2. Szárazföldi teknősök (Testudo L.)

Az igazi szárazföldi teknősöket – Strauch szerint – a következő tulajdonságok jellemzik: Többnyire erősen domború hátpáncéluk egy darabból áll. Haspáncéljuk, melyet 12 lemez alkot, egy vagy ritkábban két darabból áll, utóbbi esetben egy elülső mozgathatatlan és egy hátulsó mozgatható darabból. A csontos gerinclemezek többnyire váltakozva négy- vagy hatszögűek; a farklemez rendesen egyszerű, s a tarkólemez némelyik fajon hiányzik. A hónalj- és lágyéklemezek megvannak. A karokat nagy, többnyire cserépszerűen elhelyezett, gyakran csontos aljzattal bíró szarupikkelyek borítják, a hátulsó lábak sarkait pedig sarkantyúszerű pikkelyek, gyakran egyesével vagy csoportosan a comb hátulsó oldalát is. A fark végén néha karom van. Az esetlen lábak ujjai egészen a körömízig mozdulatlanul összenőttek egymással, csak két ízük van, elől öt, ritkábban négy, hátul mindig négy karmuk van. Valamennyi idetartozó faj a lábujjain jár, a szó valódi értelmében szárazföldi állat. Boulenger G. A. ezekhez még hozzáteszi, hogy felső állkapcsukban mindig van egy csontos hosszanti léc, mely az állkapocs külső és belső szegélyével párhuzamosan halad.

Ennek a fajokban gazdag nemnek 59 faját ismerjük, de a nagyobb fajai részben természetes úton kihaltaknak minősíthetők. Hazájuk Dél-Európa, Dél- és Közép-Ázsia, az Északamerikai Egyesült-Államok és Dél-Amerika. Az összes fajoknak csaknem a fele a tropikus Afrikában és ennek szigetein él.

Az üregi teknős (Testudo polyphemus Daud.)

A kevés északamerikai szárazföldi teknős egyike az üregi teknős, melynek a többi fajétól nagyon eltérő életmódja rendkívül jellemző. Ugyanis kiterjedt üregeket ás, amelyekbe veszedelem alkalmával elrejtőzik, és amelyet általában a nappalnak csak legmelegebb óráiban hagy el, mégpedig mindennap, télen nagyon ritkán, legföljebb délben. Téli álmot azonban nem alszik. Ürege 4–6 m hosszú, 35°-os szög alatt nyúlik a földbe, s rendesen a talaj keményebb rétegében végződik. Itt a hőmérséklet nagyon egyenletes, télen nem süllyed 23°C alá, nyáron pedig nem emelkedik 26° felé. Szakadatlanul abban az üregben lakik, amelyet egyszer kiásott, s nagyon nehezen bírható rá, hogy elhagyja és újat ásson magának, ami különben is rendkívül hosszú ideig tart. Egyidejüleg egész csomó állat bitorolja a teknős lakását: egy bagolyfaj, a csörgőkígyó, üregi nyulak és az oposszum alkalmi vendégek, egy békafaj (Rana areolata), valamint egész sereg rovar és más ízeltlábú azonban állandó lakótársai. A felnőtt üregi teknős 25 cm hosszúra nőhet meg. Hátpáncélja sötétbarna, haspáncélja sárgásbarna, szabálytalan sötét foltokkal.

A táblás erdei teknős (Testudo tabulata Walb.)

Táblás erdei teknős (Testudo tabulata Walb.).

Dél- Amerikából mostanában nagyon gyakran kerül hozzánk elevenen egy szárazföldi teknős, melyet Brazíliában sabuti-nak neveznek. Ez a táblás erdei teknős. Alakja meglehetősen formátlan, páncélja lapos, elől és hátul meredek, szélein sehol sem görbült fölfelé. Feje meglehetősen nagy, szaruval fedett állkapcsainak a szegélye finoman fogazott; nyaka közepes hosszúságú és vastag, farka nagyon rövid. Esetlen lábainak hosszúsága feltűnő. Hátpáncélja sötétbarna vagy fekete, mindegyik lemez közepén sárga folt látható. Haspáncélja barna és sárga, gyakran sárga, egy nagy kerek sötétbarna középső folttal. A test szabad részei feketés színűek és néhány narancssárga vagy piros folttal mustrázottak. A fejtető halványsárga, feketésen foltos és csíkos, s a fej többi része feketés. A páncél hosszúsága 55 cm. A hím abban különbözik a nősténytől, hogy valamivel karcsúbb farka van s haspáncéljának alsó oldala lapos, sőt behorpadt. A fiatal állatok páncélja domborúbb, mint az öregeké, s színezetük is élénkebb.

A táblás erdei teknős az egész tropikus Dél- Amerikában elterjedt, mégpedig az Andesektől keletre. Wied herceg szerint Brazília legnagyobb részében, Boettger szerint Paraguayban, Schomburgk szerint Guayana minden erdőségében megtalálható 600 m magasságig a tenger fölött. Gachet szerint egész Venezuelában nagy számban él s a Dél-Amerikához csatlakozó Kis-Antillák szigetein, különösen Trinidad, St.-Vincent és Santa Lucia-szigeteken is otthonos. A megfelelő helyeken nagyon gyakorinak látszik. „A botokud-indiánok tarisznyáiban egész páncéljaikat láttuk – írja Wied herceg. – A legsűrűbb őserdőkben is reájuk bukkantunk. Állítólag csak szárazon, mégpedig erdőkben élnek s magam is csak itt figyeltem meg. Gyakran lehet látni őket, amint lomhán járnak vaskos mankólábaikon s behúzzák végtagjaikat, ha valamilyen idegen mutatkozik. Ez a faj is a növényvilágból veszi táplálékát. Főleg lehullott és érett gyümölcsökkel táplálkozik, melyek nagy választékban állnak rendelkezésére.”

„A forró évszakban száraz falevelekből halmot épít és oda rakja 12 vagy több tojását. A tojásból kibújt fiatal állatok sárgásbarna színűek s páncéljuk még rugalmas.”

„Minthogy nincsen kellemetlen szaguk, azért a portugálok, négerek és indiánok az időnként különben is jól meghízott teknősök húsát megeszik.” Holland-Guayanában is fogyasztják.

A csillagos teknős (Testudo elegans Schöpff)

Csillagos teknős (Testudo elegans Schöpff).

A csoport egyik legszebb faja a csillagos teknős, mely Kelet-Indiából származik. Hosszúkásan tojásdad páncélja közepén erősen domború, két végén csaknem egyenletesen laposodó, oldalt meredeken lejtős, egészben véve magasabb, mint amilyen széles. Hátpáncélja elől, hasi páncélja hátul csaknem háromszög alakban mélyen kivágott. Az egyes lemezek középső mezői, legalább is a legtöbb öreg állatéi, olyan erősen kiemelkednek, hogy a lemezek magas púpokká domborodnak. A fej felső részét apróbb, sokszögű pajzsok fedik és ezek az arcorr mindkét oldalán egyenletesen elosztva fekszenek. A fülfeletti tájékot, mint rendesen, egy nagyobb, hosszúkás pajzs borítja. Az állkapcsok szegélyei gyengén fogazottak.

A mellső lábakat elől, a hátsó lábakat a hátoldalon kiugró, nagy, lapos, háromszögű pikkelyek és szarupúpok, a sarkokat nagy, sarkantyúalakú csúcsos pikkelyek borítják, Fejük és végtagjaik sárga lapon szabálytalanul márványozottak, a páncél egyes pajzsainak fekete alapján gyönyörű rajz van; ugyanis az összes világos- és élénksárga középső mezőkből csillagalakúan egyenlőszínű, többé-kevésbbé kiszélesedő csíkok sugárzanak ki, melyek az egész páncélt rendkívül vonzóan díszítik. A kinyujtott állat hosszúsága kb. 35 cm, a páncél hossza 26 cm.

A csillagos teknős hol több, hol kevesebb számban Hindosztán dombjainak lábánál a száraz, fűvel, bokrokkal és tövisekkel gazdagon borított talajon él. Nem fogják nagyon gyakran. Ennek Hutton Th. szerint, akinek az alább közlendő adatokat köszönhetjük, az az oka, hogy mustrázatuk a legpontosabban megegyezik tartózkodási helyük talajának színezetével s így alig különböztethetők meg a környezettől, feltéve, ha egyáltalában mutatkoznak s nem bujnak el a cserjések vagy a sűrű fűcsomók alá, amint ezt a nagy forróság idején tenni szokták. A tapasztalt bennszülött vadászok a homokos vagy poros helyeken lábnyomaikat keresik meg s ezeket meglepő biztonsággal követve kerítik kézre az állatot. Az esős évszakban a legelevenebbek s csaknem egész nap szaladgálnak, hogy táplálkozzanak és párosodjanak. A hideg évszak kezdetével búvóhelyet keresnek s elrejtőzködnek, ahogyan csak tudnak, hogy a hideg ellen biztosítsák magukat. Itt tompa tétlenségben, de nem öntudatlan álomban vesztegelnek a forró hónapok elkövetkeztéig, melyek alatt a déli órákban éppen úgy igyekeznek a forróság ellen védekezni, mint előbb a hideg ellen s ilyenkor csak alkonyat felé bújnak elő.

Hutton több ízben tartott csillagos teknősöket fogságban, egyszer hetet, 3 nőstényt és 4 hímet. Tágas, bekerített helyet adott nekik, ellátta vízzel, friss és száraz fűvel s még egy nagy csomó rőzsét és durva szénát is adott nekik, ahol elbújhattak, s gondosan megfigyelte őket. A forró időszakban az állatok egész nap rejtekhelyükben maradtak s csak naplemente előtt másztak elő, hogy egyenek, de éjszakára nem bújtak el ismét, hanem látszólag aludva egy helyen maradtak, mintha élvezték volna a hűvösséget és hajnalban ismét visszatértek búvóhelyükre. Ebben az időben gyakran megfürödtek, úgyhogy bemásztak a vízbe, itt mintegy fél óráig időztek s közben alkalmilag ürítkeztek is. Ekkor sok vizet is ittak.

Az esős évszak kezdetével elevenebbek lettek, egész nap kóboroltak, ettek, majd pihentek s végre készületeket tettek a párosodásra. November közepe felé a nőstények hozzákezdtek egy gödröcske ásásához, hogy belerakják tojásaikat.

A hideg évszak kezdetével lustábbak lettek, mind ritkábban és ritkábban hagyták el rejtekhelyeiket s végre december elejétől kezdve mozdulatlanul ugyanazon a helyen maradtak, semmi táplálékot sem vettek többé magukhoz, de egyikük sem próbálta meg beásni magát, amint a görög teknősök tenni szokták. Teljes két hónapig maradtak ebben a helyzetben, ebben a lomha, közönyös nyugalomban, anélkül azonban, hogy ez téli álom lett volna. Amidőn februárius közepe felé esett az eső, ismét előbújtak, ettek kevés lucernát, mohón jó sok vizet ittak reá, de újra visszatértek téli szállásukra és előbbi állapotukba estek vissza. Csak április közepén, a meleg évszak kezdetével jelentek meg rendszeresen, de most leginkább a déli órákban. Jóleső érzéssel ültek ki az éltető napsugarakra és csak estefelé keresték föl rendes búvóhelyüket.

A sugaras teknős (Testudo radiata Shaw.)

A szárazföldi teknősök tulajdonképpeni hazája Afrika, mely Madagaszkárral együtt 15 fajnak ad otthont, nem számítva a Madagaszkáron, Maszkarenász- és Seychelles-szigeteken élő vagy ott régebben élt fekete óriásteknősöket, melyeknek további 11 faját ismerjük. Az egész indiai övben azonban csak 6, Észak-Amerikában csak 3 vagy 4, Dél-Amerikában 2, a földközitengeri vidékeken és Nyugat-Ázsiában 7, a Galapagosz-szigeteken 13 (mind fekete óriásteknősök) faj honos.

A fajoknak ebből a gazdagságából csak néhány képviselőjüket választjuk ki, egyrészt azért, mert nagyon gyakoriak és az állatkertekben rendszerint megtalálhatók, másrészt azért, mert szép színüek és mustrázatuk miatt különösen megérdemlik, hogy figyelemre méltassuk őket. Ezt a kiválogatást Madagaszkár egyetlen szárazföldi teknősével, a sugaras teknőssel kezdjük meg (a másik két madagaszkári teknősfajról, a Pyxis- és Acinixys-fajról alig tudunk valamit).

A sugaras teknős feketeszínű, sárga sugarakkal díszített páncélja félgömbösen domború, orrán két nagy pajzs van s jelentények nagyságot és súlyt érhet el.

Voeltzkow szerint a sugaras teknős a fügekaktusz gyümölcsével és törzsével él. Csak egyetlen, ritkán két tojást tojik, mely csaknem gömbalakú, de az állat testnagyságához viszonyítva nagyon kicsiny.

Jó húsa miatt nagy mennyiségben fogják és egész hajórakományként szállítják el, különösen délnyugati Madagaszkárból. A fogságban tartott példányok életéről nagyon keveset tudunk, mert az Európába hozott példányok igen nagyok s ezért nem jutnak magántulajdonba. Gothard Sándor, aki a vasmegyei Herényben egy szép példányt ápolt és a melegebb időszakban engedte a kertjében szabadon kóborolni, közli, hogy mindjárt megérkezése után a juhokhoz hasonlóan nyugodtan legelészni kezdett. Azon az úton, melyen végighaladt, egyetlen fűszár sem maradt meg. Teljesen mindegy, hogy milyen növény van előtte s úgy látszik, mindenféle növény élvezhető számára. E mellett jól meg tudja különböztetni az édes és savanyú gyümölcsöket s még a legnagyobb éhsége alkalmával is megveti a savanyú almát, ellenben az édes gyümölcsöket, pl. földi epret, fekete epret, fügét, hihetetlen tömegben fogyasztja el. Gothard-nak az a megfigyelése, hogy egy reggelen látta a teknőst, amint egy kutya friss ürülékét elfogyasztotta, arra vall, hogy ízlésének iránya megegyezik a mi európai fajainkéval. Különben sem válogatós s egy alkalommal egy crimson-rhambler-rózsafának teljesen elszáradt és levágott ágát nyelte le, töviseivel együtt, a legnagyobb nyugalommal. Midőn egy késő őszi éjszakán a szabadban éjjelezett, a 0°-os hőmérsékletet is baj nélkül elviselte. Látszólag semmi szükségét sem érezte annak, hogy a napon sütkérezzék, legalább is ezt csak nagyon hűvös napokon tette. Helyi szemlélete nagyon fejlett volt. Három-négy alvóhelye volt, melyek közül este mindig felkereste az egyiket, hogy ott néhány cm mélyen befúrja magát a laza földbe s ezáltal hideg éjszakákat is eltölthetett a szabadban. Ezeket az alvóhelyeket többnyire már délután 4 óra felé fölkereste s ott beásta magát újra. Szomjúsága és fürdési szükséglete nagy volt. Ha hosszabb ideig nem itatták, akkor az esetleges heves zápor alkalmával meglevő fürgeséggel loholt a kis pocsolyához, hogy szomjúságát oltsa.

A sarkantyús teknős (Testudo calcarata Schn.)

Sarkantyús teknős (Testudo calcarata Schn.).

Páncéljának hosszúsága a félmétert is eléri, színbe egyenletesen világos sárgásbarna vagy szaruszínű; a felső lábszárán hatalmas sarkantyút visel. Hazája északkeleti Afrika kopár, sivatagos vidékei, tehát főleg Nubia és a Vörös-tenger afrikai partvidéke.

Kammerer egy nagy példányon megfigyelte, hogy a hívásnak engedelmeskedett s ápolónőjét biztosan meg tudta különböztetni más személyektől, a kézben tartott eledelt már 20 lépésnyi távolságból is észrevette, menetütemét meg tudta gyorsítani s legalább is olyan sebességgel tudott futni, mint az édesvízi teknős. „Futásközben céljának elérésében nem engedte magát zavarni. Sohasem jutott eszébe, hogy félénken visszahúzódjék vagy fenyegetően trüszköljön. Ellenkezőleg: fejének simogatását egyenesen örömmel tűrte.” Végre megszokta, hogy üldözőbe vegye az eleséget nem tartalmazó kezet s akkor is követte ápolónőjét, ha nem is csalogatták. Nem volt válogatós és szívesen megette a kemény növényi anyagokat, mint füvet s nagy káposztaleveleket éppen úgy, mint a gyümölcsöt és salátát; de a húst és kenyeret megvetette. Igen magas hőmérsékletet elbírt (37–40 C°-ot) s az ilyen melegre fűtött téli szállásában nagy szeretetet tanusított a víz iránt, melyet a szabadban addig nem ismert.

A párducteknős (Testudo pardalis Bell)

Afrikában nagyon elterjedt; hátpáncélja erősen domború és jelentékeny nagyságot ér el. A sugaras teknőstől, melyhez eléggé hasonlít, abban különbözik, hogy tarkópajzsa hiányzik és páncéljának színe világos okkersárga, homokszínű vagy sárgászöld alapon többé vagy kevésbbé sűrű fekete foltokkal tarkázott. A Nílus felső folyásától és Abesszíniától a Fokföldig s innen Angoláig terjedt el. Ellenállóképessége olyan, mint a sugaras teknősé Werner-nek sikerült számos példányt épen és egészségesen hazahoznia.

A pápaszemes teknős (Testudo oculifera Kuhl)

A nagyon szép mustrázatú délafrikai szárazföldi teknősök közül csak ezt a fajt említjük meg. Dél- és Délnyugat-Afrikában él, homokos területen s nyilván nem ritka. Erősen kampós felső csőre, hátpáncélja hátsó szegélyének fogazottsága s tarkópajzsának nagysága jól megkülönbözteti más rokonaitól, melyekkel együtt felső lábszárának hátsó szegélyén egy kúpalakú szarupúpot visel. Kicsiny faj, mint a legtöbb délafrikai szárazföldi teknős – kivéve a párducteknőst – páncélhosszúsága alig éri el a 12 cm-t. A kivájt teknőt, mint rokonai teknőjét is, miután a haspáncél mellső lebenyeit letörték, a busmannok dohánypor- (burnót-) tartónak használják; a Dél-Afrikából az európai múzeumokba került sok hiányos hasteknőjű teknőspáncél árulja el egykori rendeltetését.

Az alsó Himalája harmadkori rétegeiben, ősvilági emlősök csontjaival vegyesen egy hatalmas, a szárazföldi teknősökkel rokon hüllőnek maradványaira bukkantak, melynek páncélja csaknem 3 m hosszú és 2 m magas volt (Colossochelys atlas). Amerikában, Görögországban és Franciaországban is találtak csaknem ugyanabból a korból származó hatalmas, ősi teknősöket. Ezekről az óriási állatokról alig tudunk helyes képet alkotni még akkor is, ha segítségül hívjuk a ma is élő elefántteknősöket, melyek nagyságban a rend minden szárazföldön élő faját felülmúlják. Ezeket a teknősöket még nem is olyan régen, különböző lakóhelyükre való tekintet nélkül, a Testudo indicá-nak nevezett faj változatainak tartották. Végre Günther A. 1877-ben számos elefántteknős átvizsgálása után a fajok egész sorát különböztette meg s egyúttal összeállította az előfordulásuk, elterjedésük és hasznukra vonatkozó régibb adatokat, úgyhogy ezek számos fajának legalább a történetéről világos képet nyerhettünk.

„A XVI. és XVII. századnak csaknem valamennyi utazója, akik leírták az Indiai- és Csendes-óceánban tett tapasztalataikat és élményeiket – írja Günther – számos óriási teknősről emlékezik meg, melyekre egyedülálló szigeteken vagy összefüggő szigetcsoportokon bukkantak. Ezek a teknősök kitűnő húsukkal igen jó táplálékot nyujtottak a tengerészeknek, akik akkor bizony kevés élelmiszert vihettek a hosszú útra. Ezért összeszedték őket, hónapokig eltarthatták, etetniök nem kellett őket, csak a szükségnek megfelelően levágni s akkor mindegyik példányból 40–100 kg pompás húst nyerhettek. Nem csoda tehát, hogy egyes hajók a Mauriciusz- és Galapagosz-szigeteken több mint 400 darabot fogdostak össze és vittek magukkal. Az a teljes biztonság, melynek a gyámoltalan teremtmények a maguk ősi, csöndes lakóhelyein azelőtt örvendhettek, valamint hosszú élettartamuk, mely lehetővé tette azt, hogy számos nemzedék élhetett egymás mellett egyidejűleg, magyarázza meg ezeknek az állatoknak rendkívüli elszaporodását.”

Amikor Leguat 1691-ben a Rodriguez-szigetet fölkereste, ezek az állatok még olyan nagyszámban éltek ott, hogy sűrű tömegekbe verődve, 2000–3000 darabot lehetett látni belőlük és több száz lépésnyi távolságban „a hátukon lehetett járni”. 1740 körül, amint Grant írja, az Indiába vitorlázó hajók Mauriciusz-szigeten kikötöttek, hogy teknősökkel lássák el magukat. S még 20 évvel később is több apróbb hajó állandóan azzal foglalkozott, hogy ezer és ezer óriásteknőst szállított el, különösen a kórházakban való felhasználás céljából. Ettől az időtől kezdve nagyon gyorsan megapadt a számuk: az idősebb egyedeket összefogdosták, a fiatalokat a sertések semmisítették meg, úgyhogy a XIX. század elején a szigetcsoport több szigetjéről eltűntek. És jelenleg csak egyetlen egy példány él Mauriciusz szigetén.

A szüntelen üldözések következtében, melyeket fölfedezésük óta ezeknek a szegény, gyámoltalan óriásoknak az embertől el kellett szenvedniök, a keletafrikai szigetvilágban ismert 12 fajból nem kevesebb, mint 7 faj teljesen kipusztult. Ma a Seychelles-szigetekről két fajt ismerünk (egyet a Mahé-ről, egyet a Thérese-ről), két fajt Aldabra-ról, egy még élő és 4 kihalt fajt Mauriciusz szigetéről, két kipusztult fajt Rodriguez-, és egy szintén kihalt fajt Madagaszkár szigetéről. Az aldabrai fajok egyikét Siebenrock jogosan az egyik seychellesi faj változatának tekinti.

A legnagyobb élő óriásteknős Rothschild báró tulajdonában az angolországi Tringben látható s páncélhosszúsága 156 cm, a hajláson mérve 194 cm és 529 fontot nyom. Rothschild legalább 300 esztendőre becsüli az életkorát.

Bolau azt írja a hamburgi állatkert két óriásteknőséről, hogy megérkezésük után, minthogy nagyon kiéheztek, legjobban kedvelték a kelkáposztát s ebből naponta 35 kg-ot fogyasztottak el. „Különös életnyilvánulásokat – írja Bolau – a mi vendégeinken nem igen tapasztalhatunk. A nap legnagyobb részében táplálkoznak. E magasztos tevékenységükben nem zavartatják magukat, csak akkor, ha lemérik őket. Ez olyan mély hatással van rájuk, hogy több napra elvesztik az étvágyukat. Idegen személyeknek a lakásukban tett látogatása is kizavarja őket nyugalmukból. Ápolójuk azonban nem hozza ki a sodrukból, tehát ismerik. Ha a hátukra ülünk, akkor könnyen rábírhatjuk őket arra, hogy fölemelkedjenek és lovasukat tovavigyék, ha a hátpajzsok közötti sávokban, de különösen könnyen akkor, ha a tarkójuk tájékán simogatjuk.” Brauer szerint tojásaikat nem eszik, de annál szívesebben a húsukat, melyet a Seychelles-szigetek lakói ízletesebbnek és finomabbnak tartanak, mint a tengeri teknősök húsát. Különösen a lábakat tartják igazi csemegének. Húsukat és különösen a májukat összeaprítják és a hátpáncélban sütik ki s ugyanebben tálalják is föl.

A Maszkarenász-szigetekéhez hasonló viszonyokat találunk a Galapagosz-szigeteken is. Amikor a spanyolok ezeket a szigeteket fölfedezték, annyi teknőst találtak ott, hogy a teknősökről nevezték el őket. A XIX. század elejéig, úgy látszik, nem sokat változtak a viszonyok. Porter 1813-ban még nagy számban látta őket és 150–200 kg-os óriásokat fogott; mindössze 500 darabot szedett össze, 14 tonna súlyban. Huszonkét esztendő mulva, 1835-ben látogatott el a Galapagosz-szigetekre a nagy Darwin. Közben a szigetek Ecuádor birtokába kerültek és néhány száz száműzött lakta, akik természetesen sokkal nagyobb pusztítást vittek végbe a teknősökben, mint a szigetek előbbi látogatói összesen. Valóságos irtóhadjáratokat intéztek az ártatlan és fegyvertelen teremtmények ellen. Összefogdosták őket és húsukat besózták. A beköltözöttekkel együtt sertések is kerültek a szigetekre s ezek részben elvadultak, úgyhogy a mi szegény teknőseink ellenségeinek száma tetemesen megnövekedett. Mindazonáltal Darwin mindegyik szigeten, amelyet meglátogatott, talált teknősöket. Amikor pedig 11 évvel később a tudományos kutatásokat végző „Herald” hadihajó a Charles-szigeten kikötött, a hajó természetbúvára csak házi állatok csordáit, elvadult kutyákat és sertéseket talált rajta, de teknősöket nem. Ami tehát a Maszkarenász-szigeteken már régebben megtörtént, az beteljesedett a Galapagosz-szigeteken is.

Porter volt az első, aki figyelmeztetett a Galapagosz-szigeteken élő óriásteknősök közötti különbségre. A Duncan-szigeteken pl. egészen különös óriásteknős élt, melynek teknői nagyon vékonyak és megnyúltak voltak s amelynek háti teknője elől felhajlott, mint a spanyolnyereg. Ez a faj a „nyerges óriásteknős” (Testudo ephippium Gthr.). Jelenleg nem kevesebb, mint 14 fajt ismerünk a Galapagosz-szigetekről, melyek 9 szigeten oszlanak meg. Jellemzi őket óriási testnagyságuk, hosszú, kígyószerű nyakuk, magas, széles, otromba lábaik és teknőjük fekete színezete s így nem lehet összetéveszteni őket egyetlen más szárazföldi teknőssel sem.

Az aldabrai óriásteknős (Testudo daudini D. B.)

Voeltzkow-nak sikerült (1890 körül) a Madagaszkártól jó 400 km-re északra fekvő Aldabra-szigetén, egyhónapi tartózkodása alatt csaknem naponta megismételt kirándulásai alkalmával ennek a ritka fajnak 7 példányát megtalálnia. Fogása azonban különböző veszedelmekkel járt. Minthogy Aldabra felé semmi összeköttetés sincsen, egy 50 tonnás kis hajót kellett bérelnie a két hónapra tervezett utazás céljára s ezt az ott-tartózkodás idején kötelekkel kellett kikötözni. Aldabra sokkal nagyobb, amint ezt általában gondolják; 20 angol mérföld hosszú, teljesen úttalan, minthogy a talajt odamosott, beretvaéles korallok takarják. Az egész szigetet pedig olyan sűrű, alacsony bozót borítja, hogy minden kirándulás alkalmával előbb utat kellett vágni a sűrű cserjésbe s így nagyobb terület felkutatásáról szó sem lehetett. A külső oldalról partra szállani az erős hullámtörés miatt roppant veszedelmes, a belső oldalról való partrajutást pedig a sűrű mangrove-növényzet nehezíti meg. A különben is nagyon rossz ivóvíz csak egy helyen található s ezért az esővizet gyüjtötték össze természetes üregekben és minden ilyen kirándulás alkalmával magukkal kellett vinniök. Mindazokon a helyeken, ahol a teknősök élnek, a moszkitók milliárdjai tették lehetetlenné az éjjelezést. Ha végre teknősre bukkantak, ami mindig szerencsés véletlennek volt köszönhető, hiszen az állatok, melyek a sűrű bozótban töltik el a forró nappalt, nagyon óvatosak, akkor kezdődött csak a munka legnehezebb része, t. i. az elszállítás. Minthogy az állatok roppant csökönyösek s nem hajlandók maguktól menni, azért hátukra fordítva, egy létraszerű saraglyához szorosan odakötözve, négy embernek kellett órákon át cipelnie a hegyes korallmezőn és sűrű bozóton keresztül. Az emberek persze ronggyátépett ruhával, vérző lábakkal érték el a tengerpartot.

Ezek a teknősök a szabadban fűvel és egy Pandanus-faj gyümölcseivel élnek, míg a fogságban nagyon könnyen eltarthatók főtt rizsen és konyhahulladékokon. Az elevenen a hamburgi állatkertbe eljutott hat példány közül a legnagyobbiknak hátpáncélja – egyenes vonalban mérve – 210 cm hosszú volt és az állat 206 fontot nyomott.

Ugyancsak Aldabrán él egy másik óriásteknős-faj (T. gigantea D. B.) is. A hamburgi állatkertben ápolt nagyobbik példány hossza légvonalban mérve 125, szélessége 81 és magassága 58 cm.

Óriás teknős (Testudo gigantea D. B.).

A mauriciuszi óriásteknős (Testudo soumeirei Sauzier)

Mauriciusz szigetén él (vagy legalább is 1893-ban még élt) ennek a különben teljesen kihalt óriásteknősnek egyetlen példánya, az angol állam tulajdonában. Öreg példány ez; St. Louis tüzérkaszárnyájának udvarán tartják és állítólag már 1810-ben is olyan nagy volt, mint ma. Sauzier 200 esztendőre becsüli az életkorát.

Tarkólemeze hiányzik, de kettős toroklemeze van s ebben a tekintetben a Galapagosz-szigetek óriásteknőseihez hasonlít. Légvonalban mérve 102 cm hosszú.

Az elefántteknős (Testudo elephantopus Harlan)

Elefántteknős (Testudo elephantopus Harlan).

A Galapagosz-szigetek e legnevezetesebb teknősének életmódjáról Darwin ír felülmulhatatlan érdekességgel. „Utazásom alatt két nagy teknőssel találkoztam; mindegyik legalább 100 kg-ot nyomott. Az egyik egy darab kaktuszt evett; mikor közelébe értem, megnézett s aztán nyugodtan tovább állott. A másik mély sziszegést hallatott s behúzta a fejét. Ezek az óriási hüllők, melyeket fekete láva, levéltelen bozót és hatalmas kaktuszok vettek körül, az ősvilág megelevenedett teremtményeinek tűntek fel. Leginkább a magasan fekvő nedves helyeken tanyáznak, de ellátogatnak az alacsony és száraz helyekre is. Egyesek roppant nagyságot érhetnek el. Az öreg hímek, melyeket hosszabb farkuk alapján jól meg lehet különböztetni a nőstényektől, jelentékenyen nagyobbak, mint emezek.

„A nőstények éppen most, októberben rakták le tojásaikat, melyek fehérek és gömbölyűek, az egyiknek, melyet megmértem, 18 cm volt a kerülete.”

Porter a következőkben számol be megfigyeléseiről: „Nappal a teknősök feltűnően élesen látnak és félénkek, ami abban nyilvánul meg, hogy fejüket és nyakukat bármely tárgy legcsekélyebb mozgására a teknőbe rejtik. Éjszaka azonban teljesen vakok és süketek. A legerősebb zaj, a puskalövés durranása sem zavarja őket s a legcsekélyebb hatással sincs rájuk.”

Ezeket az adatokat Darwin is megerősíti. „A bennszülöttek azt hiszik, hogy ezek az állatok teljesen süketek. Az bizonyos, hogy még annak a zaját sem hallják, aki a sarkukban követi őket. Sokat mulattam azon, hogyha egy-egy ilyen óriást utólértem, mely nyugodtan ment az útján és elébe kerültem, abban a pillanatban berántotta fejét és lábait, mély sziszegést hallatott s azután hangos dobbanással a földhöz lapult, mintha halott volna. Gyakran ültem a hátukra is; ha néhányszor ráütöttem a páncél hátulsó részére, akkor szépen fölállottak és tovább ballagtak. Az egyensúlyt azonban mindig nehezen sikerült megtartanom.”

„Egyetlen állatnak sincsen élvezetesebb, édesebb és ízletesebb húsa, mint ezeknek a teknősöknek” – mondja Porter és Darwin ennek sem mond ellent. „Húsukat – végzi Porter – mind frissen, mind besózva, sokféleképpen használják fel és zsírjából szép, világos olaj készül. Ha megfogják a teknőst, felvágják a bőrét a farka közelében, hogy lássák, vajjon van-e vastag szalonnája? Ha nincsen, akkor újra elengedik az állatot, mely állítólag rövidesen kiheveri e kínzást. A nemrégen kibujt fiatal állatok nagyszámban válnak zsákmányaivá egy ölyv-féle ragadozó madárnak. Úgy látszik, hogy az öreg állatok csak véletlenül pusztulnak el, vagy akkor, ha meredek oldalakon lezuhannak. A bennszülöttek legalább azt mondották, hogy ők sohasem találtak elhullott teknősöket, kivéve az ilyen eseteket.”

Sok tengerész erősítgette Porter előtt, hogy az általuk összefogdosott és hajóba rakott elefántteknősöket minden eleség nélkül 18 hónapig tartották és ez idő eltelte után levágásukkor azt tapasztalták, hogy se nem szenvedtek, se a kövérségükből nem veszítettek. Még más bántalmazásokat is kár nélkül viseltek. Az az elefántteknős például, amely rajzolóművészünknek modellül szolgált, mielőtt Berlinbe került volna, több esztendeig élt fogságban és legutoljára mint – faaprítótőke szerepelt! Gazdájának cselédei, akik parancsot kaptak arra, hogy a szabadságra vágyó állatot sokszor megismételt szökései alkalmával újra elfogják, annyira fölbosszankodtak, hogy földbe vert cövekek közé börtönözték be és hátpáncélját használták fel faaprításra.

Minthogy az elefántteknősök könnyen elbírták a nagy tengeri utakat, azért sokszor hozták el Európába s így még kb. 60 évvel ezelőtt is gyakran lehetett őket látni az állatkertekben és mutatványos bódékban. Günther szerint a londoni állatkert egy 80 éves teknőse 435 kg-ot nyomott.

Baur-nak az 1889. esztendőben kelt feljegyzése szerint a Galapagosz-szigeteknek akkor ismeretes elefántteknősfajai közül kettő már teljesen kipusztult. A Galapagosz-szigetekről ma ismeretes 14 faj utolsó élő példányait a Kaliforniai Tudományos Akadémia expedíciója állítólag elszállította a san-franciscói múzeum számára. Igazán tündöklő példája az előrelátó tudományos tevékenységnek!

Ezekhez a régibb adatokhoz alig lehet még valami lényegeset fűzni. Baur, aki az Albemarle-szigeten óriásteknősöket gyüjtött, útinaplójában élethűen és Voeltzkow-hoz hasonlóan írja le azokat a fáradalmakat és nélkülözéseket, melyeket a hőség és vízhiány miatt el kellett szenvednie, a talaj nehézségeit és az elfogott állatok óriási súlyát, amelyek miatt ott a helyszínen meg kellett ölni és kizsigerezni a legnagyobb példányokat, hogy egyáltalában el tudják szállítani őket.

Azt, hogy ezeket a teknősöket milyen messzire elhurcolhatják a hajóforgalom útján, mutatja Waite adata a Testudo nigrita D. B-ről, melynek egyik példánya 50 évig élt a déli tengeri Rotuma-szigeten, mielőtt György, Tonga királya Donald A. M.-nek ajándékozta. Amennyire a bennszülöttek visszaemlékezni tudtak, mindig ugyanolyan nagy volt. Schnee pedig szintén adatot szerzett arról, hogy a Csendes-óceán Karácsony-szigetén is, Tahiti- és Hawai-szigetek között, előfordul a galapagoszi óriásteknős, ahova szintén behurcolták.

A görögteknős (Testudo graeca L.)

Görögteknős (Testudo graeca L.).

A Testudo-nemnek Európában élő fajai képviselőjeként a görögteknőst szokták tekinteni. Páncélja egészben véve tojásdadalakú és kevésbbé domború, hátrafelé kissé kiszélesedő és meredekebben lejtősödő, mint előrefelé. A nőstény lapos, a hím kissé behorpadt haspáncélja elől lecsapott, hátul mélyen kivágott. Hátlemezei gyengén púposak, a három középső hat, a legelső és leghátulsó ötoldalú. Mind a két középső oldallemez csaknem kétszer olyan széle, mint amilyen hosszú, alig láthatóan ötszögű, a legelső oldallemez ötszögű, hajlott alsó szegéllyel, a leghátulsó ferdén négyszögű. A 25 szegélylemez között a tarkólemez a legkisebb, a leghátulsó hátul megnyúlt, a fark felé hajló lemez a legnagyobb és a közepén mély, hosszanti barázdával két félre osztott. A többi szegélylemeznek egymástól többnyire különböző, egyenlőtlen ötszögű alakja van. Fiatal állatok valamennyi lemezének középmezői szemcsézettek, az öregebbekéi símák és világosan feltűnő növekedési sávok veszik körül.

Meglehetősen esetlen feje feltűnően vastagabb, mint a nyaka, az arcorra elől tompa, szeme közepes nagyságú s a dobhártya megközelíti a szem nagyságát. Az arcorr felső és oldalsó részét nagy, kerek mellső homlokpajzs, egy kisebb homlokpajzs s egy-egy igen nagy, hosszú halántékpajzs borítja. A fejet különben felül apró, szabálytalan pajzsocskák fedik. A hátpáncél mindegyik lemezének közepe fekete, azután sárga- és feketeszegélyű. A haspáncélon egy széles, szabálytalan, sárgásszínű hosszanti csík fut végig; többi része fekete. Feje, nyaka és végtagjai szennyes zöldessárgák. Mustrázata különben nagyon változatos. Egyes példányok mellső lábain a karmoknak a száma is 4-re csökkenhet. De gyakran az is előfordul, hogy az egyik mellső lábnak 4, a másiknak 5 ujja vagy karma van. A nőstények abban különböznek a hímektől, hogy nagyságuk jelentékenyebb, farkuk pedig rövidebb s a tövénél vastagabb. Mindkét nem farkának csúcsán egy szarukarom van. A fiatal állatoknak zömökebb páncéljuk van, mint az öregeknek. Páncélja mintegy 20 cm hosszú lehet, de az Ioni-szigeteken sokkal nagyobbak is előfordulnak.

Teknősünk ősi hazája a Földközi-tenger északi részén fekvő országokban van, mégpedig csak a görög félszigeten és az Appennini-félszigeten s az ezekhez tartozó szigeteken. Tristram szerint előfordul, mégpedig nagy tömegben, Szíriában is. Bebizonyíthatóan s minden föltevés szerint is ősi időktől fogva lakott Görögországban, az Ioni-tenger szigetein, Dél-Magyarországon, Dalmáciában, Hercegovinában, Montenegróban, Albániában, Macedóniában, Bulgáriában, Romániában, Közép- és Dél-Itáliában, Korzikával és Szardíniával együtt, Sziciliában, végül a Baleárokon. Schreiber véleménye szerint sok vidéken aránylag nagyon régen mint tenyésztett állatot a szerzetesek honosították meg s azután elvadult. Száraz és bozótos vidékeken lakik s egyes helyeken igen nagy tömegben, így mindenekelőtt Dél-Itáliában, Dél-Dalmáciában, Hercegovinában, Görögországban és Mehádia környékén, a Domogled alján s itt különösen nagyra nő meg.

A meleget rendkívül szereti s ezért órákon keresztül a legnagyobb élvezettel sütkérezik a déli nap sugaraiban. Duméril Sziciliában, ahol mindenütt nagyon gyakori, az utak mentén találta sütkérezve s a nap annyira átmelegítette a lustálkodó páncélját, hogy nem bírta kezeit rajta tartani. Tommasini azonban határozottan azt állítja, hogy Hercegovinában nyár derekán, amikor a hőség elviselhetetlen lesz, sohasem lehet látni a sűrű bokrokon kívül s ezeket csak naplementekor hagyja el. Nagy melegben egész napra a talajba ássa magát. Sok fogságban tartott példány közül egyiknek a páncélja sem hevült át annyira, hogy az arcbőrön kellemes melegérzetet keltett volna. Tél felé mélyen beássák magukat a földbe, itt átalusszák a telet és csak áprilisban bujnak ismét elő.

A görögteknős tápláléka főleg különböző növények és gyümölcsök. Mellékesen elfogyasztja a csigákat, férgeket és rovarokat s ezért gyakran a hazájában is kertekbe viszik, hogy itt a kártékony rovarok elszaporodását megakadályozza, ami azonban sokszor azzal végződik, hogy a legszebb és legízletesebb növényeket lelegeli vagy letiporja. Az egyik, Görögországban honos rokonától (Testudo marginata) eltérően, mely Erber tapasztalatai szerint szigorúan növényi anyagokkal él, a mi teknősünk egyáltalán nem válogatós. „Az a tapasztalatom – írja Erber – hogy szereti fölfalni az emberi ürüléket, alaposan elvette az étvágyamat a teknőslevestől. Gyakran nagyobb tömegeiket láttam együtt, melyek éppen ez útálatos ételre gyűltek össze.” A fogságban tartott görögteknősök gyümölcsöt, salátát, a lóherét és pitypang leveleit eszik, de megeszik a tejbe vagy vízbe mártott fehérkenyeret, lisztkukacokat, gilisztákat, valamint nyershúst is s ilyen táplálék mellett kitünően tenyésznek. Ha pedig a hideg ellen megvédjük, akkor számos emberöltőn át kibírja a fogságban. Így Tschudi egy példányról emlékszik meg, mely egy Uri-kantonban lévő, Altorf melletti birtokon 100 esztendőnél hosszabb ideig élt.

A párosodás az első tavaszi napokon megy végbe, mely alkalommal gyakran hallani az állatok hangját is. A nőstények már májusban vagy júniusban lerakják gömbölyű, kemény fehérhéjú és kis diónagyságú 8–15 darab tojásukat. „Költőhelyül lehetőleg napos helyet választanak, hátulsó lábaikkal gödröt ásnak, belerakják tojásaikat, gondosan betakarják földdel s azután utódaik kikeltését a világ nagy éltetőjére, a napra bízzák. Szeptember első napjain megjelennek a fiatal teknősök, melyek akkorák, mint egy fél mogyoróhéj: a világ legaranyosabb apróságai.”

Ha teknősünknek teljes szabadságot adunk, akkor még az északi országokban is teljesen úgy érzi magát, mint otthon: szaporodik, vagy legalább is párosodik. Így Sundevall szerint a Svédország déli részén fekvő Kalmar környékén egy munkás két ilyen teknőst talált, melyek a fogságból szöktek meg és éppen párosodtak. Az egyenletesen és erősen fűtött szobában nem merül téli álomba, de akkor Fischer szerint nem él olyan hosszú ideig, mintha minden télen pihenést nyujtunk neki. Különben bármennyire is érzéketlen, a hosszabb ideig fagypont alatti hőmérsékletnek kitett fogoly teknősök rövidesen elpusztulnak. Csaknem egy esztendeig kibírják táplálkozás nélkül s a legborzasztóbb megcsonkításokat is elviselik előttünk megfoghatatlan közönyösséggel. Ha kiveszik babszemnagyságú agyvelejüket, akkor még 6 hónapig is csatangolnak; ha levágják a fejüket, akkor a szívük még 14 napig mozog s a levágott fejük még félóráig harapdál. Ilyen irányú vizsgálatokat Lippi végzett és Orioli számolt be róluk.

Érthető, hogy az olyan állat, melynek agyveleje ennyire alárendelt szerepet játszik, nem lehet felruházva magasabbrendű értelmi képességekkel. De bizonyos tanulékonyságot nem lehet megtagadni tőlük: valamennyi állatbarát, aki hosszabb ideig tartott szárazföldi teknősöket fogságban, azt állítja, hogy lassanként megszokják ápolójukat. Duméril megfigyeléseiből kitűnik, hogy teknősünk némelykor föl is ingerelhető. „Láttunk néhányszor két hímet – írja – melyek hihetetlen szívóssággal küzdöttek egy nőstény birtokáért. Kölcsönösen egymás nyakába haraptak, megpróbálták egymást fölfordítani s a viaskodást nem fejezték be addig, amíg a két küzdő valamelyike harcképtelenné nem vált. Megfigyelték, hogy az esetlen állatok párosodása csak sok eredménytelen próbálkozás után történik meg. Ennek azonban ellentmond Bauhof A. megfigyelése, aki a Raguza melletti S. Giacomo kolostorának udvarán sok teknőst tartott fogságban.

Tommasini, akinek éveken át nyilt alkalma teknősünk megfigyelésére, kitünő ismertetést nyujt az állat természetes életmódjáról. Hercegovina völgyeiben és hegyei között 500 m magasságig találta a görög teknősöket és megállapította, hogy ha a viszonyok megengedik, már nagyon korán, a Narenta alsó folyásánál március közepétől kezdve, abbahagyják téli álmukat s a napos helyeket keresik fel. Az állat látása gyenge, azért mindent ellenségnek tart, ami mozog. Ami mozdulatlan, arról addig nem vesz tudomást, amíg szaglószervével meg nem győződik mibenlétéről. Minden tárgyat, melyet szemével élvezhetőnek tart, orrával is megérinti, valamint azokat a helyeket, ahol előbb ehető dolog volt. Porba vagy földbe keveredett húsdarabokat ilyen módon könnyen megtalál, ha a szeme ebben nem is segített. Orrával megkülönbözteti a táplálékokat s kiválogatja a neki legjobban megfelelőt, még akkor is, ha előbb összekeverték.

Magyarország délkeleti részében a görögteknős mint valódi hegyi teknős él. Elterjedésének északi határát az Orsova és Mehádia közötti magas hegyek alkotják. Legtöbb van a Cserna völgyében. Itt a Testudo graeca var. Boettgeri Mojs. él. Nagyobb az igazi görögteknősöknél s mustrázata is eltérő. Hátpáncélja felül mérve 23 cm volt.

A görögteknőst Sziciliában és Olaszországban rendszeresen hordják a piacra, minthogy a húsát mindenütt megeszik s különösen sokra becsülik a belőle készült levest.

A mórteknős (Testudo ibera Pall.)

Északnyugati Afrikában, Szíria egy részében, Kis-Ázsiában, Mezopotámiában és Perzsiában a görögteknőst helyettesíti s az európai Törökországban és Romániában ezzel együtt fordul elő, s nagyon gyakran hozzánk is elhozzák. Teknőjének a hosszúsága a 25 cm-t is eléri, farklemezének közepén hiányzik a mély hosszanti barázda s combjainak hátulsó részén nagy kúpalakú szarupúp van. Öregebb állatok haspáncéljának a hátulsó lemeze egy haránttengely körül mozgatható, ami olyan sajátosság, amely különösen a tojásrakó nőstényeknek válik javára. E faj életmódja nem különbözik lényegesen az előbbi fajétól. Ő is megeszi a gilisztákat a növényi táplálék mellett. Kis-Ázsiában állítólag úgy fogják, hogy kutyákat idomítanak, melyek megkeresik, előttük megállanak és addig ugatnak, amíg a gyüjtő oda nem jön. Úgy látszik azonban, hogy csak idegenek foglalkoznak ezzel, mert a görögök is, a törökök is, megvetik a húsát, amint Werner erről meggyőződött. Mert gyakran van alkalmuk látni, amint ez a teknős emberi és állati ürüléket fogyaszt. A legnagyobb példány is, melyet Werner fogott, éppen szamárürülék fogyasztásához látott.

A mórteknős életmódjáról Kathariner és Escherich tett nagyon érdekes megfigyeléseket. „Angora környékén – írják – nemcsak a buja vetésekben él, hanem a nyugati és délnyugati irányban húzódó dombvonulatok kopár, gyenge növényzettel takart lejtőit is benépesíti. Egy köröskörül kopár lejtőkkel körülvett szakadék egyik kis teknőjében kevés esővíz gyült össze. Minden délben rendszerint sok teknős gyült itt össze az egész környékről, hogy szomját oltsa. Első testrészüket a sekély vízbe merítették és szélesre tátott szájjal hosszasan ittak. Azután lassan átgázoltak a medencén, hogy a meredek lejtőkön ismét fölkapaszkodjanak s ezt olyan biztossággal és gyorsasággal végezték, amelyet nem is tételeztünk fel ezekről a lomha állatokról.”

A kirgizteknős (Testudo horsfieldi Gray)

A görögteknőshöz nagyon közelálló faj, de ettől, valamint a mórteknőstől is könnyű megkülönböztetni, mert minden lábán csak 4 karom van. 20 cm hosszú páncélja felül egyenletesen barna vagy olajszínű, néha fekete foltokkal mustrázott. Haspáncélján vagy nagy fekete foltok vannak, vagy egészen fekete.

Ez a teknős Közép-Ázsiában lakik s a kirgiz-pusztáktól és az aralkáspi homoksivatagoktól Afganisztánig terjedt el.

Walter Alfréd nagy tömegben találta a Káspi-tavon túli vidékeken, mind a homoksivatagokon, mind a száraz agyagsteppéken, az oázisokon, sőt a hegységekben is, ahol természetesen a vízfolyások völgyeit kedveli. „Az első példányokat a homokban már február 24-én megfigyeltem. Két nappal később az állatokat mindenütt megtaláltam, kezdetben csak apróbb hímeket, később a nagy nőstényeket is. A párosodás derékideje március utolsó és április első heteire esett, minek elteltével a nőstények a földbe ásták magukat, hogy tojásaikat lerakják. A hímek hármasával és négyesével harcoltak minden egyes nőstény birtokáért, miközben jól hallható zajjal taszigálták és döfködték egymást. A legmelegebb idő kezdetén, májustól kezdve, lassanként kicsiny üregeikbe menekülnek, úgyhogy júniusban már nem találhatók.”

Zander megfigyelte, hogy azoknak a kirgizteknősöknek, melyek a homokhegyeken és homokpusztákon élnek, nagyon hosszúak, görbék és hegyesek a karmaik, páncéljuk szegélye élesen fogazott, minthogy a puha talajban a karmok kevésbbé kopnak és a beásásnál a teknős csak keveset dörzsölődnek. Azonban a használat jelei nagyon határozottak azokon az állatokon, melyek agyagos talajon vagy a havasok előhegyeinek törmelékei között élnek. Különösen a teknő szegélye kopik meg nagyon az éjjelre, illetőleg a legnagyobb forróság idejére való beásás alkalmával. Az ilyen példányok karmai rövidek, tompák, mintha le volnának reszelve. Öregebb állatok hát- és haspáncélja kiemelkedőbb részeinek szarulemezei teljesen lekopnak, úgyhogy alattuk a csont látszik.

Boettger O., aki a fogságban tartott kirgizteknős életéről sok érdekes megfigyelést tett, a következőket írja: „A szabadban sohasem láttam, hogy ezek a teknősök csigákat vagy rovarokat fogtak volna. Nagy mohósággal eszik azonban a salátát, kelkáposztát, fiatal rhebarbaraleveleket és puha, nedvdús növényeket. Étvágyuk a meleghez igazodik. Ha nagyon meleg van, akkor félnapig is elüldögélnek a táplálék mellett és csaknem állandóan esznek. Éjjel sohasem járnak táplálék után. Kezdetben nagyon félénkek voltak s csak akkor ettek, ha a megfigyelő tökéletesen mozdulatlan volt. Később már bizalmasabbak lettek – a nőstény előbb, mint a hím – s jelenlétemben is beleharaptak a friss táplálékba, s a nőstény ma valósággal elvárja, hogy elébe tartsam a salátát, minthogy az evés így kényelmesebb is. Táplálkozás alkalmával a szájukat lökésszerűleg nyitogatják ki s ennél a műveletnél a legfontosabb szerepet a ragadós, narancs- vagy hússzínű nyelvük játssza. Feltűnő, hogy sohasem láttam őket vizet inni s teljesen bizonyos, hogy ezek a teknősök, mint kipróbáltam, hónapokig is ellehetnek víz nélkül. ”

Az egyetlen hang, melyet hallatnak, a levegőnek az orrból való rövid kifúvásából áll. Ezt a fúvást azonban rendszerint csak akkor halljuk, ha az állatot feje közelében akarjuk megfogni, vagy megijesztjük. A hangot azonnal követi a fej visszahúzása a páncél alá s 3–4-szer lehet ezt ismételtetni, ha ujjunk hirtelen odatartásával az állatot mindannyiszor megijesztjük.

A szegett teknős (Testudo marginata Schöpff)

Hazája Görögország. Fiatal korában meglepően hasonlít a kockás teknőshöz és csak abban különbözik tőle, hogy alsókarjának pikkelyei nagyobbak és 4–5 hosszanti sorba rendeződtek (a kockás teknőséi 7–10 sort alkotnak). A kifejlett szegett teknős, mely általában még nagyobbra nő meg, mint honfitársa, a hátpáncél sárga középmezőinek, és sárga, nagy háromszögű foltokkal díszített haspáncéljának kivételével fekete, sőt ritkán teljesen egyszínű. A páncél oldalszegélye merőlegesen esik le, hátulsó szegélye erősen kiszélesedik és fűrészes; maga a teknő több mint kétszer olyan hosszú, mint széles s így az állat feltűnően különbözik a Dél-Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában élő fajoktól. Különösen Közép-Görögország keleti részének bozótos lejtőin él.