható következmény az volt, hogy az állomány folyton pusztult. A vízlecsapolások, különösen a folyamszabályozások szintén nagy mértékben hozzájárultak a pusztuláshoz, a legveszedelmesebb pusztítók azonban mégis csak a dísztollvadászok voltak.

Régente vonuló madár volt nálunk a kiskócsag, amely áprilisban érkezett hozzánk, július végén vagy augusztusban kezdett kóborolni s legkésőbben szeptemberben elvonult tőlünk. Az Obedska Barában végzett jelöléseim a vonulására vonatkozólag azt az igen érdekes eredményt adták, hogy a kiskócsag is átkel a Szaharán és Nigériában telel. A Dhebo-tavánál került kézre egyik gyűrűzött kiskócsag. Jelenleg már csak igen ritkán átvonuló s több esztendő is eltelik, amíg valahol megjelenik egy-egy kóborló példánya. A Kis-Balatonban 1928-ban fészkelő pártól eltekintve, az utolsó példányt Radetzky D. észlelte 1921 május 4-én Tárnokon.

Ilyen körülmények között teljesen fölösleges a kiskócsag gazdasági jelentőségét bolygatni. A madárvédelmi törvény szerint védett madár s ha valahol megjelenik vagy éppen fészkelés céljából megtelepül, okvetlenül kímélendő s még a bizonyság kedvéért se szabad lelőni, inkább csak be kell jelenteni valamelyik tudományos intézetnek, amely aztán gondoskodik arról, hogy az erre vonatkozó adatok a tudomány számára megőriztessenek.

A pásztorgém (Bubulcus lucidus, Rafin.)

Zömöktestű, kurtanyakú, rövid, de erőscsőrű, alacsonylábú madár, szőrszerű, foszlányos dísztollakkal. Tollazata hófehér; nászruhában a feje teteje, előmelle és háta hosszas rozsdavörös dísztollakkal. A szem világossárga; a kantár és szemsáv zöldessárga; a csőr narancsszínű; a láb vörössárga. A madár hossza 50, kiterjesztett szárnymérete 90, szárnya 25, farka 8 cm.

Elterjedési köre a Közép-tenger déli vidékeitől kezdve leterjed egész Afrikára, oda értve Madagaszkárt is és Nyugat-Ázsiára. Dél-Európát is többször látogatta. Egyiptomnak és különösen a Nílus-vidékének egyik legközönségesebb madara. Eddig megfigyelt rokonaitól eltérően a helységek közvetlen közelében is megtelepszik, még akkor is, ha a víztől távol vannak. Minthogy a jószágot ellepő sokféle élősködő rovar a főtápláléka, ezért többnyire azoknál és az elefántoknak a hátán látjuk vadászgatni. A jószág csakhamar felismeri benne a jóbarátot és tűri minden bizalmaskodását. Egy-egy elefánt hátán huszat is láttak már. Egyetlen bivaly is vagy nyolc-tíz ilyen vakítóan fényes madárkát hord a hátán. A bennszülöttekkel ez a madár a legbizalmasabban él; tudatában van annak, hogy szeretik és nem bántják. Az élősdieken kívül rovart, békát, apróbb halacskát eszik, de mégis a rovar a főtápláléka.

Egyiptomban akkor költ, amidőn a Nílus áradni kezd, Kelet-Szudánban kissé hamarább. Telepesen fészkel. Fészkét fára, esetleg egyedül álló mimózára, vagy sykomorára rakja. Fészke alja 3–4 darab, 43×32 mm méretű, hosszas, kékesfehér tojás.

A fogságban a pásztorgém néhány nap alatt megszokik. Valamennyi gémféleségek között a legkedvesebb és szeretetre legméltóbb. Sajnos, nálunk csak igen elvétve látható az állatkertben.

A pásztorgém Magyarországnak jelenleg tán végleg kihalt madara, amely még régebben is csak igen ritkán látogatott el hozzánk, jelenleg pedig a hajdani nagy gémtelepek pusztulásával és összezsugorodásával teljesen elvesztette itteni létföltételeit. Azelőtt is csak kivételes vendég volt nálunk, amely azonban fészkelt is.

Biztos előfordulások a következők:

Obedska Bara a szerémmegyei Kupinovo mellett elterülő ősmocsár világszerte híres gémteleppel. Itt 1882-ben lövetett 2 darab. 1883 május 29-én lőtte Teleki gróf. 1885 május havában Hodek lőtt 3 darabot, 1886-ban pedig ismét 2 darabot, 1888 május havában megint 2 darab került kézre, amelyek kitömve a konopisti kastélyba jutottak Ferenc Ferdinánd trofeái közé.

Kologyvár, jelenleg már kiszárított, hajdanában nagykiterjedésű, nehezen megközelíthető ősmocsár, Eszék közelében. Itt fészkelt 188-ban Kalbermatten szerint; a 6 példányból 3 darabot lelőtt; 1887-ben mér 1 darabot talált itt.

Kevevárán (Temeskubin) a magyar Aldunán 1885 június 3-án Hodek lőtt egy példányt, amely a Huszthy-féle gyüjteménybe került. Menesdorfer 1892 árpilis 15–19 között is észlelte Kevevárán.

Az üstökösgém (Ardeola ralloides Scop.)

[Régi neve: A. comata.]

Átmeneti alak a nappali- és éjigémek között. Jegyei: a meglehetősen erős csőr és a fejtetőről a tarkóra nyúló sörényszerű üstök. Az üstök tollai rozsdásan sárgásfehérek, feketésen barna szegéllyel; a fej oldalai, meg a nyak világos rozsdássárgák; a dolmánya és a szőrszerű válltollak izabellaszínűek; többi része fehér. A szem világossárga, a csőr orma és hegye fekete. A madár hossza 50, kiterjesztett szárnymérete 80, szárnya 22, farka 9 cm.

Elterjedési köre Dél- Európa, a Kaspi-tengerig és Afrika. Mint fészkelő madár az Alduna mentén elterülő országokban fordul elő, Magyarország középső részétől délre és keletre és valamennyi Közép-tenger vidéki országban. Innen lepi el Afrikát; a Nilus környékén egyes példányokban már júliusban is látható. Itt időzik egészen április végéig, de ebben az időben már Magyarországon is megjelenik és ottan van szeptemberig. Életmódja némileg eltér a már jellemzett fajokétól, mert inkább rejtett életet él. Költőhelyül terjedelmes, sok szabad vízfölülettel bíró mocsarat, bokros folyópartot vagy szigetet keres. Halászva, vadászva időz egész nap ezeken, délben szunyókál is ott, és csak estének fordulóban húzódik lassan tovább, a legsűrűbb parti bozót vagy nád közepébe. Hangja rövid, horkanó, rekedtes, fojtott „karr” vagy „csarr”, amelyet igen élesen, de nagyon ritkán hallat.

Az üstökösgémnek is hal a főtápláléka; de csak az apraja, mert majdnem kivétel nélkül csak sekély vizen halászgat. Ezenkívül apró békát és vízibogárságot is fogdos.

Május végén kezdi a költést. Rekettyefűzre rakja apró, finom vagy erősebb ágból, gyökérzetből készült fészkét. Ezt fűvel, páfránnyal, más levéllel béleli, de azért mindig átlátszó; 4–6 zöld tojása, 38.5×28 mm méretű.

Az üstökösgém, – hajasgém, kontyosgém, hajaskócsag, sárgakócsag, galambkócsag, tyúkgém, vértesgém – szintén azok közé a magyar madárfajok közé tartozik, amelyek áldozatul estek a haladó kultúrának, elsősorban a folyamszabályozásoknak és vadvízlecsapolásnak. Régente kisebb-nagyobb telepekben fészkelt a következő helyeken: Tiszaigar, Csongrád, Hódmezővásárhely, Szeged, Kisbalaton, Fonyód, Bellyei uradalom, Velencei-tó, Csorna, Kapuvár, Fertő, Újvidék, Nagyfalu, Kisbecskerek, Kevevára, Bácsordas, Futtaki-erdő, Dunabökény, Titel, Zsablya, Kovil, Fehérmocsár, Fenékkolostor, Kologyvár és Obedska Bara. Látható, hogy főleg az ország déli felében helyezkedett el és természetrajzának megfelelően az alacsonyabb fekvésű vidékeken. A nádas mocsarakban is megtelepül, ha azokban rekettyés füves bokrok vannak, a tiszta nádast nem szereti. Átvonulóban és kóborlásai alkalmával a hegyvidéken is megjelent, főleg Erdélyben, de újabban mindjobban kimaradozik. Csonka-Magyarországon jelenleg tudomásom szerint csak egyetlen fészkelőtelepe van a Kisbalatonon, ahol évenként közelítőleg 30–50 párban szokott megjelenni. Legnagyobb telepet alkot az Obedska Barában, ahol 1908-ban még 1000 párban találtam fészkelve; azóta ott is bizonyára megfogyott. Jelenleg is valószínűleg fészkel még a bellyei uradalom területén és az újvidéki gémtelepen. Dr. Vasvári Miklós értesülése szerint 1928-ban a Hortobágyi halastavaknál, 1929 nyarán pedig Jászberény és Ófehértó (Szabolcs megye) táján is előkerültek példányai; valószínű, hogy ezeken a területeken is fészkel.

Áprilisban szokott érkezni; kóborló vagy táplálék után járó példányai azonban májusban is láthatók a fészkelőtelep közelebbi és távolabbi környékén. A fiókák repítése után már július végén vagy augusztus elején kezd kóborolni, szeptemberben költözködnek az utolsók a téli szállásba.

A gyűrűzési kísérletek az üstökösgém vonulási viszonyaira vonatkozólag is igen érdekes adatokat szolgáltattak.

Az üstökösgém is délnyugat felé vonul Olaszországon és Szicilián keresztül Tuniszba s onnan tovább a Szaharán átkelve Nigériába, vagyis légvonalban kb. 4000 kilométeres utat tesz meg a fészekteleptől a téli szállásba. A fiatal nemzedék elhelyezkedéséről is föltünően érdekes adalékokat szolgáltattak a gyűrűzések. Így pl. a fészkelés ideje alatt Lompalankán, Bulgáriában találták az üstökösgém egyik 3 éves példányát, amely az Obedska Barában kapta fióka korában a gyűrűt. Viszont az egyik kisbalatoni üstökösgém 5 éves korában került kézre május elején Dunabökény vidékén, ahol akkoriban még voltak üstökösgém-telepek.

Gazdasági jelentősége nálunk nincs, mert hiszen oly csekély számban fordul elő, hogy haszna vagy kára nem jöhet számításba. A madárvédelmi törvény, mint pusztuló természeti ritkaságot védelem alá helyezte s nekem se lehet itt más föladatom, mint fölhívni a magyar úri vadászközönséget, hogy amerre csak találkoznak ezzel a szép, röptében fehérnek, majdnem kócsagfélének tetsző gémfajjal, kíméljék, ne lőjjék. A Kisbalatonon a kócsaggal együtt talán az üstökösgém számára is biztosíthatjuk a jelenleg utolsó magyarországi menhelyet.

A pocgém (Ardetta minuta Linn.)

Kisebb termet, karcsúbb csőr, rövidebb láb, közepes hosszúságú szárny, amelyben a második evező a leghosszabb, rövid, csenevész farok, nem éppen dús tollazat, a főjellegzetessége a törpegém (Ardetta Gray) nemzetségnek, melynek legnevezetesebb képviselője a pocgém. Hossza 40, kiterjesztett szárnymérete 57, szárnya 14, farka 5 cm. Fejeteteje, tarkója, háta, válla feketészöldes csillogású. Szránya felső része és alsó teste rozsdássárgák; a melloldalai feketén-foltosak; evező- és kormánytollai feketék. A szem sárga; a csőre orma barna; a csőr halványsárga; a láb zöldessárga.

A pocgém a 60. északi foktól a 80. keleti hosszúságig, egész Európában és Ázsia nyugati részén, mint fészkelő és költöző madár fordul elő. Hollandiában, Ausztriában, Magyarországon, Török- és Görögországban közönséges. Németországban, Dél-Franciaországban és Spanyolországban helyenként elég gyakori. Nyári tartózkodásra nádas, csalitos, mocsári növényzettel dús ingoványt és vizes helyet keres. Életmódja és tartózkodási helye elrejti a szem elől, csupán a hím párzási hangjának élessége árulja el. Sokszor közvetlenül a község közelében él, alacsony, de sűrűn benádalt vagy bebokrozott tócsákon, a nélkül, hogy észre vennék.

A hím párzási hangja mély, fojtott „pumm”, „pumb”-szerűen hallatszó hang, amely a béka hangos és mély „unk” szavára emlékeztet. (Magam még torokhangszerű „hő”-nek hallom gyermekkorom óta, amióta először megijesztett ez a sajátságos hang. Semmiféle „u” hangot nem hallok bene. Szerk.)

Apróbb hallal és halivadékkal él, de megeszi a férget és rovart is.

Főleg éjjel vadászgat, de leginkább az esteli és hajnali szürkületben. Aránytalanul nagy, mesterkéletlen, de azért tartós fészke száraz nádból, sásból és kákából készül. Június elején, kedvezőtlen időben pár héttel később 5–6 kicsiny 35.6×26 mm méretű, vékonyhéjú, síma, fénytelen fehér, kékeszöldbe játszó tojás a fészek alja, amelyekből a 16-ik nap körül rozsdásan sárga fiókák kelnek ki. Fogságban a pocgém hamar megszokja a haltáplálékot és gondozójának sok örömet szerez.

A pocgém – kisgém, kisbika, fakutya, faszkagém, vaszkagém, kákabíró, faszgógó – Magyarország alkalmas helyein elég gyakori fészkelő madár. Mindenütt megtelepszik az alacsonyabb vidékeken, ahol nagyobb nádas található. Igen gyakori a Balaton nádasaiban, Fertőn, Velencei tavon, a Ferenc-csatornát övező nádasokban, kisebb erekben, alföldi lassú folyóvizekben, tavakban, mocsarakban stb. A magasabb vidéken is megtelepszik, például a Mezőségen, de ott már jóval gyérebb. Átvonulóban is főleg az alacsonyabb vidékeken mutatkozik, de kivételesen előfordul a magasabb hegyvidéken is, főleg Erdélyben, míg a Felvidéken sokkal ritkább. Elég későn érkezik április végén, esetleg csak májusban és szeptemberben vonul téli szállásába. Elvétve télen is találhatók egyesek, de ezek valószínűleg sérült vagy beteg példányok.

Gazdasági jelentősége egyes helyeken számottevő lehet, mert állománya elég tekintélyes. Főleg a halgazdaságok vannak érdekelve.

Halgazdasági jelentőségét legújabban dr. Vasvári Miklós vizsgálta meg. Szerinte a pocgém inkább közömbösnek minősíthető. A megvizsgált 53 gyomortartalomban a hal 24.5%-ban szerepel, a többi gerincesek (béka, gőte stb.) kisebb arányban. A vízirovarok közül feltűnő nagy mennyiségben pusztítja a ragadozó és halivadékra is veszedelmes vízipoloskákat (45.2%-nyi arányban). Gazdasági jelentőségének megbírálása természetesen mindig az adott viszonyoktól függ, tehát főleg ott, ahol kisebb területen több pár települne meg és az apró halban nagyobb pusztítást végezhetne, a jogos önvédelem céljából gyéríthető. Egyébként, ha kisebb számmal tartózkodik terjedelmesebb halastavaknál, „kell hogy a kárt helyreüsse az okozott haszon révén”. A madárvédelmi törvény, sajnos, nem védelmezi, az új vadászati törvény szerint azonban mint vízimadárnak április 16-tól június 30-ig, tehát a fészkelés időtartama alatt tilos a vadászata.

A bölömbika (Botaurus stellaris Linné)

A bölömbika (Botaurus Briss.) nemzetséget képviseli. Jegyei: hosszú, vastag nyak, keskeny, magas csőr; majdnem a csűdig tollas felső lábszár; igen nagy ujjakkal bíró láb, széles szárny; tíz tollból álló farok; sűrű, a nyakon meghosszabbodott, minden dísznélküli tollazat. Fejeteteje fekete, hátsó nyakrésze szürkésfekete és sárga vegyüléke, a többi tollazata rozsdássárga alapon feketebarna, rozsdabarna hosszanti és haránt foltokkal, szalagokkal és vonalkákkal rajzolt. Az evezők palaszínű alapon rozsdásan szegettek. A farktollak vörösen rozsdássárga alapon feketésbarnán pettyezettek. A szem élénksárga; a felső káva barnásan szaruszínű, az alsó zöldes; a láb világoszöld. A madár hossza 72, kiterjesztett szárnymérete 126, szárnya 40, farka 13 cm.

Észak-Amerikában az északamerikai bölömbika (Botaurus lentiginosus Montague) helyettesíti, amely néhányszor Európában is megkerült. Jóval kisebb és sötétebb, de egyébként egyforma rajzolatú az európai formával.

A bölömbika helyenként Németországban nem ritka; gyakoribb Hollandiában, közönséges az Aldunán és a Volgán. Keleten Közép-Ázsiában Japánig és Indiáig, nyugaton Közép- és Dél-Európában honos, de levonul Észak-Afrikába. Előfordulási helyein mindig tavakon, ingoványokban, turjányokban éldegél, ha azokban magas nád van. Alakoskodó képességében túltesz minden gém-félén. Biztonságban pihengetve, a nyakát egészen behúzza s a feje a tarkóra támaszkodik; mérgében a tollazatát felborzolja, különösen a tarkó körül, csőrét kitátja és így várja a támadást. Alakoskodás közben guggolva ferdén lefelé mereszti a törzsét, nyakát, fejét és csőrét, úgyhogy inkább hegyes cölöphöz vagy száraz nádtönkhöz hasonlít, mint madárhoz. Járása lassú, kimért és lomha, röpte csendes, lágy, lassú, ügyetlennek tetsző. Éjszakai vonulása alkalmával sajátságos hangot hallat, mely „kau”-ként hangzik, bömbölni csak a párzási idényben szokott.

Hal, csík, compó, kárász, béka, varangy, kígyó, gyík, madárfióka, kisebb gerincesek egészen patkánynagyságig a kedves táplálékai. Rey 27 centiméteres csukát talált a gyomrában. A piócát is, főként a lónadályt, is kedveli. A szárazföldön is megleli a maga táplálékát; megeszi a hernyót, a szőrösöket is, mint pl. a Phragmatopia fuliginosa L.-t és pedig oly mértékben, hogy a gyomra belseje sokszor csupa hernyószőr tőle, akár csak a kakuké. Párzási hangja mély, messzehallatszó bömbölés, mely emlékeztet a bika hangjára s innen származik a neve is. Két részből áll: az „ű” vagy”hű” hangzású előhangból és „bumm”- vagy a „prumm”-ként hangzó bömbölésből. Hangja tehát: „ű-bumm” vagy”ű-prumm”. Közelről a hangjának még olyasféle mellékzöngése is van, mintha valaki náddal bugyborékolna a vízben. Néha a végén még „buh”-nak hangzó böffenést is hallat. A párzási idény elején hallani a bőgését leginkább: már alkonyatfelé is, de főként éjféltájban és attól fogva reggelig. Wodzicki gróf a hang keletkezésére vonatkozólag azt az ősrégi nézetet vallja, hogy a bölömbika a torkát teleszíjja vízzel, azután fölveti a csőrét, majd ismét beledugja a vízbe s mintegy böfögve kifujja azt. Így keletkeznék ez a csodálatos hang.

Chernel azonban ezt a nézetet megcáfoltnak tartja. Faxon és Torrey Amerikában végzett megfigyeléseivel, akik szénaboglya tetején álló bölömbikát figyeltek bőség közben, amidőn vizet nem szívhatott fel. Maynard bonctani vizsgálatai is kétségtelenné teszik, hogy a madár remek hangizomberendezése egyedüli magyarázata ennek a hatalmas, erős hangnak. A madár a bőgést nem a sűrűben végzi, mert a tojónak látnia kell az udvarlását.

Nem messzire a bömbölés helyétől, de természetesen már rejtett és nehezen közelíthető helyen, többnyire töretlen nádban, a víz fölött vagy kis zsombékon, esetleg kákatutajon a víz tükrében leljük a madár fészkét. Sokszor igen nagy, magas, rendetlenül készült tákolmány, de néha kisebb, takarosabb; száraz nád, levél, sás, káka, szittyó és hasonlókból áll az alap; belsejében nád, levél, száraz fű alkotja a bélést. Május vége felé teljes a fészekalja. Ez 3–5, esetleg 6 és 54×33 mm méretű, zöldesszínű tojásból áll. Csakis a tojó kotolja, a hím pedig a táplálásról gondoskodik; a kotlás idején is állandóan bömböl. 21–23 nap alatt kelnek ki a fiókák; a tojó néhány napig még a fészken ül és a hímmel együttesen táplálja őket.

Ha békében hagyják őket, akkor repítésig a fészekben maradnak, a fiatalok zavartatva azonban előbb elhagyják azt és akkor a mocsárba menekülnek, de a szülők vezetése alatt itt is megélnek, esetleg vissza is mennek a fészekbe. Görögországban és Dél-Európában a húsáért lövik, dacára annak, hogy halízű és szerintünk élvezhetetlen. Észak-Amerikában meg ősszel, ha jó kövér, még csemegének is tartják.

A bölömbika – vízibika, nádibika, dobosgém – Magyarországon rendszeresen fészkelő, ha nem is gyakori madár, amely az alacsonyabb vidékek nagyobb nádas tavaiban és turjányaiban szokott megtelepedni. Seholsem gyakori s még legkedvesebb fészkelőterületein is csak gyéren található. Az Alföldön és Dunántúlon kívül Erdélyben is fészkel, a Mezőség nádas tavain. Mint átvonuló a magasabb vidékekre is elkalandozik, de meglehetős ritkán. Vonuló madár, amely elég korán érkezik, sokszor már február végén és sokáig is marad nálunk. Gyakori áttelelő.

Gazdasági jelentősége gyér állománya következtében általában nem számottevő s legfeljebb a halgazdaságban okozhat néha helyi károkat.

Halgazdasági jelentősége dr. Vasvári Miklós vizsgálatai szerint azonban inkább közömbösnek mondható, amennyiben a megvizsgált 51 gyomortartalomban halat csak 19.6%-nyi, míg békákat 41.1%-nyi arányban talált; tehát az utóbbiakból jóval többet fogyaszt; ezeken kívül pockokat és más apró emlősöket, gőtét, gyíkot, esetleg 1–1 madárfiókát is megeszik. A vízirovarok közül főleg a vízibogarak szerepelnek nagy számban (50.9%) táplálékaként. Mivel a halastavakban a békák és a jórészt rabló vízibogarak, illetve ezek álcái éppen nem kívánatos elemek, ezek pusztítása a bölömbikának feltétlenül javára írható.

A madárvédelmi törvény nem gondoskodott róla, ellenben az új vadászati törvény április 16-tól június 30-ig védelmezi. Folyton gyérülő, pusztuló madarunk, amely az esetleges kártételek dacára is védelemben részesítendő, mint természeti ritkaság s mint mocsaraink és turjányaink egyik igen érdekes, jellegzetes szavú madara.

A bakcsó (Nycticorax nycticorax Linn.)

A bakcsó (Nycticorax Baird) nemzetség törzsalakja. Termete zömök, csőre rövid, vastag, hátul igen széles; csőrorma hajlott; lába közepes, erős; evezői szélesek, tollazata dús és három hosszú díszbóbitatollán kívül sehol sincsenek meghosszabbodott tollai. Az öregek fejeteteje, tarkója, háta felső része és válla zöldesfekete; a többi felső része és a nyakoldalai hamvasak; az alsó test halvány szalmasárga; három hosszú dísztolla fehér, ritkán kis részben fekete. A szem pompás bíborvörös; a csőr fekete, a tövén sárga; a fej csupasz részei zöldek; a lába hússzínű. A fiatalok felső része barna, rozsdássárga és sárgásfehér hosszanti foltokkal; a nyaka sárga, az alsó rész fehéres alapon barnán foltozott. Dísztollaik nincsenek és szemük barnás. A madár hossza 60, kiterjesztett szárnymérete 108, szárnya 30, farka 11 cm.

Elterjedési területe jó nagy. Hollandiában nagyobb számmal, Németországban elszórtan és gyéren, az Aldunán és környékén, a Fekete-tenger és Káspi-tó mentén tömegesen fordul elő. Előfordul Olasz-, Dél-Francia-, Spanyolországban is, télen Afrikában; azonkívül Palesztinában, Közép-Ázsia keleti felében, Kínában, Japánban és Indiában. Nem hiányzik Amerikából sem és itt a legészaknyugatibb vidékektől egészen a Falkland-szigetekig honos, de az odavalók külön alfajhoz tartoznak. Ausztráliában még nem került elő. Az északi vidékeken április végén vagy május elejétől szeptember–október tájáig lelhetjük.

Megtelepedési területén sok fás területet igényel, mert hiszen a fákon egyrészt alszik,másrészt azokra rakja a fészkét. Hangja éles, messzehangzó varjúkárogáshoz hasonló és innen van, hogy kvakvarjúnak is nevezik. Hangját nehezen lehet visszaadni, részben „koa” vagy „koau”, vagy „koei”-nak hallja az ember. Magyar fül „kvak”, „bak”-nak hallja és innen származik a kvakvarjú, ill. bakcsó neve.

Halászatát a többi gém-féle módjára űzi, a legkisebb zaj nélkül; csak abban különbözik tőlük, hogy sokkal megférőbb természetű és társasan szeret élni.

Költése május és július közé esik. Ilyenkor a rokonfajokkal társul és azokkal nagy telepeket alkot. A magas fát jobban szereti az alacsonynál, ámbár nem éppen válogatós. A fészke meglehetős kezdetleges; kívülről varjúfészek módjára száraz ágból tákolt, belül nagyjában avar-, sás- és nádféleséggel bélelt. Dél-Magyarországon május kezdete előtt ritkán van még tojása, de a hó végén már minden fészkekben van 3–4, ritkán 5. A tojás színe halavány kékeszöld. Mérete 51×35 mm. Alakja keskeny, hosszas, héja igen vékony. Valószínűleg csak a tojó maga költ, legalább nappal csak ez látható a fészken.

Érdekes, hogy költéskor nappal is halászgat. Persze a fiatalok etetése folytán a szükség készteti rá.

A legtöbb állatkertben láthatók fogságban tartott példányok, de nem nagy érdeklődést keltenek, mert hiszen nappal mindig alszanak.

A bakcsó – vakvarjú, éjigém, kakcsó, vasfejűgém, vakkánya, oláhpap – Magyarországnak hajdanában igen gyakori, nagy telepeken tömegesen fészkelő madara volt, amelynek állománya manapság azonban már jelentékenyen meggyérült, úgyhogy szinte az ujjainkon tudjuk megszámlálni a jelenleg ismert fészkelőtelepeket. Csonka-Magyarországon kétségtelenül a Kis-Balatonon fészkel legnagyobb számban. Itt évről-évre kb. 150 pár szokott megtelepedni. A Fertőn is fészkel, a Velencei tavon azonban nem telepedett meg. A Duna mentén fészkel még az adonyi szigeten, a bellyei uradalom területén, Kamaristyén, Csében és Újvidéken. Legnagyobb számban tanyázik az Obedska Barában, ahol 1908-ban még 1500 pár fészkelt. A Duna–Tisza közén fészkel Kecskemét vidékén, a Koháry-szentlőrinci erdőben, a Tisza vidékén pedig a tiszakisfaludi szigeten, lejjebb pedig Ada közelében. Bizonyára van még egyebütt is bakcsótelep, de a hajdani tömegek mellett ezek csak szegényes maradékok, úgyhogy a bakcsót is joggal Magyarország pusztuló madarai közé sorolhatjuk.

A bakcsó főleg az Alföld és Dunántúl megfelelő területein: nádas, rekettyés mocsarakban, árterületeken, víz alatt álló ligetekben telepszik meg; így mint fészkelő madár nem hatol föl a hegyvidékre. Mint átvonuló azonban előfordul úgy a Felvidéken, mint Erdélyben. Vonuló madár, mely néha március végén, de túlnyomóan áprilisban érkezik hozzánk. Július végén, augusztus elején kezd kóborolni; ilyenkor széled el a fiatal nemzedék a fészektelepekről s ebben az időtájban kerül leggyakrabban szem és puskacső elé. Legkésőbb októberben távozik.

A gyűrűzési kísérletek a bakcsó vonulásáról igen érdekes adatokat szolgáltattak. A bakcsó is az úgynevezett délnyugati vonulók csoportjába tartozik. Az Adriának főleg a Balkán partvidéke mentén vonul a téli szállásba.

Néha elvetődik Görögországba, de javarészük az Otrantói-szoroson átkel Olaszország felé, aztán Málta és Szicilia érintésével átkel Észak-Afrikába, Tuniszba és Algírba. Itt azonban csak egy részük állapodik meg, akadnak vállalkozó példányok, amelyek nekivágnak a Szaharának és egészen Nigériáig jutnak. Egy példány a Csád-tó környékén került meg.

Gazdasági jelentősége csekély állománya miatt ma már nem számottevő. Még nem rendelkezünk a táplálékára vonatkozó behatóbb vizsgálatokkal, bizonyos azonban, hogy miként a többi gém-féle, úgy a bakcsó is részben halevő. Ezenkívül vadászik vízibogarakra, békára, ebihalra, egérre, réti rovarokra stb. Általában inkább közömbösnek minősíthető. Régi madárvédelmi törvényünk nem védelmezte, az új tilalmi időket szabályozó rendelet azonban április 16-tól június 30-ig, tehát a fészkelés időtartamára védelemben részesíti. Fészkelőtelepeit tehát nem szabad pusztítani. A halastavakat alkalmilag látogató és ott kárt okozó példányok módjával pusztíthatók, de egyébként kiméljük ezt a folyton gyérülő madárfajt.

A kanálcsőrű bakcsó (Canchroma cochlearia Linn.)

Ez a faj a délamerikaiak szavaku madara, a kanálcsőrű bakcsó (Canchroma Linn.) nemzetség törzsalakja, melyet egyes zoológusok a papucscsőrűvel külön családba soroltak. Alakjára tulajdonképpen bakcsó, amelynek különlegesen alkotott, fölfelé fordított kanálfejhez hasonló, lapos ormú, horgashegyű felső kávája a jellemzője. Az alsó káva lapos, egyenes, egészen a hegyéig nincs összenőve és alulról hártyával borított; közepes, csűdig tollas lába erős; középhosszú szárnyában a negyedik evező a leghosszabb; farka rövid, majdnem csapottvégű és 12 tollból áll; apró tollazata finom és gémszerű, tarkójáról tekintélyes bóbita lóg alá; a hát- és válltollak foszlottak; a kantár és torok csupasz. A homlok, torok, pofa és nyakeleje fehér, a nyak alja és melle sárgásfehér, a háta világosszürke; a nyak a háti oldalon és hasa a fartőig rozsdásan vörösesbarna; oldala fekete; az evező- és kormánytollak fehéresszürkék. A szeme barna, a csőre is barna; az alsó káva széle sárga; a lába sárgás. A madár hossza 58, kiterjesztett szárnymérete 99, szárnya 30, farka 12 cm.

A szavaku Brazília erdei folyóinak bozótos, sásos részein él leginkább egyedül, de költés idején párosan. Schomburgk szerint, ha megfogják, gólyamódra kelepel a csőrével. Költése felől nincsenek adataink. Fogságban bakcsómódra viselkedik.

4. család: Gém-félék (Ardeidae)

TARTALOM

2. alcsalád: Papucscsőrű-formák (Balaenicipitinae)