2. Ásógyíkok (Amphisbaena L.)

Amerika és Afrika forró vidékein 44 fajuk él. Féregalakú törzs, tompavégű, hengeres fark s az állkapcsok belső felén álló kúpalakú, kevéssé görbült fogak jellemzik őket. Oldalukon többé-kevésbbé jól látható barázda vonul végig.

A barnahátú ibijara (Amphisbaena alba L.)

A nemzetség egyik legismertebb faja. A brazíliaiak nevezték el ibijarának. Hossza 52 cm, ebből 5 cm a farokra esik. Testének felső oldala ragyogó sárgásbarna, oldalai világossárgák, az alsó test sárgásfehér színű.

Rendes tartózkodási helye a termiták és hangyák bolyai; ezeknek a rovaroknak bábjait meg is eszi. Ezért Szurainamban „hangyakirály”, az Amazon mentén „hangyák anyja” a neve, míg Amerika többi részében duplafejű kígyónak hívják. Sajátságos életmódja miatt nehéz megfigyelni.

„Szembetűnő dolog – jegyzi meg Tschudi – a vándorhangyák háztartásában, hogy földalatti tanyájuk kellős közepén oly jelentékeny nagyságú állatot, mint az ásógyík, zavartalanul megtűrnek; mégpedig annyival szembetűnőbb, mert máskülönben halálos ellenségei minden eleven állatnak s azt, amelyik vigyázatlanul közeledik telepeihez, megrohanják s számukkal és erejükkel még méternyinél hosszabb kígyókat s mókus nagyságú emlősöket is meggyőznek és megölnek. Hogy mi az alapja ennek az egyesülésnek, még nem derítették ki. Bizonyos, hogy a vendég és a háziurak egyforma nagy hasznot húznak az együttélésből; máskülönben nem fordulna ez elő oly általánosan és zavartalanul. Egyébként sincs minden vándorhangya-bolyban ásógyík s minden ásógyík sem él hangyabolyban. Én magam ismételten kaptam a kávéültetvényeken ásógyíkokat csekély mélységű lyukakból, amelyeket – úgy látszik – ők maguk ástak. Amennyire tudom, leginkább nagyon régi bolyokban vagy abban a nagy földtúrásban, amit a hangyák kidobáltak bolyaikból, vagy valamelyik nedves felső, ellenben nagyon ritkán mélyebb folyosóban találtak az ásógyíkot. A nőstény itt is tojik. Ha kifüstölik a hangyabolyt, amit meg szoktak tenni, hogy megvédjék a gazdaságot, a gyíkok azonnal menekülnek, mihelyt a fujtató működni kezd.”

Ezeknek az állatoknak a mozgása nagyon sajátságos s valószínűen ebből származott az a Dél-Amerikában általánosan elterjedt hit, hogy előre és hátra is tudnak csúszni. Azok, amelyeket láttam – írja Wied herceg – alig mozogtak, amíg meg nem böködtük őket s ekkor is csak földigiliszta módjára, ami szintén gyönge látásuk mellett bizonyít. De amily gyöngén másznak, épp annyira ügyes ásók, amiben nagy orrcsúcspajzsuk is hathatós segítségükre van.

A délamerikaiak szemében ez a jámbor gyík egyfelől nagyon mérges, másfelől viszont hatalmas gyógyerejű állat.

Az ásógyíkoknak valóban veszedelmes ellenségeik talán csak a mérges kígyók; mert amikor éjjeli vadászataikra indulnak, vagy amikor vízáradások kiszorítják lyukaikból, áldozatul esnek a kígyóknak. Bates egy megölt sararaka-kígyó testéből, amely alig volt hosszabb, mint az ásógyík, ez utóbbinak ép példányát vette ki.

A tarka ásógyík (Amphisbaena fuliginosa L.)

Tarka ásógyík (Amphisbaena fuliginosa L.).

Ugyanennek a nemzetségnek egy másik, tropikus Dél-Amerikában és Nyugat-Indiában elterjedt faja a tarka ásógyík. Az előbbitől abban különbözik, hogy teste közepének minden gyűrűjében 60-nál kevesebb mező van, s ezenkívül színe is eltérő. Míg az ibijara majdnem egyszínűnek látszik, addig a tarka ásógyík mindig fekete-fehér kockás, s hol az egyik, hol a másik szín túlnyomó. Megnő 39 cm-nyire, amiből 5.5 cm a farkára számítandó.

Életmódjáról csak annyit tudunk, hogy az ibijaráétól semmiben sem különbözik.