11. Békagyíkok (Phrynosoma Wgm.)

Az egész család végére helyezzük a békagyíkok nemzetségét. Ezek éppoly szembetűnő, mint csúf állatok. Ismertetőjegyeik: a lapos, széles, az oldalakon többnyire ráncos test, a rövid farok, a szabálytalan – egyes fajoknál tüskés – pikkelyruha, a tarkó táján csontos tüskékkel védett fej s a szárnycsontfogak hiánya. A combpórusok mindig megvannak.

A tüskés békagyík (Phrynosoma cornutum Harl.)

Tüskés békagyík (Phrynosoma cornutum Harl.).

Az Észak-Amerikában és Mexikóban elterjedt 12–15 idetartozó faj közül ez a legközönségesebb. A varasbékához való hasonlatossága csakugyan feltűnő s valamennyi leguán közt kétségkívül ez a legotrombább testű. Orrlyukai az arcorr éle fölött nyílnak, torokpikkelyei aprók, egyformák és bordásak. Tíz, meglehetősen hosszú tüske védi a fej hátulját, két sor háromszögű szarutövis pedig a test oldalait. A felső test pikkelyei jórészt nagy, egyenlőtlen hosszú, tompa tüskékké alakultak át, az alsó testéi egyformák és cserépzsindely módjára fekszenek. Hat egyszerű, rövid, egyenes, egyforma, kúpalakú metszőfoga, 18 egyforma, egyenes, lapos, tompahegyű zápfoga van minden oldalon. Feje elül vörhenyesbarna, hátul barnássárga, egyszínű, vagy barnásan foltos. Hátának alapszíne piszkos homok- vagy bőrsárga; a nyakszirten mindkét oldalt egy-egy nagyobb sötétbarna folt, a háton barna foltok láthatók. Maga a tüskepikkely barna vagy világosszürke, az alsó test világos homoksárga, többnyire egyszínű, de néha apró, barna foltok is vannak rajta. Ez a faj, amely Észak-Mexikóra és az Egyesült-Államok délnyugati vidékeire szorítkozik, 12–13 cm hosszúra nő, amiből 4 cm a farkára esik.

Már az öreg Hernandez is ír egyet-mást a sajátságos állat életmódjáról, mindamellett csak a legújabb időben kaptunk tüzetesebb adatokat, mégpedig mindenekelőtt Sumichrast s az ifjabb Wallace közleményeiből. A békagyík Mexikónak mind hegyes, mind pedig sík vidékein honos, de leggyakoribb az ország közepén fekvő száraz és hideg magas fennsíkok napsütötte, homokos részein. Itt helyenként nagyon gyakori ugyan, de mégis bajos észrevenni, mert földszínű teste könnyen elkerüli a szemet. A futásra nem rátermett s így nem is lehet meg benne a gyíkok közmondásos fürgesége. Vastag, a szájpadláson fekvő nyelvét nem öltheti ki a bogarakra, mint a kaméleon, széles, lógó hasa a futásban gátolja, így tehát azokra a lomha homoki bogarakra szorul, amelyek oly ügyetlenek, mint ő maga. Ez a szükségszerű mértékletesség hozta őt abba a hírbe a bennszülöttek közt, hogy „a levegőből él”.

Ellenkezése nélkül foghatjuk meg s kísérletet nem tesz a harapásra. Kényelmetlen érzésének azonban föltűnő módon ad kifejezést. Ha megfogják, orrából vagy szemeiből vércsöppeket hullat s gyakran több centiméternyire ki is lövelli. Ezt a jelenséget 1892-ben Hay is igazolta s a vérkilövellést azzal is elő tudta idézni, ha ujjaival az állat fejtüskéit simogatta. A vér – úgy látszik – a szem véredényeiből tódul ki.

Szaporodásáról annyit tudunk, hogy 10–12 fia elevenen jő a világra, vagyis nem tojást tojó. Egyik közeli rokonáról (Phrynosoma douglasi) Shufeldt megállapította, hogy 100 napig vemhes és 24 kölyköt hoz a világra.

Boettger részletesen beszámol fogságban tartott békagyíkokon végzett megfigyeléseiről; ezekből a következőket említjük. A békagyíkok határozottan nappali, sőt valósággal napot kereső állatok. Napnyugta felé a homokba ássák be magukat s ott mozdulatlanul pihennek másnapig. Erős napsütésben mozgásuk még fürgének is mondható. Csak állati táplálékkal élnek, leginkább az apró hangyákat és pókokat kedvelik. Rendesen nem isznak ugyan vizet, de hébe-hóba esetleg a harmatot fölnyalogatják.

De Grijs megemlíti, hogy az alapszín világosabb vagy sötétebb árnyalatúvá változhatik. A békagyík vedléséről nincsenek adataink.