5. Tengeri gyíkok (Amblyrhynchus Bell)

A Galapagosz-szigetek külön világának egyik sajátságos gyíkja. Minthogy a nemzetségnek csak egyetlen faja van, jellemzését alább adjuk. Itt csak azt jegyezzük meg, ez az egyetlen pikkelyes gyík, amelyet joggal mondhatunk tengeri állatnak, s az egyetlen, amely kizárólag vízi növényekkel él.

A tengeri gyík (Amblyrhynchus cristatus Bell)

Tengeri gyík (Amblyrhynchus cristatus Bell).

Igen nagytermetű leguán, amelynek teljes hossza 135 cm, amiből farkára 80 cm esik, súlya pedig a 12 kg-ot is megütheti. Rövid és széles feje előrefelé megkeskenyedik s oldalról nézve hirtelen és ívben hajlik a homlok tájékától a tompa arcorr szegélyéig. Steindachner F. következőképpen jellemzi: A fej egész felső részét mozaikszerűen födik a sokszögű – legtöbbnyire 4–6-szögű – különböző nagyságú pajzsok. A legnagyobbak, a kúpalakú, szinte tövisek módjára kiálló pajzsok a fej mellső felén vannak, a legkisebbek a szemöldök felső részén. Az oldalt és meglehetősen magasan nyíló tojásdad orrlyukak rézsút állnak alulról és elülről fölfelé és hátrafelé s kiemelkedő bőrszegély veszi őket körül, amelyet kívül apró pajzsok öveznek. A felső ajkat 9–10 ötszögű pajzs födi, az alsó ajkat 12–13 négyszögű, a szem alatti tájékot egész a halántékig a bordás pikkelyek egész ívsora, a fej alsó részét pedig nagyon apró, domború pikkelyek borítják. A tojásalakú dobhártya úgy fekszik a duzzadtan kiálló szegélyek közt, mintha közéjük lenne ágyazva. A test bőre a torkon és a nyak oldalsó részein többé-kevésbbé lazán álló, bő, pötyögős, néha világosan látható lebenyt is alkot a mell előtt. Az általában nagyon izmos testnek a nyakán, nyakszirtjén és a hátán oldalt erősen összenyomott taraja van, amely megszakítás nélkül fut végig a farok hegyéig. Egyes többé-kevésbbé mély bevágások mégis nyakszirti, háti és farki tarajra tagolják az egészet. A pikkelyruhát általában az egyes pikkelyek aprósága jellemzi. Valamennyi háti pikkely bordázott; az oldalak pikkelyei még domborúak, a valamivel nagyobb haspikkelyek ellenben egészen laposak. Hosszú, tövén mérsékelten, hegye felé pedig nagyon erősen összenyomott s ezért evezőformájú farkát nagyobb, négyszögletű, ormós pikkelyek födik, amelyek szabályos keresztsorokban állnak, mint a háti pikkelyek. A végtagok rövidek és zömökek; a lábujjakat – amelyek közül a 3. és 4. egyforma, de a többinél nagyobb – rövid úszóhártya köti össze, és erős, nagyon görbült karmok fegyverzik. A vastag nyelv a szájüreget egész szélességében kitölti. Hosszú, erőteljes, háromhegyű fogak alkotják a fogazatot, amelyek a mélyen, csatornaszerűen kivájt állkapocsnak külső redőjén nőttek oda. A felső állkapocsban 44–50, az alsóban 40–44 fogat találtunk. A szárnycsontok apró és gyér fogazata nagyon könnyen kihull.

Az állat színe és mustrázata a korral változik. A fiatalabb tengeri gyíkok fejének mindkét oldalán, valamint a törzs oldalain számos apró, világosszürke folt van fekete alapon, s néha el is nyomják a sötét alapszínt, úgyhogy többé-kevésbbé aprószemű háló rajza tűnik elő. Magán a háton fölváltva piszkosszürke és fekete, többé-kevésbbé szabályos keresztcsíkokban vagy keresztsorokban elhelyezkedő foltok látszanak. A felső kar és comb külső fele vagy szürkén pöttyözött, vagy nagy szürke foltokkal díszített. A fej alsó része piszkosszürke, a torka tájéka fekete, az alsó kar felső része és a lábszár, továbbá a farok nagyobb hátsó fele fekete. A háti taraj fölváltva sárgán vagy szürkén és feketén csíkozott. Kivételesen egészen feketeszínű példányok is előfordulnak.

A Galapagosz-szigeteken sok tengeri gyík él. Darwin a szigetcsoport valamennyi szigetén megtalálta őket. Steindachner az Albemarle-, James- és Jervis-szigeten látta őket. A legutóbbi szigeten igen nagy példányokra bukkant. Cookson az Albingdon-szigeten találta meg őket. Életmódjuknak megfelelően mindig a sziklás tengerparton tartózkodnak, s amennyire Darwin megfigyeléseiből tudjuk, sohasem találhatók tíz lépésnél távolabb a parttól.

„Látni őket – mondja Darwin – amint néha egy-kétszer lépésnyire úszkálnak a parttól és Colnet kapitány mondja, hogy csapatostól járnak a tengerbe halászni vagy a sziklákra sütkérezni. Az hiszem, az állatok célját illetőleg téved: magát a tényt azonban nem lehet kétségbevonni. A vízben nagy könnyedséggel és gyorsasággal úszik, törzsének és lapos farkának kigyózó mozgásával; lábait azonban nem veszi segítségül, mert ezeket testéhez erősen odaszorítja s egyáltalán nem mozgatja. Egy matróz nehéz súlyt kötött az egyik gyíkra, leeresztette a tengerbe s azt hitte, ilymódon azonnal megöli. De nagy csodálkozására azt látta, hogy a tengeri gyík, midőn egy óra mulva ismét fölhúzta, még egészen életerős volt. Végtagjai és erős karmai fölötte alkalmasak arra, hogy a partot alkotó gidres-gödrös, szakadékos lávatömegeken mászkáljon. Az ilyen helyeken hat-héttagú csoportokban látni ezeket a csúf csúszó-mászókat a fekete sziklákon, néhány méter magasságban a hullámverés fölött, ahol lábaikat szétvetve sütkéreznek.

„Én többnek a gyomrát fölvágtam, s mindig úgy találtam, hogy egy bizonyos fajta tengeri növénnyel van tele… Mivel nem emlékszem, hogy ezt a tengeri növényt nagyobb mennyiségben láttam volna a hullámoktól csapkodott sziklákon, föl kell tennem, hogy a parttól nem messze, a tenger fenekén nő. S ha ez igaz, úgy teljesen világos a cél, amiért ezek az állatok alkalmilag a tengerbe mennek. Bynoe egyszer egy rák maradványait találta a tengeri gyík gyomrában. De ezeket bizonyára csak véletlenül nyelte el az állat. A farok alakja, s az a bizonyos tény, hogy a gyík önként megy be a tengerbe s végre a táplálék is eléggé bizonyítja, hogy ez az állat a vízben él. Most azonban még egy sajátos ellentmondás keletkezik: az ugyanis, hogyha a gyíkra ráijesztenek, nem menekül a vízbe. Könnyen oda lehet kergetni a partnak valami kiszögellő szirtjére, itt azonban inkább megfogatja magát, semhogy a vízbe ugranék. Arról pedig, hogy harapással is védekezhetnék, úgy látszik fogalma sincs. Ha nagyon megijesztik, néhány csöpp vizet fecskendez ki az orrából. Egyszer megfogtam egyet s odavittem egy nagy tócsához, amely apálykor keletkezett, s többször belehajítottam ebbe oly messzire, amennyire csak bírtam, de mindig egyenes vonalban tért vissza ugyanarra a helyre, amelyen álltam. Eközben megfigyeltem, hogy a fenékhez közel kecsesebb és gyorsabb mozdulatokkal úszott, e mellett lábainak nem vette hasznukat, de néha iparkodott magát átsegíteni az egyenetlen talajon. Midőn parthoz ért, de még a vízben volt, vagy a vízinövények közé iparkodott elrejtőzni, vagy valami lyukba bujt be. Ha azt hitte, hogy a veszedelem elmult, fölmászott a száraz sziklára, s amily gyorsan csak bírt, menekülni iparkodott.”

Darwin a vízben való viselkedést azzal iparkodik megmagyarázni, hogy a gyíknak a parton semmiféle ellensége nincs, azért menekül tehát a vízből oda; a tengerben viszont gyakran esik áldozatul a sok cápának.

„Októberi látogatásunk alkalmával – folytatja Darwin – nagyon kevés efajta apró gyíkot láttam s köztük egyet sem, amelyik egyévesnél fiatalabb lett volna. Ezért valószínűnek tartottam, hogy a szaporodás ideje még nem kezdődött el.” Egyébként Darwin nem tudta a szaporodás rejtélyét megoldani.

Steindacher 1872-ben látogatta meg a Galapagosz-szigeteket s megállapította, hogy a tengeri gyík ezrével lakja. „Amint útitársam – írja szerzőnk – a lávatömbökön nagy tömegben meglátta ezeket a csúf külsejű gyíkokat sütkérezni, közéjük lőtt, s amikor én közvetlenül ezután és később körülbelül egy óra multán azt a helyet megtekintettem, ott egyetlen állatot sem láttam. Valamennyi a tengerbe menekült s valószínű, hogy később más, távolabbi rejtekhelyet kerestek maguknak. Ez a tapasztalatom tehát azt bizonyítja, hogy a tengeri gyíkok, jóllehet nagyon lomhák és gyámoltalanok s így könnyen elfoghatók, de most már mégis el tudják kerülni a veszélyt s nem tesznek úgy, mint régebben, amikor makacsul mindig ugyanarra a helyre tértek vissza. Ha csendes a tenger, ezeket a gyíkokat a parttól sokszor meglehetős nagy távolságban is láthatjuk úszkálni és bukni. Vízben való mozgásuk a kígyókéhoz hasonló. A Jervis-szigeten csak a tengerpart közvetlen közelében, szakadékos lávasziklákon láttam őket, mégpedig kis helyen nagy, mintegy 100–150 darabból álló csapatokban.” Szaporodásmódját Steindachner sem bírta kifürkészni.