3. Krokodílusok (Crocodilus Laur.)

A szűkebb értelemben vett krokodílusok közé azokat a fajokat sorozzuk, melyeknek állkapocsközti csontjában elől két mély gödör van, az alsó állkapocs két legelülső és a felső állkapocs mindkét oldalán egy kivágás van, az alsó állkapocs mindkét oldali negyedik fogának befogadására. A különbözően fejlett, de mindig nagyon erős fogak száma a felső állkapocs mindkét felében 17–19, az alsó állkapocs mindkét oldalán pedig 15–15, összesen tehát 64–68.

Mindegyik ismeretes faj felső állkapcsának ötödik foga nagyobb, mint a többiek s az a varrat, mely a két alsó állkapocsívet egyesíti, hátrafelé nem nyúlik az alsó állkapocs 8. fogán túl. Hátukat négy vagy több hosszanti sorban ormós, csontos pajzsok borítják. A krokodílusok hazája Afrika, Ázsia délnyugati és déli része, Észak-Ausztrália és Amerika trópusi vidékei. A felső kréta-korszaktól kezdve Európában is éltek, sőt a harmadkorban számos fajjal voltak képviselve, de a pleisztocén-korszak kezdetén teljesen kipusztultak.

Az egyes fajokat nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól, különösen akkor, ha nem ismerjük valamelyik példány hazáját. Amilyen könnyűnek látszik olyan különböző fajokat, mint a páncélos és mocsári krokodílus, egymástól megkülönböztetni, éppen olyan nehéz más fajokat, főleg fiatal vagy a tojásból éppen kibujt egyedeket minden esetben biztosan elkülöníteni, annál is inkább, mert e nem minden fiatal egyedének, még az idősebb korban hosszú ormányú fajoknak is, aránylag rövid ormányuk van. Az alant felsorolandó faji bélyegek azért csakis a kifejlődött állatokra vonatkoznak.

A páncélos krokodílus (Crocodilus cataphractus Cuv.)

Karcsú ormányának alakja és szerkezete összekötő taggá teszi a gaviálok és krokodílusok között. Legfontosabb ismertetőjegye ugyanis éppen a nagyon megnyújt, keskeny és kihegyesedő, felül domború ormánya, mely körülbelül háromszor olyan hosszú, mint amilyen széles a tövénél. Homloka domború. Lábszárán, mint sok más krokodílusén is, erős csipkékben végződő pikkelytaraj van. Testének felsőrésze okker- vagy agyagsárga, sötétebb olajszínig, feje sötétbarnán pettyes, törzse és farka nagy, fekete harántfoltokkal. Hasa sárgásfehér, apróbb, sötétbarna foltokkal. De gyakran csaknem egyszínű mind a felső, mind az alsó testrész. A kifejlődött állat testhosszúsága elérheti a 6 m-t is.

Adanson volt az első utazó, aki a Szenegálban látott páncélos krokodílust megkülönböztette az ugyanabban a folyamban lakó nílusi krokodílustól s leírta, ámbár nagyon hiányosan. Azóta megfigyelték vagy elejtették Afrika nyugati részének minden nagyobb folyójában, különösen a Szenegál-, Gambia-, Kamerun-, Gabun- és Kongo-folyamokban. Az utóbbi időben többször megfigyelték Német-Kelet-Afrikában is. Savage ezt írja: „Az állat szokásai nem különböznek más krokodílusok szokásaitól. Az alföldek kisebb folyóiban és állóvizeiben él, halakkal, vízi kétéltűekkel és hüllőkkel táplálkozik. Ideiglenes tartózkodási helyéül valami folyamparti üreget választ magának s a gyanútlan zsákmányra onnan rohan reá. Tojásait a földre rakja és levelekkel s egyéb könnyű anyagokkal takarja le; ebben a tekintetben tehát különbözik a többi krokodílustól és alligátortól. Félénk és nem veszedelmes állat, ezért a bennszülöttek nagyon gyakran fogják, hogy kedvenc ételeiket elkészíthessék belőle.” Pechuel-Loesche szerint azonban a Loango- és Kongo-folyók partjain éppen a páncélos krokodílus a legveszedelmesebb.

Reichenow-nak bőségesebb adatokat köszönhetünk. „A páncélos krokodílus Nyugat-Afrikában gyakran található. Felső-Guineában legalább sokkal gyakoribb, mint tompaormányú társa (Osteolaemus tetraspis). Gyakran megfigyeltem mind a lagunákban, a folyamtorkolatok közelében, különösen a nagy folyamok széles területein, mind az édesvizek felső folyásában. A Kamerun-folyó deltájában, a keskeny csatornákban, melyek a mocsaras, mangrove-erdőkkel és pandanuszokkal benőtt árterületet behálózzák, csak egyesével láttam itt-ott egy zátonyon sütkérezni, melyről nagy sietséggel vetették magukat a vízbe, ha csónak közeledett feléjük. Ellenben bámulatos tömegben tanyáznak a Kamerun mellékfolyójában, a Wuriban. Sok bizonyítékot szereztem arra vonatkozólag, hogy a páncélos krokodílus az édesvizekben nem, vagy csak a legritkább esetben támad meg erősebb zsákmányt, az embert vagy nagyobb állatot, mert ezek ellenállást tudnak kifejteni. Az Aranypart egyik lagunáján keresztül gázlón jártak át a négerek, s bár a krokodílusok időnként jó nagy számban tartózkodtak ott, sohasem hallottam szerencsétlenségről. Mielőtt a krokodílusok jelenlétéről tudtam volna, magam is gyakran mellig érő vízben gázoltam át ezen a lagunán, hogy gémeket és más mocsári madarakat lőjjek. Ilyenkor gyakran megtörtént, hogy a mély vízben rejtőzködő s általam felzavart állat hirtelen fölpaskolta a vizet. Azt hittem, hogy nagyobb halak okozzák ezt, mígnem egy napon, mikor ismét gyanutlanul gázoltam a vízben, alig nyolc lépésre előttem egy óriási krokodílus otromba feje jelent meg a víz fölött. Az első pillanatban mind a ketten csodálkoztunk a találkozáson, de a következő pillanatban kis madárlövő puskámmal rácéloztam s a finom sörétet (erősebb töltényeim nem voltak) a szörnyeteg fejére lőttem, mire a farkát magasra csapva, eltűnt a vízben. Magától értetődik, hogy ettől fogva többé nem mentem a lagunába, mert mégsem akartam saját bőrömet kockára tenni. Közben a négerek vidáman továbbfürödtek s nem törődtek a számos krokodílussal. Ha azonban az esős időszakban a folyó megdagadt és mélyebb lett, gyakran előfordult, hogy a krokodílusok lekapdosták az embereket laposfenekű csónakjaikról. Ilyenkor azonnal a mélyebb vízbe húzhatták áldozatukat s ott megfojthatták, a nélkül, hogy azok erőteljesebb ellenállást fejthettek volna ki.

A krokodílus páncéljának ellenállóereje sem olyan nagy, amint ezt gyakran gondolják. Karhosszúságú fiatal állatokat 20–30 lépésről madársöréttel ejtettem el. Húsa fehér, puha és nagyon jóízű; ezért a négerek is nagyon kedvelik.”

Az amerikai krokodílus (Crocodilus americanus Laur.)

Amerikai krokodílus (Crocodilus americanus Laur.).

Hegyesorrú krokodílus-nak is nevezik azért, mert ormánya még nagyon hosszú, keskeny és hegyes, kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles a tövénél, felül többé-kevésbbé domború, kissé ráncos, középen duzzadt hosszanti léc található. 2 vagy 4, egy sorba rendezett elülső nyak-, 4 vagy 6, két sorban álló, különben sokszor változó nagyságú hátulsó nyakpajzsa, 4–6 hosszanti sorban sorakozó hátpajzsai vannak, melyeket mindig széles térköz választ el a nyakpajzsoktól. Hátul a lábszárnak szintén van egy taraja. Felsőtestének színe sötét olajbarna, hasoldala világossárga. A kifejlett példányok 6 m hosszúságot is elérhetnek. Az európai gyűjteményekben őrzött példányok hosszúsága azonban legföljebb 3,5 m.

Az amerikai krokodílus Dél- és Közép-Amerika, valamint Nyugat-India jelentékeny területén lakik s az északi szélesség 30. és a déli szélesség 5. foka között csaknem minden ország és nagyobb sziget édesvizében otthon van. Valószínű, hogy idetartozik a Crocodilus rhombifer Cuv., melyet Kubából és a Crocodilus mordeti A. Dum. is, melyet Közép-Amerikából írtak le. Az előbbi mindenesetre Közép-Amerikában, legalább Mexikóban is él s jellemzi, hogy a négy hátpajzssor külső párjának különösen magas taraja van, farka a tövén különösen vastag, ormányán nincsen középléc.

Életmódjának következő ismertetése Humboldt Sándor-tól származik, aki különböző helyeken írt az amerikai és az orinokói krokodílusról (Crocodilus intermedius Graves), melynek idősebb korban hosszabb ormánya, de főleg mindig 6 sorban levő hátpajzsai (az amerikai krokodílusnak csak 4 sor van) különböztetik meg az előbbi fajtól; ám mégis csak fajváltozatának tekinthető.

„Diamanttól kezdve (Humboldt idejében kicsiny cukornád-ültetvényes telep San Fernando alatt az Apure partján) olyan vidékre érünk – írja Humboldt – melyen csak állatok laknak s amelyet a jaguárok és krokodílusok igazi paradicsomának tekinthetünk. Az Apure egyik partja az áradások következtében többnyire kopár és homokos, a másikat azonban magasabb és szálas fák nőtték be. A folyó mindkét partját itt-ott fák is szegélyezik. Az ország nagy négylábú állatai, a tapír, pekari és jaguár, ösvényeket törtek a parti sűrűségben, melyeken inni járnak a folyóhoz. Minthogy a közeledő csónakkal egyáltalában nem törődnek, gyönyörködhetünk bennük, amint lassan végigsétálnak a parton, míg a keskeny hézagokon át el nem tűnnek. Új világban érezzük magunkat, vad, zabolázatlan természet ölén. Most a jaguár jelenik meg a magas parton, majd a hokko ballag lustán a parti cserjés felé. A legkülönfélébb állatosztályok tagjai váltogatják egymást. – Olyan ez a hely, mint a paradicsom! – mondotta a kormányosunk, az öreg indián a missziókból. És valóban, valami ősi világra emlékeztet itten minden, melynek ártatlanságát, szűziességét és boldogságát minden nép tiszteletreméltó hagyományai tárják szemeink elé. Ha azonban gondosan megfigyeljük az állatok egymásközti viselkedését, akkor kitűnik, hogy félnek egymástól és kerülik egymást: az aranykor s az amerikai ősrengeteg eme paradicsomában is, mint mindenütt, megtanulták az állatok is, szomorú tapasztalatok árán, hogy a szelídség és erő ritkán járnak együtt.

„Ott, ahol a part jelentékenyen kiszélesedik, a bokrok sorai is távolabb maradnak a folyamtól. Ezen a közbülső területen gyakran 8–10 krokodílust lehet látni, amint a homokon fekszik. Mozdulatlanul, állkapcsaikat derékszög alatt kitárva hevernek egymás mellett; semmi jelét sem mutatják a vonzódásnak, melyet különben a társaságban együttélő állatok között tapasztalhatunk. A csapat szétoszlik, mihelyt a partról fölkerekedik, pedig valószínűleg csak egy hímből és sok nőstényből áll. Mert a hímek meglehetősen ritkák, talán azért, mivel a párzás idején kemény csatákat vívnak s leöldösik egymást. Ezek a hatalmas hüllők olyan számosan vannak, hogy a folyó egész szakaszán 5–6 példányt lehet látni közülük minden pillanatban, pedig az Apure csak akkor kezdett áradni, tehát még száz meg száz krokodílus feküdt beásva a szavannák iszapjába.”

A Neveri-folyóban is, mely Új-Barcelona öblébe torkollik, csak úgy hemzsegnek ezek a szörnyetegek, mégpedig a torkolat közelében, sőt szélcsönd idején még a nyílt tengerre is kimerészkednek. „Könnyen beláthatjuk – írja Humboldt – hogy az olyan állat, melynek testét páncél borítja, nem lehet nagyon érzékeny a sósvíz maró hatásával szemben. Az ilyen megfigyelések azonban fontosak a geológusok számára, akik gyakran akadnak egymás hegyén-hátán fekvő tengeri és édesvízi állatok kövületeire.

„Találtunk olyan példányokat, melyeknek hosszúsága 5.24 m és 6.8 m volt. Az Apure-ban élő krokodílus nagyon gyorsan és kiválóan úszik, ha támad, ellenben olyan lassan vonszolja magát tova, mint a szalamandra, ha a düh vagy éhség nem izgatja. Futás közben zajt is csap ami, úgy látszik, a bőrlemezek egymáshoz dörzsöléséből ered. A parton gyakran egészen közelről hallottuk a lemezek zaját. Az nem áll, amit az indiánok állítanak, hogy az öreg krokodílusok a pikkelyes állatok módjára pikkelyeiket és egész pajzstömegüket fel tudnák merevíteni. De futás közben begörbítik hátukat s hosszabb lábúaknak látszanak, mint pihenés közben. Többnyire egyenes irányban mozognak, vagy inkább úgy, mint a nyíl, mely időről időre megváltoztatja az irányát. Ha akarnak, jól tudnak fordulni a nyakcsigolyákhoz illeszkedő álbordák függelékei ellenére is, melyek az oldalirányú mozgást korlátozni látszanak. Gyakran láttam, hogy a fiatal egyedek farkukba haraptak; mások a felnőtt állatoknál is megfigyelték ezt. Kiválóan úsznak s könnyen legyőzik a legerősebben sodró árt is. Láttam azonban, hogy akkor, ha a folyón lefelé úsznak, nem tudnak gyorsan megfordulni. Egy napon egyik nagy kutyánkat, mely Caracas-tól kezdve kísért bennünket, a folyóban hatalmas krokodílus üldözte. Már csaknem elérte s a kutya csak úgy menekült meg, hogy megfordult s még egyszer a folyam felé úszott. A krokodílus követte a mozdulatot, de sokkal lassabban, mint a kutya és ez szerencsésen elérte a partot.”

Az amerikai krokodílus természete, amint Humboldt több helyen kiemeli, változik a lakóhely szerint. Egyes folyók mellett az emberek félnek tőle, másoknál keveset, vagy semmit. Néhol nagyon vakmerőek, másutt alig mutatkoznak az ember előtt.

„Egy 3.6 m hosszú krokodílus gyomrában, melyet felboncoltunk – írja tovább Humboldt – félig megemésztett halakat és 8–10 cm nagy, kerek gránitdarabokat találtunk. Nem hihető, hogy a krokodílus véletlenül nyelte volna le ezeket a köveket; mert amikor megfogja a halakat, alsó állkapcsa nem nyugszik a fenéken. Az indiánok azt a bolond mesét költötték, hogy ezek a nehézkes állatok szívesen nehezebbé teszik magukat, hogy könnyebben alámerülhessenek. Az hiszem, azért szedik ezeket a nagy kavicsokat, hogy sok madárhoz hasonlóan jobban megőröljék a táplálékot s egyúttal a gyomornedv bőséges elválasztását is megkönnyítsék. Magendie kísérletei e vélemény mellett szólnak. Az Apure-folyóban bőséges táplálékuk a vízi disznók, melyek 50–60 főnyi csapatokban élnek a víz partján. A szerencsétlen állatoknak nincsen semmi védőfegyverük. Valamivel jobban úsznak ugyan, mint ahogyan futnak, de a vízben zsákmányul esnek a krokodílusoknak, a szárazon pedig a jaguárok pusztítják őket. Alig érthető, hogy két ilyen hatalmas ellenség üldözése ellenére is olyan számosan vannak még. Nagy meglepetéssel láttuk egyszer, hogy e rágcsálók között egy hatalmas krokodílus fekszik mozdulatlanul és alszik. Midőn csónakunk a közelébe ért, felébredt és lassan a vízbe ment, anélkül, hogy a vízi disznók nyugtalankodtak volna. Az indiánok az állatok ostobaságában keresték e közöny okát. Valószínű azonban, hogy a vízi disznók tapasztalatból régóta tudják, hogy az Orinoco és Apure krokodílusai a szárazföldön nem támadnak.

„Az Orinoco környéke lakóinak mindennapi szórakozásai közé tartoznak azok a veszedelmek, melyek őket fenyegetik. Annyira megfigyelték a krokodílusok szokásait, mint a bikaviador a bika természetét. A krokodílus mozgásait, támadóeszközeit, vakmerőségének a fokát előre ki tudják számítani. Ha veszedelemben vannak, azzal a lélekjelenléttel és elszántsággal védekeznek, amelyet gyermekkoruktól kezdve megtanultak, és amely az indiánokat és zámbókat, általában a színes embereket jellemzi. Azokban az országokban, ahol a természet ilyen hatalmasnak és félelmetesnek mutatkozik, az ember is folytonosan felszerelve áll a veszedelemmel szemben. Egy fiatal indián leányka, aki saját maga szabadította ki magát egy krokodílus torkából, ezt mondotta nekem: „Tudtam, hogy a kajmán elereszt, ha az ujjaimat a szemeibe nyomom.” Ez a leányka abba a szűk viszonyok között élő néposztályba tartozott, melynél a testi nyomor megszokása acélozza a szellemi erőket. De valóban meglepő az, ha tapasztaljuk, hogy a földrengésektől pusztított országokban a legmagasabb társadalmi osztályok asszonyai is ugyanilyen megfontolást és elszántságot tanusítanak a nagy veszedelem pillanataiban.

„Ritkán vadásznak erre a veszedelmes ragadozóra. Nagyon ravasz állat s ezért nehéz elejteni. A puskagolyó csak akkor halálos, ha a torkába vagy hónaljába talál. Az indiánok, akik ritkán használják a puskát, lándzsával támadnak reá, mihelyt bekapta az erős, hegyes, vasból készült, húscsalétekkel ellátott és lánccal a fatörzshöz erősített horgot. De csak akkor mennek neki, ha a horogról való megszabadulási igyekezetében alaposan kifárasztotta magát.”

Úgy látszik, hogy Dél-Amerikában nem igen tudják, hogy mit kezdjenek az elejtett krokodílusokkal. Humboldt csak azt említi, hogy zsírjában kitünő hashajtószer van s fehér húsát legalább itt-ott elfogyasztják.

Az amerikai krokodílusnak az emberen kívül kevés veszedelmes ellensége van. Gyakran beszélnek azokról a harcokról, melyek közötte és a nagy vízi kígyók között lejátszódnak; ezek a mesék azonban a legcsekélyebb hitelt sem érdemlik. Csak azokat az állatokat bántják, melyeket zsákmányul ejteni érdemes, míg a többivel nem törődnek. Humboldt írja, hogy kicsiny, hófehér kócsagokat látott szaladgálni a hátukon, sőt a fejükön is, a nélkül, hogy figyelemre méltatták volna őket. Ugyanaz a viszony, mely a nílusi krokodílus és „őrszem”-e között állítólag fennáll. Érthető, hogy az öreg példányok jól védettek más állatokkal szemben. A fiatalokat azonban a különböző mocsári madarak s a hollókeselyűk is szorgalmasan és ügyesen vadásszák.

Szaporodásukról már a öreg Ulloa is tudósít. „Két nap alatt – írja – legalább 100 tojást raknak homokgödrökbe, betakarják s aztán meghemperegnek fölötte, hogy a nyomokat eltüntessék. Ekkor néhány napra eltűnnek, majd a hím kíséretében visszatérnek, fölássák a homokot, széttörik a tojásokat, az anyaállat hátára veszi a kicsinyeket s a vízbe viszi őket.” – Humboldt pedig ezt írja: „A krokodílusok külön gödrökbe rakják tojásaikat és a nőstény a költési idő végén újra megjelenik, szólítja a fiait, melyek felelnek reá s többnyire kisegíti őket a földből.” Vajjon a nagy utazó a maga tapasztalatát, vagy csak hallomásból megtudottakat mond-e el, nem tudjuk. Voeltzkow-nak a nílusi krokodílusra vonatkozó újabb kutatásai alapján azonban valószínű, hogy így történik itt is. A fiatal krokodílusok jobban szeretik a kisebb pocsolyákat és vizes árkokat, mint a széles és mély folyókat s a náddal benőtt árkokban gyakran olyan tömegesen találhatók, hogy róluk is el lehet mondani, hogy úgy nyüzsögnek itt, mint a férgek.

Humboldt adataiból kitűnik, hogy az orinocoi krokodílusok téli álmot alusznak. „A szavannák iszapjába ássák be magukat s mihelyt az első záporok után dermedtségükből felébrednek, csapatokba tömörülve a folyamhoz vonulnak, melyben ismét szétoszlanak. A nagy szárazság ideje megfelel a mérsékelt égöv telének s élettanilag nagyon érdekes, hogy Észak-Amerikában a hideg miatt éppen ilyenkor alusszák téli álmukat az alligátorok is, míg a llanokon a krokodílusok nyári álmukat alusszák. Ha valószínűnek tetszenék, hogy ezek az ugyanazon családba tartozó állatok valamikor az északi országokban együtt éltek, akkor azt gondolhatnánk, hogy az egyenlítőhöz közelebb kerülve, miután 6–7 hónapig használták izomzatukat, még mindig szükségét érzik a pihenésnek és az új égöv alatt is hűek maradnak régi életmódjukhoz, mely, úgy látszik, a legszorosabban összefügg testük alkotásával.”

A nílusi krokodílus (Crocodilus niloticus Laur.)

Nílusi krokodílus (Crocodilus niloticus Laur).

Ősrégi hírnév övezi, ősrégi mesék és mondák teszik homályossá annak a krokodílusnak az élettörténetét, mely a Nílusban lakik és az összes többi fajtársa között a legismeretesebb. Leíróját megtalálta már Herodotos-ban és a Jób könyvének szerzőjében. Herodotos egyiptomi tartózkodása idején sokat látott és hallott róla s mindenről hűségesen tudósít. Jób könyvének költője pedig nyelvezetének képekben való gazdagsága ellenére is kitünően jellemzi a „Leviathán”-t.

„A krokodílus természete – írja Herodotos – a következő: A szárazon és vízben lakik; a szárazon rakja s ott költi ki tojásait s itt tölti a nappal legnagyobb részét. Éjtszakára azonban a vízbe megy, mert a víz éjjel melegebb, mint a derült ég és a harmat. Valamennyi állat között ő az, amely a legkisebből a legnagyobb lesz. Tojásai nem sokkal nagyobbak, mint a lúd tojásai s a kicsinyek is ennek megfelelő nagyságúak, megnőve azonban 17 rőf hosszúak lesznek. Négy lába, disznószemei, nagy és előreálló fogai vannak, de nyelve nincsen. Alsó állkapcsát nem mozgatja, hanem a felsőt az alsó felé szorítja, amit egyetlen más állat sem cselekszik. Karmai erősek, pikkelyes bőrét a hátán nem lehet leválasztani. A vízben vak, a levegőn azonban nagyon élesen lát. Minthogy a vízben él, a szája tele van piócákkal. Valamennyi madár és állat menekül előle, de a trochylus nevű madárral békességben él, mert ez hasznára van. [A krokodilusmadár (Cursorius aegypticus L.)] Ha kimegy a szárazra, s ott a széllel szembe fordulva nyitott szájjal hever, akkor a trochylus belerepül s fölszedegeti a piócákat. Minthogy az állat örvend ennek a szívességnek, nem bántja a madarat. A négy szigorú téli hónap idején nem táplálkozik. Egyiptomban nem krokodílusnak hívják, hanem kampszának. A görögök azonban krokodílusnak nevezik, mert azokhoz a gyíkokhoz hasonlít, melyek kertjeik falain futkároznak.”

Az ókor más írói is, nevezetesen: Aristoteles, Diodorus Siculus, Seneca, Strabon, Plinius, Plutarchos, Maximus Tyrius, Dio Cassius, Aelianus, Flavius Vopiscus, Ammianus Marcellinus, szintén írtak a nílusi krokodílusról és sok figyelemreméltó dolgot közöltek róla, de általában Herodotos tudósítását, mely alig ellenkezik az igazsággal, csak keveset tökéletesítették, ám az egyszerű leírást különféle mesékkel díszítették fel.

Vándoréletem alatt meglehetősen jól megismerkedtem a „leviathán”-nal. Megfigyeltem Egyiptomban, Núbiában és Kelet-Szudánban, százat és százat láttam belőle, számosra emeltem fegyvert, elejtettem, fogságban tartottam, megkóstoltam tojásait és húsát. Azt hiszem, hogy ismerem.

A nílusi krokodílus állítólag 10 m hosszúra is megnőhet. De ez az állítás csak becslésen alapulhat. Valódi mérések legfeljebb 6 m-t eredményeztek. A vele rokon bordás krokodílus-tól (Crocodilus porosus), mely Dél-Ázsiában él s a szintén közeli rokonságban lévő sziámi krokodílustól (Cr. siamensis) főleg abban különbözik, hogy feje elején és az ormányán semmi borda sincsen. Feje mögött harántsorban 4–6, nyakszirtjén pedig 6 ormós pajzsocska van. A háti harántsorok száma különböző, de rendesen 16 vagy 17, a farkpajzsok száma 17–18 páros és 18–20 egyszerű. Alapszíne sötét bronzzöld, melyet a háton apró fekete foltok tarkítanak, de a törzs és a nyak oldalain szabálytalan sötét foltokba, a test alján pedig szennyessárgába megy át; úgy látszik azonban, hogy a szín sok változást szenvedhet.

Kétségtelen, hogy a páncélos, tompaormányú és a 10 m hosszúságot elérő madagaszkári krokodiluson (Crocodilus robustus) kívül, mely nem egyéb, mint nagyon öreg, rövidormányú nílusi krokodílus madagaszkári fajváltozatban, s valószínűleg ezért nem találtak soha fiatal óriáskrokodílust, minden többi afrikai krokodílusalak ehhez az egy fajhoz tartozik. Az egyes kutatók, pl. Geoffroy Saint-Hilaire által a felső- és alsónílusi krokodílusok között, valamint a Nílus és más afrikai vizekben és a Madagaszkáron élő fajok között felállított különbségek, melyek Grandidier-t és Gray-t arra indították, hogy Madagaszkár részére is egy saját fajt állítsanak fel, nem bizonyultak helytállóknak. A nílusi krokodílus hazájához tartoznak tehát Afrika legnagyobb részének, mind a partvidéknek, mind a belső területeknek a vizei is. A Nílus vidékétől a Limpopoig, nyugat felé a Szenegáltól a Kuneneig mindenütt megtalálható. Előfordul a Csád-tó környékén és Nachtigal szerint a Wadai vizeitől délfelé a Ngami-tóig. De Bary E. állítása, mely szerint a Szaharában is él a 25. szélességi foktól északra, a Wadi Mihero mocsaraiban, eddig nem nyert megerősítést. Az a számos nyom, melyet ez a kutató az iszapban észlelt s amelyeket egy 5–6 láb hosszú krokodílusnak tulajdonított, az északi pusztai varánusztól (Varanus exanthematicus) származott. A szigetek közül előfordul Madagaszkáron, a Komori- és Seychelles-szigeteken, de a nyugatafrikai Fernando Po-szigeten hiányzik. A folyó és álló édesvizekben otthonos: a tavakban és tócsákban, mocsarakban és esőpocsolyákban éppen úgy, mint a hatalmas folyamokban és jelentéktelen folyócskákban; de legszívesebben a vizek nyugodt és mély helyein tartózkodik.

A nílusi krokodílus, melyet az arabok ledsun-nak neveznek, előfordul még ma is Palesztínában, de már csupán egyetlen helyen s néhány példányban: Caesarea közelében a Zerka- vagy Krokodílus-folyóban. Már Plinius és Strabon is említést tesz egy Krokodilon nevű városról az állatok mai előfordulása helyén.

A krokodílust Egyiptomban már csaknem teljesen kiirtották. Azok a nyilak és parittyakövek, melyekről Jób könyvében olvashatunk, aki a Palesztínában élő krokodílust saját tapasztalataiból ismerte, természetesen nem tudták elűzni az állatot, ám a vadászfegyverek golyói megtették ezt. A mi leviathánunk ugyan nem hátrált meg előttük sem, hanem hősiesen és állhatatosan kitartott ősi hazája mellett s ezért életét kellett feláldoznia az újkor embere előtt. Ősvilági napjai itt már legnagyobbrészt elmúltak, ideje beteljesedett, amióta az újabb vadászpuskák golyói átfúrják a páncélját, amióta a gyermek is leterítheti az óriást. A vitéz ichneumon, a mondák hőse, ma már gúny tárgya lett, viselt dolgain pedig kételkednek. Nincsen szüksége többé arra, hogy krokodílustojást egyék, a krokodílus torkába másszék és a szívéből lakmározzék; mert a páncélos hüllők e fajának néhánya, melyeket még Egyiptomban láttam, közben elhullott az utazásra sóvárgó európaiak golyóitól és az ichneumon kénytelen tyúktojásokat enni, mint ahogyan ezt, szilárd meggyőződésem szerint eddig is tette.

A leviathánnal való első megismerkedésem is meggyőzött arról, hogy Egyiptomban már lejárt az ideje. A Fehér-Nílus környékén lakó pogányok megtérítésére utazó jezsuiták, kiknek társaságában először kerekedtem fel Afrika belsejébe, egy nap vadászkiáltásban törtek ki s sietve kaptak puskájukhoz. Hat puska durrant, csak az enyém hallgatott; mert az első pillantásra láttam, hogy a magát annyira merészen mutató krokodílus már halott: előttünk arra járt utasok gyilkolták meg orvul. Ám az állat még élhetett volna, mert a feléje szórt hat golyóból egyetlen egy sem talált: de ebből a vadászszenvedélyből, mely a misszionáriusok lélekzetét is elállította, rögtön világosan láttam, milyen nehéz sora van napjainkban az üldözött ősvilági állatnak az emberrel szemben. Később magam is arra törekedtem, hogy ezt az igazságot alaposan bebizonyítsam neki.

És ez az oka annak, hogy Egyiptomban ma már csak a Maabde-barlangokban lehet a krokodílusokat ezrével találni, de csak mint – múmiákat. Másként van ez Szudán keleti részében, vagy általában Afrika belsejében ott, ahol a tüzelőfegyver még nem szorította ki a bennszülöttek ősi fegyvereit s ahol érvénybe van még a régi mondás: „Ha ráteszed a kezedet, gondold meg, hogy olyan perbe szállsz, melyet nem magadban fogsz végrehajtani”, különösen azoknak a folyamoknak környékén, melyeknek partjait őserdők borítják. Itt még teljes bizonyossággal lehet arra számítani hogy minden nagyobb homokzátonyon legalább egy nagy krokodílust és egy féltucat különböző korú kisebb és megfelelő hosszú példányt lehet találni. Itt és az ingoványokban, tavakban és mocsarakban a legszebb szörnyetegeket lehet megfigyelni a legnagyobb kényelemmel. Szudánban még érvényben vannak a zsidó költő szavai; mert ott alig van falu, melynek lakói ne tudnának mesélni valamilyen szerencsétlenségről; nincs egyetlen ember sem, aki bámulattal ne emlékeznék meg a „timsach” erejéről, de ne is átkozná. A szudániaknak valóban minden okuk megvan erre. Mert a krokodílussal szemben teljesen tehetetlenek s tétlenül kell szemlélniök, amikor a félelmetes ragadozó hozzátartozóikat és háziállataikat a vízbe vonszolja: alig bírnak megküzdeni vele s elűzni sem tudják. Azt hiszem, jogosan feltételezhetem, hogy a Kék- és Fehér-Nílusban még százával és ezrével élnek a krokodílusok. Mert mindenütt láttam őket. Egy nap a Kék-Nílus mellett legalább 30-at láttam s egyetlen homokzátonyon 18 darabot számláltam meg. Voltak közöttük olyan óriások, melyeknek hosszúságát legalább 5 m-re becsültem s amelyek biztosan többszáz évesek lehettek. Itt meg kell jegyeznem, hogy a vízen kívül sütkérező, vagy a vízben mozgó krokodílus hosszúságának becslésében éppen olyan könnyen lehet tévedni, mint a kígyók esetében. Ezért a 9 m-nél nagyobb hosszúságról szóló adatokat feltétlenül téveseknek tartom. Az 5 m hosszú krokodílust már kifejlődöttnek vehetjük, de még mindig növekedik, ha nagyon lassan is, s talán egészen haláláig nő, ami szokatlanul kedvező körülmények között bizonyára az évek hosszú sora után következik be.

Tartózkodási helyének megválasztásában legfontosabb kellék a homokzátony, melyen a krokodílus sütkérezhetik. A folyam zúgó területeit nem kedveli. Az egyszer kiválasztott tartózkodási helyéhez bámulatos makacssággal és szívóssággal ragaszkodik. Mindig jóelőre figyelmeztettek bennünket a folyam krokodíluslakta helyeire. Aggastyánok állították, hogy már gyermekkorukban is ugyanazon a homokzátonyon látták ugyanazt az állatot. Az esős időszakban kisebb kirándulásokat mégis tesz a szárazföldön befelé, természetesen csak az esővíz-folyókban vagy az elárasztott erdőrészekben.

Nagyon erősen tévednénk, ha azt hinnők, hogy a krokodílus nem ügyes állat. A vízben nagyon eleven, nagy gyorsasággal úszik és bukik minden mélységben s úgy hasítja a habokat, mint a nyíl a levegőt. Rendkívül izmos farka kitünő evező s hátsó lábainak úszóhártyái jelentékenyen elősegítik abban, hogy a vízben bármilyen szándékolt mozdulatot végrehajtson s bármilyen kívánt helyzetet elérjen. Ha a vízben pihenni akar, testének hátulsó felét ferde irányban lebocsátja a habokba, úgyhogy csak a feje áll ki egész hosszában vízszintesen a felszínen, s lassú evezőcsapásokkal tartja magát felszínen, melyeket látszólag félig öntudatlanul időről-időre hajt végre. De mozdulatlanul is megmaradhat itt, ha tüdejét teleszívja levegővel. Ha valamelyik víz fenekére akar jutni, akkor tüdejét gyorsan kiüríti s fejjel előre bukik alá, miközben a játszó delfinekhez hasonlóan hátának egy részét s többnyire a farka hegyét is mutatja. Ha gyorsan tova akar jutni, akkor farkával ide-oda csapkod, egyidejűleg hátsó lábaival evez, bár ezeket inkább kormányzásra használja. Ha dühössé tették, vagy halálküzdelmében olyan hevesen paskolja a vizet, hogy alig vádolhatjuk túlzással a régi költőt, midőn ezt írja: „Úgy dolgozik, hogy a mély tenger forr, mint a fazék s úgy összekeveri, mint ahogyan a kenőcsöt keverik.”

A szárazon is ügyesen mozog, ámbár itt csak kivételesen tesz meg nagyobb utakat. Ha valamely homokzátonyra felmászik, akkor ezt rendszerint nagyon lassan végzi: egyik lábát a másik után mozgatja s ilyenkor olyan mélyen vonszolja a testét, melyet hátul jobban felemel, mint elől, hogy a homokot is érinti. Ha azonban a folyótól némi távolságban van, akkor megijesztve nagyon gyorsan menekül a vízbe s éppen ilyen gyorsan veti magát ki a partra, ha ott a kiszemelt zsákmányt akarja elragadni.

A krokodílus szellemi képességeiről nagyon nehéz ítéletet mondani. Herodotos-nak helytelen adatokat mondtak a látóképességéről; mert a víz alatt nagyon élesen lát s szárazon is elég jól. De a történetírás atyjának mégis igazat kell adnunk, ha úgy értelmezzük szavait, hogy szemeit nem a legélesebb érzékszervének mondjuk. Legélesebbnek a hallószervét kell tartanunk. Mindenesetre jobban hall, mint egyéb, talán mint az összes többi hüllők. Vadászata alkalmával tapasztalhatjuk, hogy a legcsekélyebb neszt is észreveszi s hallásának többször köszönheti megmenekülését, mint látásának. Ellenben fejletlen, hogy ne mondjuk, eltompultnak látszik a szagló-, ízlelő- és tapintókészsége. Bizonyos fokú tanulékonyságot nem lehet megtagadnunk tőle. Nem felejti el az átélt üldözéseket s ezek alól később óvatosan kivonja magát. Az Egyiptomban még élő krokodílusok a hajó közeledésekor mindig idejében a vízbe másztak, úgyhogy reájuk sem lehetett lőni, míg a Szudánban élő egyedek sokkal közelebb engedik magukhoz a hajókat s ezekről lehet lelőni őket. Öreg állatok, melyek évek óta laknak ugyanazon a homokzátonyon, elhagyják ezeket, ha ismételten megzavarták, s azután egy másik helyet keresnek ki, mindig bizonyos ügyességgel, amelyen kényelmesen alhatnak és sütkérezhetnek. Pontosan megjegyzik maguknak azokat a helyeket is, ahol többször tettek szert zsákmányra, például a partról levezető ösvényeket, melyeken a nyájak vagy vízhordó asszonyok járnak s állandóan ezek közelében lebzselnek és leselkednek. De nem tudnak különbséget tenni az olyan emberek között, akik veszedelmesek lehetnek reájuk nézve, és olyanok között, akiktől nem kell félniök, sőt mindig a bizonyosat tartják szem előtt a bizonytalan helyett s visszahúzódnak a vízbe, ha egyáltalán észreveszik az embert. A viszonyok szerint természetük is különböző. A szárazon szánalmasan gyávák, a vízben talán nem éppen bátrak, de a biztonságnak megfelelően, melyet elemük nekik nyújt, vakmerőek és vállalkozó szelleműek. A fajbeliekkel társas egyetértésben, a párzási idő elteltével az egyforma nagyokkal is békében élnek, míg a kisebb fajtársaikra veszedelmesek. Mert ha éhség kínozza őket, mindent elfelejtenek. Más állatok iránt csak annyiban érdeklődnek, amennyiben arról van szó, hogy valamelyiket megragadják és felfalják. Azokat, amelyeket nem tudnak elfogni, a közvetlen közelben is eltűrik: innen van az a látszólagos barátság a fentebb említett madár iránt is.

A krokodílus tompa bőgéshez hasonló hangot tud adni, de csak igen nagy felindultságának ad ezzel kifejezést. Hónapokig meg lehet figyelni, hogy egyetlen hangot is hallanánk tőle. De ha hirtelen megijesztjük, vagy megsebezzük, akkor tompa morgást vagy bőgést hallat. A fiatal, a tojásból éppen kibújt krokodílusok sajátságos brekegő, a békák csöndes kuruttyolásához hasonló hangot hallatnak.

A krokodílus rendszerint délfelé hagyja el a folyót, hogy sütkérezzék és aludjék. Aludni azért nem tud a vízben, mert a mélyben nem tud lélekzeni s a levegőhiány hamarosan felébreszti. A víz felszínén az ismertetett módon pihenő krokodílus csak félálomban alhatik. Déli álmához roppant lassan és meggondoltan kúszik elő valamelyik sekély homokzátonyra; tengerzöld szemeivel óvatosan körülnéz s a környék alapos kikémlelése után pihenésre tér, úgyhogy egyszerre egész súlyával a hasára ereszkedik. Csaknem mindig meggörbülve fekszik, ormányával és farka hegyével a partszegély felé fordulva. Farkát gyakran betakarják a habok. Miután így elhelyezkedett, kinyitja az orrnyílásokat eltakaró fedeleket, nagyokat fúj, ásít s végre annyira kinyitja fogait meresztő száját, amennyire tudja. Ettől kezdve mozdulatlanul egy helyen fekszik s úgy látszik, hamar álomba merül. De nem mondhatni, hogy alvása nagyon mély, mert a csekély zajra is azonnal felébred s a vízbe menekül.

Ha nem zavarják, naplementéig marad a szárazon, sokszor számos fajtársával együtt. Gyakran egymás hátán fekszenek, de rendesen bizonyos mértékben egymástól elkülönödötten pihennek. Különösen a fiatal állatok tartózkodnak tisztes távolságban az öregebbektől. Alkonyatkor kezdődik a vadászat, mely egész éjszakán át s talán még a reggeli órákban is tart s különösen a folyóban élő halak ellen irányul. De a krokodílusok elfogják a folyóhoz ivás céljából jövő nagyobb és kisebb emlősöket, sőt a mocsári és vízi madarakat is. A szörnyeteg nagy óvatossággal közelíti meg áldozatát, teljesen a víz alá merül, lassan és nesztelenül odaúszik, s lélekzéskor csak éppen az orrnyílásait dugja ki a vízből. Amikor megfelelő közelségbe jutott, egyenes irányban villámgyorsan tör ki a partra. Az elhibázott áldozat üldözésére sohasem gondol: igazi élvezettel láttuk egyszer, amikor egy szomjúságát csillapító antilop hatalmas ugrással hirtelen a partra szökkent s ugyanabban a pillanatban egészen a part félmagasságáig vetette magát egy krokodílus. A madarakat látszólagos nyugalmával, vagy tettetett közömbösségével és mozdulatlanságával téveszti meg. Úgy tesz, mintha semmit sem törődnék ezek sürgölődésével, de egyszerre közéjük csap, vagy pedig először rendkívül lassan, centiméterről centiméterre kúszva közeledik hozzájuk s ha a megfelelő távolságot elérte, akkor támadásba megy át.

Sir S. Baker írja, hogy a felnőtt krokodílusnak pintynagyságú madarak is áldozatul esnek s ebben egy csöppet sem kételkedhetünk. Day F. megvizsgálta a nílusihoz hasonló mocsári krokodílus gyomortartalmát s nemcsak vidrákat, madarakat, kígyókat (mérges kígyókat is), hanem még vízi bogarak maradványait is találta benne, melyek valószínűleg a zsákmány gyomortartalmából kerülhettek oda. A nílusi krokodílus nem veti meg az apró, jelentéktelen zsákmányt, ám a kiadós falatokat sokkal többre becsüli. Hesse P. egy 2.7 m hosszú krokodílus gyomrában néhány erősen lekoptatott zöld üvegpalackcserépen kívül mintegy 40 patkány maradványát találta meg. Vadászata inkább a nagyobb emlősök ellen irányul: szamarakat, lovakat, ökröket és tevéket is leránt a mély vízbe. A Nílus mindkét főága mentén a pásztorok a reájuk bízott állatállomány több tagját elveszítik évente a krokodílusok rablásai következtében. A Kék-Nílus mellett egy lefejezett ökröt láttunk, melynek gazdája jajgatva panaszolta el, hogy néhány perccel ezelőtt az „Allah által megátkozott lény fia, unokája és dédunokája” megragadta a szomjúságát oldó állatot s leharapta a fejét. Ám még ma sem tudom megmagyarázni magamnak, hogy a veszedelmes ragadozó miképpen tudta ezt rideg, üvegszerűen lepattanó fogaival megcselekedni. Arról, hogy a tevéket is le tudja gyűrni, később magam is meggyőződhettem: a Fehér-Nílus mellett, Khartummal szemben, a városban való tartózkodásom alkalmával az itatáshoz hajtott tevék egyikének lábát harapta le. Többször megfigyeltem azt is, hogy Kelet-Szudánban a pásztorok tevéik itatása alkalmával elővigyázatosságból nagy kiabálás közben, egész csordákat hajtottak a folyóhoz, hogy lármájukkal a krokodílusokat elriasszák.A féltett háziállatokat, mint szarvasmarhákat, lovakat, szamarakat, juhokat és kecskéket sohasem itatják ott, ahol krokodílusok tanyáznak, hanem a mellettük töltéssel elzárt medencékben és tócsákban, melyeket a pásztoroknak előbb nagy fáradsággal meg kell tölteniök vízzel. Sokszor tövises sövénnyel kerítenek el olyan itatóhelyeket, melyekben a félelmetes ragadozóktól védetten itathatják állataikat.

A krokodílus az állatokban végzett pusztításai mellett veszedelmesebb lehet emberrablásaival. Egész Szudánban évente történnek szerencsétlenségek s ha az utazók keveset tudnak meg ezekről, annak az az oka, hogy nem érdeklődnek irántuk. Az idősebb emberek el tudják mondani az érdeklődő idegennek, hogy ezt meg azt, ennek meg annak a fiát, annak és annak az ivadékát s azonkívül még sok lovat, tevét, öszvért, szamarat, kutyát, juhot, kecskét rántott le a zavaros habokba s evett meg, vagy legalább is azoknak valamelyik végtagját harapta le. A legtöbb ember akkor esik áldozatául a krokodílusnak, mikor a folyóba gázol vizet meríteni. Még a nagyobb helységek és városok vízmerítő helyein is ott csatangolnak ezek a veszedelmes ragadozók. Khartumban való tartózkodásom alkalmával a szülei házától néhány lépésnyire ragadott meg egy gyermeket, belefullasztotta a vízbe, a folyó közepén levő homokzátonyra cipelt s ott szolgáim szemei láttára falta fel. Sajnos, a szudániak félelme alapos. Pechuel-Loesche szerint a Loango-parton három krokodílus-faj fordul elő, még pedig gyakran: a páncélos, nílusi és tompaorrú krokodílus, de nagyon ritkán történik szerencsétlenség. Másként van azonban az Alsó-Kongónál, ahol Lindner O. szerint az európai intézőségek közelében évente átlag 4 embert rabolnak el a krokodílusok. Hesse P. említi, hogy a Kongo- és Loango-vidéken 3 év alatt mintegy féltucat szerencsétlenségről szerzett tudomást. Az áldozatok száma mindenesetre jóval nagyobb, mert az ilyen esetek legnagyobb részéről csak véletlenül értesül az ember. Igaz, hogy a négerek nagyon gondatlanok és vigyázatlanok.

Minden okosabb állat ismeri a krokodílust és támadó eljárásait. Ha a steppe nomádjai nyájaikkal és kutyáikkal először érnek a folyóhoz, a kutyákkal gyakran sok gondjuk van s kitünő állataik közül el is veszítenek néhányat, mert ezek még nem tettek szert tapasztalatokra. Azok a kutyák azonban, melyek a folyam mellett fekvő falvakban nőttek fel, ritkán esnek áldozatul. Ha inni akarnak, mindig rendkívül óvatosan közelednek a vízhez, ezt alaposan szemügyre veszik, isznak néhány csöppet, majd visszafutnak a part szélére, itt hosszabb ideig megállnak, mereven lenéznek a vízre, majd folytonos figyelés közben újra visszatérnek, ismét isznak, s így tesznek mindaddig, amíg szomjúságukat el nem oltották. A krokodílus iránti gyűlöletük akkor is megnyilatkozik, ha nagyobb gyíkot mutatunk nekik: úgy meghátrálnak tőle, mint a majmok a kígyó elől s dühösen megugatják.

A krokodílus az eleven állatokon kívül mindenféle dögöt is megeszik, melyek a folyón lefelé úsznak. Sok ritka és értékes madaramat rabolták el, mely lelövés után a folyóba esett s ilyenkor újra meg újra bosszút esküdtem ellenük. Egyszer Khartummal szemben ütöttem fel sátramat, ahol néhány napig vadásztam. Egy ízben estefelé egy tengeri sasra lőttem, mely a folyóig még elrepült nehezen s itt a vízre bukott. Az előttem még akkor értékes madarat a hullámok a part mentén sodorták tova s egy olyan áram felé vitték, mely a folyam közepe felé fordult s így teljesen elragadták volna. Ekkor megjelent mellettem egy arab. Kértem, hogy fogja ki az elejtett madarat. „Isten mentsen, uram, – felelte – nem megyek a vízbe, mert itt hemzsegnek a krokodílusok. Csak néhány héttel ezelőtt ragadtak el két juhot; egy tevének leharapták a lábát s egy ló alig tudott elmenekülni előlük.” Gazdag jutalmat ígértem neki, majd gyávának mondottam s felszólítottam, hogy mutassa magát férfiúnak. Nyugodtan azt válaszolta, hogy ha „a világ minden kincsét” is neki adnám, mégsem óhajtaná megszerezni. Bosszúsan vetkőztem le, a vízbe vetettem magam s a madár felé gázoltam, majd úsztam. Egyszerre hangosan kiabál az arab: „Uram, Allah irgalmára és kegyelmére, fordulj vissza, egy krokodílus!” Ijedten siettem vissza a partra. A folyam másik partja felől egy óriási krokodílus közeledett s páncéljának csipkéi kilátszottak a vízből. Nyílegyenesen úszott az én madaramhoz, közvetlenül előtte alábukott, kinyitotta a torkát, mely akkora volt, hogy magam is elférhettem volna benne, szemeim előtt ragadta meg a zsákmányt s eltűnt vele a zavaros habokban. Néha még az élvezhetetlen tárgyakat is bekapják, melyek a vízen úszkálnak, tehát még arra sem vesznek időt maguknak, hogy a képzelt jó falatot közelebbről megvizsgálják. A levegővel vagy vízzel megtöltött bőrtömlőt, melyet a szudániak használnak – írja Baker S. – bizonyos körülmények között zsákmánynak tekintik s így a tömlő hordozója menekül meg.

Azzal a szemtelen vakmerőséggel, melyet a vízben levő krokodílus tanusít, teljesen ellentétben áll az a nyomorult gyávaság, melyet a szárazon mutat. Csak a legritkább esetben távozik el a parttól 100 lépésnél messzebbre s veszedelem esetén rendszerint nyílegyenesen rohan vissza. Egyetlen ember megjelenése elegendő, hogy hanyatthomlok elmeneküljön. Sohasem jut eszébe, hogy embert a szárazföld felé üldözzön. Százszor is megtettem azt a tréfát, hogy hirtelen megleptem a krokodílusokat s mindig gyönyörködve néztem, hogy vetik magukat szorongó sietséggel a folyóba, éppen úgy, mint minálunk a békák. A hajnali szürkületben egyik szolgám a folyam közelében levő egyik fekvő fatörzs mögé akart elbújni, hogy a vadlibákat meglephesse. Képzelhető, mekkora volt a megrőkönyödése, amikor a vélt fatörzs egyszerre – krokodílussá változott! Szerencsére az állat sem tagadta meg önmagát: a helyett, hogy az odakúszó emberre támadott volna, maga iparkodott elmenekülni. Ezt a félénkséget tanusítja akkor is, ha elzárjuk a folyó felé való menekülés útját. Ekkor csak arra néz, hogy a legközelebbi búvóhelyet mielőbb elérhesse.

Hasonló megfigyeléseket tett Nyugat-Afrikában Pechuel-Loesche is: „A szárazföldön olyan gyámoltalannak látszó állatok testüket föltartva s még a farkukat sem vonszolva olyan szaporán tudnak vágtatni, hogy az ember nem tudja utolérni. Ha meglepjük vagy a víztől elzárjuk őket, akkor gyorsan és ügyesen menekülnek a legsűrűbb bozóton is át s úgy elbújnak, hogy csak nagyon ritkán találhatjuk meg őket. Futásközben rövid kanyarulatokat tudnak tenni s pompásan értenek ahhoz is, hogy horgos irányba váltsanak át. Ezért meglehetősen haszontalan dolog őket olyan helyen üldözni, amelyet nem lehet áttekinteni. Valamennyi krokodílus rendkívül félénk és éber. Kitünően hallanak s élesen látnak. Szaglószervük azonban nagyon tompa. Nagy művészet meglepni őket; a véletlen sokkal jobban sikerre vezet, mint a céltudatos fáradozás. A homokzátonyokon nem lehet közelükbe férkőzni s a magasabb, bokros partokon a csónakról csak akkor látjuk meg őket, ha a vízbe vetik magukat, amit szép fejesugrással végeznek. Ha közel a magas parthoz úszik csónakunk, sokszor olyan közel hozzánk ugrik be a krokodílus, hogy a tapasztalatlan azt hihetné, hogy őt akarta megtámadni. Nem tartom lehetetlennek, hogy ilyenkor véletlenül a ladikra ugrik, s ezt felfordítja vagy széttöri; ám támadásra maga a nagymértékben megrémült állat sem gondol. A többi meglepett krokodílus meg sem kockáztatja az ugrást, hanem meglapul s mielőtt újra a vízbe menne, megvárja, míg a veszedelem elmúlik, vagy hanyatthomlok a szárazföld belseje felé menekül. Aki csöndes, derült déli időben nagyon halkan surran tova a Kuilu egyik mellékágának, a keskeny és kanyargós Nangának habjain, néhány óra alatt is több tucat hatalmas krokodílust láthat (a kisebbeket többé nem is figyeli), amint a magas partról szép fejest ugorva, csaknem zajtalanul vetik magukat a hullámokba.”

Valószínű, hogy a krokodílus csak éjszaka tesz kirándulásokat a szárazföldre, talán azzal a szándékkal, hogy más vizeket keressen föl. Vadászat céljából, mint már említettük, bizonyára nem hagyja el a vizet. Az esős évszak idején követi az esőkiöntéseket, melyek rövidesen kiszáradnak s néha olyan messzire eljut bennük, hogy a gyorsan beálló szárazság elvágja a főfolyótól s kénytelen jól-rosszul elrejtőzködni és a legközelebbi esőzéseket bevárni. Ha a tócsa vize teljesen kiszárad, akkor az iszapba ássa magát. Penney egy esőfolyón kelt át embereivel, melynek torkolata mintegy 20 km-re volt a Kék-Nílustól. A vízhiány miatt az esőfolyó száraz medrébe kutat ástak, melyből vizet remélhettek. Amikor a munkások mintegy 2 1/2 m mélyre jutottak, megborzadva ugrottak ki a mélységből s a mindenttudó főtörzsorvost hívták segítségül, mert a gödör fenekén valami „szürke tárgy” mozog ide-oda. Alapos vizsgálat után kiderült, hogy az nem egyéb, mint egy eleven, hatalmas krokodílus farkának a hegye. A fej tájékán ásott második kút lehetővé tette, hogy a szörnyetegnek kioltsák az életét. Azután teljesen kiásták s 5 m hosszúnak találták. Eminpasa és Stuhlmann F. is megerősíti, hogy a krokodílusok Kelet-Afrika belsejében az iszapba száradva nyári álmot alszanak.

A 3 1/2 m hosszú krokodílusok már alkalmasak szaporodásra. Az ilyen nagyra nőtt nőstények azonban kevesebb és apróbb tojást raknak, mint a felnőttek. Párosodás idején, főleg a hímek, olyan erős pézsmaillatot árasztanak, hogy bizonyos körülmények között az orrunk hamarább figyelmeztet reájuk, mint a szemünk. A hímek közötti szerelmi harcokról semmit sem tapasztaltam, de ismételten beszélték, hogy a párosodás a homokzátonyon folyik le s ilyenkor a hím először a hátára fekteti a nőstényt s később újra visszafordítja. A lúdtojásra emlékeztető tojásai száma 20 és 90 darab között változik s hosszúságuk 9 cm, szélességük 6 cm. Egy fészekaljban átlag 40–60 darab van. A nőstény mély gödörbe rakja s farka segítségével homokkal takarja le őket. A munka minden nyomát gondosan eltünteti. A szudániak azt állítják, hogy az anya vigyáz tojásaira és segít a kibújó fiainak, hogy a homokból kijuthassanak s azután a vízbe vezeti őket.

A nílusi krokodílus fészke a Viktória-tó egyik szigetén.

Voeltzkow A. érdekes megfigyeléseket tett a nílusi krokodílus madagaszkári fajváltozatának szaporodására vonatkozólag. „Az eddig megmért északnyugati madagaszkári krokodílus legnagyobb hosszúsága 3.75 m volt, de jóval nagyobbak is előfordulnak. A tojásokat augusztus utolsó napjain kezdi lerakni s ez kb. szeptember végéig tart. Egy fészekaljban 20–30 tojás kerül. A fészek mintegy 1/2 m mély gödör, részben meredek falakkal. Csaknem mindegyik fészek a száraz, fehér homokba volt ásva, néhány a humuszgazdag talajba, de úgy, hogy nedvesség ne juthasson hozzájuk. A frissen lerakott tojások ugyanis rendkívül érzékenyek a nedvesség iránt.

„Amint a szakalava-törzsbeli emberek elmondották, az anyakrokodílus felássa a gödröt, amikor a tojásokban a fiatal állatok megértek a kibúvásra. Ebben magam sem kételkedtem, mert sok olyan gödröt vizsgáltam meg, amelyekből a homokot eltávolították már s amelyekben még ott voltak a széttört tojáshéjak. Csak az volt a kérdés, honnan tudja az anyaállat, hogy a tojások eléggé érettek s itt az ideje a kiásásnak? A rejtély megfejtése nagyon egyszerű volt.

„Az én majungai hazám dolgozószobájában áll néhány homokkal telt láda krokodílustojásokkal, hogy mindig szemem előtt legyenek és alkalomadtán a fiatal állatok kibúvását megfigyelhessem. Az egyik ládából egy napon hangokat hallottam. Azt gondoltam, hogy talán fiatal krokodílus bújt ki s a homokba rejtve fulladás közben adja ezeket a hangokat. Amikor kiástam, arra a meglepő dologra jöttem rá, hogy a hangok az ép tojásokból törtek elő. Ezek a hangok olyan erősek, hogy ha a tojások szabadon vannak, egészen jól hallhatók a szomszéd szobában is. Ha homokban vannak, amint ez a természetben is előfordul, tehát 1/2 m mélységben, akkor a hangok tompábbak, de nehézség nélkül világosan hallhatók a szoba másik sarkában is. Az ifjú állatok kiáltozásait mindenkor elő is lehet idézni, ha a tojástartók mellett döngő léptekkel elhaladunk, vagy a ládákat megkopogtatjuk, vagy a tojást kézbe vesszük s kissé mozgatjuk: minden rázás megszólaltatja a tojásban lévő kicsinyeket. Minthogy az anyaállat a tojások mellett alszik, a fészektől a vízhez, vagy fordítva való vándorlása közben megrázkódtatja a tojásokat s amelyekben a fiatal állatok eléggé kifejlődtek, hangok hallatására ingerli. Az anyaállat ilyenkor kiássa tojásait s bizonyos idő mulva a kicsinyek előbújnak. A kiásott és szabaddá tett tojásokból 3 nap mulva bújnak elő. A hangokat csukott szájjal adják, még pedig – úgy látszik – a hasizmok erős összeszorításával körülbelül úgy, mint ahogyan az ember felböfögő hangja keletkezik. Maga a hang is hasonlít ehhez. Ha a fiatal állatok kibújnak, akkor az anyaállat a vízhez megy velük.”

A kibújt kicsinyek 20–28 cm hosszúak s életük első és második évében átlag 10–10 cm-t növekednek, a következő esztendőkben azonban 15–20 cm-t, míg átlag 3 m hosszúak nem lesznek. Ettől fogva növekedésük mind lassúbbnak látszik, úgyhogy a bennszülöttek alapos becslése szerint az 5–6 m hosszú állat életkorát legalább 100 esztendőre lehet becsülnünk. Azt, hogy általában milyen kort érhetnek el, nem lehet meghatározni.

Az éppen kibújt kicsinyek – Voeltzkow szerint – már nagyon vadak, pl. az ujjunk után kapdosnak, ha meg akarjuk fogni. A hangjukat is gyakran lehet hallani, különösen akkor, ha éhesek. Ez a hang nem olyan magas, mint a tojásban megszólaló kicsinyeké. Kb. úgy cseng, mint a mi vöröshasú unkánk hangja, csak valamivel hangosabb, 6–7-szer ismétlődik s ezután szünet következik. Ezenkívül prüszkölő hangokat is hallatnak, különösen akkor, ha ingereljük, pl. ha farkuknál fogva felemeljük. Madagaszkáron a kicsinyeknek a tojásból való kifejlődése átlag 3 hónapot vesz igénybe.

Koch Róbert írja, hogy a krokodílus tojásai mellé egyéb apróbb hüllők is odarakják tojásaikat, hogy hatalmas rokonuk oltalmában legyenek. Ilyen kicsiny hüllőtojásokat gyakran találtak a krokodílusok fészkeiben.

A Német-Kelet-Afrikában élő krokodílusról Böhm azt írja, hogy minden folyóban, különösen a Wala- és Ugalla-folyókban gyakori és óriási tömegeket ér el. „Érdekes, hogy itt nyugodtan vándorolnak és gázolnak a folyókban, míg a Kingani és a Tanganyika környékén a krokodílusok támadásaitól roppant félnek. A krokodílus itt sérthetetlen, mert a vanjamvezik bűvös erőt tulajdonítanak neki s rendkívül mérgesnek mondják, vére az egész vizet megmérgezi s amint állítják, a mtemi rettenetesen megbünteti azt, aki krokodílust megöl, és a megölt állat testrészével megmérgezi. Kavendében nem ismerik ezt a bolond babonát, viszont ott a pithonokat teszik szentekké.”

Amint Herodotos írja, a régebbi időkben az alsóegyiptomi népek fogságban is tartották a krokodílust. „Némely egyiptomiak – írja a történetírás atyja – a krokodílust szent állatnak tartják, mások azonban legveszedelmesebb ellenségüknek tekintik. Az előbbiek táplálékot adnak neki s annyira megszelidítik, hogy meg is lehet simogatni. Arra törekszenek, hogy pompás életet biztosítsanak neki, metszett kövekkel ékes aranygyűrűket akasztanak a füleibe, mellső lábait arany karperecekkel díszítik és süteményekkel, valamint áldozati állatok húsával táplálják. Halála után bebalzsamozzák és szent sírba teszik.” Plutarchos azt is említi, hogy a krokodílusok nemcsak a hívó hangokat ismerik, hanem eltűrik, hogy megfogják őket, fogaikat kitisztítsák és egy darab vászonnal ledörzsöljék. Végre Diodorus Siculus azt is megmondja, hogy miért tartják szent állatnak és miért részesítik istenhez hasonló tiszteletben. „Mondják, hogy részint a Nílus nagysága, részint a benne lakó krokodílusok akadályozzák meg azt, hogy az arábiai és líbiai rablók a folyón átúszhassanak. Mások azt beszélik, hogy az egyik régi királyt, Menasz-t, saját kutyái üldözték s a Mörisz-tóba menekült, ahol csodálatos módon egy krokodílus vette a hátára s a másik partra vitte. Abból a célból, hogy megmentéséért méltó háláját lerója, a tó mellett várost építtetett s azt Krokodílusvárosnak nevezte el. A lakosságnak pedig megparancsolta, hogy a krokodílusokat istenekként tisztelje.”

A fiatalon fogságba ejtett krokodílusok csakhamar úgy megszelidülnek, hogy a gyíkok, bizonyos idő mulva eltűrik, hogy megfogják vagy kézbe vegyék őket. Nem fújnak és nem prüszkölnek, meghatározott hangra szoktathatók, az eleséget a kézből veszik el s azután nagyon kedvesek. A gondosan felnevelt példányok idősebb korukban is olyan szelidek és barátságosak maradnak, amilyent a krokodílustól egyáltalában elvárhatunk. Ezért a régiek elbeszélései a szelid krokodílusokról bizonyára nem túlzottak és nem költöttek.

Herodotos szerint a régi egyiptomiak különböző módon vadászták. Nagy darab disznóhúst dobtak a vízbe, melyben horgot erősítettek meg. A vadász a parton elrejtőzködött s egy malacot vert, hogy visítson. A visítás odacsalta a krokodílust, elnyelte a disznóhúst s a horog segítségével a száraza húzták.

Ehhez hasonló a vadászatnak az a módja is, melyet Hesse P. szerint az Alsó-Kongó mellett lakó négerek gyakorolnak. „Két, mindkét végén kihegyezett, keményfából készült botocskát keresztalakban összekötöznek és egy kötélre erősítik, melynek másik végét a parton bevert erős cölöp köré csavarják. A kötél közepén egy kis faúszót erősítenek meg, majd a pálcakeresztet csalétekkel látják el, rendesen a leölt állatok zsigereivel s este a folyóba helyezik. Ha a krokodílus el akarja nyelni a csalétket, akkor a hegyes pálcák puha szájpadlásába fúródnak, még pedig annál mélyebbre, minél erősebben igyekszik megszabadulni tőlük. Gyakran elszakítja a kötelet s elmenekül. Az úszó azonban megmutatja, hogy hol fekszik a kimerült vagy gyakran már a halállal vívódó ragadozó.” Hasonló módon vadásszák Madagaszkáron is.

Az elterjedtebb vadászat egy másik módját Rüppel E. írta le először. A vadászat akkor kezdődik, amikor a folyók apadnak s előtünnek azok a homokzátonyok, melyeken a krokodílusok alusznak vagy sütkéreznek. A vadász megjegyzi a rendes alvóhelyeket, az uralkodó szelet felhasználva üreget ás a homokban, elrejtőzködik s bevárja, míg az állat előjön és álomba merül. Fegyvere a hajító-dárda, melynek háromoldalú, horgos vashegyét gyűrűvel és 20–30 erős, egymástól elkülönülő, bizonyos távolságokban pedig újra egyesülő zsineggel a nyélhez köti, míg ezt viszont könnyű tuskóval kötözi össze. „A vadász legfontosabb ügyessége abban áll, hogy a dárdát olyan erővel vesse ki, hogy a vashegy átfúrja a páncélt s kb. 10 cm mélyen hatoljon az állat testébe. A hajításnál a dárda nyele, melybe a vashegy csak lazán van beerősítve, leválik és leesik. A megsebzett krokodílus nem marad nyugodtan, hanem dühösen csapkod a farkával s minden erejével azon van, hogy a kötelet elharaphassa. Ennek részei azonban a fogai közé csavarodnak s ezért nem szakadhat el. A fatuskó megmutatja a helyet, ahol az állat vergődik. A vadász kis csónakon addig követi, amíg azt hiszi, hogy kikötésre alkalmas helyet talált. Itt, ha a szigony jól fekszik az állatban, a kötél segítségével a víz felszínére húzza, hegyes lándzsával átdöfi a nyakát vagy habozás nélkül a szárazföldre vonszolja. Ha nem láttam volna saját szemeimmel, nem hinném el, hogy két ember egy csaknem 5 m hosszú krokodílust kivonszol a vízből, először bekötözik az orrát, azután a lábait összefonják a hátán és végül megölik úgy, hogy gerincvelejét éles vassal kettévágják.”

Az említett négy pézsmamirigy az, amit a mai szudániak a legnagyobb kincsnek tartanak, amelyet az elejtett krokodílus hullájából nyerhetnek. Ottlétem alkalmával olyan összeget fizettek értük, melyért azon a vidéken két tinót lehetett vásárolni. Mert ezeknek a mirigyeknek váladéka kölcsönzi Núbia és Szudán szép asszonyai haj- és testkenőcsének azt a finom illatot, mely olyan kívánatossá teszi őket a férfiak szeme, jobban mondva orra előtt. Valóban, nagyon előnyösen különbözteti meg őket a Középső-Nílus asszonyaitól, akik fejük gyapjas fürtjeit ricinusolajjal kenik s ezért legalább is az európai férfiakat 30 lépésnyi távolságon túl űzik maguktól. Ezek a pézsmamirigyek olyan átható szagot kölcsönöznek az egész krokodílusnak, hogy az idősebb állatok húsát lehetetlen elfogyasztani. Magam többször megpróbáltam élvezni a krokodílus húsát, de csak a fiatal állatokból tudtam néhány falatot lenyelni. Persze a bennszülöttek másként gondolkodnak: előttük mind a hús, mind a zsiradék különleges csemege. A régi íróktól tudjuk, hogy Apollonopolis lakói szintén szívesen ették a krokodílus húsát s a mai afrikaiak is, különösen a silluknégerek, egyszerűen vízben főzik meg s legfeljebb sót és borsot adnak hozzá. Werner egészen jóízűnek találta a nílusi krokodílus húsát, ha előbb rögtön az állat kimúlása után kivágták a pézsmamirigyeit. Íze ilyenkor a borjú- és halhús íze között volt!

A krokodílus tojását is nagyon kedvelik. Egy általam elejtett krokodílus húsának egy részét matrózaim bámulatosan gyorsan eladták merizáért, egy sörszerű italért. Este pedig ünnepet rendeztek a bárka közelében. Matrózaim megigérték, hogy krokodíluspecsenye lesz s erre annyi lány és asszony jött el a táncmulatságra, ahány matróz volt. Az ünnepségnek valóban a bájos lánykák és asszonyok jelenléte adott díszt és jelentőséget. A hatalmas, gömbölyű fazekakban három tűz fölött rotyogott a ritka eledel s a tűz és fazekak körül lejtették szokásos táncukat a fekete párok. Andalítóan zengett a bennszülöttek dobja, a tarabuka; édesen illatoztak a szépek, akiknek udvarias imádóik pompás kenőcsöt készítettek egy feláldozott mirigyből. Szerelmes szavak szálltak és találtak viszonzást s a jó öreg hold és magam csendesen ballagtunk útunkon, hogy az ünnepi hangulatot meg ne zavarjuk. Késő éjszakáig pergett a dob, reggelig tartott a tánc. Gyönyörűséggel fogyasztották a krokodílus pecsenyéjét és pompás merizát ittak hozzá. Mind a kettővel megkínáltak engem is s ugyancsak elbámultak, mikor a húst kereken visszautasítottam.

A bordás krokodílus (Crocodilus porosus Schn.)

Bordás krokodílus (Crocodilus porosus Schn.).

Az ázsiai krokodílusfajok között elsősorban a bordás krokodílust kell megemlítenünk, minthogy ez a legelterjedtebb faja az egész rendnek. Elülső tarkópajzsai rendszerint hiányzanak, vagy rendkívül ritkán s ekkor is csak egy párban lépnek fel. Hátpajzsai 4–8 hosszanti sorban helyezkednek el. Különösen jellemző rá, hogy két nagyon hosszú, az ormányra futó, a szemektől csaknem az orr hegyéig nyúló, gyöngyfüzérszerűen tagolt csontléce van. Ormánya még mindig hosszú, többé-kevésbbé keskeny és hegyes, kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles a tövénél, domború vagy redős. Alsó lábszárán csipkés taraja van. Színe felül olajzöld vagy olajbarna, néha csaknem fekete, a fiatalokon sötétebb foltokkal; hasa gyakran szép citromsárga, szivárványhártyája sárga. Mértek már 8.6 m hosszú példányokat is, de a gyűjteményekben az 5.25 m hosszú példányok már ritkaságszámba mennek. Boulenger említi, hogy a British Museumban lévő bengáliai példány koponyája olyan példányé volt, mely az ajándékozó szerint 10.06 m hosszú, testének kerülete pedig 4.17 m volt!

Hazája Délkelet-Ázsia és a körülötte lévő szigetvilág. Előfordul India keleti partjain, Ceylonban, Új-Guineában és Észak-Ausztráliában, sőt még a Bismarck- és Salamon-szigeteken is.

A mocsári krokodílus (Crocodilus palustris Less.)

A bordás krokodílust gyakran összetévesztik ezzel a fajjal, mely azonban sokkal kisebb, csak 3–4 m hosszúságot ér el. Ormánya is rövidebb és csak 1 1/2-szer hosszabb, mint amekkora tövének a szélessége. Az orrán végighúzódó csontléc hiányzik s hátát csaknem mindig csupán négy hosszanti sorban helyezkedő csontpajzsok borítják. A mocsári krokodílus India közönséges krokodílusa, melyet ott „magar”-nak neveznek. Megtalálható a legtöbb édesvízben, mocsárban, tóban és folyóban, még pedig egész Indiában és a maláji szigetvilágon. Itt azonban nagyon ritkának kell lennie, legalább is Flower S. S. a Maláji-félszigeten sohasem találta.

A mocsári krokodílus különösen a nílusi krokodílussal van közeli rokonságban s a fiatal állatok alig különböztethetők meg egymástól. A kifejlődött példányok ormánya azonban mindig kisebbnek látszik. A felső és alsó állkapocs közötti varrat haránt fekszik vagy felfelé irányul, nem pedig hátrafelé, mint a nílusi krokodíluson.

A bordás krokodílust tengeri krokodílusnak nevezhetnők, mert a folyamok torkolatából minden más fajnál jobban felkeresi a tengert is s gyakran több tengeri mérföldnyire a parttól megfigyelték, sőt látták az apály alkalmával szárazra kerülő homokzátonyokon a szigetek közötti kevésbbé széles tengerszorosokban is. A mocsári krokodílus azonban csak a szárazföld édesvizeiben tartózkodik s a tengereknek még a közelébe sem megy. Ahol a bordás krokodílus előfordul, ott mindig tömegekben található, a legnagyobb mennyiségben azonban a Szunda-szigeteken, különösen Borneón.

„A hátsóindiai szigetvilág legveszedelmesebb és legfélelmetesebb ragadozója kétségtelenül a bordás krokodílus – írja Schlegel, aki Müller Salamon feljegyzéseit közzétette. – Lehetségesnek tartjuk, hogy Indiában csaknem éppen annyi ember veszíti el életét a krokodílusok, mint a tigrisek által. Mindenféle állati anyagot elnyelnek, ami közelükbe jut, legyen az friss vagy oszlásnak indult állapotban. Falánkságukban még a követ is elnyelik. Áldozatukat többnyire lesből rohanják meg; így a szarvasokat, disznókat, kutyákat, kecskéket, majmokat akkor ragadják el, mikor szomjukat oltják a víz mellett.

„Ha ez a falánk ragadozó a víz alatt zsákmányra leselkedik, rendszerint csak orrnyílásait dugja ki a vízből s ebben a helyzetben nem ritkán órák hosszáig mozdulatlanul egyhelyben marad. Hallásának élessége, mely a legtöbb krokodílus legjobban fejlett érzékszervének látszik, képessé teszi arra, hogy a víz alatt nagyobb távolságból is észrevegye, ami kívül történik. Mihelyt valami neszt hall, a legnagyobb csöndben azonnal a parthoz úszik. Áldozatára villámgyorsan ugrik reá, s a zsákmányt nyílsebesen ragadja el úgy, hogy az általa legyilkolt és elragadott embernek a halálkiáltását is csak ritkán lehet meghallani. Zsákmányát mindig azonnal lehúzza a vízbe, de rövidesen újra megjelenik vele a felszínen. Kicsiny zsákmányát azonnal elnyeli, de a nagyobb állatokat vagy az embert rendszerint estefelé vagy éjjel fogyasztja el nyugodtan, s e célból zsákmányát a part valamelyik magányos részére cipeli ki. Az áldozat ide-oda dobálásával és a földhöz való csapkodásával, úgy látszik, részben szétzúzza és azután mellső lábainak segítségével darabokra szaggatja.

„Amilyen vakmerő és nagyerejű a vízben, éppen olyan félénk és gyáva a vizen kívül. Ha gyalogos vagy csónakon evező embert megpillant, gyorsan a vízhez menekül, nagy zajjal veti magát a hullámokba, farkával nagy csobogást végez s azután eltűnik a vízben. A szárazon általában lomhán és fáradságosan mozog, a rövid távolságokat azonban hihetetlen gyorsasággal teszi meg. Nagyobb vándorlásokra éjszaka vállalkozik, mert inkább éjjeli, mint nappali állat s a nagy macskafajtákhoz hasonlóan este és éjfél felé a legveszedelmesebb. Egyforma könnyedséggel úszik a víz folyásával vagy azzal ellentétes irányban. Az együvétartozás érzésének még a nyoma sincs meg: minden egyes állat külön, magának él.”

A bordás krokodílustól valamennyi nagy állat éppen úgy irtózik, mint a bennszülöttek. „A kutyák – írja Müller – melyek ilyen szörnyeteget egyszer közelről láttak, olyan félénkek, hogy később csak rendkívül óvatosan és a legnagyobb vigyázattal mennek a vízhez. Timor szigetének partján többször megfigyeltük, hogy az ilyen kutya hirtelen a saját árnyékától megriadt, s félóráig is reszketve és remegve állott a víztől 6–8 lépésnyire. Folytonosan és félelemtől mereven arra a helyre nézett, ahol a rémkép megjelent. Azután hevesen ugatott, majd hangosan és fájdalmasan vonított. Ha az apró csónakjaikon vízi útjaikat járó bennszülötteket az éjszaka meglepi, akkor, mihelyt sötétedni kezd, a folyam közepén eveznek, mert ott ritkábbak a krokodílusok, mint a part közelében. Indiában ennek ellenére is gyakran megtörténik, hogy a csónakból az egyik ember egyszerre úgy eltűnik, hogy a közelében ülő társai észre sem veszik. Az idősebb krokodílusok néha farkukkal darabokra zúzzák a csónakot s a rajta ülő emberek az ő áldozataivá lesznek. Ilyen szomorú eset történt 1838 októberében Borneo szigetén. Egy maláj, kinek feleségét és egyetlen fiacskáját 14 napon belül egy hatalmas krokodílus elrabolta, néhány héttel később ugyanazon a helyen horgot akart felállítani, hogy a szörnyeteget megfogja és magát megbosszulja. Amikor ezzel az emberrel beszéltünk, éppen azzal foglalkozott, hogy a horgot készenlétbe helyezze. Csalétekül egy kis majmot szánt. A következő napon estefelé három másik társával a kiszemelt helyre ment, hogy ott a horgot a víz fölött egy bokorra kösse. Alig érte el ezt s még meg sem köthette a horgot, amikor a csónakot alulról váratlanul rettenetes ütés érte, úgyhogy darabokra törött s a négy ember a vízbe esett. Rémületükben persze csak saját épségükre gondoltak s úszva igyekeztek a partot elérni. Háromnak sikerült megmenekülnie, a bosszúálló azonban eltűnt: feleségéhez és gyermekéhez hasonlóan ő is áldozata lett a falánk állatnak. A három megmenekült ember beszélte el a szomorú esetet.

„Még egy érdekes esetet említünk meg. Négy ember egy délután halászni ment a Lampur-tóra. Egyiküket, aki a csónak elején állott és a háló kivetésével foglalatoskodott, a lábainál hirtelen egy szörnyű krokodílus ragadta meg s a vízbe rántotta. Az emberek már elveszettnek tartották. Rövid idő mulva azonban a szörnyeteg közvetlenül a csónak mellett újra felbukott még élő és hangosan segítségért kiabáló áldozatát a szájában tartva. A szerencsétlen ember testvére szánalommal és irtózattal eltelve egy pillanatig sem gondolkodott, hanem kirántotta a kardját, a vízbe ugrott, megragadta testvére karját s ugyanakkor olyan irtózatos ütést mért a krokodílus tarkójára, hogy rögtön elengedte az áldozatát. Ez azonban kétnapi szenvedés után mégis belehalt sebeibe, melyeket a ragadozó ejtett rajta.”

Hasonló történeteket sok utazó beszél el, akik Kelet-Indiában és Dél-Ázsiában hosszabb ideig tartózkodtak s különösen a keletindiai szigetvilág nagyobb szigetein éltek. Epp, aki 10 esztendeig élt Banka szigetén, azt állítja, hogy ez idő alatt mintegy 30 embert öltek vagy sebesítettek meg súlyosan a krokodílusok. Úgy látszik azonban, hogy Ceylon szigetén nem fordul elő ilyen sok szerencsétlenség, legalább is Sir Emerson Tennent nem nyilatkozik róla részletesen. Egy tragikomikus esetről azonban mégis ír. Egy ember a víz fölé nyúló faágon ülve halászott s fejét és hátát egy zsákkal védte az eső ellen. a sűrűből egyszerre egy leopárd támadt reá, de elhibázta emberét, helyette a zsákot kapta el s ezzel együtt a vízbe zuhant. Itt egy krokodílus ragadta meg és behúzta a mélybe; az is a horgászra leselkedett.

A bordás krokodílusnak Német-Új-Guineában való előfordulásáról és veszedelmes voltáról Schnee tudósít. „Ottani tartózkodásom idején Friedrich-Wilhelmshafen közelében egy krokodílus elkapta egy vízmerítő asszony karját. A meglepett asszonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy a másik karjával keményen megkapaszkodjék. Ámbár a ragadozónak nem sikerült a vízbe húznia, a szerencsétlen asszony mégis belepusztult, mert a szörnyeteg valósággal letépte a szájában tartott karját. A súlyos vérveszteség miatt a szegény asszony meghalt, mielőtt orvosi segítség érkezhetett volna. – Érdemes megjegyezni, hogy itteni kolóniáinkban vannak olyan törzsek, pl. a jabimok, akik nem ölik meg a krokodílusokat, mert azt hiszik, hogy a halottak lelkei élnek bennük. A bordás krokodílusok különben nem elégednek meg azzal, hogy a vízben vadásznak és a szomjúságukat csillapító állatokat a zavaros habokba rántják, hanem az éjszaka leple alatt sokszor szemtelenül a szárazra is kimerészkednek. Egyik ismerősömnek egymásután 3 elég nagy kutyáját ragadta el egy krokodílus, közvetlenül a háza mellől, mely mintegy 400 m távolságra feküdt a folyótól. Más országban a párducra gondoltunk volna, de itt, ahol a ragadozó emlősök hiányzanak, ez nem jöhet tekintetbe. Különben is az iszapos talajban jól felismerhető nyomok kétséget kizáróan mutatták, hogy ki volt a gonosztevő.”

Nagyon érthető, hogy a veszedelmes állatokat Ázsiában is keményen üldözik; de az is érthető, hogy itt-ott istenként tisztelik. Az olyan vidékeken, ahol a krokodílusokat annyira szentnek tartják, hogy nem ismernek mélységesebb vágyat, mint hogy halál után nem angyallá, hanem krokodílussá változzanak át, ott sohasem üldözik ezt az állatot, hanem inkább barátságot igyekeznek kötni vele. Kétségtelen, hogy a mocsári krokodílus még ma is istenhez hasonló tiszteletben részesül, minthogy csaknem minden indiai utazó említést tesz a bennszülöttek ilyen nézetéről. Orlich 1842-ben meglátogatta a Karacsi város közelében fekvő szent Krokodílus-tavat, a bennszülöttek híres búcsújáróhelyét. Ebben mintegy 50 krokodílus élt, közöttük néhány igen nagy példány. Az a brahmin, aki az állatokat gondozta, az utazó jelenlétében hívta elő, hogy megetesse őket. Orlich nem csekély bámulatára a krokodílusok engedelmeskedtek gondozójuknak, hívására kijöttek a vízből, előtte félkörben tágra nyitott szájjal lefeküdtek s a nádpálca érintésére készséggel engedelmeskedtek. Étkezésükre egy bakkecskét vágtak le, darabokra vágták s mindegyik krokodílusnak dobtak egyet. Az étkezés befejezése után az ápoló nádpálcájával újra a vízbe zavarta őket. Trumpp azt állítja, hogy legalább 12 fakír szenteli magát e tó krokodílusainak ápolására és imádására, melyeknek eltartása azonban, amint illik, a hívőket terheli.

Adams A. L. is említi ezt a tavat, mely Karacsitól északnyugatra, a homokos környék és oázisában fekszik. „A nagyobbik tó területe mintegy 275 m2 s sok apró füves sziget van benne, melyeken a krokodílusok nagyobb része sütkérezett. Néhány állat a lejtőkön aludt, mások félig az iszapos vízbe merülve pihentek, miközben egy-egy hatalmas szörnyeteg rövid lábaira emelkedett s miután néhány kacsázó lépést tett előre, ismét a hasára ereszkedett. Egészen kicsiny, fiatal állatok is voltak ott, melyek a tó szegélyén szaladgáltak s amint hozzájuk közeledtünk, hirtelen eltűntek a vízben. A legnagyobbik krokodílus egy hosszú keskeny medencében a többiektől elkülönítve él. Azok a fakírok és bennszülöttek, akik a szomszédos templomban imádkoznak, a homlokát vörösre mázolták. Tiszteletüknek az öreg szörnyeteg előtt úgy adják jelét, hogy mindannyiszor meghajolnak előtte, ahányszor a víz fölött megjelenik. Az a jóképű, fiatal beludzsisztáni, aki az állatokat táplálta, közölte velünk, hogy ez az öreg állat 200 évesnél idősebb s megszokta, hogy a kicsiny krokodílusokat felfalja. Látogatásunk alkalmával az óriási állat éppen medencéjének partján aludt s látszólag semmit sem törődött jelenlétünkkel, ámbár egy lábnyi távolságra közelítettük meg, sőt azt is megpróbáltuk, hogy felébresszük azáltal, hogy orrát egy kecskecombbal dörgöltük, amit azonban egy fiatal krokodílus örömmel fogadott el. Kísérőnk hiába próbálta meg, hogy az állatokat felingerelje, de néhány gyenge fogvicsorítás után sem voltak hajlandók megtámadni bennünket. A krokodílusok mély lyukat ásnak a szomszédos datolyapálmák alatti homokba s ott rakják le tojásaikat. A tó nyálkás lejtőin a különböző nagyságú kihullott fogak tömegei hevertek szanaszét.”

Tennent gyávának mondja a mocsári krokodílust s elmeséli, hogy egy példány, melyet a dzsungelben egy lovas felzavart, a közeli sekély tócsához menekült s egészen a szeméig dugta be a fejét a vízbe, látszólag meggyőződve arról, hogy teljesen láthatatlanná vált. Szép történetet mond el annak a néphitnek a jogosultságáról is, mely szerint az állat nagyon csiklandós s elereszti az embert, ha kezével hasának lágy részeit elérheti és dörzsölni tudja. Egyik reggelen egy alvó krokodílusra bukkant, a víztől többszáz méternyi távolságban. Az állat ijedtsége leírhatatlan volt, amikor fölébredt és látta, hogy felfedezték és körülfogták. Hatalmas, 3 1/2 m hosszú példány volt. Lábaira emelkedett, körben forgott, sziszegett, összecsapdosta csontos állkapcsait s szürke szemeit üldözőire vetette. Egy botütésre teljesen mozdulatlan maradt, mintha kimúlt volna; ám szemeivel hamisan körülpislogott s előreugrott a víz irányába. Egy második botütésre azonban ismét mozdulatlan lett s halottnak tetette magát. „Megpróbáltuk élénkebbé tenni, de sikertelenül. Meghúzogattuk a farkát, ráütögettünk kemény pikkelyeire s mindenféle módon ingereltük, de semmi sem használt: mozdulatlan maradt továbbra is. Végre az akkor 12 esztendős fiam szelíden megcsiklandozta a hónalja alatt. Pillanat alatt magához szorította mellső lábát és megfordult, hogy a további csiklandozást elkerülje. Amikor ennek ellenére is a másik hónalja alatt csiklandoztuk, ugyanezt a mozdulatot tette és az óriási állat úgy hempergett, mint a gyermek, aki a csiklandozástól akar szabadulni.”

Anderson beszéli, hogy Szumátra egyik folyójában óriási bordás krokodílust látott, melyet halfejjel rendszeresen etettek s a jó bánásmód következtében nagyon szelíddé lett. Ez a különös szent mind elűzte a többi állatot, ám az ő hívő tisztelőivel szemben olyan jóindulatú volt, hogy még azt is eltűrte, hogy testét megérintsék. Az etetés idején pontosan megjelent, egyébként szemlélődő semmittevéssel töltötte idejét. Sok helyen tartják szentnek a krokodílust, mert azt hiszik, hogy valamelyik elődjük lelke lakozik benne. Másutt azonban nem ilyen jámborlelkűek az emberek s üldözik a veszedelmes állatot. Számos eszközt használnak vadászatára. Legtöbbnyire csalétekkel ellátott horgot használnak, némelykor pedig nagy hálókat, más helyeken pedig szilárd varsákat, melyeket úgy rendeznek be, hogy a fogságba jutott állatok mögött egy csapóajtó esik le.

Állítólag a bordás krokodílus nősténye is fészket épít s azt őrzi, mint afrikai rokonai. Schnee ugyanis azt írja, hogy egyik hajóorvos-barátja, aki Singapore közelében a Kranyi-folyó mellett vaddisznóra vadászott, egy bordás krokodílus fészkére bukkant, mely kb. 20 cm magas, átmérője pedig 50 cm volt, s még 5 tojást talált benne. A közelben tartózkodó anyaállat azonnal a fészekhez rohant, de a vadász leterítette. A még ép két tojás egyikéből még ugyanazon éjszakán egy 20 cm hosszú, piciny krokodílus bújt ki.