1. család. Kaméleon-félék (Chamaeleontidae)

FEJEZETEK

1. Kaméleonok (Chamaeleon Laur.)

Az alrend bélyegei a családot is jellemzik. Az ide tartozó gyíkok lényegesen különböznek az eddig ismertetett fajoktól s ennélfogva teljesen megokolt, hogy külön főcsoporttá foglaljuk őket össze.

A kaméleonok törzse oldalt erősen összenyomott és keskeny, élbehajló háttaraja is van. A fej gúlaalakúnak mondható vagy laposra nyomott; rendszerint tarajjal díszített, sisakforma arcorri része, gyakran sajátságosan valami csonthegybe vagy bőrlebenybe nyúlik ki; általában furcsán szögletes és élezett, a nyak pedig alig különböztethető meg. Az összenyomott, háromszögletű, többé-kevésbbé világosan háromhegyű fogak az állkapocs szélén állanak. A szájpadlás mindig fogatlan. A végtagok alkotása szintén nagyon különös. Hosszúak, szikárak, hengeralakúak s majdnem mind egyforma hosszúak. Mindegyiken 5–5 ujj van, amelyeket kettesével-hármasával utolsóelőtti ízük tövéig befog a test bőre, úgyhogy két egymással szemben álló darabot vagy köteget alkotnak, egyszersmind pedig afféle fogót is, mert belső felüket szemcsés bőr vonja be s ennek segítségével biztosan és szilárdan át tudják fogni az ágakat. Hogy az egész test mindenütt egyforma erősen megállhasson a helyén, különösen előmozdítja az is, hogy az ujjak nem csupán a test külső vagy belső felén vannak összekötve, hanem fölváltva többedmagukkal olyanképpen is összefüggnek egymással, hogy a kezeken a három belső, a lábakon a három külső s az utóbbiakon a két belső, az előbbieken pedig a két külső is összefügg egymással. Ebből következik, hogy a kaméleon lábai, alkotásukat tekintve, egyedüliek a maguk nemében. A farok átalakult kapaszkodó, fogóeszközzé. Hengeres, izmos, a végefelé csak lassanként vékonyodik s alulról fölfelé csigavonalban összekunkorítható. Nem törékeny, mint annyi sok gyík farka s nem is nő ki újra, ha az állat valamikép elvesztette. Pikkelyek helyett apró, szemcsés dudorodások födik a testet, amelyek közt néha nagyobb szemcsék vagy szemölcsök vannak, de mindig puha ráncocskák választják el őket. A bőrnek ez a sajátsága jelentékeny kitágítást enged meg.

Már a fölületes szemlélőnek is föltűnik a kaméleon szeme. Ezt szelence módjára fogják körül a vastag szemhéjak s csak egy igen kicsiny, kerek nyílást hagynak szabadon a szemcsillag számára. Mozgásaiban mind a két szem teljesen független egymástól, úgyhogy a jobb előre vagy fölfelé, a bal pedig hátra vagy lefelé nézhet egyidejűleg. A szemnek ez a mozgékonysága képessé teszi a kaméleont arra, hogy helyéből való kimozdulás nélkül végigszemlélhesse egész környezetét és megtalálja a prédáját. Dobhártyája nincsen.

De nemkevésbbé sajátos a kaméleon belső szervezete is, s némely tekintetben a Föld középkorában élt szauropod dinoszaurusokra, azaz madárlábú gyíkokra, meg a madarakra emlékeztet. A különös alkotású koponyán elsősorban a szokatlanul nagy, vastagperemű szemüregek, továbbá a hátulsó, nagyon fejlett, kagylós szájpadláscsontok, valamint az egyszerű homlokcsont tűnnek föl. A nyakat csak 2–3, a háttáját 17–18, az ágyéktájat 2–3, a kereszttájat 2, a farkat 60–66 elül kivájt, azaz homorú csigolya alkotja. A 17–18 bordát a hasoldal középvonala mentén egy porcos léc egyesíti.

Az izmok és emésztőszervek részletezésére itt nem kívánunk kitérni, s csak azt említjük meg, hogy Wiedersheim R. a közönséges kaméleon tüdejét nagyon sajátságos alkotásúnak találta. A véghólyagok nagy száma feltűnő, s ez teszi lehetővé, hogy állatunk föl tud fúvódni. Ezzel szemben az állat életére fölötte fontos, s e mellett nagyon furcsa alkotású nyelv tüzetesebb leírásra érdemes. Ha valamihez hasonlítani akarjuk, azt mondhatjuk, hogy ismétlése a hangyászmedve és harkály nyelvének. De azért mindkettőétől jelentékenyen eltér. Nyugodt állapotban összehúzva fekszik a szájban. Használat közben 10, sőt több centiméternyire, s mindenesetre a fél testhosszánál messzebbre kiölthető. A nyelvcsont Houston szerint nem függ össze a légcsővel. Ha az állat kiölti nyelvét, oly vastag, mint a hattyútoll csévéje; tapintásra rugalmas, csak kevéssé benyomható, közepén vörösesnek látszik s mind a két oldalán, a hegyétől kb. 2 cm-re, fehéres csík tűnik föl. Mindkét felől 9 izom mozgatja. A nyelv mozgatható darabjának három része van; az egyik a megragadásra, a másik a megnedvesítésre való, a harmadik pedig a tok. A nyelvkiöltést a vérnek a véredények hálózatába való gyors beömlése teszi lehetővé, nem pedig levegő beszívása, mint régebben hitték. A véredények körülbelül oly gyorsan telnek meg, mint aminő gyorsan az ember arca elpirul; a nyelv tehát egy s azon pillanatban kiölthető s vissza is húzható.

Naphosszat egyhelyben vesztegelve – mondja Wagler – bizonyos gondtalansággal várja az állat a prédát, amelyet a véletlen a közelébe visz. Ennek elfogása nem jelenti kényelmes helyzete megváltoztatását. Villámgyorsan röpül ki a szájból a nyelv s megragadja a meglehetős távol mozgó rovart.

Elgondolhatjuk, hogy az állat sajátos alakja, komoly magatartása, lomha cammogása, nyelvének villámgyors kiöltése már az ókori görögök figyelmét is felköltötte. Ezért is adták neki ezt az érdekes nevet: „kis-”, vagy „földi oroszlán”. De a búvárok és avatatlanok figyelmét mindennél jobban a kaméleon színváltoztatóképessége ragadta meg. Hajdanában azt hitték, hogy az állat tetszése szerint változtathatja színét, pl. fölveheti környezete színét, s ezzel elkerülheti üldözői figyelmét. Ez volt az oka, hogy az olyan embert, aki a körülmények szerint, de mindig a maga előnyére változtatta meg véleményét, „kaméleon”-nak hívták s az utóbbit megtették a hízelkedők és udvaroncok szolgai derékbeadása jelképének. Csak a puszta neve is elég volt Tertullianusnak arra, hogy komoly elmélkedést tartson a csalók és szájaskodók hamisságáról és arcátlanságáról. A legtudományosabb és legostobább, legkörmönfontabb és legegyügyűbb vélemények és találgatások keringtek erről a színváltozásról, amelyet különben más gyíkokon, például a tarka díszes gyíkokon (Calotes) még nagyobb mértékben tapasztalunk. Végül Brücke alapos kutatásai véglegesen megoldották a kérdést.

A színváltoztatást két különböző festőanyag (pigment) teszi lehetővé. Ezek egyike a voltaképpeni bőr felső része alatt foglal helyet, lefelé azonban a kötőszövetekbe is átterjed, ahol benyomul a bőr alsóbb rétegeit alkotó szövetek közé; a másik pedig az egész bőrben, és pedig elágazó sejtekben van, amelyek a felbőr alatt, vagy pedig ennek főtömegében is vannak. Az előbbi festőanyag lényegében fehér, kifelé azonban rendszerint többé-kevésbbé élénksárgaszínű; a másik festőanyag barnásfekete. Ez a két réteg okozza a színváltozást, a szerint, amint egymás mellé vagy egymás mögé kerülnek vagy egyik a másikat áthatja. Hacsak a világos festőanyag érvényesül, akkor fehérnek vagy sárgának látszik a bőr, ha átitatja a fekete, akkor barnának vagy feketének. A közbeeső színek a szerint képződnek, amint ez az átitatás többé-kevésbbé teljes. Hogy mily módon történik a színváltoztatás és mik látszanak előidéző okainak, később majd meglátjuk.

Hogy a kaméleonok nem csupán külső és belső testalkotásukkal állnak páratlanul a hüllők világában, hanem viselkedésükben is különválnak tőlük, abból is megismerhető, hogy szemeik mozgékonysága és egymástól független tevékenysége, továbbá az a képességük, hogy nyelvüket kiölthetik, nevezetesen azonban tagjaik mozgásának lomhasága és kényelmes volta tévedésbe ejthet bennünket abban az irányban, vajjon valóban gyíkok-e ezek az állatok? Itt meg kell ugyan jegyeznünk, hogy az igazi gyíkok egyik csoportja, a Madagaszkár szigetén honos Uroplatidák, a gekkókhoz való hasonlatosságuk ellenére belső szervezetükben sokban emlékeztetnek a kaméleon-félékre.

Valamennyi kaméleon az óvilágban él, vagy helyesebben a földgolyó keleti felén honos, s Amerikában sem rokonaik, sem a szó szoros értelmében vett képviselőik nincsenek. Voltaképpen Afrika jellemző állatvilágához tartoznak, s ezenkívül még csak a szomszédos földrészek határos országaiban fordulnak elő. A körülbelül 85 fajnak, amelyet ismerünk, fele Madagaszkáron és a szomszédos szigeteken él, a többi pedig Afrika trópusi és mérsékelt éghajlatú vidékein. Csak egy faj él a Földközi-tenger partján fekvő országokban, egy másik Szokotra szigetén, kettő Dél-Arábiában s egy további Indiában és Ceylon szigetén.

A családba tartozó fajokat három nemzetségbe csoportosítják.

Szaporodásukat illetőleg tudjuk, hogy a fajok nagyobb része tojást tojik, de vannak olyanok is, – mint pl. a törpe kaméleon (Chamaeleon pumilus Daud.), amely néhány közelebbi rokonával együtt eleveneket hoz a világra, egy alkalommal 10–14-et.

Csak egyetlen kihalt fajt ismerünk, mégpedig Európából, s ez a Palaeochamaeleon europaeus de Stefano.