| 2. Ásó viperák (Atractaspis Smith) | TARTALOM | 4. Puffogó viperák (Bitis Gray) |
3. Valódi viperák (Vipera Laur.)
Farkalatti pajzsaik osztottak, két sorban állanak, ormós pikkelyeik pedig 19–37 hosszanti sort alkotnak, fejüket pikkelyek vagy csekélyszámú kicsiny pajzsok födik. Mintegy 12 fajuk ismeretes. Európában csak ez a nemzetség fordul elő.
Az európai viperák három formakörbe oszthatók be. Először is Méhely tanácsára Pelias néven el kell különítenünk azokat a fajokat, melyeknek feje tojásdadalakú és a nyaktól csak kevéssé különül el, s további ismertetőjelük az, hogy arcorruk csúcsa nem hajlik fel, szemeik és ajakpajzsaik közé csak egy pikkelysor iktatódik be, valamint hogy fejük tetejét jól fejlett pajzsok födik; szájpad-állkapocskészülékük szilárdabb szerkezetű és testük is feszesebb. Ide három, egymással közel rokon, aránylag kevés idő óta ismeretes és túlnyomóan Európa délkeleti részén élő viperafaj tartozik, és pedig Orsini viperája, vagy pedig magyarországi előfordulása alapján a rákosi vipera (Vipera ursinii Bonap.), a steppelakó vipera (Vipera renardi Christoph) és a nagyszemű vipera (Vipera macrops Méh.), melyekre még vissza fogunk térni. A második csoportot egyedül alkotja a sokszor emlegetett, de ennek dacára is nagyon kevéssé ismert keresztes vipera, amely összekötőkapcsot alkot az előbbi és a következő csoport között. A harmadik csoport tagjait jellemzi, hogy fejük szívalakú s a nyaktól élesen elkülönül, arcorruk kevéssé fölhajló, szemeik és felső ajakpajzsaik közé két vagy több pikkelysor iktatódik be, fejük tetőrészét kivétel nélkül pikkelyek födik, szájpad-állkapocskészülékük az élő példányokban nagyon mozgékonyan illeszkedik össze, testük pedig ernyedt benyomást kelt.
A Pelias-csoport fajait egyöntetűen jellemzi, hogy szájpad-állkapocskészülékük kevéssé mozgatható, minek következtében méreghatásuk is csekélyebb, de összetartozó voltuk színezetükben is kifejezésre jut. Hátuk zegzugosan lefutó szalagja gyakran sötétebben van beszegve és oldalt kiugró szögletei tompák, lekerekítettek vagy lemetszettek. A zegzugos szalag és a test oldalát díszítő foltsor közé gyakran mindkét oldalon egy sor kisebb folt iktatódik be. Az ajakpajzsok és a torokpikkelyek tiszta fehérek vagy peremük fekete, a nyak alsó része fehér, a has és a farok alsó része palaszürke fehér foltokkal, vagy fehér szürke foltokkal, amelyek meglehetősen kifejezett hosszanti sorokat alkothatnak; a farok hegye alul nagyon ritkán sárga. A hímek és nőstények színezet dolgában sohasem különböznek egymástól, a fekete példányok nagyon ritkák. Mindig kisebbek, mint a keresztes vipera, a 60 cm-t nem haladják túl. További ismertetőjeleik a többi csoportok tagjaival szemben, hogy arcorruk tompán kihegyezett és fölül az arcorrpajzzsal határosan rendszerint csak egy páratlan pajzsocskájuk (apikális pajzs) van. Pikkelysoraiknak száma 19–21, a haspajzsok száma 120–148, a farokpajzspároké pedig 20–37.
A rákosi vipera (Vipera ursinii Bonap.)
Először Bonaparte írja le olaszországi, az Abruzzókból származó példányok alapján, ahol Orsini Ascoli tartomány köves lejtőin gyüjtötte. Mi Méhely Lajos dolgozata nyomán ismertetjük, aki Magyarországról először írta volt le monográfiájában:
„Hazánknak ez a..... viperafaja valamivel kisebb s karcsúbb termetű, mint a keresztes vipera, amelytől még abban is eltér, hogy szeme jóval kisebb, orrcsúcsa mögött rendszerint csak egy orrtetőpajzsot visel, törzsén csak 19 pikkelysor számlálható s has- és farkpajzsainak száma is kevesebb, mint a keresztes viperán. A haspajzsok száma a hímen 120–135, a nőstényen 125–141; a farkpajzsoké a hímen 30–37, a nőstényen pedig 20–28.
„Színezete tekintetében a hím és a nőstény között nincs különbség. Mind a kettőnek a fején megtaláljuk a keresztes vipera sötétszínű keresztjét s hátán a zegzugos szalagot is, mely azonban, különösen a törzs elején, inkább hatszögű foltokból van összetéve s két oldalszéle mindig feketeszegélyű, ami nagyon jellemző. Törzse oldalán sötét foltsor vonul végig s e közt és a hátszalag közt rendszerint még egy foltsor vehető észre. Torka mind a két nemem fehér, teste alsó oldala palaszürke alapon fehéres foltokkal tarkázott.
„A rákosi vipera határozottan alföldi állat, amely csak nagyon kivételesen fordul elő a hegyvidéken. Hazánkban Budapest környékén, még pedig a Rákoson, Angyalföldön, Rákoskeresztúron, Pusztaszentmihályon s a Babád-pusztán, továbbá Örkényen, Kecskemét mellett a bugaci s a tázlári pusztán, a kolozsvári Szénafüveken, szórványosan Vas megye lapályos részein s a Fertő körül található, az 1911. év nyarán pedig nagyobb mennyiségben észlelték Moson megyében a Hanságon. Hazánkon kívül főleg a bécsi medencében, a Bécsi erdő s a Lajta hegység közt elterülő lapályon van elterjedve s különösen Laxenburg környékén gyakori. Egy-egy példányban ismerjük továbbá az olaszországi Gran Sassóról, a francia Alacsony-Alpokból és Veglia szigetéről, mely helyekre azonban talán csak véletlen behurcolás következtében jutott el.
„A rákosi vipera hazánkban és Ausztriában is a vizenyős rétség lakója, azonban a mocsaras helyeket elkerülve, mindig a magasabb, tehát szárazabb fekvésű cserjések szélén, fűz-, éger- és nyárfaligetekben s a csatornák és töltések kimagasló, füves peremén üt tanyát, ahol földi lyukakban tartózkodik, melyekből csak sütkérezni és vadászni jár ki.”
A további adatok szintén Méhely említett dolgozata nyomán, (Természettudományi Közlöny, 545. füzet, 1912) azonban csak fontosabb vonásaiban közöljük. „Ez az állat – írja Méhely – halálos mérge dacára is sokkal kevésbbé veszedelmes, mint a keresztes vipera, sőt bizonyos tekintetben hasznos is és e mellett állatvilágunknak annyira érdekes tagja, hogy valóban kár volna kiirtani. Eszembe sem jut a rákosi viperát ártalmatlannak mondani, sőt feltétlenül szükségesnek tartom, hogy túlságos elszaporodásának gátat vessünk, mindamellett hangsúlyoznom kell, hogy ez a kígyófaj sokkal nyugodtabb természetű, mint a keresztes vipera s ha az ember tud vele bánni, sohasem kell harapásától tartani. Megfoghatjuk, tenyerünkbe fektethetjük, sőt meg is cirógathatjuk, a nélkül, hogy felindulna, vagy támadni próbálna. Egy-egy gyöngédtelen szorításra ugyan felszisszen s némelykor felénk is vág, de igazán csak akkor mar, ha rálépünk, megütjük, vagy más módon nagyobb fájdalmat okozunk neki. – Csaknem azt mondhatnám, hogy valami komoly előkelőség van lényében, mintha a puszta nyugalma s a puszta népek szemlélődő higgadtsága tükröződnék benne. Mert igazi pusztai állat, amely a déloroszországi pusztákról származott be hozzánk.”
Méhely mindamellett néhány súlyos esetről is beszámol. Így a hanságon dolgozó munkások egyikét bizonnyal a rákosi vipera harapta meg; noha ő maga azt hitte, hogy csak valamiben megsértette a lábát, másnapra meg is halt. Egy hegyeshalmi kerülőt szintén ez a faj harapta meg s az orvosi kezelés dacára is hónapokig feküdt betegen. Mérge éppen olyan gyorshatású, mint a többi viperáké. Méhely közli ifj. dr. Entz Géza megfigyelését, amely szerint a rákosi vipera által megharapott csirke 4 perc alatt elpusztult.
„…az állatok legfőképpen gyíkokkal, és amit még eddig nem tudtunk, sáskákkal is táplálkoznak. Az augusztus első napjaiban született fiatalok kizárólag sáskát ettek, az öregek azonban szívesebben nyúltak a gyíkok után, de hogy a szabadban is sok sáskát fogyasztanak, bizonyítja egy felvágott mosonmegyei példány, amelyet Poppr Emil uradalmi főerdész mult (1911) évi július 27-én küldött a Nemzeti Múzeumba, s amelynek gyomra és kloakája sáskával volt megtömve. Kuthy Dezső kartársam szívességéből azt is megmondhatom, hogy a sáskák a Decticus verrocivorus L. és Stenobothurs bicolor Charp. nevű fajhoz tartoztak. – Ezek a tapasztalatok a mellett szólnak, hogy a rákosi vipera hatalmas sáskapusztító s ahol nagyobb mennyiségben fordul elő, ott kétségkívül számottevő hasznot hajt a rétmívelésnek.” Méhely tapasztalatai szerint néha a saját fiait is megeszi.
„A rákosi vipera szaporodását még senki sem figyelte meg, azonban nem szenved kétséget, hogy az állat nyomban tavaszi megjelenése után, tehát már április havában párosodik. Fiait augusztus első napjaiban hozza világra, még pedig meglehetősen nagy számban. A múzeumban tartott mosonmegyei 8 nősténytől augusztus 4-étől 12-éig nem kevesebb mint 63 fióka született.”
A nagyszemű vipera (Vipera macrops Méh.)
Míg az előbbi faj főként az alföldek lakója, addig a nagyszemű vipera csaknem kizárólag hegyvidéki állat. A rákosi viperától abban különbözik, hogy szemei nagyobbak, arcorrának apikális pajzsa kicsiny vagy hiányzik, orrpajzsa kisebb, többnyire csak 3 pár torokpikkelye van, ajakpajzsainak és torokpikkelyeinek szegélye pedig fekete.
„Nagyszemű viperának azért neveztem – írja Méhely – mert szeme észrevehetően nagyobb, mint a rákosi viperáé, egyébként azonban termet, nagyság és színezet tekintetében alig lehet a rákosi viperától megkülönböztetni. S mégis felette nagy különbség van köztük, csakhogy nem külső, hanem belső bélyegekben, jelesen a koponya alkatában.”
„A nagyszemű vipera – folytatja később Méhely – határozottan hegyi állat, amely Hercegovinában és Boszniában csak 1000 m-nél magasabb színtájban, tipikus karszti vidékeken fordul elő. Hercegovinában legismertebb termőhelye a Gacko polje környéke s a Baba planina, délre Koritóig, ahonnan Veith György tüzérszázados szívességéből számos példány jutott birtokomba, azonban sok boszniai példány is megfordult kezemben.
„Az állat az eddigi tapasztalatok szerint kizárólag sáskával táplálkozik s minthogy erre a célra nem kell méregfogait igénybevennie, idővel talán egész méregkészüléke el fog satnyulni, méregfogai máris határozottan rövidebbek, mint a rákosi viperáé.
„Talán a táplálkozásnak eme szokatlan módjával függ össze az állatnak rendkívüli szelídsége. Viselkedésében Veith százados tapasztalata szerint leginkább a vízi siklóra emlékeztet, az ember tenyerén összepöndörödik, felfúvódik és haragosan sziszeg, azonban mindig csukott szájjal vág az ember felé és csak akkor, de még így is csak hosszabb megfontolás után mar, ha durván bántalmazzuk. Az én fogságban tartott példányaim is ugyanilyen jámbor viselkedést tanusítottak; puszta kézzel bármelyiket s bármikor ki lehetett venni a ketrecből.
„A nagyszemű vipera kétségkívül a mi rákosi viperánknak legközelebbi rokona s valószínűleg nem egyéb, mint ennek az alföldi fajnak a hegyvidékre felvándorolt s a karszti tájak sajátosságaihoz alkalmazkodott alakja.”
Mérgének hatása az emberre nem oly veszedelmes, mint a többi fajoké. Guglert a Baba planinán harapta meg egy példány, azonban a seb rögtöni kezelésével minden kellemetlen következmény elmaradt. Ezzel szemben Veith a nagyszemű vipera harapásának hatását veszedelmesebbnek találta, mint azt gondolni lehetne. Szabadban a hercegovinai példányok harapósaknak bizonyultak.
Renard viperája (Vipera renardi Christoph)
Törzsét 21 pikkelysor födi. Felső ajakpajzsainak száma többnyire 9. Orrpajzsának felső pereme folytonos, ajakpajzsai és torokpikkelyei mindig élénk sötétpereműek. Ez az egyetlen faj az eddig tárgyaltak közül, amely 1/2 m-nél hosszabbra is megnő. El van terjedve Besszarábiában, az európai Oroszország összes steppéin, a kirgiz pusztákon, Transkaukáziában és nagyon nagy magasságig fölhatol a hegyekben is. Szereti a dúsnövényzetű steppéket, mert ott védelmet talál ellenségei, a kékes és a barnás réti héják (Circus cyaneus és aeruginosus) ellen, valamint az ott tartózkodó apró rágcsálókban és gyíkokban megfelelő táplálékot is lel, sőt ezen túlmenőleg az előbbiek lyukaiban biztos menedékhelyet. Előfordulását tekintve bátran nevezhetjük steppelakó vagy pusztai viperának is. Tavasszal sohasem jelenik meg április közepe előtt, de fölébredése után nemsokára először vedlik (az egész év folyamán 4–5-ször) és május elején párosodik. Fiókáinak száma 7-nél sohasem több, tehát kevesebb, mint a keresztes viperáé. Október elején elbujik és téli álomba merül. Viselkedésében a keresztes viperától kevéssé különbözik. A nap legmelegebb óráiban zegzugos vonalban s ritkábban felcsavarodva hever és minden veszély nélkül megközelíthető. Ha azonban zavarják, haragos lesz, sziszeg, felfúvódik és vakon kapkod támadója felé.
A keresztes vipera (Vipera berus L.)
Rövid jellemzését Méhely nyomán közöljük. A keresztes vipera „kicsiny, legfeljebb 80 cm-nyire megnövekedő, de általában csak 60–70 cm hosszú kígyó, melyet a magyar nép kurta kígyó, kurtafarkú kígyó és cserehéjú vagy zsinóroshátú kígyó néven ismer. Feje lapos, lándzsaalakú, a nyaktól kevéssé elváló. Szeme nagy s a felső ajakpajzsoktól rendszerint csak egy pikkelysor választja el. Feje tetején az orr csúcsa mögött két kicsiny orrtetőpajzsot visel, továbbá szeme fölött egy-egy felső szempajzs, homlokán a homlokpajzs s e mögött két falpajzs öltik fel. Törzse és farka felső oldalát lándzsaalakú, ormós pikkelyek borítják, mégpedig rendszerint 21 hosszanti sorban. A haspajzsok száma a hímen 137–148, a nőstényen 135–154; a farkpajzsok száma a hímen 33–40, a nőstényen 24–35. Feje tetején fekvő kereszthez hasonló sötét rajz van, melytől az állat nevét kapta. A hím háta többnyire ezüstszürkeszínű és zegzugos fekete szalaggal díszített, törzse oldalán egy-egy fekete foltsort visel, torka és testének alsó oldala feketeszínű. A nőstény rajzolata ugyanilyen, de háta többnyire vörhenyes vagy cserbarna, torka fehér, hasoldala világos palaszürke s farkhegye alul sárgaszínű. A szem szivárványhártyája tűzvörös. A hímnek a feje hosszabb és keskenyebb, továbbá farka hosszabb s tövén orsóalakúan kiduzzadt. A nőstény feje rövidebb és szélesebb, farka pedig jóval rövidebb, mint a hímé s egyfolytában vékonyodó.”
A keresztes vipera színe és rajzolata nagyon változó, de mindig jellemzi a hátán végigvonuló zegzugos sáv. Egyes vidékeken azonban pikkelyzete is eltérő, Spanyolország északi részén a var. seoanei Lat. nevű változata él, melynek homlokát és feje tetejét pikkelyek födik, a var. bosniensis Bttgr. nevű változat pedig szemei és felső ajakpajzsai között két pikkelysort visel. A rendes színezetű példányokon kívül melanotikus, feketeszínű alakokra is bukkanunk, melyeket Linné még külön fajnak tartott és Vipera prester-nek nevezett el. Az ilyen színbeli eltérést Méhely szerint a termőhely nedvességének, valamint erős fényhatás, nagy meleg és bőséges táplálkozás következményének kell tekintenünk. „Egyébként a fekete színalaknak már csak azért sem tulajdoníthatunk faji jogosultságot, mert a feketeszínű anyaállatoktól rendes (tarka) színezetű nemzedék származhatik, viszont pedig a tarkaszínű nőstények feketeszínű fiakat is szülhetnek.”
Elterjedési területe nemcsak többi fajrokonáénál nagyobb, de kiterjedtebb, mint bármelyik szárazföldi életmódot folytató kígyóé, mert Strauch szerint kiterjed Portugáliától Kelet felé a Sachalin-szigetig, átlépi Skandináviában a sarkkört, délre pedig lenyúlik Spanyolország és Portugália közepére és a Balkán félszigetre. Méhely hazánk alföldjeiről és a Dunántúlról nem ismeri, de a kárpátokon belül valamennyi felföldünkön előfordul, azonban sehol sem olyan tömegesen, mint Németország egyes vidékein, például Szászországban. Különösen kedvező tartózkodási helyei vannak Erdélyben, ahol Méhely szerint a Keresztény- és Nagykőhavasnak a Tömösi-szoros felé lecsapó lejtőin és előhegyein mindenütt gyakori, s Zernest közelében a Királykő erdős öve is kedvező viperatanya. E helyeken néha meglehetős magasságig is fölhúzódik. Méhely a Nagykőhavason 1700 m magasságban, továbbá az 1958 m magas Csukáson és a Dobromir kisebbik csúcsán, 1455 m magasságban is gyüjtötte egy-egy példányát. Németországi elterjedését Blum J. tanulmányozta; megállapításaiból kitűnik, hogy a keresztes vipera Németországban jóval gyakoribb, mint nálunk és aránylag csak kevés helyről hiányzik, a hegyekben éppen úgy előfordul, mint a megfelelő alkotású síkságon, mert míg hazánk alföldjei kedvezőtlenek számára, addig az északnémet síkság lapos területein gyakori. Olykor egyes helyeken egészen indokolatlanul hiányzik s valószínű, hogy itt nem megélhetésének, hanem inkább elterjedésének és bevándorlásának vannak akadályai. Ilyen akadályul szolgál egyes területek intenzív megművelése, de olykor a folyók is, amelyeken nem tud áthatolni. Máshol ismét nagyon gyakori: Szászország Ölsnitz nevű kis kerületében 16 év alatt 37.565 megölt keresztes viperát szolgáltattak be a hatóságnak, amelyekért megközelítőleg 8000 márkát fizettek jutalom fejében. De Európa többi országaiban sem ritka jelenség a keresztes vipera. A régi monarchia csaknem összes tartományaiban előfordult s csak Horvátország egy részén, Isztriában és Dalmáciában helyettesíti közeli rokona, a homoki vipera. Hollandia, Belgium, Franciaország is mind beletartoznak elterjedési területébe, míg Svájcban és Észak-Olaszországban már ritkább. Benépesíti az európai szigeteket is, kivéve közülök a kisebb északiakat és Irlandot, Angliában, Skóciában és a Dán szigeteken azonban szintén honos, Skandináviában pedig oly magasan fölhatol északra (a 67. szélességi fokig), mint semmi más kígyófaj. Oroszországot, a déli steppeterületek kivételével, mindenütt lakja s éppen úgy Észak-Szibériát is az Amur folyóig és a Sachalin-szigetig.
„Állatunk a hűvös és nyirkos éghajlatot kedveli – írja Méhely – s hazánkban általában csak oly vidékeken tartózkodik, melyeknek évi középhőmérséklete nem haladja meg a 10 C fokot. Ennek tulajdonítható, hogy a hegyvidéken tetemes magasságig, mintegy 2000 m-ig nyomul fel, mindazonáltal ilyen nagy magasságban csak kivételesen s nagyon szórványosan fordul elő, mert igazi hazája a nedves völgyfenék fölött húzódó alacsony hegyhátak, hegyi lápok és az erdőborította, bokros lejtők színtája, ahol 800–1200 m közt a leggyakoribb. A felső erdőhatár fölött elterülő alpesi legelőkön már csak nagyon ritkán akadunk rá s csakis akkor, ha a talaj füves és bokros, mert a teljesen sziklás, kopár helyeket kerüli.”
Kedvező helyeken néha ijesztő mennyiségben jelenik meg, a Dunántúl északra sokkal gyakoribb, mint az Osztrák Alpokban. Kertész Kálmán jegyzi fel, hogy egy alkalommal Sziléziában látta hihetetlen mennyiségben. „Érdemesnek tartom feljegyezni – írja – hogy 1900 június 10-én Karlsbrunnban egy hegy tövében lévő vágás szélén, ahol már csak néhány fatörzs hevert, hihetetlen számú viperát láttam. A kígyókat biztos helyről, hosszabb ideig figyelhettem meg. A társaságot, mely mintegy 100 m2-nyi területen hemzsegett, hozzávetőleg 250–300 darabra becsültem. Egymás hegyén-hátán nagyon élénken mozogtak s volt csomó, amelyikben 8–10 is volt. A viperáknak ez az összeverődése kétségkívül párzásukkal volt kapcsolatos”. Berlin környékén az erdő szakadékos helyeit a szénagyüjtő asszonyok a viperák miatt csak hosszúszárú csizmában merik megközelíteni és Pfaff szerint a csizma latin neve is bizonyos mértékig a kígyóveszéllyel függ össze: „aestivali” néven nevezték a rómaiak az olyan sarukat, amelyeket a pásztorok a Campagnában nyáron (aestas) a sok vipera miatt viseltek. Néhol egyenesen az erdőművelés az oka rendkívül nagy elszaporodásának. Erre célozva mondja Lenz, hogy „a Thüringiai erdőben nagyban előmozdította elszaporodását az a körülmény, hogy az irtásos területeken, ahol fákat termeltek ki, a földet kupacokba rakták, amelyekben nemsokára gyíkok és egerek, végül pedig viperák is tanyát ütöttek. Ezt az eljárást a mai erdőművelésben teljesen beszüntették s az irtásokra mindjárt fiatal, faiskolából származó csemetéket ültettek, ezzel együtt az üregek is megszüntek s a viperák szaporasága is nagyon megcsökkent.”
Méhely szerint a keresztes viperának állandó tanyája van. „Egy-egy kidőlt fa alatt, vagy valamely korhadt fatuskó gyökerei közt levő egérlyuk, kőrakás vagy sziklarepedés a legkedvesebb otthona, azonban gyakran a ledőlt fa kérge alatt, vagy a földig érő fenyőágak homályában húzódik meg s innen jár ki vadászni és sütkérezni. Ha alkalmas búvóhelyet talált, ahhoz évekig hű marad s különösen kényszerítő körülmények bírhatják rá a kivándorlásra”. Hüllő természetével függ össze, hogy testmelege a környezet hőmérséklete szerint emelkedik és süllyed, ennek pedig természetes következménye, hogy, habár előbbi soraink értelmében a hűvös és nyirkos éghajlatot kedveli, mégis életének elengedhetetlen föltételei közé tartozik a sütkérezés. Valóságos jótétemény testének, ha órák hosszat fürödhetik a nap sugaraiban.
„Sokat vitatott s még mai nap is eldöntetlen kérdés – írja Méhely – vajjon a keresztes vipera éjjeli vagy nappali állat-e? Szemének alkatánál, vagy függőleges hasítékához hasonló szemrésénél fogva éjjeli állatnak kellene lennie és sok jó észlelő annak is tartja, én azonban mindig nappal, még pedig a napnak csaknem minden órájában találkoztam vele. A Nagykőhavas oldalán reggel 8 órakor, a Hargitán délelőtt 9 órakor s délután 4-kor, a Bucsecs erdőségeiben délelőtt 11 órakor, a jaszenáki hegyoldalon a déli órákban, a Tömösi-szorosban pedig délután 5 órakor akadtam sütkérező példányokra. De nemcsak sütkérezni, hanem vadászni is csak nappal láttam, így a brassói Nagy-Magyarkő erdejében, a bodzai hegységben a Dobromir kisebbik csúcsán s a vrelói Kapelában a Mirkovica oldalán… Ilyen tapasztalatok után nem csatlakozhatom azok véleményéhez, akik (mint például Brehm és Schreiber) azt állítják, hogy a keresztes vipera csak alkonyat beálltával kezdi meg igazi működését s hogy csak éjjel vidor és gyors, nappal ellenben tunya és egykedvű.” Blum J. elismeri azok igazát, akik a keresztes viperát inkább éjjeli, mint nappali állatnak tartják, de azt mondja, hogy „naplemente után, sőt rendesen már korában visszahúzódik rejtekébe s azt éjjel csak meleg, rekkenő időben hagyja el. A magas hegységben, ahol a kígyókat egyedül képviseli, és fönn északon, még az alföldön is, ahol a nyári éjszakák is hűvösek, sohasem hagyja el éjjel rejtekét; itt mintegy a helyi körülmények késztetik arra, hogy nappal járjon zsákmánya után.”
Viselkedésére vonatkozólag Méhely a következőket írja: „Az erdőségek bozótjában nesztelenül haladva, nem egyszer valamilyen levágott tuskón vagy fatörzsön, olykor erdei ösvények szélén, vagy bokrok közelében hosszan elnyúlva s látszólag teljes nyugalomban lephetjük meg, ez azonban nem a nyugvás helyzete; ilyenkor prédára les és közeledésünkre azonnal eloson. Teljes nyugvásban tekercsformába göngyölődik s a tekercs közepén nyugszik feje, melyet alig emel fel, ha feléje közeledünk, mindamellett éber figyelemmel kíséri minden mozdulatunkat s nyelvét szaporán öltögetve szegzi ránk kaján tekintetét.
„A nyugvásában megzavart vipera némelykor föl sem veszi az embert, nem menekül, hanem halálos fegyverének tudatában egykedvűen fekve marad, máskor lomhán kanyargó, lassú mozdulatokkal csúszik odább, legtöbbször azonban roppant ingerültség szállja meg s bőszülten vagdos az ember felé. Ha nagyobb távolságból pillantja meg az embert, erős sziszegést hallat, kétágú nyelvét szaporán öltögeti s alattomos, gonosz pillantást vetve a közeledőre hátraszegezett nyakkal, harapásra készen várja a következendőket. Ingereltetve villámgyorsan vág felénk s akár sikerült a harapás, akár nem, rögtön visszarántja fejét, hogy új támadásra készüljön. Éktelen düh szállja meg, ha tovább ingereljük s vérbenforgó szemmel, komor felhőből cikázó villám módjára, szaporán osztogatja csapásait. Vak dühében nagyon rosszul céloz, gyakran az elébe tartott pálcát sem találja el, néha azonban oly mélyen belevágja fogait az elébe tartott tárgyba, hogy fejét sem képes hirtelen visszarántani.
„Fogságban tartott állatok is nagyon dühösek; minden nyugtalanításra felfúvódnak, hasoldalukkal nagy erővel súrolják a ketrec fövenyét, haragos sziszegést visznek véghez s vaktában vagdalóznak maguk körül. Belemarnak a ketrec dróthálójába, fába, mohába vagy a homokba, százszor beleverik orrukat a ketrec üvegfalába, mégis mindannyiszor utánakapnak a kívülről odatartott ujjnak vagy más tárgynak, sőt még a saját árnyékuknak is. Ilyenkor fajbéli társaikat is megmarják, ámbár ezekre semmi hatása sincs mérgüknek.” Néha azt is halljuk emlegetni, hogy a vipera mérgében ugrik és ingerlőjét messze követi, ezzel szemben azonban Lenz határozottan állítja, hogy ezt sem ő nem tapasztalta, sem pedig más kígyófogóktól nem hallotta.
„Nem vonható kétségbe – írja tovább Méhely – hogy kellő ápolás mellett, természetének megfelelő viszonyok között tartva s főleg ok nélkül nem ingereltetve, huzamosabb idő mulva a keresztes vipera is megcsendesedik, dühe alábbszáll s egykedvűen tűri, hogy ketrecét tisztogassuk, azonban látszólagos megszelidülésében sohasem szabad bíznunk, mert a ma szelídnek mutatkozó állat, a nélkül, hogy a hirtelen változásnak okát csak sejtenők is, esetleg már holnap egész testében remeg s minden izomrostocskája vonaglik az izgalomtól.
„Ez a szeszélyes ingerlékenység, alattomosság és vak düh a keresztes vipera legfőbb jellemvonása s ez teszi mérges kígyóink legveszedelmesebbjévé.
„Ennek okát kutatva aligha tévedünk, ha állatunk nagyfokú ingerlékenységét idegrendszerének rendkívüli érzékenységére vezetjük vissza. A keresztes vipera olyan, mint az ideges ember; a legcsekélyebb külső hatást is hatványozott mértékben érzi s minthogy mindez nagyon kellemetlen neki, ezért tőle telhetőleg védekezik ellene s ezért olyan támadó természetű.
„Idegeinek nagy érzékenységét mi sem bizonyítja jobban, mint az a legújabban ismeretessé vált tény, hogy még a földrengést megelőző nagyon finom, s a legérzékenyebb szeizmográf előtt is rejtve maradó geofizikai változásokat is megérzi. E tekintetben nagyon becses megfigyeléseket tett Veith György tüzérszázados, aki az 1905. évi földrengés alkalmával Zágrábban állomásozott s ott a következőket tapasztalta:
„Egy alsóausztriai (Payerbach vidékéről való) keresztes viperát tartott fogságban, amely rendes szokás szerint november elején téli nyugalomra tért, vagyis a fűtetlen terrárium legmélyebb részébe húzódott vissza. Az állat december 17-ikéig nem mutatkozott, e napon azonban előmászott s már reggel 8 órakor élénken sürgölődött a ketrecben. Nyugtalanul végigkutatta a ketrec minden zegét-zugát, belemászott a vizesedénybe, majd kijött belőle s minduntalan sziszegett. Ezt így folytatta délig, amikor ismét elrejtőzött. Éjjeli 11 óra 18 perckor heves földrengés rázkódtatta meg Zágrábot, amely gyengébb kiadásban még ugyanazon éjjel s másnap reggel is többször ismétlődött. December havában még ötször volt Zágrábban földregés s a vipera minden esetben határozottan megérezte és nyugtalan viselkedésével mindig 12–14 órával előbb jelezte.
„Melyik szervében rejlik a viperának ez a csodás tehetsége, arra nem adhatunk határozott választ, én azonban, mint már más helyütt (Természettud. Közlöny, 1906, 439. füzet) is kifejtettem, valószínűnek tartom, hogy a bőrében levő érzékbimbók által fogja fel a földrengést megelőző, élettelen műszerekkel azonban egyelőre ki nem mutatható rezgéseket. Ámde mai nap már azt sem tartom lehetetlennek, hogy a keresztes vipera idegvégkészülékei nem a talaj rezgését, hanem azokat a mágneses hullámokat fogják fel, amelyek némelykor a földrengés megelőzői, vagy kísérői. E tekintetben ismét Veith Györgynek köszönhetünk érdekes megfigyeléseket. (Méhely professzornak ezeket a sorait a Természettudományi Közlöny 1912. évi 545. füzetéből idézzük, de ugyanő Veith Györgynek a megfigyeléseit az Állattani Közlemények 1907. évi kötetében részletesebben is ismertette.) Veith György, aki 1907-ben az ugyancsak gyakori földrengéstől látogatott Laibachban állomásozott s három darab betelelt keresztes viperáján február 8-tól 12-éig tartó rendkívüli izgatottságot tapasztalt. A százados, zágrábi tapasztalatai alapján mindennap várta a földrengést, mely azonban nem következett be, az időjárás is meglehetősen egyforma maradt, sőt még a légsúlymérő állása sem változott feltűnőbben. A dolog mindenképp érthetetlen volt s a százados már zágrábi észleletinek helyességében is kételkedni kezdett. Ámde, a következő napokban, eleinte csak szórványosan, majd mind általánosabban, különös hírek kezdtek a lapokban megjelenni, amelyek meghozták a kellő magyarázatot. Csillagvizsgáló és meteorológiai állomásaink ugyanis bőséges jelentéseket közöltek bizonyos sorozatos és szokatlanerejű „földmágnességi viharokról”, amelyek éppen a viperák leghevesebb izgatottsága idejében egész Európán végigszáguldottak. Itt napnál világosabb az összefüggés s nagy okulás rejlik benne, mert ha a keresztes vipera már a legfinomabb geofizikai változások iránt is oly messzemenő érzékenységet tanusít, azon sem csodálkozhatunk, ha a közvetlen környezetében eredő durva hatásokra oly nagyfokú izgatottságot árul el. Amidőn tehát úgy tapasztaljuk, hogy a keresztes vipera könnyen felbőszülő, alattomos és gonosz állat, ne feledjük, hogy gonoszságának a forrása rendkívül érzékeny idegeiben rejlik. Ez a bűne, de egyúttal a mentsége is, mert csekély értelménél fogva indulatainak tehetetlen rabja és vak eszköze.”
Fogságban, Lenz szerint, ha ketrece elég tágas, az egeret kivéve minden kicsi állattal jól megfér; a gyíkok, békák és madarak, ha egyszer megszokták jelenlétét, nyugodtan rá is telepszenek, sőt ezt a gyíkok a szabadban is megteszik. Azzal sem törődik, ha a testén bogarak mászkálnak s ha ilyenkor a fejét is megközelítik, akkor is legfeljebb megrázza magát, de nem haragszik. Olyan állatokkal szemben, amelyek nem tápláléka s amelyek nem zavarják nagyon nyugalmát, egész békességesen viselkedik. Werner és mások gyakran megfigyelték az alsóausztriai mészalpokban, hogy a pihenő keresztes vipera az óvatosan feléje közeledő embert bevárja és azt sem harapja meg, aki mellette elhalad, hacsak nem lép rá, vagy nem fogja meg, sőt a legtöbb esetben zajtalanul elillan. Hasonló megfigyeléseket tett Zimmermann is.
Méhely szerint „rendes tápláléka az egér, pocok és cickány, de az alacsonyan fészkelő madarak fészkét is kirabolja s a gyíkokat és békákat sem veti meg. A melegvérű állatok közül való prédáját előbb mindig megmarja s csak akkor nyeli le, ha áldozata már kiszenvedett. Lenyelés előtt benyálazza, tehát sikamlóssá teszi zsákmányát. A hidegvérű állatokat gyakran elevenen nyeli le. Fogságban tartott példányok rendszerint minden táplálékot visszautasítanak, a koplalást azonban rendkívül sokáig bírják, így Teschler György körmöcbányai tanárnak egyik példánya 420 napig nem evett.
„A keresztes vipera többnyire április elején hagyja el téli rejtekét s ősszel legkésőbb október közepén vonul el. Tavasszal alig bujt elő, máris vedléshez lát s a nyár folyamán még egyszer leveti pikkelyingét. Bőre az állkapcsok szélén hasad fel s hátratűrődve egy darabban válik le testéről.
„A párosodás április végére vagy május elejére esik, mely időben gyakran nagyobb rajokba összeverődve vagy nagy csomóba összefonódva találjuk a párzó állatokat. A fiatal nemzedék augusztus végén, vagy szeptember elején, mégpedig mindig nappal születik. Fiatal nőstény 5–6, az idősebbek 12–14 hártyásfalú tojást raknak le, melyekből rögtön kibujnak a kis viperák.
„A keresztes viperának nagyon sok ellensége van. Legfőbb ellensége a sündisznó, azonban a görény, borz, vaddisznó, a szajkó, az egerész ölyv s még némely más madár is könyörtelenül üldözi. Mindezeknek nem árt a mérge, vagy legalább nem veszedelmes rájuk nézve. Bizonyára lesznek esetek, hogy ezek némelyike is elpusztul a vipera marásától, de hogy a sündisznónak rendszerint nem árt a marása, arról magam is meggyőződtem. Az én sündisznóm alig pillantotta meg a viperát, nyomban nekiesett, első lábaival leszorította a földre s keresztülrágta a derekát. A fájdalmában vonagló kígyó kétségbeesetten védekezett s hol az orrába, hol a hasába mart bele támadójának, azonban a tüskés vitéz bámulatos hidegvérrel fogadta a bősz csapásokat. Mikor a kígyót kettérágta, az egyik felét rögtön megette, a másikat pedig ketrece zugába rejtette, ott jól beföldelte s csak másnap fogyasztotta el. Az egerész ölyv is hasonló bátorsággal, csakhogy sokkal óvatosabban, az őt környező veszedelem teljes tudatában támadja meg a viperát s miután csőrének egy-két hatalmas csapásával szétzúzta fejét, lenyeli és minden baj nélkül megemészti a mérges falatot. Mialatt a kígyóval küzd, tollazatát felborzolja, fejét magasra emeli és szárnyaival folyton csapkod, hogy a kígyót zavarba hozza s marását lehetőleg elkerülje, azonban, ha viaskodás közben mégis harapás érte, megérzi ugyan a méreg hatását, de néhány napi rosszullét után meggyógyul.”
A keresztes vipera okozta emberhalálról részletes magyar statisztika nem áll rendelkezésre. Méhely 1892-ben három halálos kimenetelű esetről számolt be, Blum J. pedig Németország területéről az 1879–88. évekből 17 olyan halálesetről számol be, mely megbízható híreken alapszik s e mellett a 10 év alatt történt sebesülések számát is mintegy 600-ra lehet becsülni.
Bollinger tapasztalatai szerint halálos mérgezések esetén a halál 1 óra és 2–3 hét közötti időtartam alatt áll be, 610 megmart egyénből pedig szerinte 59 pusztult el, tehát körülbelül 10%, Blum összeállítása szerint azonban ez a szám csak 2.83%. Wichand és Zimmermann szerint pedig ezek a számok éppen olyan túlzottak, mint az indiai kígyómarási statisztika adatai. Wichand meg is jegyzi, hogy „a keresztes vipera harapása valóban előidézheti a halált, s van is biztos tudomásunk halálesetekről, melyekről itt-ott az orvosi irodalom is megemlékezik, a halálesetek azonban mégis nagyon ritkák”. Sőt Brinning véleménye szerint még a gyermekek is ritkán pusztulnak a viperamérgezéstől. Wichand szerint aránylag azért olyan kevés a haláleset, mert a vipera méregfogai csak 3–4 mm hosszúak, tehát nem hatolnak be mélyen a szövetek közé s az egy alkalommal kiürített méreg csak 0.1 gramm. Veszedelmessé oly esetekben válik a harapás, ha az erős, jól táplált állattól ered, ha forró vagy füllesztő az időjárás, ha az állat ingereltetés után harapott, továbbá, ha a harapás vérerekben gazdag testrészt ér s a megharapott gyenge alkatú, vagy gyermek. Nem halálos mérgezések esetén a betegség aránylag könnyű lefolyású, és csak ritkán tart 4 napnál tovább.
A viperaméreg élettani hatásáról Méhely több alkalommal is megemlékezett (Állattani Közlemények, 1904., 1. füzet és Természettudományi Közlöny, 1912., 545. füzet) s ezért az idevonatkozó adatokat, valamint a védekezésmódokat is a mérgezéssel szemben, az ő kitünő cikkeiből idézzük:
„Az okozott sebhely, a szerint, amint a vipera csak az egyik, vagy mindkét oldali méregfogát használta, egy vagy két tűszúráshoz hasonló piros pontnak látszik; ha az állat mind a két fogával mart, akkor 6–10 mm-nyi távolságban két piros pont mutatkozik. Ha a feldühödött állat nagyobb mennyiségű mérget fecskendez ki, közelről határozottan érezhető annak átható, némiképpen a szegfűolajéra emlékeztető szaga.
„A vipera mérge nem minden állatra vészthozó; gerinctelen állatokra nincs hatása, a hidegvérű gerincesek legtöbbje kikeveri a marás következményeit, azonban a melegvérű állatok – kevés kivétellel – rendszerint áldozatául esnek. Egerek, patkányok, cickányok, nyulak és madarak rövid idő alatt, gyakran egy-két perc lefolyása alatt elpusztulnak a vipera mérgétől, nagyobb emlősök (kutya, juh) 1/2–3 óra alatt szenvednek ki, a ló és a szarvasmarha azonban többnyire kigyógyul.”
Méhely az Állattani Közleményekben a méregnek a kutyára való hatását illetőleg a „Der Jagdfreund” című vadászlap nyomán a következő érdekes esetet közli: „Egy Boszniában állomásozó katonatiszt, Strik J. főhadnagy, vadászatról hazatérőben észrevette, hogy… tacskója magasra feltartott farokkal mereven áll egy bokor tövében. Biztatására az állat nagyon óvatosan, macskaszerű csúszással lépett előre, de már a következő szempillantásban nagyot ugrott és ugatni kezdett. Strik, puskája csövével félrehajlítván a bokor ágait, egy tekercsbe csavarodott kígyót pillantott meg, amely a mintegy 18 cm átmérőjű tekercs közepéből mereven kinyujtott nyakkal emelte föl fejét. Minden habozás nélkül rásütötte fegyverét s a meglőtt kígyót félredobván, nyugodtan folytatta útját.
„A tacskó szokása szerint most is előtte ballagott, de mintegy tíz perc mulva baloldalára kezdett dülöngeni s fejét rázogatva és minduntalan balra kapkodva, hirtelen összerogyott. Strik fölemelte és megvizsgálta az állatot s nyomban tisztában volt vele, hogy a kígyó megmarta, mert állától bal elülső lábfejéig terjedő, zacskóalakú daganatot vett rajta észre. Erre a megmart állatot háti batyujába tette és hazavitte. Otthon nagyítóüveggel vizsgálta meg s alsó ajkának baloldalán darázsszúráshoz hasonló, kissé megkeményedett, vöröses udvarral körülvett sebhelyet fedezett föl.
„Strik a sebet két keresztvágással megnyitván, a mért jól kinyomkodta belőle s a kutyának egy adag rumot öntött a torkába, mire az állat mozdulatlanul elterült a földön. Másnap arra ébredt, hogy a kutya ugyanazon a helyen nagy vizelettócsában fekszik és, mintha a torkát fojtogatnák, hörögve lélekzik. Erős rázásra felpillantott, de fejét nem tudta fölemelni, szeme nagyon zavaros volt és szembogara nagyon ki volt tágulva. A víztől valósággal irtózott és szilárd táplálékot még két napig nem fogadott el, de a tejet az utolsó cseppig föllepetyelte.
„Délután négy órakor, tehát 24 órával a marás után, görcsös rángatódzás vett erőt az állaton. A görcsök a kereszttájékról indultak ki s 4–5 percnyi időközökben egy óráig tartottak. Eközben az állat hátgerince sarlószerűen meggörbült s teste hátulját a görcs magasra fölhajigálta. A szegény pára rettentően szenvedett. Esteli hat órára a daganat csaknem egészen megkeményedett, de másnapra, talán a hidegvizes borogatásoktól, már puhulni kezdett. Másnapra a láz is csökkent, de az állat még mindig teljes érzéketlenségben feküdt a friss almon, ámbár a nap folyamán három liter tejet fogyasztott el. Négy órakor újra beállott s egy teljes óráig tartott a görcs, amely naponta, még a hatodik napig ismétlődött.
„Hetedik napra a daganat eloszlott s a tacskó állapota egyre javult; az ötödik naptól fogva már vizet kívánt s lassanként a szilárd táplálékot is elfogadta. Mindazonáltal hónapok teltek bele, míg a görcsök végképp elmaradtak, ámbár nagyon meleg napokon még évekig ismétlődtek. Így 1892 július havában, tehát egy évvel a marás után, jelenti Striknek a horvát legénye, hogy a tacskóba belebujt az ördög s ahogy leírta az állat viselkedését, nyomban világos volt, hogy ismét rájött a görcs, amely még a harmadik évben is ismétlődött. Egyébként az állat teljesen egészséges volt, de gerincagybántalma forró nyári napokon még mindig kiváltotta a görcsöt.”
„Az embert – folytatja Méhely a Természettudományi Közlönyben – ha a méregfog valamely nagyobb véreret talált, úgyhogy a méreg gyorsan belejut a vérkeringésbe, már 15 perc lefolyása alatt megölheti. A marás vészes kimenetele ugyan a kígyó nagyságától, a sebbe ömlött méreg mennyiségétől és sűrűségétől, a levegő hőfokától s a megmart egyén szervezeti diszpozíciójától függ, mégis határozottan kimondható, hogy csak a megfelelő, gyors gyógykezelésnek vagy a kedvező véletlennek tulajdonítható, ha a megmart egyén életben marad. És ha még sikerült is a megmart egyén életét megmenteni, nem ritkán még évek mulva is érezhető súlyos utóbajok maradnak vissza, amelyek némelykor csak a megmartnak halálával érnek véget.
„A vipera mérge az emberre csak akkor veszedelmes, ha a bőr alatti kötőszövetből a nyirokerek és a vérerek útján közvetlenül a vérbe kerül, a gyomron keresztül azonban csak az emésztési szünetekben szívódhatván fel, többnyire, sőt talán mindig ártalmatlan, mert a gyomorsav megváltoztatja a méreg vegyi összetételét s megfosztja mérgező tulajdonságaitól.
„A mérgezés fokonkénti tünetei, számos ismeretes eset alapján, a következők: nemsokára a marás után általános bágyadtság és nagyfokú levertség kíséretében égető szomjúság, majd hányási inger s hányás jelentkezik, amelyet hasmenés és ájulás követ, a megmart hely vérömléseket tüntet fel s a legközelebbi környéke feldagad, a daganat néhány óra alatt aztán messzire terjed s kékesfekete színt ölt, a lélekzés nagyon megnehezül, láz azonban ritkán jelentkezik, sőt ellenkezőleg az érverés többnyire oly gyönge, hogy alig érezhető. A tünetek természetesen nem mindig egyformák.
„A halál tulajdonképpeni okát sokféleképpen magyarázzák. Fontana észleletei szerint a viperaméreg megalvasztja a vért az erekben, a vér megfeketedik s a vérsavó keresztül szivárog a vérerek falán, a tüdőn pedig kék foltok mutatkoznak, melyeken át levegő tódul ki, ha a tüdőt megnyomják. Koch F. szintén véralvasztó hatást tulajdonít a méregnek. Bleyer–Heyden szerint a vér felbomlik s megalszik, a halál pedig a lélekzési középpontok bénulása következtében áll be. Blum J. szerint a halált vagy a lélekző középpontok bénulása, vagy szívbénulás, vagy pedig a vérnek a nyúltvelőbe való átömlése idézi elő, Reichert E. és Weir Mitchell pedig általában a tüdő bénulásában keresi a halál okát.
„Eme magyarázatok kapcsán érdekesnek találom e helyen Veith György, jelenleg Bilekben állomásozó cs. és kir. tüzérszázados saját magán tett megfigyeléseit fölemlíteni. Őt magát háromízben érte viperamarás, tapasztalatai tehát mindenképpen figyelemreméltók.
„A viperamarást, úgymond, már a következő szempillantásban nagyfokú levertség és egykedvűség érzete követi s a fájdalom iránt való csekély érzékenység is jellemző tünet számába megy. A megmart testtag felvágását érzi ugyan az ember, de nem kifejezett fájdalomként, hanem inkább csak tompa sajgatásképpen. Egyébként maga a viperamarás nem okoz élénkebb fájdalmat; a méhszúrás sokkal fájdalmasabb.
„A legközelebbi jelenségek: hörgő, önként nem szabályozható lélekzés, az érverés csökkenése, fülzúgás, szédülés, homályos látás s végül bénulásos tünetek és ájulás. Aránylag későn s csak nagyon súlyos esetekben társulnak eme tünetekhez görcsök.
„Veith százados legsúlyosabb esetében (1902 augusztus 22-én; homoki vipera marása) mindezek a teljes bénulásig fokozódott tünetek rövid öt perc lefolyása alatt követték egymást, azután a százados háromnegyed óráig feküdt eszméletlen állapotban s csak erre jelentkeztek görcsök, ekkor azonban öntudata és mozgásának szabadsága már teljesen visszatért. A görcsök beállása tehát mintegy a krízis leküzdését jelzi. Veith százados még két évig szenvedett lélekző szerveinek és gyomrának ideges bántalmában; az előbbi tünet időváltozáskor, az utóbbi különösen nagy melegben lepte meg. Most már csak gyönge utótüneteket érez.
„Ezekből az esetekből határozottan kiviláglik, hogy a viperaméreg hatása nem vérmérgezésben s nem a vér megalvasztásában, hanem az idegrendszer bénulásában nyilvánul. A bénulás az egész testre kiterjed s a megmart egyén életbenmaradása csak azon fordul meg, kibírja-e szervezete a bénulással járó krízist. A halált csaknem mindig az idegek útján beálló szív- vagy tüdőbénulás okozza.
„A viperaméreg vészes hatásának ellensúlyozására rendkívül sok szert és eljárást ajánlanak, azonban fölétlenül biztosnak csak a megmart testtag levágása mondható. Amennyiben ez nem volna lehetséges, legcélszerűbb a megmart testrészt a marás fölött (tudniillik a szív felé eső részén) több helyen erősen lekötni, még pedig úgy, hogy a köteléket valamilyen bottal csavarjuk szorosra. Hogy a megmart testtag meg ne üszkösödjék, a köteléket egy óra mulva fel kell bontani, de a vérkeringés visszatérése után újból le kell kötni. Azután a sebhelyet éles, tiszta késsel többszörösen be kell vágni s a kiömlő vért alaposan kinyomkodni. A sebet kiszívni nem tanácsos, mert ha az embernek odvas foga, vagy a szája nyálkahártyáján valamilyen karcolása van, akkor ezen az úton mérgezheti meg magát; annál jobb azonban a sebet pokolkővel vagy tüzes vassal kiégetni. Még célszerűbb a sebhely környékén káliumpermanganát, chrómsavoldat (1 rész 100 rész vízre) vagy chlórmész vizes oldatát (1 g 20 cmł vízre) a bőr alá fecskendezni, sőt újabban 1–2 szemernyi strychnin befecskendezését is ajánlják. Ezeken kívül nagyon jó hatásúnak bizonyult valamely, a méreghez lassanként hozzászoktatott, tehát ekként immunizált állatnak a vérsavóját nagyobb mennyiségben befecskendezni a megmart egyén bőre alá. Ilyen szérum mai nap már készen is kapható (Condy-féle folyadék, Calmette-féle kígyószérum), csakhogy, sajnos, a kellő pillanatban rendszerint nem szokott kéznél lenni.
„A belső kezelést illetőleg általános tapasztalat szerint kitünően bevált az alkoholnak nagyobb mennyiségű adagolása, mert az alkohol, mint hatalmas idegizgató szer, megakadályozza a szív- vagy tüdőbénulást. Bármiféle erős bor vagy pálinka egyformán jó, csak kicsiny adagokban s pár percnyi időközökben kell bevenni. Dalmáciában, ahol a viperamarás nagyon gyakori, a megmart egyén egyszerűen megrészegszik s mire mámorát kialudta, egészségesen ébred fel. Engem sohasem ért viperamarás, azonban két esetben (a Bucsecsen és Herkules-fürdőn) a legjobb sikerrel kezeltem vipera által megmart egyéneket, mégpedig sok alkohollal s valóban csodálkozom, hogy Martin Ch., a tudós angol orvos, annyira ellenzi az alkohol adagolását és stimulatornak inkább szalmiákszeszt vagy strychnint javasol. Az erdélyi székelység körében nagyon általános az az eljárás, hogy a megmart lábát beássák a földbe s körülötte jól letapossák a földet. Így hallottam ezt Berecken és Tusnádon oly egyénektől, akik ilymódon kigyógyultak a viperamarásból.”
Az áspisvipera (Vipera aspis L.)
Ezt a fajt feltűnő hasonlatossága folytán gyakran tévesztik össze a keresztes viperával s egyes régi szerzők Magyarország területéről is fölemlítik, amihez Méhely a következő megjegyzéseket fűzi: „Az, hogy áspiskígyó vagy Redi viperája (Vipera aspis L.) Magyarországon előfordulhasson, eleve is ki van zárva, mert ez a faj csak Franciaországból (észak felé Párizsig), továbbá Németország legdélnyugatibb részeiből, Tirol déli vidékeiről, a Pyraneusokból, egész Olaszországból és Sziciliából s végül az isztriai partvidékről (Görzig) van kimutatva. Boszniában, Karinthiában, Krajnában, sőt – mint Camerano jeles dolgozatából látom – még Olaszországban is előfordul a keresztes viperának egy olyan alakja, melynek – miként az áspisviperának – a felső ajakpajzsait rendszerint két pajzssor választja el a szemétől s melynek a hátán nem zegzugos szalag fut le, hanem – éppúgy, mint az áspisviperán – különösen a törzs hátulján, keresztben fekvő csíkocskák ötlenek fel. Ezt az alakot dr. Boettger O. var. bosniensis néven különböztette meg a keresztes vipera tőalakjától.” Méhely valószínűnek tartja, hogy a Magyarországról leírt alakok a Vipera berus var. bosniensis O. Bttg.-rel azonosak.
Az áspisvipera csaknem ugyanolyan nagyra nő meg, mint a keresztes vipera, de tömzsibb és feje szélesebb. Az alapszín, amelyről a sötét rajzolat kiemelkedik, különböző árnyalatú, egyszínű világosszürke, hamuszürke, szürkészöld, világosbarnás, rézvörös vagy sötétbarna, s a hímek, akár a keresztes vipera esetében, világosabbak, mint a nőstények. A hát rajzolatát rendesen keskeny sötét harántszalagok alkotják, amelyek váltogatva állanak és ha sűrűbben következnek egymás után, akkor zeg-zugos szalagot formálnak. Akadnak azonban olyan példányok is, amelyek rajzolata a keresztes viperáéval teljesen megegyező, és ismét olyanok, amelyek hátukon egy nagy sötétszegélyű vagy sötét kerek vagy másalakú foltsort viselnek, mint a Sziciliában és Dél-Olaszországban honos var. hugyi. Az állat hossza 50 és 60 cm között ingadozik, ennek egyhatoda, egynyolcada jut a farokra, mely hegye felé alsó oldalán kénsárga vagy narancsvörösszínű.
Elterjedéséről Strauch azt mondja, hogy „míg a keresztes vipera az euráziai kontinens középső és északi területeit lakja s elterjedési területének aránylag csak kis része húzódik a Földközi-tengerig, addig az áspisvipera túlnyomóan az utóbbi mentén honos és a Földközi-tenger menti faunaterület határát csak Franciaországban, Svájcban és Németországban lépi át. Schinz szerint főként a mészkőhegységekben tanyázik, mint aminő a Jura is s ezért jogosult is, hogy, amint azt ajánlják „jurai viperának” nevezzük. Wyder szerint azonban télfelé a hegységből a síkságokra, az emberi telepek közelébe húzódik, hogy a szigorú évszakot ott kihúzza. Száraz, meleg és köves helyeken szeret tartózkodni, többnyire a sövények mentén vagy falak és kőrakások közelében, s leginkább a reggeli és az esti órákban mutatkozik, vagy a zivatar kitörése előtt, mégpedig tavasszal többnyire párosan. Ha ugyanis észreveszünk egy hím példányt, röviddel azután a legtöbbször ráakadunk a nőstényre is.
Viselkedése a keresztes viperáéhoz hasonló. „Mozdulatai – mondja Schinz – lassúak és nehézkesek. Nagyon félénk és menekül az ember elől s csak akkor védekezik és harap, ha rálépünk vagy bántalmazzuk.” Táplálékát valószínűleg különböző egérfajok alkotják. Wyder szerint különösen vakondokat eszik, melyet harapása 8–10 perc alatt megöl, a hüllőknek és kétéltűeknek azonban nem árt a mérge s ezeket nem is fogyasztja. Settari megjegyzi, hogy a réten szorgalmasan vadászgat az egerekre és szívesen hever meleg napokon a félig száraz széna alatt s gyakran marja meg a szénagyüjtők lábát és kezét.
Az áspisvipera csak harmadik évében válik ivaréretté. Áprilisban szokott párosodni, amely Wyder szerint 3 óra hosszáig tart. 4 hónap mulva a nőstény 8–15 darab, 20 cm hosszúságú fiókát hoz a világra, amelyek mindjárt kezdetben éppen olyan harapósak és gonoszak, mint az öregek.
Fogságban úgy viselkedik, mint a rokonai. Megfelelő ápolás mellett éppen úgy megszelidül, mint a többi viperák s megfelelő elővigyázatosság mellett igen érdekes lakója a terráriumnak. Fogságbaejtése után kiokádja az elnyelt prédát. Wyder egyik foglyul ejtett áspiskígyóját, nem állván gyüjtőedény rendelkezésére, egy vendéglői vizesüvegben helyezte el s másnap az üvegben mellette egy nagy vakondot talált, amelynek kiöklendezése bizonnyal nagyobb fáradságába került a kígyónak, mint lenyelése. Gredlernek egyik példánya mindjárt fogságbaejtése után 3 gyíkot fogyasztott el, vize ivott s nemsokára vedlett is. Más kígyókkal az áspisvipera a fogságban békességben megfér, viszont a házi egerekkel és patkányokkal szemben mindjárt fenyegető állásba helyezkedik és harap. Mérge a házi egérrel 5, a patkánnyal pedig 20 perc alatt végez. „Tél idején – mondja Wyder – 5 középnagyságú viperát tartottam egy nagyobb üvegedényben s egy felnőtt patkányt eresztettem be hozzájuk, azzal a gondolattal, hogy azt csakhamar megölik. Ez azonban nem következett be. A patkányt heteken át etettem kenyérrel, s más falatokkal. Midőn azonban egyszer 8–10 napra el kellett utaznom, vége lett a békének. Visszaérkezésem után ugyanis a patkányt igen jó egészségben találtam, az 5 darab vipera azonban a hátgerinc kivételével el volt fogyasztva.”
A viperaméregre vonatkozó híres vizsgálatait Redi is, meg Fontana is ezen a fajon végezte. A XVII. századig jóformán még azt sem tudták, hogy hol keletkezik, illetőleg hol van az állat szervezetében a méreg s erről a kérdésről a vélemények erősen különbözők voltak; az egyik a fogakat, a másik a foghúst jelölte meg a méreg székhelyéül, sőt olyan is akadt, aki az epében kereste, s ismét mások a nyálat, sőt a kígyó farkának hegyét tartották a veszedelmes anyag székhelyének. II. Ferdinánd toszkánai nagyherceg udvarában, aki maga is az igazságot kutatta, többek között szóba került a viperaméreg kérdése is. Minthogy a régi kutatók legtöbbje az epe mellett kardoskodott, ezért ez alkalommal is az epét vették gyanuba. Az eszmecserét egy Sozzi Jakab nevű viperafogó is végighallgatta az egyik sarokban és jelentkezett, hogy ő bármennyi viperaepét hajlandó lenyelni. Ezt valóban meg is tette és ezzel végérvényesen bebizonyította, hogy nem a kígyó epéje tartalmazza a mérget. Ezután következett a bizonyítása annak, hogy a kígyó nyála, azaz torkában levő nedve sem mérgező hatású. Sozzi szorgosan kiöblítette a kígyó száját borral s azt lenyelte. Amint sejthető, ez sem idézett elő semmi változást. A kísérleteket állatokon is elvégezték, amelyeknek szintén nem történt semmi bajuk tőle. Amikor azonban a kígyó foghüvelyében lévő sárga nedvet vitték bele a fiatal csibéken és galambokon ejtett sebbe, azok csakhamar elpusztultak s így végleg ki volt fürkészve a viperaméreg titka. Redi aztán még a méreg ellenszerét keresve is számos kísérletet tett, azonban minden eredmény nélkül. A XVIII. század végén Fontana megismételte és folytatta a Redi-féle kísérleteket, mégpedig olyan szorgalommal és igyekezettel, hogy azok még ma is nagyértékűeknek tekinthetők. Megállapította a méreg legfontosabb tulajdonságait, valamint hatékonyságának mértékét, kiderítette, hogy azonos körülmények között a legnagyobb vipera a legveszedelmesebb s a méreg annál hatékonyabb, minél dühösebb az állat, valamint, hogy a harapás időtartama is behatással van. Minél lassabban pusztul el az állat, annál nagyobb a méreg hatása a seb közvetlen környezetében. Fontana a kísérleteinek megbízhatóságát és bizonyítóerejét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy több mint 3000 viperájával 4000-nél több állatot maratott meg. E mellett minden szóbajöhető ellenszert számos példán is kipróbált, azonban, sajnos, szigorúan véve arra a téves következtetésre jutott, hogy a méregnek nincs ellenszere.
A homoki vipera (Vipera ammodytes L.)
Ennek a fajnak mind a magyar, mind a német neve is („Sandotter”) a Linné-féle görög fajnév egyszerű lefordításából keletkezett, azonban egyike a legkevésbbé találó elnevezéseknek, mert ez a faj sohasem homoktalajon, hanem sziklás területen él. Az Osztrák Alpokban „Hornviper” (szarvas vipera) néven nevezik. A „homoki vipera” elnevezés sokkal jobban illik a sivataglakó Cerastes nemzetségre. Minthogy azonban a homoki vipera nevet Méhely is megtartotta, mi is követjük, azzal az indokolással, hogy ez a név már egyrészt nagyon átment a köztudatba s egy új elnevezés, például „sziklai vipera” zavart okozhatna, másrészt pedig úgy véljük, mindenképpen helyesebb, ha a magyar elnevezés is fedi a Linné-félét.
Méhely szerint a homoki vipera az előbbieknél termetesebb s noha többnyire csak 70 cm-nyi hosszúságot ér el, azonban némelykor 1 m-nyire is megnövekszik. „Legfontosabb bélyege halántékban kiduzzadó, szívalakú feje s még inkább az orra hegyén levő, felálló, pikkelyes szarvacska, melynek alapján minden hazai viperánktól könnyen megkülönböztethető. Feje felső oldalát egyforma pikkelyek borítják, csupán a szeme fölött ötlik fel egy-egy felső szempajzs. Szemét két pikkelysor választja el a felső ajakpajzsoktól. Törzsét 21–23 sorban álló ormós pikkely fedi. Haspajzsainak száma 133–162, a farkpajzsoké 24–38. Színezete rendkívül sokféle, de a hát zeg-zugos sötét szalagja sohasem hiányzik. A hím alapszíne a szürke mindenféle árnyalatban tűnik fel s hátszalagja sötét, ellenben a nőstény rózsaszínű, vörhenyes vagy barnás s hátszalagja halaványabb, mint a hímé”.
A homoki vipera Észak-Olaszországot, Dél-Stájerországot, Karinthiát, Krajnát, Dél-Tirolt, Isztriát, Dalmáciát, Horvátországot, Boszniát és Hercegovinát, Montenegrót, Szerbiát, Romániát, Bulgáriát, Görögországot és a görög szigeteket, Törökországot, Szíriát, Kis-Ázsiát és Örményországot lakja. Méhely szerint „mindenütt a dombos-hegyes vidék lakója s különösen a mészkő-hegységben, 400–500 m-nyi színtájban érzi magát jól, némelykor azonban nagyobb magasságba is felnyomul.” 1903-ban azt írja Méhely, hogy „a Vipera ammodytes Báziástól, illetőleg Zlaticától Orsováig az egész bánáti hegyvidék lakója, honnan kelet felé a Vöröstoronyi szorosig terjedt el és a fiumei Karsztból is ismeretes, mely vidéken Orehovica közelében 1893 október 17-én magam is fogtam”. Később (1912-ben) a következő lelőhelyeit sorolja fel a délvidékről: Koclvár (a Retyezáttól délnyugatra, 1895 m magasan), Pirgu tető (Retyezát, 2184 m), Herkulesfürdő, a Cserna jobbpartján, Plasevica (Lokva-hegység), Zlatica (a Lokva északi lábán), Kazán-szoros, Fiume környékén Orehovica és Szvilno, Narenta-völgy, Metkovic, Radostak, Castelnuovo közelében, a Cattarói-öböl hegyei, Kapela-hegység, Velebit-hegység stb. „Ha ugyanegy vidéken a keresztes viperával kell megosztoznia, akkor, miként id. Entz Géza a Retyezáton tapasztalta, a meleget kedvelő homoki vipera az alacsonyabb színtájat, a magasabb fekvésű helyeket pedig a hűvösebb éghajlathoz szokott keresztes vipera foglalja el. A homoki vipera Gallenstein szerint Karinthiának, Sajovic szerint Krajnának is a leggyakoribb mérges kígyója, Stájerország déli részén és Isztriában mindennapi jelenség, Dél-Tirolban ugyan Gredler szerint Bolzano környékére szorítkozik, itt azonban nem ritka s Dalmáciában, Boszniában és Hercegovinában is közönséges.
„Meg kell említenem – írja Méhely – hogy Herkules-fürdő környékén a köznép is jól ismeri, sőt keresetforrásul használja a homoki viperát. Így a Pecsenyeszkán lakó Golopenza-családnak apraja-nagyja szorgalmasan vadássza ezt a tarkabőrű kígyót, mert a fürdővendégek örömest megvásárolnak egy-egy borszeszben eltett szebb példányt. Golopenzáék nagyon kényelmes és elmés módon akként fogják a viperát, hogy fűzfakéregből készített tülköt tartanak eleje, melybe a menekülni óhajtó állat, egy sötét lyukat látván maga előtt, önként belemászik. A gyüjtőnek most már csak egy kis facsappal kell bedugaszolnia a tülök nyílását s a vipera fogva van. Az öreg Golopenza némely nap öt-hat ilyen viperás tülköt szedett elő tarisznyájából, de bármilyen jól is ismerte zsákmányát, mégsem mert állataihoz hozzányúlni s nagyon méltatlankodott, amikor én puszta kézzel válogattam belőlük.
„A homoki vipera a tengermelléken főképpen a száraz, sziklás, bokrokkal gyéren benőtt helyeket kedveli, az Al-Duna mentén azonban inkább a lombos erdő lakója, ahol azonban nem a zárt szálerődben, hanem inkább a páfrányos tisztásokon a füves-bokros erdőszéleken, de – ha csak teheti – mindig sziklák közelében üt tanyát. Egy-egy sziklatömb alatt van a vacka, melyhez évekig is nagy szívóssággal ragaszkodik s innen jár ki sütkérezni és vadászni.
„Sütkéreznie természetesen csak nappal lehet, de hogy vadászatát mikor űzi, arra nézve nagyon eltérők a vélemények. Én azt hiszem, hogy az állat életmódja a vidék természeti viszonyaitól függ s hogy mélyebb fekvésű helyeken, ahol az éjjelek melegek, túlnyomóan éjjeli életet él, ellenben a magasabb hegyvidéken, így a hercegovinai felföldön, oly hűvösek az éjjelek, hogy itt nappali életet kell folytatnia.
„A homoki vipera nehézkes mozgású, lomha és kevéssé ingerlékeny állat, amely csak akkor mar, ha komoly veszély fenyegeti, vagy ha prédára van szüksége s ennek következtében nagyon erős mérge dacára is kevésbbé veszedelmes, nyugodtan fekve marad, vagy egykedvűen félrevonul, de ha útját álljuk s nem menekülhet, erős sziszegés közben vagdalódzik magakörül.
„Mérge valamennyi viperánké közt a legerősebb. Megmart gyermekek menthetetlenül áldozatául esnek a méreg hatásának s az irodalomban ismertetett esetekből kitűnik, hogy a felnőtt ember már 15 perc lefolyása alatt elpusztulhat marásától s még ha fel is gyógyul, gyakran évekig nem tud megszabadulni a marás súlyos következményeitől. Tomasini ezredes, a kitünő kígyóismerő, Boszniában sok olyan nyomorékkal találkozott, akiknek egyes testtagjaik a viperamarás következtében lerohadtak. Őt magát is két ízben marta meg a homoki vipera; az első esetben elájult, keze, karja, háta s melle nagyon feldagadt s csak háromheti szenvedés után állt helyre egészséges a második esetben minden orvosi kezelés mellett is hat hétig genyedt az ujja. Tomasini nagyon figyelemreméltó munkában ismertette tapasztalatait s azt állítja, hogy csak a nagymennyiségű szesznek köszönhette életbenmaradását. Első esetében egy liter erős pálinkát és mintegy két deciliter allasch-t ivott meg, a nélkül, hogy megrészegedett volna s mások is úgy tapasztalták, hogy akinek a viperamarás már a vérébe jutott, azt a szesz nem részegíti meg. Tomasini a szesznek kitünő hatását állatokon is tapasztalta. Így a csókák rendszerint 4–9 perc alatt pusztulnak el a viperamarástól, de ha a megmart állatnak akkor, amikor már összerogyott és szemét is lehúnyta, néhány kanálnyi spirituszt adott be, az ismét magáhoztért s másnapra teljesen kiheverte a bajt. Ezt a kísérletet sokszor s mindig ugyanazzal az eredménnyel ismételte meg.
„Saját magának, fajbeli társainak s más kígyóknak nem árt a homoki vipera mérge, a varasbékák és gőték többnyire kiheverik a marás következményeit, azonban a gyíkok s a melegvérű állatok hamarosan elpusztulnak tőle. A homoki vipera rendszerint egyetlen harapással mérgezi meg prédáját, amely a marás után nyomban megmerevedik, a gyíkokat és kígyókat azonban nem mindig marja meg, hanem némelykor elevenen nyeli le.
„Táplálék dolgában nem nagyon válogatós. Legkedveltebb elesége az egér, pocok, cickány és a vakondok, de a kisebb madarakat, gyíkokat s a gyepi békát is megeszi. Herkulesfürdői példányaim gyomrában csupa törékeny kuszmát találtam, a Radostakon fogott példányom havasi rigót, novii példányom barázdabillegetőt hányt ki a gyüjtőzacskóban s Veith György egyik példánya egy nagy gödröspikkelyű siklót (Coelopeltis monspessulana) adott ki magából.
„A homoki vipera tavasszal aránylag későn jelenik meg s ősszel korán elvonul. Téli szállásán rendszerint nagyobb mennyiségben verődik össze, így Déván 1880. évi december havában száznál több példányt találtak egy kőfejtő sziklaüregében.
„Párosodása április végére vagy május elejére esik, amikor a napos tisztásokon nagy csomókban összefonódva látható. Augusztus havában 5–14 fiókát hoz világra, amelyek kezdetben apró gyíkokkal és békákkal táplálkoznak.
„A homoki vipera nagyon jól tűri a fogságot; a táplálékát könnyen elfogadja s holt és eleven egerekkel évekig eltartható. A fogságban egészen megszelidül s nagyobb ok nélkül sohasem mar. Tomasini a tenyerén sétáltatta s tenyeréből etette állatait, amelyek ott a tenyerén marták agyon a nekik nyujtott egeret, de őt magát sohasem bántották. Az én herkulesfürdői példányaim is hamarosan megszelidültek s brassói tanártársaim szemtanui voltak, midőn az egész rajt kieresztettem szobámban s puszta kézzel fogdostam ismét össze az ide-oda csúszkáló állatokat. A legszelídebb s egyúttal legnagyobb homoki viperát azonban Raguzában Kosic múzeumi igazgató birtokában láttam, aki csaknem 15 esztendeig tartott egy 11 deciméter hosszú, karvastagságú példányt s a látogatók szeme előtt oly szeretettel dédelgette kedvencét, mintha a legkedvesebb kanárimadár lett volna.
„Ezek a tapasztalatok természetesen mitsem változtatnak azon a tagadhatatlan tényen, hogy a homoki vipera ölőmérgű, veszedelmes állat, amelyet embertársaink érdekében sem szabad kímélnünk, különösen nem oly vidékeken, ahol, mint az Al-Dunán, nagyon elszaporodott. Hogy itt mily hihetetlen mennyiségben él, arról akkor szereztem igazi fogalmat, amikor néhai való dr. Chyzer Kornél, Magyarország volt egészségügyi főnöke, 1903-ban két nagy üvegben ezernél több viperafejet küldött a Nemzeti Múzeumba. Ezeket legnagyobbrészt Krassószörény megyében szolgáltatták be a belügyminisztérium egészségügyi osztályába s én ebben a tömegben mindössze tíz keresztes viperafejre bukkantam, a többi mind a homoki vipera feje volt!”
Nem kevésbbé tömegesen lép föl a homoki vipera más vidékeken is, így Ausztria déli részén. Míg Stájerország középső részén ritka, addig 1902-ben déli részének 240 községéből 4368 fejet szolgáltattak be jutalom ellenében a hatóságnak s ebből a számból csak a Franz nevű község 1039 darabot adott be. Mindemellett is a kitűzött jutalom csak 14 kerületben szállította ténylegesen alá a mérges kígyók számát, észrevehető volt azonban az is, hogy a lakosság a kígyófajokat mind jobban és jobban megismerte, mert a mérges kígyókkal együtt beadott siklók száma 8.97%-ról 1.76%-ra süllyedt alá. Krajnában Sajovic szerint 1912-ben 14.623 homoki viperafejet, de csak 412 keresztes viperafejet szolgáltattak be. Boszniában és Hercegovinában a hivatalos jelentés szerint 1912-ben 71.247, 1906–12-ig pedig összesen 863.000 mérges kígyót (nagyobbrészt homoki viperát) öltek meg, melyeknek fejében 280.745 koronát fizettek ki jutalmul. Ebben a számban természetesen sok Dalmáciából származó példány is bennfoglaltatik, melyeket, minthogy ott nem fizettek értük jutalmat, úgy csempésztek át a határon.
A dabojakígyó (Vipera rosselli Shaw)
Ezt a rajzolata alapján „láncos viperának” is nevezhető fajt a szingálok dabojakígyó vagy tik-polonga, a bengáliak jessur vagy ulu-bora, a hinduk mandalli, kanardi-byrian, kuturipambu, katuka-rekula-poda, a portugál telepítvényesek cobra-monil, a burmaiak pedig mvé-boé néven nevezik. Hossza kivételesen elérheti az 1.75 métert, teste pedig nagyon vastag, aránylag vastagabb, mint bármelyik más indiai kígyóé. Feje, különösen ennek hátsó része, erősen kiszélesedő, miáltal nyaka igen karcsúnak látszik; az elülső szempilláktól az orr hegyéig egy határozott perem húzódik. Szemei mérsékelt nagyságúak, szivárványhártyája aranyszínű, orrlyukai feltűnő nagyok és tágasak, farka igen rövid és világosan elkülönül a törzsétől. Fejét kicsiny, erősen ormós, zsindelyszerű pikkelyek, törzsét pedig 27–31 hosszanti sorban nagyobb, a fejéhez hasonló pikkelyek födik. Haspajzsainak száma 153–176, a páros farkpajzsoké pedig 41–64. Felső oldala barnasárga, barnásszürke, vöröses vagy sárgásbarna, három hosszanti sorban elhelyezett vörös sötétbarna, feketén beszegett, kívül pedig még sárga vagy fehér peremű, váltakozó állású gyűrűkkel díszítve. A középső sor foltjai egymással nem ritkán összeérnek s ilyenkor a rajzolat láncszerűvé válik; a farkon a foltsorok hosszanti vonalakba mennek át. A fejet mindkét oldalon a szemektől a szájszögletig lefutó barna s a hát gyűrűihez hasonlóan szegélyezett sávok díszítik, egy ugyanilyen folt van a szemek alatt is, végül pedig egy nagy, nyílalakú, hegyével előre irányuló rajzolat húzódik a homloktól a tarkó oldaláig, amely utóbbi a felnőtt példányokon hiányozhat is. A test alsó oldala sárgásfehér, egyszínű vagy fekete pontokkal tarkázott. De színe és rajzolata ezen jellemzés mellett is igen változó.
Elterjedési területe magában foglalja egész Kelet-Indiát, Bombaytól Bengáliáig, Ceylont is beleértve, valamint Burmát és Sziámot. A Himalája Kulu nevű völgyében 1430, Kasmirnál pedig 1715 m-ig megy föl, sőt Wall szerint Dél-Indiában (Palney Hills) 2130 m-en is találták. Egyes vidékeken rendkívüli gyakori jelenség, így például Pandzsabban, ahol Fayrernek 1886-ban Amritsarban egyetlen egy napon 471 példányt szolgáltattak be. Nagy elterjedtsége következtében a bennszülöttek védekezésül fűből font sarukat viselnek, Sir Emerson Tennent szerint pedig ugyanezen okból a kerületi bíró lakását Trincomaleból el kellett helyezni.
Legszívesebben tartózkodik a fügekaktuszok között, ahol minden veszedelem ellen védelmet talál, de nem ritkán behatol a községekbe is, például többször fogták a kalkuttai növénykertben. A csupasz területeken a lazán elhelyezett kövek alá és sziklarepedésekbe bújik. Nappal, mint a többi viperák is, lomhán és álmosan hever rejtekében vagy rejteke előtt s ha megzavarják, ijesztően sziszeg, viszont azonban nem menekül el, és hacsak nem ingerlik, nem is harap. Fayrer is nagyon nehezen tudta harapásra ingerelni, viszont azonban szerinte a fiatal példányok élénkebbek és szívesebben is harapnak. Nem ritkán megtörténik, hogy fogait egy darabig a sebben hagyja. Dühbe hozva oly hevesen harap, hogy úgy rémlik, mintha az odakapásnál felemelkedne a földről. Előzőleg azonban mindig hangosan és huzamosan sziszeg, hangja jellemző is, mert semmi más kígyó nem fujja ki tüdejéből oly nagy erővel a levegőt, amire viszont őt tágas tüdeje és nagy orrlyukai is képessé teszik.
Noha Indiában a legkevesebb szerencsétlenséget írják a dabojakígyó rovására, a hinduk mégis sokkal jobban félnek tőle, mint a szemüveges kígyótól, nyilván éjjeli életmódja miatt, amelynek következtében sokkal veszedelmesebbnek látszik, mint amilyen. Mindamellett is éppen elég bajt okozhat, mert nem ritkán a házakba is behatol, sőt ott reggel felé meg is húzódik pihenni. Tennent egy barátja egyszer egy dobozból akart valamit kivenni s nagy megrőkönyödésére abban egy összegöngyölödött dabojakígyót talált.
A dabojakígyó kisebb gerinceseket, egereket, patkányokat, madarakat, békákat és varangyokat eszik. Wall szerint különösen a patkányt kedveli, de nem veti meg a gyíkokat (pl. Calotes ophiomachus) és békákat sem. Egy példány, melyet a madrasi múzeumban tartogattak, 27 patkányt és 5 mókust evett meg. Fogságban azonban a legtöbbször visszautasít minden táplálékot. Fayrer tartott egy példányt, amely minden ételt és italt visszautasított, de ennek dacára is elélt egy évig, állandóan dühös és harapós volt. Shortt szerint a dabojakígyó nagyon kényes, mert már egy gyönge ütés is megöli, sőt attól is elpusztul, ha nyakára illesztett hurokkal vonszoljuk vagy fölemeljük.
Sir J. Fayrer kígyófogójának állítása szerint a vizet is fölkeresi. Haly úszni is látta, de táplálékát kizárólag a szárazon keresi. A fiókák olykor egymást is felfalják. Az anya 6 hónapig terhes. A fiatalok, Wall szerint, még az anyatestben kijönnek a burokból, számuk tekintélyes (egészen 63-ig is fölmehet), de néha egészen csekély (9) is lehet; valószínű, hogy az idősebb nőstények több ivadékot hoznak a világra a fiataloknál. A fiókák első vedlése már a születés után néhány órával bekövetkezik.
A dabojakígyó mérge Wolfenden R. N. vizsgálatai szerint a szemüveges kígyóéhoz hasonló. A méreg hatására vonatkozólag Russell és Fayrer végeztek vizsgálatokat. Russell egy tyúkot áldozott fel, amely a dabojakígyó marása után 36 másodperccel, görcsök között, kiszenvedett. Kutyákat a harapás különböző idő alatt ölt meg, a leghamarabb 5 perc és a legkésőbb 8 óra leforgása alatt. Davy szerint az orrán megharapott ló 2 napig erősen szenvedett, a harmadik napon jobban kezdett lenni és ötödnapra meggyógyult. Egy embert 7, egy másikat pedig 27 óra alatt ölt meg a harapás. Gyenge vagy erősen megmart egyének soha, kevéssé súlyosan sebesültek csak ritkán menekülnek meg a haláltól. Csodálatosképpen néha a méregnek semmi hatása sincs. Elliot említi, hogy egy nagy dabojakígyó oly erősen harapott bele egy kutyába, hogy az őt fogain csüngve hurcolta egy darabig magával s a halál ennek dacára sem következett be. Haly is említ egy esetet, amidőn egy ember minden kellemetlen következmény nélkül állotta ki a harapást. Néha a fiatal példányok harapása is mérgező. Shortt egy öreg dabojakígyója hatórás korában mart meg egy fiatal foglyot, amely 10 másodperc alatt elpusztult.
| 2. Ásó viperák (Atractaspis Smith) | TARTALOM | 4. Puffogó viperák (Bitis Gray) |