2. Pézsmapekarik (Toyassu Fisch.)

[Régi neve: Olidosus.]

A hátulsó láb lábközépcsontjai fiatal korban csak felső részükön, öreg korban teljes egészében egy csonttá, a békócsonttá nőnek össze; az első láb lábközépcsontjai is, a felső részükön vannak összenőve.

A pézsmapekari (Tayassu pecari Fisch.)

[Régi neve: Dicotyles albirostris, labiatus.]

Jóval nagyobb, mint az örvös pekari. Öt cm hosszú farkával együtt 1.1 méterre is megnő. Vállmagassága 40–45 cm. Külsőleg rokonaitól nagyobb alakján kívül színezése és az alsó állkapcsán lévő nagy fehér folt alapján különböztethető meg. Ritka szőre vastag, szegletes és kemény; a fej hátsó felén, meg a gerinc hosszában hosszabb, mint a test egyéb részein. Szőrének színe szürkésfekete, közepén vörösessárga gyűrűvel, ami azonban alig látszik. Az állat színe az egész testén egyformán szürkésfekete, amitől az álla alatt lévő folt erősen elüt. Hazája Közép- és Dél-Amerika tropikus vidékei.

Örvös pekari (Pecari tajacu L.).

Dél-Amerika minden erdős vidékén 1.000 m magasságig előfordul úgy az örvös-, mint a pézsmapekari. A pézsmapekarik nagy, rendesen sok száz példányból álló, az örvöspekarik 10–15 drb-ból álló falkákban vándorolnak az erdőkben, rendesen a legerősebb kan vezetése alatt. Helyüket állandóan változtatják, úgyhogy tulajdonképen folyton vándorolnak. Rengger állítása szerint napokig követheti őket az ember a nélkül, hogy csak egyet is látna belőlük. Vándorlásaikban sem a víz, sem az meg nem állítja őket, hogy az erdő végére értek. Ha nyílt terepre értek, akkor gyors futással igyekeznek rajta keresztüljutni, ha folyót vagy folyamot találnak útjukban, egy pillanatig sem haboznak, hanem átusszák. Rengger a Paraguay-folyón látta őket átúszni és pedig olyan helyen, hol legalább egy félórát kellett úszniok, hogy a tulsó oldalra jussanak. A falka tömött sorokban vándorol. Elől mennek a kanok, hátrább a kocák, mindegyik a maga malacával. Már messziről meg lehet őket hallani. Jövetelüket nem csupán tompa, nyers hangjuk, hanem az a zaj is jelzi, amit az útjukba kerülő bokrok szétzúzásával csinálnak. Bonplandot egy falka egyszer majdnem eltaposta.

A pekarik éjjel-nappal élelem után járnak, úgyhogy valószínű, hogy az élelemhiány is egyik oka folytonos vándorlásuknak. A fák gyümölcsével és mindenféle gyökérrel táplálkoznak. Fogazatuk olyan erős, hogy, – amint azt Schomburgk állítja – a legkeményebb pálmamagot is minden nehézség nélkül szétroppantják. Lakott területen az ültetvényekre is gyakran betörnek, mikor is mindent elpusztítanak. A növényi eredetű eledelek mellett állítólag megeszik a kígyókat, gyíkokat, kukacokat és lárvákat is. Mozgásukban és általában egész természetükben a mi vaddisznóinkra emlékeztetnek azzal a különbséggel, hogy csak a legnagyobb melegben keresik a vizet, és akkor is csak a pocsolyákat, hogy meghemperegjenek bennük. Nappal szívesen bújnak odvas fatörzsekbe, vagy a nagyobb fák lazán álló gyökerei közé. A vadászok elől is mindig ilyenféle búvóhelyekre húzódnak vissza. Érzékszervei nem túlságosan fejlettek, értelme csekély. Úgy látszik, hogy halló- és látószervük van még a legjobbon kifejlődve; látásuk azonban gyenge.

Egyes utazók csodákat mesélnek a pekarik bátorságáról, a komoly megfigyelők azonban óvatosabban nyilatkoznak. Schomburgk említi, hogy a pekarifalka közé lőni igen veszélyes, mert a lövéstől megriadva, az állatok minden irányban szétfutnak és menekülésük közben minden útjukba akadó élőlényt letipornak és agyaraikkal széttépnek. Ha azonban az elmaradozók közül lő le az ember egyet-kettőt, akkor a falka nyugodtan folytatja útját. Schomburgk közeledésük hangját egészen különös zajnak mondja, amely talán a vágtató lovak által okozott zajhoz áll a legközelebb. „Borzasztó fogcsattogtatással és fogcsikorgatással rohant el mellettünk a falka”, írja Schomburgk. „Érdekes, hogy míg mellettük elmentek, kutyáink is éppen olyan nyugodtan viselték magukat, mint mi, csupán csak a földre feküdtek le.”

A koca rendesen egy, ritkán két malacot ellik. A malac egyszínű és talán már születése napján, de egész bizonyosan igen rövid időn belül követi anyját mindenhova. Jellemző még a malacokra, hogy nem röfögnek, hanem, – mint a kecskegidák – mekegnek. Nem nehéz őket megszelidíteni, és ha jól bánik velük gazdájuk, valóságos háziállattá lesznek. Amint azt Rengger állítja, a szabadság utáni vágy teljesen megszűnik náluk és helyét az új otthonához és az ottani háziállatokhoz való ragaszkodás váltja fel. Szívesen van gazdája közelében, ha soká nem látja, megkeresi; ha megtalálta, ugrálással és lármázással ad kifejezést a viszontlátás feletti örömének. Figyel gazdája hangjára és ha hívja, napokig képes követni erdőn, mezőn keresztül. Ha gazdája házához idegen közeledik, röfögéssel és szőrének felborzolásával ád jelet. Az idegen kutyákat, – hacsak nem nagyok – habozás nélkül megtámadja és szemfogaival ugyancsak hatalmas sebeket ejt rajtuk. Szemfogait nem úgy használja, mint a mi vaddisznóink, nem hasít, hanem harap vele.

Örvöspekariból igen sok, pézsmapekariból már kevesebb példány kerül Európába. Éghajlatunkat elég jól bírják és szaporodnak is. A közönséges sertéstakarmányon évekig elélnek. Hilzheimer megjegyzi, hogy a fogságban élőkön nem vette észre, hogy valami nagyon vonzódnának az emberhez. Úgy látszik, hogy ha szabadon mozoghatnak, akkor barátságosak, ha azonban állandóan szük ketrecbe vannak zárva, akkor hirtelenharagú rosszindulatú, alattomos állatokká válnak.

Hazájában bőréből zsákokat és szijjat készítenek, húsát a szegényebb néposztály eszi. Húsának íze kellemes, de nem hasonlít a disznóhús ízéhez. Jellemző még reá, hogy szalonna helyett, csak vékony zsírréteg van a bőre alatt.