4. Gödröspikkelyű kígyók (Coelopeltis Wagl.)

Testük megnyult és erős, törzsük hengeres, nagy és magas fejük elválik a nyakuktól, a kantártájékon s kissé a szemek között is bemélyül, orrlyukaik oldalt fekszenek, nagy szemük pupillája kerek, fejpajzsaik szabályszerintiek, pikkelyeik egyenesek, lándzsaszerűek és símák, középen hosszában kimélyítettek s 17–19 hosszanti sort alkotnak, alsó farkpajzsaik két sorban állanak. Falpajzsuk szokatlanul hosszú és keskeny, csak elül szélesedik ki, felső szempajzsaik oldalt előrenyúlnak és szemöldökhöz hasonlóan övezik a szemet, kantárpajzsuk rövid. Különösen figyelemreméltó felső állkapcsuk, mert rajta a leghátsó fog sokkal hosszabb a 10–16 egyformán hosszú elülső fognál és világosan barázdás. Alsó álkapcsuk elülső fogai hosszúak, a hátsók kicsinyek.

A gyíkászkígyó (Coelopeltis monspessulana Herm.)

Gyíkász kígyó (Coelopeltis monspessulana Herm.).

Méhely erről a fajról a következő rövid és találó jellemzést adja: „A fej hosszúkás. A fark hosszú. A fejtető a két szem között teknőszerűen kivájt. Szeme igen nagy, pupillája kerek. A kantárpajzs nem ér a szemig. A hátpikkelyek hosszában besüppedtek. Színruhája egyszerűbb (t. i. mint a macsakakígyóé, mellyel Méhely ezt a fajt összehasonlítja); felül egyszínű barna vagy apró, fekete foltokkal és fehér vonáskákkal tarkázott. Két méternyire is megnő.” Színezete meglehetősen változó, az 1 m-nél nem nagyobb és valószínűleg csak ifjúkori stádiumot jelölő törzsalak (insignitus) felső oldalának alapszíne világos homokszínű, szürkésbarna vagy világos vörösbarna, olajszínű vagy feketésbarna; a fejét különböző alakú, nehezen leírható, sötétbarna, fehér vagy sárga színnel beszegett rajzok díszítik, melyek majd határozottan, majd pedig kevésbbé határozottan tünnek elő; a törzs és a farok felső részét kis hosszúkás, feketés, többnyire az egyik vagy a másik s néha mindkét oldalon is sárgával vagy elefántcsontfehérrel beszegett folt tarkítja, amelyek rendesen öt, ritkábban hét, többé vagy kevésbbé élénk hosszanti sort alkotnak s úgy vannak elrendezve, hogy az egyik sor foltjai a szomszédos sorbeliekkel váltakoznak. A két szélső hosszanti pikkelysoron ezenkívül még szabálytalan alakú és különböző nagyságú, kisebb-nagyobb számban megjelenő fehéres vagy sárgás foltok is föllépnek. A törzs és a farok alsó része sárgásfehér vagy barnássárga, egész végig négy hosszanti sorban elhelyezkedő sötétszürke foltokkal tarkítva, az idősebb példányokon azonban egyszínű. A toroktájon a foltok rendszerint három vörös- vagy sötétbarna hosszsávvá olvadnak össze. Sokkal gyakoribb a var. neumayeri Fitz. nevű változat, amelyhez a legnagyobb példányok is sorolandók; ennek az alsó teste egyszínű, szürkéskék, szürkészöld, mély olajbarna vagy sötétbarna. A has szegélyéhez legközelebb eső pikkelysorokon egy-egy világossárga hosszvonal húzódik végig. A hasoldal vagy egyformán világossárga, vagy többé-kevésbbé sötétfoltos vagy felhős, olykor pedig csaknem egyformán feketésszürke. A felső ajakpajzsok barnássárgán foltosak.

A gyikász sikló honos a Földközi-tenger valamennyi parti országában, úgyszintén Portugáliában, Arábiában és Perzsiában is, úgyhogy elterjedési területe az Atlanti-óceán partjától Dél-Európán és Észak-Afrikán át a Káspi-tengerig és Nyugat- Arábiáig, valamint Afrika sivatag vidékétől a 45° északi szélességig terjed. Olaszországban Liguria kivételével nem fordul elő. Erber egész Dalmáciában mindenütt meglehetősen gyakorinak találta, nyilván már azért is, mert erős sziszegésével elárulja magát. „A szabadban, mikor a bozót között egerekre, gyíkokra vagy madarakra les, bizonyára nem vennénk észre, ha el nem árulná magát erős sziszegésével. Zara közelében, Cosino község mellett fogtam legnagyobb példányát, mely sziszegésével vonta magára figyelmemet. Egyik bokortól a másikig követtem, míg menekülve előlem be nem bujt egy földrepedésbe, de farkánál fogva szerencsésen megragadtam. Nem akartam benne kárt tenni, de lehetetlen volt e nélkül kihúzni, mert lefelé húzta testét. Hogy elengedjem s kiássam, az nem kecsegtetett sok reménnyel, mert az ásás a köves talajon nem ment volna könnyen. Igy hát két álló óra hosszáig ültem ott, állandóan erősen húzva és nyugtalanítva a kígyót. Fokról-fokra engedett, míg végül is egészen kikerült a lyukból. Első dolga volt, hogy szörnyű sziszegéssel az arcomba szökjön, amit természetesen megakadályoztam s aztán kiadta gyomrának fölöslegét. Kihányt pedig egy kevéssel azelőtt elnyelt sárga rigót, négy egeret és két zöld gyíkot, de ettől a megerőltetéstől néhány óra elteltével kimúlt.”

A gyikász sikló Fischer J. szerint a csupasz, száraz vidékeket kedveli s kisebb emlősökkel, madarakkal, hüllőkkel, sőt sáskákkal táplálkozik. „Ha megszorítják – írja Fischer – hangosan sziszeg és harap. Gyakran megelégszik azzal, hogy orrával megböki támadóját. A hímek harapósabbak és inkább is harapnak, mint a nőstények. Barátságtalan magatartása dacára is megszelidül és elfogadja gondozójának kezéből a táplálékot. Végre megkedveli a megölt madarat s egyes példányok elveszik a kézből a nyers húst is.”

Duges kiemeli, hogy harapása, a felső állkapocs hátsó részén elhelyezkedő barázdás fogainak ellenére is, az emberre nézve nem veszedelmes. Gróf Peracca és Deregibus C. azonban később kimutatta, hogy harapása kisebb állatokra csakugyan mérgezőleg hat. Nagy mirigye a szeme mögött, mely az ötödiktől a hetedik felső ajakpajzsig nyúlik, valódi méregmirigy. Ha a harapás 3–4 percig tart, akkor a méreg a gyíkokra, madarakra és békákra halálosan hat, először a légzést, majd a szívműködést is befolyásolja s végül teljes bénulást okoz. A halál a szívműködés megszűnése folytán áll be. Nagyobb állatokra, így kutyákra, a harapás veszélytelen s az embernek annál kevésbbé kell tőle félni, mert ritkán harap s a méreg hathatósságához több percig tartó harapás szükséges. Minthogy azonban senki sem fog akadni, aki 4 percig engedné magát haraptatni, a nélkül, hogy ne védekezne az állattal szemben, következik, hogy ez a kígyó az emberre nézve teljesen ártalmatlan.

Ezekhez a régi megfigyelésekhez néhány újabb is járul. De Grijs szerint a méreg jóval gyorsabban hat, mint ahogy az az előbbi szerzők leírásából következnék s a felnőtt zöldgyíkot egy, legfeljebb két perc alatt meg tudja ölni. A gyikászsikló csak akkor gyűrűzi körül áldozatát, ha az különösen nagy és erős. Mérge az egérre oly gyorsan hat, hogy lehetetlenség elképzelni, hogy az emberre hatástalan maradjon. Werner megfigyelte, amint a gyikászsikló egy alkalommal egy nagy zöldgyíkot, más alkalommal pedig egy csaknem kifejlett, fehér patkányt két percnél rövidebb idő alatt ölt meg mérgével. De Grijsnek a fent említetteken kívül egy más megfigyelést is köszönhetünk, nevezetesen azt, hogy a gyikászsikló takarítani is szokta magát, amit úgy végez, hogy arcorrával végigtologatja az egész testét.

Tommasini a gyikászkígyót a haragossiklóval (Zamenis gemonensis) hasonlítja össze. Szerinte ez, a horvátok által a felnőtt példányok kékeszöld színe alapján „modras”-nak (a kék) nevezett állat életszokásaiban nagyon hasonlít a haragossiklóhoz s a délvidéket kedvelő fajnak mondja, mely a melegklímájú völgyek oldalain sem hatol 500 m-nél feljebb, de a hosszú nyár alatt mindenütt előfordul s ha a szükség úgy kívánja, azonnal eltűnik. A községek környékén gyakoribb, nyilván azért, mert ott egy s más zsákmányra vadászik. Rendkívül falánk és mihelyt észreveszi áldozatát, kinyitott szájjal üldözi, annak erejével nem számol s csupán ösztönszerűen igyekszik gyorsan birtokába venni. Ha az ellenfél hathatósan védekezik és sikerül neki erősen megragadnia a kígyó száját, akkor hirtelen letekeri róla testét és gyorsan tovairamodik. Más kígyófajoknak veszedelmes ellensége s csak a vízisiklót, a gyűrűs- és kockássiklót veti meg a szaguk miatt. Őt magát viszont a haragossikló szokta üldözni. A madarat és a kisebb gyíkot megfojtás nélkül nyeli le. Áldozatára gyorsan és feltartott fejjel ront rá s akkor sem engedi el, ha lenyelése közben meglepik, hanem gyorsan igyekszik vele együtt tovamenekülni. A homoki viperát is áldozatul tudja ejteni.

A gyikászsikló eleven, gyors és óvatos állat, ha valami gyanusat lát, teste elülső részét felemeli s óvatosan kémlel a megfelelő irányba, ha pedig a sejtett ellenség megmozdul, azonnal nyomtalanul eltűnik. Feltűnő, hogy ily alkalommal csak a fejét forgatja a nyaka nélkül. Sziszegését, melyet akkor is hallat, ha a bokor alatt pihen, Tommasini nem a harag, hanem az aggodalom jelének tartja; valóban csak akkor sziszeg, ha nincs a közelben megfelelő rés, ahol elbujhatna, vagy ha nem érzi magát biztonságban rejtekében. Más kígyók, egerek és gyíkok nem hozzák soha dühbe.

Honfitársainál sokkal jobban megkívánja a napsugarat és a hőséget még a gyíkoknál is jobban bírja. Fogságban este, lámpavilágnál is elfogadja a táplálékot. Tojásai lerakását július közepén kezdi és e hónapban be is fejezi. A tojások száma egy rakásban 4–12; újszülött, világos szürkésbarna, foltokkal ékes példányait októberben találjuk. A fogságot, noha a táplálékot elfogadja, rendszerint nem bírja sokáig és elpusztul.