12. Igazi nappali gekkók (Phelsuma Gray)

Ennek a nemzetségnek Európába élve behozott két faja alapján ítélve, elmondhatjuk, hogy nemcsak a gekkók közt, hanem az összes gyíkok közt is legszebbek közé tartoznak. Szemcsillaguk kerek, karmaik teljesen hiányoznak, ujjaik szabadok, s egész hosszúságukban kiszélesedettek, alsó fölületükön a tapadókorongokat nem szeli barázda. Szemhéjuk gyűrűalakú, comb- és alfelpórusaik vannak. Lakóhelyük Madagaszkár s Afrika keleti partvidékének szigetei, valamint az Andamanok.

A laposfarkú gekkó (Pheslsuma laticauda Bttg.)

Hossza nem haladja túl a 14 cm-t. Lapos farkán kívül pórusainak (26–28) csekélyebb száma különbözteti meg a nemzetség másik fajától, a madagaszkári gekkótól.

Életmódjáról De Grijs közöl adatokat. Fogságban tartott példányainak feltűnő nagy volt színváltoztató képességük. Hátoldaluk hűvösebb hőmérsékleten olajbarna, míg napsütésben rendkívül élénk smaragdzöld. A beeső fénysugár irányában tekintve, a szín tiszta sárgászöld, a fénnyel szemben nézve kékeszöld, a farok fénylő világoskék. A hátoldalon szétszórtan látható vörös foltok annyiban vesznek részt a színváltoztatásban, amennyiben vagy halványvörösek, vagy pedig rikító cinóbervörösek. Ezek a foltok sohasem tűnnek el. A hátoldal zöld színét sötét vonal választja el a hasoldal fehéres színétől.

Mozdulatai rendkívül fürgék és ügyesek. Nagyságához képest bámulatosan ugrik, s minden fáradság nélkül tapad meg. Sok vizet kíván, naponta többször iszik; ezzel szemben nem túlságos sok meleget igényel, s nyáron át nem kell fűtenünk kalitkáját. Annál nagyobb barátja a napsütésnek, s órákon át sütteti magát a nappal. Környezetében a dús növényzetet okvetlenül megkívánja. Föltűnő jellemvonása, hogy marakodó hajlam tekintetében – a madagaszkárival egyetemben – csaknem minden más gekkón túltesz. Igen gyakori eset, hogy a hímek farka le van harapva. Tápláléka kisebb, lágytestű rovarokból áll, s prédáját macskamódra belopja s hirtelen ugrással kaparítja meg.

A madagaszkári gekkó (Phelsuma madagascariensis Gray)

Hossza a 23 cm-t is meghaladja. Farka inkább hengeres. Pórusainak száma 33–50. Háta ragyogó bársonyoszöld, amelytől a vörös foltok élesen elütnek.

Életmódjáról, amely az előbbi fajéhoz hasonló, Krefft följegyzései tájékoztatnak. Elegendő hőfok mellett nagyon élénk, s ilyenkor rendkívüli ügyességgel, kitartással és gyorsasággal üldözi kedvenc prédáját, a svábbogarat. Szinte hihetetlen fürgeséggel fut, ugrik és kúszik. Sajnos, annyira összeférhetetlen, hogy – különösen a hímek – a kisebbeket azonnal megrohanják, torkonragadják, hevesen megrázzák, mire ez holtan hullik ki fogaik közül. Nem egészen tisztázott kérdés, vajjon ennek az összeférhetetlenségnek kenyérirígység vagy féltékenység-e az alapja. Krefft szerint ez utóbbinak több a valószínűsége.

A gekkók családja, amelynek 270-nél több faját ismerjük, a föld valamennyi melegéghajlatú országában elterjedt. Föltűnő, hogy a világtengerekben magánosan fekvő szigeteken is honosak. Valamennyi gekkónak körülbelül egyforma a tartózkodási helye s többé-kevésbbé az életmódja is azonos. Sziklafalakban, fakéreg alatt, kőrakásokban, sőt az emberek házaiban, a pincétől kezdve a padlásig nagyon szívesen tanyáznak. Úgyszólván az egyedüli gyíkfélék, amelyeknek valódi hangjuk van.

Nappal nem igen látni gekkót, mert legnagyobb részük éjjeli állat. Oly vidékeken, ahol nem zavarják őket, százat is lehet látni egy-egy falon, egész tucatot ugyanazon a fán; ha nem is élnek nagy barátságban egymással, de a társas életet kedvelik. Rendszerint az est beálltával kezdik meg vadászataikat. Táplálékuk leginkább legyekből, pókokból, szúnyogokból, s más hasonló apró állatokból áll. A nagyobb fajok azonban saját nemzetségük kisebb fajaira is vadásznak, s általában nagyon falánkok. Tevékenységük megkezdését rendesen jól hallható „jekko” vagy „tokki” kiáltással jelzik.

A legtöbb gekkó egész éjszaka ébren van és sürgés-forgásuk határozottan nagyon sajátszerű. Nem csoda, ha az idegent meglepi, amidőn látja, hogy ez a gyíkforma állat bámulatos ügyességgel és csalhatatlan biztossággal kúszik föl a függőleges, síma falakon, majd hirtelen a mennyezetre pattan, s ott úgy futkos, mintha csak padló lenne. Nem csoda, ha eleinte a legtöbb emberben undort kelt ez a kis „féreg”, amelyről az utazó mindenütt csak rágalmakat hall. Ám, ha valaki közelebbről megismerkedik velük, a kellemetlen benyomás menten eloszlik… Én is laktam hetekig, sőt hónapokig olyan házakban, amelyekben tömegesen tartózkodtak a gekkók; az első példányok engem is bámulatra késztettek, de csakhamar nagyon szívesen láttam a sajátságos és ártalmatlan teremtéseket, amelyek nem egy órám unalmát űzték el. A szó legteljesebb értelmében házi állatok, még hűségesebbek, mint az egerek, s mindenesetre hasznosabbak. Igaz, mozdulataik nappal kissé esetlenek, különösen akkor, ha fenyegetjük őket; s az sem teszi őket kedvesebbé, hogy szorongásukban, mint több bogár is, hirtelen a fölre pottyannak, s közben rendesen elvesztik a farkukat. De ha eljött az idejük, azaz leszáll az alkonyat, akkor, ha talán nem is ragadják el, de mindenesetre le kell, hogy bilincseljenek minden búvárt és megfigyelőt.

Testi mozgásukkal kapcsolatban nyilatkozik meg szellemi lényük is. Éjjel éppoly nyugtalan, eleven és ingerlékeny teremtések, mint a gyíkok nappal és képességek dolgában éppen nem állanak ez utóbbiak mögött. Hogy csak egy példát említsünk, bátorságuk, civódó és harci kedvük éppoly nagy, mint a gyíkoké. Nagyobb társaságok rendesen egyenetlenségben élnek, sokat marakodnak, s nagyobb fajok még az emberrel is szembeszállanak, s oly szilajon harapnak, hogy az ember bőrét föl is téphetik.

Számtalanszor fogott Boettger gekkókat, kézben tartva vizsgáltatta őket, de sohasem érezte a legkevesebb bajt sem a miatt, hogy megérintette a fölötte mérgeseknek híresztelt állatokat, a „ragadós nedvesség”-nek pedig nyomát sem találta rajtuk. Már Home, aki az ujjlebenyeket megvizsgálta, kimondja, hogy a gekkó légüres tért támaszt, s ezáltal tapad oda a falhoz és – Homenak tökéletesen igaza van. A lebenyes korongok megérintése mindenesetre a ragadósság érzését kelti; de oly enyvszerű anyagot, amely mérgeshatású lenne, bizonyára még egy búvár sem talált. S azok közül, akik erről az enyvről beszélnek, senkinek sem jutott eszébe, hogy a gekkó csakhamar hasznát sem vehetné lábainak, ha ilyen enyv volna rajtuk, mert ennek következtében inkább a piszok és a por tapadna a korongokra, semmint ezek tapadnának a falhoz. Az állat tehát csupán a légnyomás következtében tapad a tárgyhoz.

Sajátságos a gekkónak nagy, ívelt, világos bronzszínű szeme. A szivárványhártya olyan, mintha galvanizálás útján bronzzal vonták volna be. A szemcsillag hosszúkás és rojtos, erős fényben finom, fekete, függőleges állású, hullámos vonallá húzódik össze. Ha árnyékot vetünk a szemre, akkor a szemcsillag rohamosan kitágul; először hosszúkás, majd csaknem kerek lesz, s végre a szemgolyónak majdnem egész fölületét elfoglalja, úgyhogy a szivárványhártya kétoldalt csak mint finom szegély látható, míg fönt és lent majdnem egészen eltűnik.

Dél-Európában meglehetős nehéz a gekkók megfigyelése, valószínűleg azért, mert itt majdnem mindenütt ok nélkül üldözik. Afrikában ellenben gyakran valósággal bizalmas, sőt tolakodó állatok, ami nagyon kedvessé teszi őket. Bizonyos fokig mindenesetre meg is szelidíthetők.

Valamennyi európai gekkó két, majdnem gömbölyű tojást tojik, amelyeknek kemény, fehér, meszes a héjuk. A tojással való szaporodás alól csupán a Pachydactylus bibroni és az új-zélandi Maultinus elegans kivétel, mert ezek a fajok eleveneket szülnek.

Fájdalom, nagyon nehéz a gekkókat szorosabb fogságban tartani és – kivált nálunk – átteleltetni. Igaz, újabb időben mind többször sikerül a módját megtalálni, s már szaporításuk is többeknek sikerült. A farok törékenysége is csak némely fajnál olyan, hogy jóformán hozzá sem lehet nyúlni az állathoz, a nélkül, hogy rögtön le ne törjék. Minden gekkó szorgosan kerüli a nedves helyeket, s ha talpaikat erősen megnedvesítjük, a tapadókorongok fölmondják a szolgálatot. Szerfölött kómikus látvány, amikor a gekkók nyelvükkel saját szemeiket minden nehézség nélkül megnyalogatják.