2. Őzek (Capredus Gray)

A rövid ekecsontú, telemetakarpalis szarvasok közé még csak az őzek (Capreolus Cray) neme tartozik. A csülök közti mirígyek a víziőzhöz hasonlóan elől csökevényesek és az alsóállkapocs, mint amazoknál, hasonló körvonalú. Különben is vannak hasonlóságok úgy, hogy a rokonságuk nem kizárt. A nemet felismerhetővé teszi az aránylag kicsiny, villásan elágazó agancs, amelyen a szembog hiányzik. A hátsó középlábszáron mirigyek és a felső részén egy szőrcsomó van. A felső szemfogak hiányzanak. A csupasz, fekete fényszáj az orron nagy és egészen az orrlyukakig terjed. A farka nagyon rövid. A kicsinyek pettyesek.

A Közép-Európában élő őzek agancsképződése a hatosnál nem erősebb. De már Kelet-Európában többágú őzaganccsal is találkozunk. Horvátországban, Szerémségben, különösen azonban Ázsiában elég gyakran találunk többágú, rendesen kifejlődött agancsot, egyúttal az ottani őzek nagyságban is jelentősen felülmúlják a mieinket. Figyelemreméltó, hogy a szélső keleten azután újra apró és az európai őzhöz hasonlókkal találkozunk.

A mandzsúriai őz (Capreolus mantschuricus Noack) alig különbözik az európaitól. Az elterjedés két szélső pontja közt fellépő nagy állatok már Dél-Oroszországban megtalálhatók.

A C. pygargus Pall. derékmagassága 85 cm-ig terjed, hossza pedig 1.4 m. A test nagyságára és az agancs fejlődésére nézve evvel egyminőségű a kaukázusi óriásőz, amely itt 2000 m magasba is feljut.

Kaukázusi óriásőz.

Különösen erősen gyöngyözött, magasan kirakott és sokágú agancsa van a tiensani őznek (C. tianschanicus Sat.). Ez 3000 méter magasan él. Az agancsfejlődés a hatoson túl is folytatódik s akkor rendszerint a végén levő villaágak osztódnak el. Az elülső villaágból lesz a nyolcas, mindkettő szétágazásából pedig a tizes. Ha pedig még egy, újabb ágvégződés fejlődik ki, tizenkettes lesz az agancs. Ennél többágú, szabályos fejlődésű agancs úgylátszik, nem fordul elő.

Az őzagancsok gyakori sajátsága, hogy az elülső bog alatt, mindkét oldalon 25 mm hosszú gyöngyök képződnek. A vadászok ezeket is agancságaknak számítják. A virginiai szarvasnál körülbelül ugyanazon a helyen fellépő ággal hasonlíthatjuk össze és evvel kettőjük közt a rokonsági kapcsolat még szorosabb lesz.

Az őz (Capreolus capreolus L.)

[Más nevei: vulgaris, eapraea.]

Őz

1.3 m hosszú és a keresztcsontnál 75 cm magas; a csonka farka alig 2 cm. A súlya 20–25 kg körül van, néha még 30 kg-ot is nyom; a suta könnyebb. A feje rövid, tompított, nyaka nyúlánk, teste aránylag kevéssé nyúlánk, elül valamivel erősebb, mint hátul, a hát majdnem egyenes, a marjánál alacsonyabb, mint a keresztcsontnál; lábszárai hosszúak és karcsúak, patái kicsinyek, keskenyek és hegyesek, szemei nagyok és élénkek, a felső szemhéjon a szempillák hosszúak, könnymirigyei nagyon kicsinyek, tulajdonképpen alig mutathatók ki, mert csak 6 mm hosszúak, sekély és csupasz gödrei legömbölyítettek és háromszögalakúak, fülei közepes nagyságúak és jól elállóak. Az agancsok széles rózsájúak, és aránylag vastag ágúak, amelyeken erősen kiálló gyöngyöket találunk. Az agancs képződése az utolsó évtizedben vált világossá. A bakborjúnak még első életéve őszén csak kis bütyökszerű agancsa fejlődik ki rózsák nélkül. Ezt a következő tavasszal elveti. Ezután kap az őzbak többnyire nyársas agancsot; ez azonban ritka esetben már villaalakú, sőt hatosagancs is lehet. Ezt a második agancsot, mint minden következő évben, ősszel veti el, még pedig a fiatalabb bakok novemberben és decemberben, az idősebbik valamivel előbb, gyakran már október végén. Ezért ezeknél már márciusban az új agancs kifejlődött és tisztítható; a fiataloknál azonban rendesen áprilisban, sőt májusban éri el a teljes nagyságát. A mi őzeink hatosagancsnál tovább nem fejlődnek. Vannak ugyan 8-as, 10-es agancsok is. Ezek a második, illetve legfelső villaágnak elágazásából lesznek.

Torzképződés az őzagancsokon rendkívül gyakori. A gyüjteményekben különös alakú agancsokat láthatunk: egyeseken egész sor szabályszerű ág van, mások lapátszerűen kiszélesedettek és tele vannak szélbogakkal. Vannak őzbakok, amelyeknek hármasagancsuk van három rózsával, vagy csak egyetlen egy rózsát találunk egy kinyúló nyárssal. Parókás agancsokat is találhatunk. Itt az agancs helyett a homlokon szétterülő likacsos képződmény alakul ki. Hébe-korba a sutáknak is nő agancsuk.

Parókás őzagancs.

Az őz szőrruhája az évszakok szerint változik. A nyári szőrözet rövidebb és ritkább, a téli pedig tömött. A test felső és oldalsó része nyáron rozsdavörös, télen barnásszürke, és a végtagok alsó és belső része mindig világosabb. Az áll, az alsó állkapocs és a felsőajak mindkét oldalán egy kis darab fehér, az alsóajak közepe mögött kis barna folt tűnik elő. A fül külseje a testszínnél valamivel sötétebb, belsejét sárgásfehér szőr borítja. A far és a combok hátsórésze nyáron sárgás, télen pedig élesen elhatárolással fehér. Ez a „tükör” megnagyobbodhatik, s ekkor messziről látható lesz. A borjaknál a vöröses alapszínen apró, kerek, fehér vagy sárgás foltokat láthatunk sorjában, amelyek az első vedlés után eltűnnek. Egyes vidékeken a színezetben eltérések is vannak, amelyek több ivadékon át öröklődnek: előfordulnak fekete, fehér, foltos és ezüstszínű őzek.

A vadászok a hím őzet az ellés után bakborjúnak, egy éves korában nyársasnak, betöltött két év után villásbaknak, a harmadik évtől kezdve pedig őzbaknak, derékbaknak hívják; evvel szemben a nőstény őzet hasonló életkorban őzborjúnak, őzikének, azután üszőnek, sutának, őzkecskének, és végül vén, illetőleg meddő sutának mondják. A bak csökének végéről lelógó, hosszú szőrcsomó, szöcset, pamacs, a suta hüvelye körül pedig a kötény van, a faron levő világos rész a tükör. Az őz csapatba, falkákba (3–10 darab) verődik, mikor társaságba egyesül; ijedtségének, vagy, jelenlétének ad kifejezést, mikor röviden bőg, vagy panaszos hangot ad, ha a kutyák vagy a ragadozók elfogják és hangosan felbőg. Különben azokat a kifejezéseket használják rá is, mint a szarvasra.

Az őz a magas hegyvidéket és a nagyon zord éghajlatú területeket nem szereti. Ezért Európa és Ázsia északi és magas hegyvidékein kívül mindenütt honos.Magyarországon az őzek nagyon otthonosak. Dél-Magyarországon nagy a számuk; a duna-, drávamenti erdőségek, irtások, tisztások, a somogyi dombvidék vegyes erdei, a Mátra, Bükkhegység kedves tanyája az őznek. Vadaskertjeinknek is egyik legkedveltebb állatja. A Magas-Tátrában felmegy a törpefenyő régiójáig nyáron, de télen a mélyebb fekvésű völgyekbe vonul vissza. Általában az őz elterjedési vidéke a fiatal irtásos terület, a ligetek, a nagyobb erdőségek, ahol elég gazdag az aljnövényzet, a bokor; nem válogatós a tűlevelű, lombhullató erdőben, sem a hegyes vagy sík vidékben. De úgy látszik, legjobban inyére van a lombhullató erdő, különösen a vizenyős területeken. Télen lehúzódik a magasabb vidékekről a völgyekbe, nyáron pedig visszatér a hegyek közé. Szibériában bizonyos szabályszerűséggel vándorol ott, ahol nehéz, vagy lehetetlen a nyári tartózkodási helyén áttelelni. A mi közép- és magas hegységeinkben is van ilyen vándorlás, de itt nem terjed ki oly nagy területre. Szibériában azonban a hideg időjárás beálltával elhagyja nyári tartózkodási helyét, számos, apró falkára oszlanak, otthagyják egészen a hegyvidéket és a síkvidék erdőiben töltik a telet. A vándorlás megkezdődik közvetlenül a párzás után és tart az egész télen át, ellenben az első hóolvadáskor az általános visszatérés indul meg a hegyekbe. Így nyáron, mint télen kerüli Szibériában az őz a tiszta fenyőerdőt, viszont előszeretettel keresi fel a völgytorkolatokat, a lapályos erdőszegélyeket, a lankás, de erdővel nem sűrűen takart előhegyeket, jól érzi magát az alpesi vidék sűrű bozótjai közt, itt leginkább a tölgy, lúcfenyő és a szibériai fenyő sűrűjében választja ki a tanyáját. Nálunk szívesen tartózkodik a ritkásokban, sőt olyanokban is, amelyek a zárt erdővel csak laza összefüggésben állanak, nem ritkán a nagyobb virágos mezőségeken. A nyár elején végleg a szántóföldek felé húzódik, s nappal leheveredik a magas gabona közé. Szó szoros értelmében állandó vad csak ott lesz, ahol tökéletesen biztosnak érzi magát; de itt is szívesen vállalkozik messzemenő portyázásra akár azért, hogy bizonyos eledelt vagy fajtájából másokat felkeressen. A szarvasnál, de különösen a dámvadnál mindenfélekép jobban szereti a szabadságot, különösen a vackának változtatásánál, az élelemnél, sőt a társaséletben is. Nemcsak válogatós, hanem igazában szeszélyes, egyszer itt, máskor ott tetszik neki, bizonyos körülmények között mindenféle háborgatást eltűr, máskor meg olyan zokon veszi azt, hogy tanyáját alkalomadtán egészen kicseréli.

Az őz mozdulatai fürgék és bájosak, bámulatosan nagy ívalakban ugrik, széles árkokon, magas cserjéken, bokrokon minden nagyobb erőfeszítés nélkül átugrik, úszik és jól kapaszkodik is.

Nagyszerűen hall, szimatol és lát, elővigyázatos, de viszont nagyon bizalmas is. Amíg fiatal, nagyon kedvesnek mutatkozik, idősebb korában azonban akaratos, dacos és rosszindulatú. Már az idős sutának megvannak a bogarai, de kevés az ereje ahhoz, hogy szándékainak a kívánt kifejezést és nyomatékot adjon; a bak azonban kiállhatatlan, dühös, önző és zsarnok lény, a fajtájának gyöngébbjeivel állandóan, a sutával gyakran nagyon undokul bánik, borjúival pedig irgalmatlanul. Minden élőlénynek, amelyiktől nem kell félnie, vagy megszokásból már nem fél, mutogatja az agancsát és azt nagyon veszedelmes módon használja is. Nem lehet sohasem benne megbízni; mert a kedélye a legnagyobb mértékben állhatatlan, szeszélyes, ingerlékenysége hihetetlenül nagy, nyakas csökönyössége nem megvetendő. Nem ragaszkodó természetű; veszély idején elsőnek illan el onnan; eszébe se jut, hogy a nőstényét és borjait védelmezze. Nem mindig, de elég gyakran velük él, de nem benső ragaszkodásból, hanem főleg azért, mert szereti a társas együttlétet. Még a párzás idején is alig mutat gyengédséget a suta iránt, hanem csak nemi vágyakozást.

Az őz sohasem jár nagy falkában, mint a szarvas. Az év legnagyobb részében családonként élnek, ahol a fiatalabb bakok, a suták és az őzborjak vannak együtt, csak télen verődnek össze némelykor 50–60-as falkába. A csapat vezetése rendszerint a suta feladata; ez a legtöbbször az élen halad. Májusban, az ellés idején, a vemhes suta kiválik és az aljfák között csendes helyet keres, ahol világra hozza kicsinyét. A kifejlett bakok sokszor egész éven át egyedül élnek és csak a párzás idejére csatlakoznak a sutákhoz. Hivogató hangjuk majdnem ugatásszerű „Bő, bő, bő...”. A borjak a legközelebbi párzás idejéig a suta mellett maradnak, ekkor aztán elkergeti őket és gyakran külön csapatba verődnek. Nappal az őz ideiglenes tartózkodási helyén csendes, védelmet nyujtó részt keres ki, estefelé, a csendes vidéken már a késő délutáni órákban kimegy a fiatal irtásba, az erdei tisztásra, a mezőre, vagy a szántóföldekre legelészni. Reggel felé újra a sűrűbe vonul, vagy a magas vetésbe, első lábával a moha- vagy gyeptakarót félrekaparja s magának fekvőhelyet készít, hogy ott pihenjen. Megszokott csapásait, bár nem minden esetben, szívesen betartja.

Eledele a szarvaséval majdnem azonos. A torkosabb őz csak a gyöngébb növényeket választja ki. A levelek, a legkülönbözőbb lombfáknak fiatal hajtásai, a fenyőfák rügyei, a zöld vetés, és a fűfélék a főbb eledele. Nálunk ezeken kívül megeszi a tölgy, a szilfa, a nyírfa, a rezgőnyárfa, a gyertyánfa, a juharfa, épúgy a tűlevelűek, különösen a lucfenyő leveleit, a fiatal fejét hányó repcét, búzát, rozsot, árpát, zabot, borsót, káposztát, lóherét, mindenféle füvet, makkot és más terméseket, Szibériában ezeken és ezekhez hasonló növényeken kívül az ürömfélék hajtásait és a Potentilát stb. is. A sót igen szívesen nyalja; csak a tiszta vizet szereti; eső és sűrü köd után azonban a leveleken fennmaradt vízcseppek kielégítik. Itt-ott néha betör a kertekbe is. Ezeknek ízletes veteményei inyére vannak, és akkor bátran és ügyesen ugrik át a jó magas kerítéseken. A szarvastól abban is különbözik, hogy a burgonyát nem kaparja ki, és a szántóföldeken pihenése közben nem dönt le annyi gabonát. Ellenben az erdőkben és kertekben gyakran a fiatal fákat kegyetlenül megrágja és ezért nagyon kártékony.

Az őz szaporodásának egymásutánja sokáig nem volt tisztázott. Röviden a következő: Július közepétől augusztus közepéig tart a párzás ideje. Nyugtalanság, veszekedő, verekedő kedv tölti el a bakot; minden körülmények között elválik eddigi társaitól, messzire elkoborol, kihívóan lép fel más bakokkal szembe, gyakran hallatja tompa, szaggatott „Beő, beő, vagy Bő, bő, bő” hívó szavát, nagy hévvel elkezdi ide-oda kergetni, hajtani a sutákat. Ingerültsége napról-napra növekszik. Őrült dühhel beleköt vetélytársaiba, sőt másfajta állatokba is, sőt néha magával az emberrel is kikezd, bántalmazza, sőt megöli a borjúkat is. Azokkal a sutákkal is éppen oly hevességgel, sőt kíméletlenséggel lép fel, amelyek vágyainak nem akarnak azonnal engedelmeskedni. Féltékenykedése és veszekedő kedve annyira megy, hogy a kiválasztottját gyakran otthagyja oly vetélytárs miatt, amelyik hozzá hasonlóan másik sutát kerget. Dühösen és harcrakészen ráront a nélkül, hogy tovább a sutájával törődne. Ez is majdnem olyan izgatott, és érzéseinek megfelelően kifejezést is ad, miközben sípoló hangon „í, í, íé, ié, í, ié”-t hallat, és evvel a bakot magára figyelmessé teszi, és magához hivogatja. Erre a jelre a fiatal bak tüzesen és észnélkül oda siet, az idősebb elővigyázatosan, a tapasztalt öreg pedig alattomosan, mint a róka. Az öreg suta minden teketória nélkül megadja magát, a fiatal üsző ellenben ellenáll az erőszakos imádónak, hosszabb ideig kergetteti magát, gyakran erős szorongás fogja el és ennek „í, ía, íaía” hanggal ad kifejezést, végül mégis megadja magát a baknak. Ugyanis a bak, ha bizonyos életkort elért, rendszerint a fiatal üszőket hajszolja, az idős sutákat pedig többé-kevéssé elhanyagolja, pedig ezek a fiatal bakokat általában készségesen fogadják. Ha valamely területen az egyik nem túlsúlyba kerül, akkor a párzáshoz nem jutottak más vidékre mennek, hogy ott szerencsét próbáljanak.

Novemberben újra nyugtalanság észlelhető az őzeken, egyes bakok alkalomadtán az őzüszőket kergetik, sőt meg is ejtik. Az ellés ilyen esetben a következő év májusában következik be. Az őzek különösen sajátos szaporodási körülményeik elsősorban Pockel, Ziegler és különösen Bischoff tüzetes és tudományos vizsgálatai révén lettek világosak. Mindenekelőtt bebizonyult, hogy a petefészkekben csak nyáron vannak érett peték, és a herékben a nyár közepén fejlődnek ki az ondószálak, nem pedig télen. A pete a petevezetékben megtermékenyül, itt a legelső fejlődési folyamat megtörténik, néhány nap mulva azután eléri az anyaméhet, s itt 4 1/2 hónapon át, egész december közepéig, változatlanul marad, ekkor nagyon gyorsan kezd tovafejlődni, úgyhogy 21–25 nap mulva az embrió összes szervei felismerhetők és a májusi ellésig csak, még a növekedés van hátra. A kis őzek száma rendszerint 2, néha 8; négyet csak kivételesen találunk, de gyakran csak egyet ellenek.

Az anya kicsinyeit gondosan elrejti minden közeledő ellenség elől, és lábdobbantással ad intőjelet, ha legkisebb veszélyt is sejt, vagy rövid, zizegő hangot hallat. Fejletlen korukban, amikor ezt a kicsinyek meghallják, anyjukhoz símulnak, később vele együtt menekülnek. Mivel az őzborjúk életük kezdetén gyámoltalanok, a suta szinleléssel igyekszik menekülni és az ellenség figyelmét magáról elterelni.

Ha egyik kicsinyét elrabolják, s ezt megakadályozni nem tudja, hosszan követi a rablót, az embert is, aggodalmát állandó, szorongó ide-oda futkosással és hívó hanggal fejezi ki. „Engem ez az anyai gyengédség – mondja Dittrich aus dem Winckell – nem egy ízben annyira meghatott, hogy az elfogott borjúnak visszaadtam a szabadságát és az anya bőven megjutalmazott ezért avval a gondos vizsgálattal, vajjon a kicsinek történt-e valami baja vagy sem. Örvendezve szökdelt a sértetlenül megtalált kicsinye körül, úgy látszott, hogy kedveskedéseivel halmozta el, s ezalatt a tőgyét szopásra is odatartotta.” Megszületése után körülbelül 8 napra a suta kicsinyeit elviszi legelni, és 10–12 nap mulva már elég erősek, hogy anyjuk után siessenek. Most visszatér velük a régi tanyájára és egész télig szoptatja őket, talán még ezen túl is, de életük második havában már finomabb zöld eleséget is esznek. Már születésükkor van 3 pár metszőfoguk,1 pár szemfoguk és csak 12 zápfoguk. Ezen tejfogak körül a középső metszőfogpár körülbelül novemberben, a két mellette levő január és februárban, a legszélsők márciusban és áprilisban, a szemfogak pedig április vagy májusban hullanak ki. Az összes előfogak tehát már 13 hónappal az állandó fogakkal pótlódnak. Az 5-ik hónapban az első állandó zápfog mutatkozik a tejfogak mögött, tehát a sorban a negyedik. Októberben, illetve novemberben azután az ötödik zápfog bújik ki, amelyik a vadász előtt különös jelentőségű, mert ez különbözteti meg az őzborjút a 1 1/2 éves vagy idősebb baktól. Körülbelül a 14-ik hónapban váltja a tejzápfogakat, egyidejűleg megjelenik az utolsó zápfog s a fogazat teljes lesz. A 14-ik hónapban az őzek szaporodásra képesek. Már a negyedik hó végén a fiatal bak homlokcsontján duzzadás keletkezik, a következő négy hét alatt apró, mindjobban kiemelkedő dudorok képződnek és a téli hónapokban előbujnak a „nyársak”.

Az őzet majdnem úgy vadásszák, mint a szarvast, bár mostanában a nem vadászszerűen kezelt területen elejtésüknél inkább sörétes fegyvert, mint golyósat használnak. A gyakorlott vadász a bakot a párzás idején a nőstény zizegő hívóhangjának utánzásával csalja oda és azután lelövi. Szibériában az őz csapásain vermet ásnak s mikor a havat olvadáskor vékony jég fedi, kutyákkal lóháton hajszolják az állatokat, szánkóval megközelítik és mikor már hozzászokott a szánhoz, elejtik, vagy akkor szúrják le, ha át akar kelni vándorlásai közben a folyón. Az emberen kívül az őzre lesekedik a hiúz, a farkas, a vadmacska és a róka; az elsők minden válogatás nélkül a nagyokra és a kicsinyekre, az utóbbiak csak az őzborjúkra. Ezek néha az apró, vérszopó menyétnek is áldozatul esnek. Nálunk ezek az ellenségek kevéssé jönnek számításba, ellenben az őzt a bögölyök kukacai gyötrik, amelyek a bőr alatt élősködnek és a dongólegyek, amelyek az orr nyálkártyáján és a szájüregben erős gyulladást okoznak. Számos bélféreg, mint a bélgiliszta, májmétely, szívóféreg kínozzák állatunkat.

A haszon, amelyet az őz az embernek hajt, nem jelentékeny; a kár, amelyet okoz, aránylag csekély, de mégis nagyobb, mint a haszna. A fiatal irtásokban gyakran csúnyán garázdálkodik és pár nap alatt az erdész pár évi szorgalmas munkáját tönkreteszi. Nálunk kitűnő húsának, agancsának és bőrének nagy hasznát veszik, Szibériában pedig a bundáját prémnek dolgozzák fel.

A vadaskertben, valamint az állatkertben vagy a szigorú fogságban az őz kevéssé könnyen tartható meg, mint a többi szarvasfélék, mert korlátlan természetének ellenére van minden kényszerhelyzet. Ha a vadaskert kicsiny, az bántja, mindig jobban és végleg leromlik, még akkor is, ha a kedvenc eledelével bőségesen látjuk is el. Az állatkertekben az őzet azok közé az állatok közé sorolják, amelyeknek megtartása nehézkes. Ismeretes, hogy az őz nagyon válogatós, kényes és nehezen kielégíthető teremtés, elpuhult és roskatag, ezért is fogságban rendszeresen semmikép sem szaporodik és sokszor jelentéktelen ok miatt pusztul el. Fiatalon könnyű felnevelni és nagyon szelíd. Azonban az embernek sokáig öröme csak a sutában, nem pedig a bakban lehet; mert az utóbbi idővel kimutatja sajátságos természetét, arcátlan, tolakodó és szemtelen lesz; ha szabadjára eresztik, terrorizálja az összes gyöngébb állatokat és minden habozás nélkül nekimegy a gazdájának. A bakok hegyes szarvaikkal jelentős sérülést okozhatnak. A suták pedig alkalmilag oly szelídek és ragaszkodók lesznek, hogy az erdőbe szabadon lehet őket bocsátani és mindig újra visszajönnek. Dietrich aus dem Winckell említi egyik sutáról, hogy a párzás idején párnapra hazulról eltűnt és vemhesen újra visszatért.