2. Keselyűteknősök (Macroclemys Gray)

Szemeik oldalt néznek, farkuk alsó oldalán nincsenek pajzsok.

Temminck keselyűteknőse (Macroclemys temmincki Holbr.)

Az ismert édesvízi teknősök között ez a faj a legnagyobb és legsúlyosabb. Az északamerikai Egyesült-Államok déli részein él olyan módon, mint az alligátorteknős. 1.4 m hosszú és megismerhető arról, hogy mindkét oldalán három vagy négy, az oldalsó szegélypajzsokra fekvő szegélyfölötti pajzsa van; feje még nagyobb, vissza nem húzható, szemei inkább oldalt fekszenek és farkát alul csak piciny pikkelyek borítják.

Úgy az alligátor-, mint a keselyűteknős az Egyesült-Államok folyóiban és nagyobb mocsaraiban él, némely vidékeken jelentékeny számban és a legszívesebben olyan vizekben, melyeknek feneke iszapos, mert – amint Müller mondja – a legbűzösebb pocsolyákat sem vetik meg. Kay említi, hogy gyakran messze eltávoznak a víztől, valószínűleg azért, mert a szárazföldön táplálékot, vagy tojásaik számára alkalmas helyet keresnek. Az emberek joggal félnek tőlük és gyűlölik őket; mert az „alligátorteknős” nevet indokoltan kapták. Mindenbe beleharapnak, ami útjukba kerül s amit egyszer megragadtak, nem olyan könnyen eresztik el újra. „A zsákmányul elejtett alligátorteknős alighogy a csónakba került – írja Weinland D. F. – azonnal dühösen hátraveti magát hatalmas hátsó lábára, de csak azért, hogy a következő pillanatban félelmetes ugró erejével félméternyire előre vesse magát s dühösen beleharapjon az eléjetolt evezőlapátba.” Minden okunk megvan arra, hogy óvatosan bánjunk vele, mert dühösségével határozott rosszindulat párosul s alkalomadtán habozás nélkül ront arra az emberre, aki az ő vizébe megy s hatalmas állkapcsaival nagyon veszedelmes sebeket ejthet rajta. Weinland azt állítja, hogy centiméternyi vastagságú evezőlapátot az állat ragadozó madáréhoz hasonló kemény csőre úgy üti át, mint a puskagolyó. Más megfigyelők egyhangúan állítják, hogy az alligátorteknős egy meglehetősen vastag sétabotot minden nehézség nélkül ketté tud harapni. „A többi teknős szemei – írja Müller C. – határozottan buta jóindulatot tükröznek, az alligátorteknősnek azonban már a szemeiből csillog ki az alattomosság és rosszakarat és egészen biztosan sok ember kikerülné, ha ezzel a fajjal először találkoznék. Habár az állat egész külseje ilyen visszataszító, mégis leginkább hosszú fejében és farkában van valami különösen útálatos és ijesztő, s én tudni szeretném, hogy megpillantása alkalmával mit szólnának hozzá azok, akik már egy szalamandrától vagy egy kis gyíktól irtóznak”.

Az alligátorteknős mozgékonyabb, mint a legtöbb rokona. Ha néha a szárazföldre teszi lábát, akkor nem jár lassabban, mint emezek; nagy sebességgel úszik és zsákmánya üldözése közben bámulatos gyorsaságot fejt ki. Halakkal, békákkal és egyéb vízben élő gerinces állatokkal táplálkozik. De nemcsak apróbb állatokat, hanem nagyobbakat is megtámad, pl. kacsákat vagy libákat. Müller említi, hogy nagyon gyakran lehet hallani a falusiak panaszait kacsáik elrablásáról: a teknősök megfogják ezeket, lábuknál fogva a vízbe húzzák, belefullasztják s azután a legnagyobb nyugalommal elfogyasztják.

Fontaine texasi lelkész, aki néhány éven át két keselyűteknőst tartott halastavában, melyeket hosszabb ideig megfigyelhetett, a következőket írja Agassiz-nak. „Nagyon megszelídültek, de mivel észrevettem, hogy halaimat eszik, az egyiket elpusztítottam, a másikat pedig egy hajító nyárssal megsebesítettem, de nagy ravaszsága miatt nem tudtam megfogni. Keszegjeimet és cselléimet kenyérrel tápláltam, amelyet azonban a keselyűteknős is mohón falt. Egy napon a teknős evés után egy sziklán pihent, amely csak félméternyire feküdt a víz felszíne alatt. Egy sereg keszeg és cselle kapkodott a kenyérmorzsák után s úgy látszott, hogy nem is sejtették a teknős közellétét, amely a lehető legmélyebben a páncélja alá húzta vissza fejét és lábait s az algákkal és egyéb vízinövényekkel befödött hátát alig lehetett megkülönböztetni a sziklától, amelyen lesben állott. Néhány nagy keszeg úszkált körülötte, melyek csellék után kapkodtak. Alig került azonban egy körülbelül 40 cm hosszú keszeg a teknős feje közelébe, ez hirtelen odakapott s úgy ragadta meg, hogy keselyűcsőrét mélyen belevágta a hal oldalába és hasába. Erre maga alá húzta a halat, mellső lábaival a sziklához szorította s mohón fölfalta, teljesen úgy, mint ahogyan a sólyom tépi szét áldozatát.”.

Az alligátorteknősöket könnyű volna nálunk meghonosítani, ha ez valamiben haszonnal járna. A mi éghajlatunkat minden baj nélkül elbírja, még a telet is. Meyer R. közli, hogy egy offenbachi műkertésztől 1863-ban egy Észak-Amerikából kapott alligátorteknős megszökött s a legszorgosabb kutatások ellenére sem találták meg újra. Három évvel később az egyik városi csatorna tisztogatásával foglalkozó munkások, legnagyobb meglepetésükre, reábukkantak a soha nem látott különös állatra, mélyen az iszapba ásva s nemcsak hogy életben volt, hanem rendkívül eleven és harapóskedvű volt. Rejtély maradt, hogy mivel táplálkozhatott iszapos menedékhelyén. Úgy látszott azonban, hogy nagyon jól élt, mert arra mutatott egész magatartása.

A nagyon vén alligátorteknősök húsa alig élvezhető, mert erős pézsmaillata van. A fiatal állatok húsáról azonban azt mondják, hogy éppen olyan tápláló, mint amilyen jóízű. Még többre becsülik tojásaikat. Kay említi, hogy gyakran hálával gondolt a teknősre a belőle származó kitünő ételért. Abból a célból, hogy a tojásokat megtalálják, júniusban, a tojásrakás idején, bottal felkutatják azokat a homokos helyeket, ahol az állat lábainak nyoma látható. A laza földrétegről felismerik az ott elrejtett kincset, kiássák s a több nőstény által használt fészekben néha 60–70 felséges tojást is találnak.