1. család: Kivi-félék (Apterygidae)

Az alrendhez tartozó egyetlen családnak a tagjai csakis Új-Zéland szigetén fordulnak elő. Egyetlen nemzetséget alkotnak s ez a kivi (Apterix Shaw) nemzetség, amelyhez 5 faj tartozik, melyek igen közeli rokonságban vannak egymással. Ezek közül Új-Zéland déli szigetén honos két faj, az északin egy faj, míg mind a két szigeten két faj fordul elő.

Ezt az alrendet egyes kutatók régebben a guvatokhoz sorolták. Testük aránylag zömök, nyakuk rövid, de vastag, fejük sem mondható nagynak, csőrük hosszú, vékony, szárnyuk annyira elsorvadt, hogy tulajdonképpen csak csontvázukon ismerhető fel; farkuk hiányzik, tollaik lazák, egyszerűek, hosszúak; csőrük emlékeztet az ibiszekére, de valamennyi madárétól eltér abban, hogy orrnyílásuk a csőr hegyén nyílik. A csőr hátulsó végét viaszhártya szegélyezi s ettől barázdák futnak a hegyéig. Rövid lábaik nagyon erősek, az elülső ujj hosszú és erős, erőteles ásókarmokkal vértezett, a hátulsó vastagabb és rövidebb csak egy porcból áll, nem éri el a talajt, karma még erősebb, úgyhogy inkább a kakas sarkantyújára emlékeztet. A csűdöket kemény, hálószerű pajzsok, az ujjakat pikkelyek borítják. Kulcscsontjai összeforrtak a hollócsőrcsontokkal. Viszonylag óriásméretű, piszkosfehér tojásukat a nőstény egyedül költi ki.

A szürke kivi (Apteryx australis Shaw.)

Kivik.

Ez volt az első kivi-faj, amely bőrként kikészítve 1812-ben Londonba került; állítólag a Dusky-öbölben lövetett Új-Zéland déli szigetének dél-nyugati partvidékén. Uralkodó színe szürkebarna.

A barna kivi (Apteryx mantelli Bartl.)

Az európai gyüjteményekben főleg ez a faj van képviselve, valamivel kisebb az előbbinél, csűdje azonban viszonylag hosszabb, ujjai és karmai rövidebbek.

A kis kivi (Apteryx oweni Gould)

A legkisebb faj, melyek tollai szürkésbarna alapon sok harántcsíkkal tarkítottak, míg a megelőző faj színe inkább vöröses.

A kivik Új-Zéland lakatlan, erdőborította tájait lakják; egyebünnen teljesen kipusztultak, úgyhogy nehéz hozzájuk jutni. Dieffenbach 18 hónapos újzélandi tartózkodása alatt csak egyetlen bőréhez jutott, noha minden darabért jutalmakat ígért a bennszülötteknek, így járt Hochstetter Ferdinánd is. Régebben azonban nagyobb vadásztársaságok gyakran százat zsákmányoltak egyetlen nap alatt.

A kivi éjjeli állat; ez az egyetlen madár, amelynek szeméből felnőtt korában hiányzik a „fésű” (pecten), amelyet Parker embriókon megtalált. A nappalt magukkaparta lyukakban elbujva tölti, leginkább nagy erdei fák gyökerei alatt.

Elsorvadt szárnyait gyors lábai pótolják. Futva nagyokat lép, ilyenkor teste ferdén halad, nyakát kinyujtva tartja. Jól ugrik; 60–80 cm magas tárgyakat is át tud ugorni. Az éjszaka homályában óvatosan, nesztelenül mozog. Mozdulatlanul állva behúzza a nyakát; úgyhogy gömbölyűnek látszik. Ilyenkor néha csőre hegyével a földre támaszkodik. Ha nappal megzavarják, gyakran ásít és nagy csőrkáváit sajátságosan tátja ki. Túlnyomórészt rovarokból és férgekből, de e mellett magvakból is álló tápláléka keresgélése közben orrnyílásain át sajátságos hangot ad, mintha csak szimatolna; csőre kitűnő tapintószerv; messze előretolt orrnyílásainak helyzete jó szaglásra enged következtetni.

Mulatságos látvány a szabadban férgekre vadászó kivi; keveset mozog, de csőrét folyton bedugja a puha talajba, rendesen tövéig. Ha férget csípett el, óvatosan húzza ki, nehogy csőrével felaprítsa. Amint kihúzta a földből, hirtelen a torkába löki és elnyeli. Rovarokon és bogyókon kívül apró kavicsokat is bekap.

Szaporodásáról sok kalandos hír járta, mígnem Webster tisztázta a kérdést. „Egy bennszülött egy kicsiny barlangban, egy kis kaurifa gyökerei alatt megtalálta a kivi tojását s a tojás után az anyamadarat is kihúzta a barlangból. Állítólag mindig csak egy tojást tojik s magaásta barlangba rakja fészkét. A tojást lombbal és mohával födi be, amelyeknek erjedése elegendő meleget ad.” Webster megfigyeléseinek helyességét a londoni állatkertben tartott kivik életmódja is igazolta.

A kivik rohamosan pusztulnak. Nemcsak az ember, de az elvadult macskák is veszélyeztetik fennmaradásukat. Az angol természettudósok oxfordi vándorgyűlése már 1860-ban kiküldött egy bizottságot, amelybe utóbb Hochstetter osztrák utazót is beválasztották, hogy ez érdekes madárfaj végleges kiveszése előtt a helyszínén mentsék meg belőle mindazt, ami a tudomány számára megmenthető.