1. Varánuszok (Varanus Merr.)

Fejük hosszas, némileg a kígyókéhoz hasonló; egészben is karcsúbbak, mint többi rokonaik. Nyelvük bőrtokba rejtett s nagyon messzire kinyujtható, kéthegyű. Fogaik állkapocscsatornáik belső feléhez nőttek, nagyok, kúpalakúak, egymástól meglehetősen távolállók. Szárnycsontfogaik nincsenek. Combpórusok hiányoznak.

A varánuszoknak mintegy 33 faját ismerjük; a föld keleti felét lakják, nevezetesen Afrikát, Dél-Ázsiát, Ausztráliát és Oceániát. Néhány faj tökéletes szárazföldi, sőt sivatagi állat; némelyek nappal, mások inkább alkonyatkor vagy éppen éjszaka vadásznak. Vannak azonban vizek közelében vagy mocsaras vidéken élő varánuszok is; ezek veszedelem esetén a vízben keresnek menedéket. Valamennyi felette mozgékony állat, s szilárd talajon oly gyorsan futnak, hogy nemcsak egyetlen emlős, de még madár se tudja őket utolérni. Kitünően kúsznak, a vízben pedig ügyesen és kitartóan úsznak és buknak. Természetükben s egész mivoltukban határozottan gyíkokra, nem pedig krokodílusokra emlékeztetnek, azonban nagyságuknak és erejüknek megfelelően bátrabbak, harciasabbak és ragadozóbb természetűek, mint kisebb rokonaik. Az embertől, amíg csak lehet, menekülnek, de ha sarokba szorítják őket, habozás nélkül felveszik a harcot, lábaik és farkuk segítségével magasra felszöknek s vakmerően nekiugranak a támadó arcának és kezeinek. Nagyobb példányok nagyon komolyan veendő ellenfelek.

Táplálékuk a legkülönfélébb állatok. A nílusi varánuszt a krokodílus legveszedelmesebb ellenségének tartották; annyi mindenesetre elhihető, hogyha szerét ejtheti, nemcsak a krokodílustojást, hanem a fiatal krokodílust is felfalja. A szárazföldön élő fajok egerekre, apró madarakra, kisebb gyíkokra, kígyókra, békákra stb. vadásznak. A lakosság gyűlöli őket, mert a baromfiállományt is veszélyeztetik.

Szaporodásukról aránylag keveset tudunk. Legrészletesebben a sivatagi varánusz szaporodását ismerjük; erről alább emlékezünk meg.

Az ember szemszögéből nem kicsinylendő fontosságúak a varánuszok. Mint a házi szárnyasok ellenségei – kártékonyak. Viszont azonban a borjúhúsra emlékeztető kitünő húsukkal s felette ízes tojásaikkal hasznot jelentenek. Burma piacain a varánusz tojásait drágábban árulják, mint a tyúktojást; s valóban teljes joggal tartják csemegének, mert pompás ízűek. A madártojástól csak annyiban különböznek, hogy a fehérjéjük főzve sem keményedik meg. Pikkelyes bőréből különféle dísztárgyakat készítenek.

Öreg varánuszokat fogságban nem ajánlatos tartani, mert fölötte vadak. De viszont azok közé a csekélyszámú hüllők közé tartoznak, amelyek ápolójukat meg tudják a többi embertől különböztetni.

A nílusi varánusz (Varanus niloticus L.)

A nílusi varánuszt az különbözteti meg a családjabeli rokonoktól, hogy farka oldalt kissé összenyomott, fogai elül kúpalakúak, hátul tompa koronájúak. A meglett állat megüti az 1.7 m-t, amiből 1 m a farkára esik. Alapszíne sötétsárgászöld; mustrázatát kerek, sárga foltok alkotják, ezek harántsorokba rendeződnek. Ezek között fekete pontok vannak szabálytalanul elszórva. A farok sárgán gyűrűzött. A test alsó fele sárga s fekete harántsávokkal díszített.

A nílusi varánusz Afrika északnyugati részeit kivéve a földrész minden folyójában előfordul. Rendszerint akkor vesszük észre, amikor közeledtünkre a vízbe rohan. A parton mozdulatlanul szokott sütkérezni. Rendesen a part közelében tanyázik, de Heuglin nagyobb kirándulásain, sőt még a pusztában is találkozott vele. Nyári álmot valószínűleg nem alszik; ámbár határozottan kedveli a vizet, de azért mégis kevésbbé függ tőle, mint a krokodílus.

Lehetséges, hogy az ókori egyiptomiak úgy ismerték a varánuszt, mint Krokodílus istenségük pusztítóját. Jelenleg azonban fiatal krokodílusok nélkül is nagyon jól tud magán segíteni a varánusz. Nemcsak apróbb emlősökre és madarakra, hanem fiatal teknősökre és békákra is vadászik; kifosztja a parti madarak fészkeit, a galambdúcokat, tyúkólakba is ellátogat.

Pompás húsáért és ízletes tojásaiért Afrika sok helyén serényen vadásszák ezt a nagy gyíkot, csak a mohamedán lakosság tartja tisztátalannak s még tojásait sem eszi meg.

Lönnberg a Kamerunban élő nílusi varánuszon, amely vastaghéjú szárazföldi csigákkal (Achatina) táplálkozik, úgy találta, hogy feje sokkal vaskosabb, alsó állkapcsa erősebb, fogainak koronái pedig gömbölydedek. Werner hasonló elváltozásokat talált olyan szudáni példányon, amely – gyomortartalma szerint – páncélos édesvízi rákokkal (Potamon) táplálkozott. Ezek az elváltozások kétségtelenül a táplálékkal függenek össze.

A szalagos varánusz (Varanus salvator Laur.)

India szárazföldjén, Dél-Kínában s valamennyi szigeten egész Ausztrália északi partjáig a szalagos varánusz – a szingálok nyelvén kabaragoya – helyettesíti a nílusi varánuszt. Ettől az különbözteti meg, hogy a feje felső részén, a szeme fölött széles pajzsok hosszanti sora látható, orrlikai pedig az orrhegy közelébe esnek. Felső teste fekete alapon sorokba rendezett sárga pontokat vagy szemfoltokat mutat; fekete szalag fut végig a halántékok hosszában s egy sárga csík a nyak mentén. Az alsó test egyszínű sárga. A meglett példányok megütik a 2.4 m-t is.

Nappal rendesen oly nagyobb fák ágai közt látni, amelyek beárnyékolják a folyókat és patakokat. Ott leskelődik madarakra és kisebb gyíkokra; ha megzavarják, azonnal a vízbe ugrik. Ha kedvezőnek találja a körülményeket, emberi lakások közelében is megtelepszik, s ekkor vakmerő fosztogatójává válik a baromfiudvarnak. Ha elcsípik, bátran védekezik fogaival, karmaival s farka hatalmas csapásaival.

Húsát a malájok megvetik, a kubuk és kínaiak ellenben megeszik. Háját s máját orvosságnak minősítik.

A pusztai varánusz (Varanus griseus Daud.)

Pusztai varánusz (Varanus griseus Dand.).

Már Herodotos megemlékezik egy „szárazföldi krokodílus”-ról, amely Lybiában él s nagyon hasonlít a gyíkokhoz. Ez az állat a pusztai varánusz, amelyet eddig ismertetett rokonaitól legkivált hengeres, nem élezett farka, rézsút álló, hasítékformájú orrlikai, s apró, széles metszőfogai különböztetik meg. Felül szürkéssárga alapon barna keresztsávok tarkítják; alsó teste csak egyszerű homoksárgaszínű. Körülbelül 1.3 m hosszúra nő.

A pusztai varánusz csak Észak-Afrika és Délnyugat-Ázsia legszárazabb vidékein, főként pusztaságain található. Arábiában a köves helyeket szereti. Az arabok joggal félnek tőle, mert bátorság és vakmerőség tekintetében az ország valamennyi gyíkján túltesz. Ha a szabadban meglepik, izmos farka segítségével méternyi magasra is felugrik az ember arcába vagy mellére; lónak és tevének ellenben hasára ugrik s ott fogaival megkapaszkodik. Tevéket, lovakat, szamarakat halálos ijedelembe ejt és vad futásra késztet. Apró állatokkal táplálkozik. Wagler egy példány gyomrában 11–12 egész sáskát, 2 madártojást és egy ujjnyi hosszú, majdnem sértetlen skorpiót talált. Mások viszont hernyókat, majd pedig kisebb gyíkokat – még fiatal pusztai varánuszokat is – találtak bendőjében.

Kairó piacán nem ritkán látni pusztai varánuszokat egy-egy kígyóbűvölő birtokában, aki a városiak előtt ismeretlen állatra a leghihetetlenebb tulajdonságokat iparkodik ráfogni. A ravasz fickó természetesen már előbb kiszedte a harapós állat fogait, s ezt állandó éheztetéssel is gyengíti.

A pusztai beduinok szemében a pusztai varánusz is jó vad, mint általában a többi gyíkok is, mert húsát nagyon ízletesnek tartják.

A fogságban tartott pusztai varánusz szokásait, minthogy ez a faj leggyakrabban kerül Európába, sokan figyelték. De Grijs különösen kígyószerű lényét emeli ki, ami abban is megnyilvánul, hogy garatja szerfölött kitágulhat s így olyan állatokat is el tud nyelni, amelyek nyakánál kétszerte vastagabbak. Jellemző az is, hogy falánk és egyszerre sokat eszik, aztán több napig emészt. Nagyon kedveli a meleget; +15 C-nál még egészen lomhán mozog, +10-nál pedig csaknem egészen merev; 30-nál rendkívül élénkké válik. Zander különösen azt tartja feltűnőnek, hogy az egészben elnyelt varjút is annyira megemészti, hogy ürülékében csak tollai voltak felismerhetők, míg csontjai teljesen felismerhetetlenek voltak.

Szabadban való életmódjáról és szaporodásáról Thilenius közöl néhány adatot, még pedig Tuniszban végzett megfigyelései alapján. Szerinte az „urel”, ahogyan állatunkat ott az arabok nevezik, csak füves vagy homokos vidékeken él. Tanyája valamely bokor tövében ásott mély lyuk, ahová azonban csak a nap legforróbb óráiban húzódik be, egyébként pedig állandóan kóborol. Júniusban párosodik, tojásait pedig júliusban rakja le. Az állat valószínűen csak negyedik vagy ötödik életévében válik ivaréretté, amikor 50–60, sőt 80 cm hosszúra nőtt. Hímet a nősténytől külsőleg nem lehet megkülönböztetni. Tojásai – számra 10–20 – kicsinyek, hosszúkásak; ezeket a reggeli órákban 10–15 perces időközökben rakja le s a homokba rejti. A nőtény őrzi a homokba rejtett fészekaljat, s ha elzavarják, mihelyt lehet, oda újra visszatér.

A fehértorkú varánusz (Varanus albigularis Daud.)

A fehértorkú varánusz az előbbi fajtól zömök testalkata, rövid arcorra, oldalt csak kevéssé összenyomott, kettősélű farka s nagyon erős karmokkal fegyverzett rövid végtagjai révén különbözik. Feltűnő rajta, hogy ferdevágású orrlikai nagyon közel vannak szemeihez. Hossza legfeljebb 1.3 m; alapszíne szürkésbarna s ezen sárga sávok és foltok tűnnek fel. Hasa sárgásfehér, míg farkát barna és sárgás gyűrűk díszítik.

A fehértorkú varánusz életmódjáról csak Smith A. adott némi leírást. Smith a Fok-tartomány északi vidékén találta, még pedig sziklákon vagy alacsonyabb kőrakásokon, amelyek hézagjaiba az állat bemenekült. Ha már semmikép sem tud elbujni, úgy megkapaszkodik, hogy csak nagy erőfeszítéssel lehet őt lefeszegetni. Egy ember állítólag akkor sem bírja lefeszíteni, ha hátsó végtagjait előzetesen erősen összekötözi. „Magam láttam – írja Smith – hogy két emberre volt szükség a fehértorkú varánusz lefeszegetéséhez, de amikor ezt a feladatukat megoldották, menekülni voltak kénytelenek, mert az állat abban a pillanatban rettentő dühvel rontott rájuk és megmarással fenyegette őket.”

Állatunk rovarokkal, rákokkal, békákkal s más apróbb gerincesekkel táplálkozik; ezekre nappal vadászik. A búrok nemcsak haragjától félnek, hanem mérgesnek is tartják.

A pápaszemes varánusz (Varanus ocellatus Rüpp.)

A fehértorkú varánusz elterjedésének északi határát azért nehéz megállapítani, mert ez a faj fokozatosan a pápaszemes varánuszba megy át. Nagyság tekintetében legalább is eléri a fehértorkú varánuszt. Színezete azonban más. Hátának alapszíne világos sárgásbarna, amelyen sárgás, kerek foltok tűnnek fel. Öreg állatokon ez a mustrázat elmosódik. Megjegyzendő, hogy mind a pusztai, mind pedig a fehértorkú, nemkülönben a pápaszemes varánusznak van – legalább kismértékű – színváltoztató képessége. Izgalmában u. i. alapszíne hol sötétebbé, hol pedig világosabbá, mustrázata pedig szembetűnőbbé válhatik.

Ez a pusztai faj kevés vizet kíván; mozdulatai lassúbbak, meggondoltabbak, mint a fentebb leírt fajokéi. Az a pápaszemes varánusz, amelyet Werner Kelet-Szudánban több hónapon át tartott fogságban, biztosan meg tudta különböztetni a keselyűk s más dögevő madarak húsát a többi madarakéitól, s csak nagynehezen fanyalodott rá a dögevők húsára, viszont az ibiszek húsát nagyon kedvelte s nagy mennyiségben fogyasztotta.