1. Törpevízilovak (Choeropsis Leidy)

A nemnek alább tárgyalandó egyetlen faját 1849 óta ismerjük.

A törpe víziló (Choeropsis liberiensis Mort.)

Miután nem kimondottan vízi állat, mint később tárgyalandó fajrokona, tehát nincsenek is meg azok, a vízi életmódhoz való alkalmazkodás útján szerzett sajátságai, mint annak. A Choeropsis nem kevésbbé egyoldalúan alkalmazkodottnak, tehát primitívebbnek látszik, mint a Hippopotamus nem. Teste a tapiréhoz hasonló, hátát meggörbítve tartja olymódon, hogy az a hátközépnél a legmagasabb. Teste magas és erőteljes végtagokon nyugszik. Végtagjai négyujjúak s ezek közül a külső ujjak annyira visszafejlődöttek; hogy alig érintik a talajt. Az igen erős nyak csaknem észrevétlenül megy át az ormótlan fejbe. Fülei kicsinyek s különösen a belső oldalak szegélyén lágy szőröket viselnek. A szemek a fej két oldalán még rendes elhelyezésűek. Az orrlyukak elől, oldalfelé nyílnak az arcorron és dombos kiemelkedés kezdetét alig jelzik. A felsőajak elülső oldalrésze erősen párnázva függ rá az alsóajakra. A test színezetét főleg a barna, sötét palaszürke s a sárgás olajzöld keveréke adja, mihez pontosan hasonló a has színezete is; némelyiknél az arc, a torok és a has egyes részei rózsásan színezettek. A farok erős bojtban végződő. Hossza megüti a 1.80–1.85 métert, melyből 17 cm a farokra esik. Vállmagassága 75–76 cm.

Törpe víziló (Choeropsis liberiensis Mort.).

A törpe víziló előfordulása nemcsak a libériai partvonalra korlátozódik, hanem kiterjed a környező erdővidékekre is, egészen a francia Szudánig.

Az állat életmódjáról Büttikofer a következőket írja: „Kedvelt tartózkodási helye az erdő és a mocsár; s a folyókban úgy látszik nem fordul elő. Nem szorítkozik szűkebb területekre s ezért nehéz és bizonytalan a vadászata. Nem is jár mindig ugyanazokon a csapásokon, hanem kóborlásait, egészen hasonlóan a vaddisznóéhoz, melynek életmódjával állatunké sok hasonlóságot mutat, gyakran igen nagy, ha nem is korlátlan területre terjeszti ki. Mindenféle növényből és erdei gyümölcsből álló eleségét a fás- és bokros erdőkben keresi s utána a számos, vadásznak gyakran megközelíthetetlen mocsarak egyikébe vonul vissza. Bizonyos az is, hogy ez a faj eltérően a Hippopotamus amphibiustól, nem él csapatosan együtt.” Schomburgk H. megfigyelése szerint, – ki 1912-ben Hagenbecknek öt élő törpe vízilovat hozott Európába – az állat nem a folyókban él, hanem a járhatatlan őserdő legsűrűbb növényfonadéka közepette, hol is az egész napot vízmosta parti üregekben alussza át, melyeket csőszerűen kibővít. Ezeknek az üregeknek két kijáratuk van, az egyik a vízhez, a másik a folyópart felé. Az esős évszak alatt az állat általában csak kényszerből megy a vízbe. Az erdőt leginkább egyedül, olykor kettesben barangolja be s éjjeli állatnak látszik. Veszély esetén nem a vízbe menekül, sőt ha ott lepik meg, inkább elhagyja azt s mint ügyes futó próbál menekülni. Tápláléka magaásta gyökerekből, gumókból áll. Az ültetvényekben legkedveltebb eledele a kassawa, habár a fiatal rizs gyönge hajtásait sem veti meg. Az állat a száraz évszak kezdetén, november, vagy decemberben hozza világra fiait, melyek három évig maradnak az anyjuk mellett; mint az elefántnál, orrszarvúnál s a nagy vízilónál, a fiatalok itt is mindig az anyjuk előtt járnak.

Oscar de Beaux a Hagenbeck-féle állatkertben nagy élénkséget és ügyességet figyelt meg fogságban tartott állatokon (Zool. Anz. 40. köt.). Így az állatok mellső lábaikat ügyesen használva, gyakran csaknem függőleges helyzetben álltak a rácsnál. Hangjukból Beaux egy hangos nyerítő bőgést s egy, a rozsdás ajtó nyikorgásához hasonló röfögést tudott megkülönböztetni. Haragjukban hangosan fújtak és prüszköltek, fogaikat is egymáshoz fenték, amitől fütyülő hang jött létre. A berlini állatkert törpe vízilován Hilzheimer megfigyelte, hogy ez is, miként nagyobb rokona, kékrecének medencéjében órahosszat teljesen alámerülve maradt, csupán időről-időre emelte fejének felső részét a vízszín fölé, hogy lélekzetet vegyen s hogy füléből a vizet kirázza. Ürülékét ez is, mint fajrokona, a vízbe rakja le. Az első, hozzánk elevenen behozott törpe víziló nyilván az lehetett, melyet Noack már 1885-ben látott Hagenbecknél.