1. Karmos békák (Xenopus Wagl.)

[Más nevén: Dactylethra.]

Hazája a tropikus Afrika. A Xenopus-ok síma, némileg a mi kecskebékánkra emlékeztető állatok, fejük lapított, arcorruk rövid, kerek, orrlyukaik fölfelé irányulók, szemeik kicsinyek, szembogaruk kerek, felső szemhéjuk egy kis bőrredővé csökevényesedett, dobhártyájuk nincs, ujjaik szabadok, karcsúak, hátulsó lábaik széles úszólábak, melyeknek három első ujját hegyes, fekete karmok fegyverzik.

A síma karmos béka (Xenopus laevis Daud.)

A karmos békák e legismertebbike előfordul egész tropikus Afrikában, le a Fokföldig. Mindenekelőtt jellemzi egy egészen rövid, a szemei alatt elhelyezkedő és a lábatlan kétéltűek megfelelő szervére emlékeztető tapintófonál, jellemzi továbbá az inyfogak hiánya, és jellemzik a testén keresztben húzódó, apró, csőszerű képződmények (nyálkacsatornák), melyek síma bőrében futnak, a nőstény ismertetőjegye azonkívül az a három bőrbillentyű, mellyel végbélnyílása elzárható. A különös állat felül sötétbarna vagy olajzöld, gyakran sötét foltokkal, alul egyszínű fehér vagy barnán foltozott.

Az állat, Leslies J. M. megfigyelései szerint, állandóan a vízben él, zsákmányát is a víz alatt eszi meg, miközben a kezével is segít magának. Petéit egyenként rakja le. A petékből kibújt fiatalok már elvesztették külső kopoltyúikat; életük harmadik napján a szájuk zuga közelében már kifejlődik a két hosszú bajusz-, vagy más nevén, tapogatófonál, azonban fejlődésük egész menete során nem jelentkeznek sem fogak, sem szarulemezkék, sem pedig a szájnyílást szegélyező tapadószemölcsök. Állatunk ilyenformán petéinek lerakása tekintetében a békákkal, lárvái alakja és szerkezete tekintetében pedig a farkos kétéltűekkel egyezik meg. Leslies a nász idejében hallatott, egészen halk „tik-tik ” hangján kívül más szavát nem hallotta, – azt is a víz alatt hallatja – azonban későbbi megfigyelők tudnak másféle hangjáról is.

Azokat a megfigyeléseket, melyeket Leslie Dél-Afrikában a szabadban végzett, későbben Beddard, de különösen Bles a sarkantyúsbéka nagyon teljes természetrajzává egészítette ki. Bles állatait célszerűen berendezett akváriumban tartotta, melynek talaját föld és kavics alkotta s ebbe Vallisneria volt beléültetve. Az akvárium hőmérséklete nyáron 25°C volt, de alkalomadtán felment 28–30 fokra is. Az állatok mindennapi táplálékát apró földigiliszták és borjúmájból vágott vékony csíkok alkották, s ebből addig ettek, míg a további evést vissza nem utasították egy sajátságos mozdulattal olyan módon, hogy a táplálékot kezükkel félretolták. Bles az akvárium vízét sohasem változtatta. Hőmérséklete decemberben leszállott 15–16, sőt éjjel 5–8 fokra is. Ilyenkor az állatok aluszékonyakká váltak, egész nap nem ettek, keveset mozogtak, csak ritkán maradtak a víz felszínén. Bles óvatosan közeledve hozzájuk, ilyenkor megfigyelhette, hogy egyes példányok egészen rálapultak a kövekre és átlátszó alsó szemhéjukat a szemükre húzva látszólag valóban aludtak, de a hirtelen zörej felébresztette őket, szemüket kinyitották és tovaúsztak. Amikor tavasszal a víz melegebb, a napok pedig világosabbak lettek, megváltozott az állatok viselkedése is, a nappal jórészét a víz felszínén töltötték, de orrlyukaikkal és szemeikkel a víz alatt; a hímek fáradhatatlanul úszkáltak, de hímek és nőstények egyaránt nagyon félénkek voltak és csak nehezen lehetett táplálni őket.

A víz hőmérsékletének az emelésével és a víznek szabályos változtatásával olyan módon, hogy reggel és este egy részét rendszeresen eltávolította és azt hasonló mennyiségű lehűtöttel helyettesítette, Bles-nek sikerült állatait az akváriumban szaporodásra is bírni, s ennek során egyetlenegy nőstény április és július során 15.000-nél több petét rakott le.

A nászra készülő hímeken a víz hőmérséklete emelkedésének megkezdődte után két napra kezdtek mutatkozni azok a sajátságok, melyek az ilyen hímeket jellemzik. Kezük fejének külső oldala sötétté vált és az érdességek végigterjedtek a karokon egészen hónaljig. A nőstények hatalmasan megduzzadt petefészkei tüdeiket korábbi helyükből egészen félretolták hát-, ill. fölfelé, úgyhogy azok az állat hátát a gerincoszlop oldalán két hosszanti duzzanat alakjában kinyomták; a kloakanyílást körülvevő bőrlebenyek megvastagodtak, megduzzadtak és vérben nagyon dúsak lettek.

Bles hímjei hangjukat a tavasz első heteiben kezdték hallatni. Míg a tél folyamán állandóan hallgattak és első énekkísérleteik csak nagyon halkak és megszaggatottak voltak, az ének napról-napra hangosabb lett. Éjjel mint valami érces, órák hosszat szakadatlanul tartó zörgés zavarta a néma csendet, mely a mi levelibékánk vartyogására inkább emlékeztetett, mint bármely más európai béka szavára. Vartyogását a víz alatt is folytatta, de hogy eközben száját vagy a melltáját mozgatta volna, azt nem lehetett látni.

A párzás rendesen éjjel megy végbe. A hím a szürkület ideje alatt hangosan és szakadatlanul brekeg, míg csak meg nem ragadja a nőstényt, és pedig mint a mi unkáink és az ásóbéka, a csipő tájékán. Közben megváltoztatja a hangját: csak halk „kó, kó, kó, kó” szava hallszik, s feje alsó részét minden egyes szónál a nőstény hátához szorítja, de a torka felfúvásakor ismét felemeli arról. A hím, miközben a nőstény a petéket lerakja, hallgat, s csak a peterakás közötti szünetekben vartyant egyet-egyet.

A párzás estétől a következő reggelig tart. A peték lerakása körülbelül egy órával a párzás megkezdődte után indul meg, de azután gyakori megszakításokkal egészen reggelig tart. A nőstény a petéket rendesen egyesével, ritkábban hármasával vagy négyesével, sőt esetleg még többedmagukkal gyors egymásutánban rakja le, miközben a két állat együtt ide-oda úszkál és közben a víz felszínére emelkedik levegővétel céljából.

Nagyon sajátságos, ahogyan a nőstény a petéket lerakja és a hím azokat megtermékenyíti. A nőstény először a kloakáját körülvevő három bőrredő közt tartja a petét; azután kinyujtott hátulsó lábaival megragadja valamelyik vízinövény szárát vagy levelét, mire a párocska egy darabig nyugodtan marad, de a nőstény a kloakáját eközben egyre közelíti annak a két redő által határolt barázdának az elülső végéhez, amely a hím hasoldalán fut végig és annak a kloakájáig húzódik. Most a pete e barázda mentén gyorsan hátrafelé síklik a hím kloakájáig és a nőstény által megragadott növényig, amelyen azután megtapad. A mozgás részben a kloakalemezek nyomásának az eredménye, amely hátrafelé löki, de elősegíti a hím által végzett gyenge úszómozdulatok keltette vízáram is. Ezek után a pár azonnal más helyre úszik és a folyamat újból kezdődik. Egészen bizonyos, hogy a pete aközben termékenyíttetik meg, miközben a hím kloakája előtt elhalad, amit abból a reszketésből is következtethetünk, amely ilyenkora hím testén végigszalad.

A peték mintegy 3 mm átmérőjűek s átlátszó, rendkívül ragadós kocsonyaréteg veszi körül őket, s annál fogva hozzáragadnak a legelső, velük érintkező idegen tárgyra, a vízben pedig azonnal iszaprészecskék tapadnak rájuk. Azonban a peteburok külső rétege pár órán belül megkeményedik és szaruszerűvé lesz, mintegy héjat alkotva, mint ahogyan azt Guppy egy Salamon-szigetekbeli békán (Rana opisthodon) is megfigyelte, ez utóbbi azonban sziklák üregeiben rakja le a petéit, és a fiatal békák ezekben maradnak egészen kibúvásuk idejéig. Az itt szóban lévő faj lárvája a pete lerakása után 48 órára kikel, ha a peték állandóan 22 fokos vízben lehetnek.

Valószínű, hogy a sarkantyúsbéka hazájában évenként többször is ívik a tavasz és a nyár folyamán, mert a Bles által tartottak is háromszor ívtak egy évben (májusban, júniusban és augusztus végén). A két állat a párzást követő reggelen nagyon gyakran megvedlik, s ekkor, miként azt sok más békán is meg lehet figyelni, a bőr először a lábakról válik le, a száj felé tolódik és az állat végül is lenyeli.

A síma karmos béka lárvájának néhány olyan sajátsága van, amilyet egyetlen más békalárván sem lehet megfigyelni. Nemcsak hogy végig hiányzanak szaruszerű ajakfogai és szaruállkapcsa, hanem hiába keressük rajta az egyébként sohasem hiányzó ú. n. belső kopoltyúkat is, mert kopoltyúíveinek csak a belső, tehát a szájüreg felé eső oldalán találunk szűrő vagy rosta módjára működő nyúlványokat. Ennek következtében elsősorban tüdei segítségével lélekzik, amelyek már két órával azután működésbe lépnek, hogy az állat elkezd önállóan táplálkozni. Ezt megelőzően kopoltyúi segítségével lélekzik. Az ebihal, miután már két napig evett, hasonlóvá lesz a mi békáink lárváihoz, azonban bőre nagyon átlátszó, és kétoldalt lévő kopoltyúréseiről azonnal fel lehet ismerni, hogy nyelvetlen béka lárvája. Feje alsó oldalán lévő ragasztómirigye, melynek segítségével az állat megrögzíti magát, lassanként eltűnik. További egy-két napon belül nagyon nevezetes változás következik be: az arcorr kb. ékalakúvá lesz, a szájzugban pedig kisarjadzanak az állatra annyira jellemző tapogatófonalak. Ebben az állapotban marad a lárva mintegy harmadfél hónapig, a nélkül, hogy észrevehetőn megváltozna, leszámítván azt, hogy erősen megnövekszik s hogy hátulsó lábai kinőnek. A fejlődés a pete lerakása után mintegy tiz-tizenkét hét mulva fejeződik be; az ebihalnak kifejlett békává való átalakulásához 22 fokos hőmérséklet mellett 15–20 napra van szüksége az akváriumban, azonban az állat hazájában az átalakulás nyilván rövidebb idő alatt folyik le.

A sarkantyúsbéka lárvája, Bles megfigyelése szerint, kizárólag a Chlamydomonas nembe tartozó ostoros véglényekkel táplálkozik. Lenyeli a véglényekkel teli, zöld folyadékot, miközben majdnem függőleges helyzetben lebeg a vízben, állandó hullámzó mozgásban tartva farkának utolsó harmadát, a vizet kopoltyúnyílásain keresztül ismét kilöki, a benne lévő véglények pedig előbb a kopoltyúlemezeken maradnak megtapadva, majd a garat két oldalán lévő, csillóssejtekkel borított barázdába s innen egy csavarirányú mozdulat útján a nyelőcsőbe jutnak. A lárvák az ilyen zöld vizet rövid idő alatt egészen meg tudják tisztítani. Csak egyetlen másik gerinces állatról tudjuk, hogy ehhez hasonlatosan táplálkozik, és pedig a „kilencszemű” ingola (Petromyzon) lárvája, amely szintén zöld ostoros véglényekkel (Euglena) táplálkozik.

Beddard állatainak a lárvái, mint látszott, csak kagylós rákokat ettek, Bles azonban azt hiszi, hogy ezeket csak véletlenül nyelték el a Chlamydomonas-okkal együtt, ami annál könnyebben megeshetett, mert hiszen a rákok is ugyanazokkal táplálkoznak. A Bles által felnevelt lárvák egyáltalában nem nyúltak a kagylós rákokhoz.

A lárva tapogatóit rendesen előre kinyujtva tartja, csak amikor nagyon gyors mozgásban a felszín felé tart, hogy levegőt szippantson, irányulnak hátrafelé. Hogy ezeket a tapogatófonalakat a gőtelárvák egyensúlyozó szerveivel lehet összehasonlítani, arról már volt szó.

Müller karmos békája (Xenopus muelleri Ptrs.)

Az előző fajnál valamivel kisebb, felül mindig egyszínű iszapzöld. Hazája a tropikus Kelet-Afrika, Angolától Abesszíniáig és a Fokföldig. Helyenként eléggé gyakori. Iszapos fenekű vagy pedig tisztavízű tócsákban él, de utóbbiakban csak akkor, ha fenekükön lehullott lomb van. A többi nyelvetlen békához hasonlatosan állandóan a vízben él. Az ember közeledtére egy csapásra eltűnik egész haduk és csak akkor jelennek meg ismét a víz színén, mikor minden elcsendesedett. Fogásuk bőrük rendkívüli símasága és síkossága miatt meglehetősen nehéz, és nehéz azért is, mert éles karmaikat olyan kiadósan használják, hogy a nem várt védekezéstől meglepett ember könnyen kiereszti őket a kezéből. Ez az állat már élve is többször került Európába, sőt híressé vált nagy igénytelensége miatt, amiért szinte korlátlanul hosszú ideig lehet tartani. Ez okból életmódja is eléggé ismeretes. Minden megfigyelőnek fel fog tűnni, hogy ez is, meg a rokonai is milyen különös állásokat vehetnek fel. Mert egyszer szétterpesztett lábakkal laposan elterülve heverésznek a víz fenekén, máskor meg hátulsó lábaikra támaszkodva függőlegesen állanak a vízben, csak az orrukat és a szemeiket dugva abból ki. Repülő rovarok után gyakran egészen kiugranak a vízből, de szívesen elvesznek mindenféle vízben élő rovarlárvát, földigilisztát és apró halat, sőt még apró darabkákra vagdalt nyers hús is. A prédát hosszú, vékony ujjaikkal viszik a szájukba. Mohóságuk akkora, hogy kezdetben való félénkségük ellenére is csakhamar hozzászoknak, hogy az eledelt ápolójuk ujjai közül vegyék el.

A sarkantyús karmos béka (Xenopus calcaratus Huch. et Ptrs.)

A sarkantyús karmos béka a legkisebb a nemzetség öt faja közt. Lárvájának tapogatófonalai olyan hosszúak, hogy Gray Silurana Tropicalis néven mint új harcsanemzetség képviselőjét írta volt le. Csupán csak Nyugat-Afrikából ismeretes és a Kamerun-folyó torkolatában Duala körül egyáltalában nem látszik ritkának. Gray tévedése annál inkább érthető, mert Schnee, akinek az állat igen pontos ismertetését köszönjük, azt írja róla, hogy lárvái bajuszukat fel- és hátrafelé hajtva hordják s e szervei egészen olyanok, mint az ismert törpe harcsáéi. A kifejlett béka maga nagyon apró szemein kívül főképpen azzal tűnik ki, hogy nemcsak három belső lábujja, hanem hegyes lábgumója is fekete karmot hord.

Schnee, akinek sarkantyúsbéka-lárvái egy Duala melletti pocsolyából származtak, melynek fenekét vastag iszapréteg fedte, a következőket közli erről a sajátságos lárváról: „Az ebihalak tapogatófonalaikat egyszer egyenesen előre, máskor egy félkörben le- és hátrafelé hajlítva hordták.” Feltűnt neki az is, hogy farkuk hegyes vége oldalt állandóan ide-oda mozgott, néha olyan gyorsan, hogy mozgásukat már követni sem lehetett, hanem csak egy sötét háromszöget látott az ember maga előtt. Ha az állat rendes helyzetében nyugodtan tartja magát a vízben (kb. 45° alatt hajolva a víz színe felé), akkor a fonalak vége a vizen fekszik, s úgy látszik, mintha az állat a víz színére fel volna függesztve. „Ez a tartás magyarázza meg azt a sajátságos tényt, hogy amikor a pocsolya vizének a színén megjelentek a lárvák sötét háromszögekhez hasonló szájnyílásai, azok két oldalán mindig gyenge hullámzást figyelhettem meg. Hogy a hullámzást a tapogatófonalak mozgása okozza, arra csak későbben jöttem rá, amikor az állatokat akváriumban is volt alkalmam megfigyelni. Az ebihal rendesen hatalmasan fejlett farka segítségével mozgott tova, de néha segítségül hívta hátulsó lábait is.

„Azonban kétségtelenül a rengeteg nagy fej az, ami ezen az állaton a legjobban feltűnik. Két oldalán ül a két kicsiny zöldkeretes szem. A nap felé tartva világosan láthatók benne az agyvelő egyes áttűnő részei, valamint egy nagy, harántul futó véredény, amely alulról nézve úgy tűnik fel, mintha az állatnak hatalmas, a cápákéhoz hasonló szája volna. Ez a véredény a fej alsó részében fut, ahonnan áthajlik annak oldalára, majd a felső részére, s ott számos kisebb ágra bomlik fel. A lárva hátoldala fénytelen olajzöldszínű, oldalai ellenben ezüstösek pompás aranyos csillogással, a szív tája egyszerű ezüstfehér. A fej alsó oldala az artériáig, éppen úgy, mint az arcorr felső oldala is, világossárga.”

Ha a tapogatófonalak megvékonyodnak, elülső végük csakhamar letörik, úgyhogy csak egy csonk marad belőlük. Schnee nyilvánvalóan helyesen tartja ezt szabályszerű folyamatnak és annak a jeléül, hogy az állatok beléptek fejlődésük utolsó stádiumába. Megfigyelte, hogy azok az állatok, melyeknek tapogatófonalain a zsugorodási folyamat már megkezdődött, mit sem törődve a fonalakkal, szorosan az akvárium falához tódultak, míg egyik, egy kis edényben külön tartott példány, melynek tapogatófonalai még épek voltak, annak üvegét csak egy centiméternyire közelítette meg, jóllehet ebben a helyzetben farkát kénytelen volt oldalt hajlítva tartani. Ez utóbbi példány fonalaiban az idegpályák még mindenesetre megvoltak, a többiekében ellenben már elpusztúltak, úgyhogy nekik már egészen egyre ment, vajjon fejük hozzáér-e valamihez vagy sem.

Schnee véleménye szerint a tapogatófonalaknak az a feladatuk, hogy az állat azok segítségével találja meg a táplálékát a zavaros vízben. Táplálékául legalább részben bizonyosan bolharákok szolgálnak, de az akváriumban megeszi a hangyatojást és a nyers húst is.

Fraser karmos békája (Xenopus fraseri Blgr.)

Werner-nek sikerült egy negyedik fajt, a hasonlóképpen Nyugat-Afrikában honos X. fraserit-t hosszabb ideig akváriumban tartania. Ennek a fajnak a sarokgumóján is fekete karom van, de szemei nagyobbak, szemtapogatói pedig hosszabbak. Valamennyi lényegesebb vonásában megegyezik Müller karmos békájával, és pihenés közben is egészen úgy tartja magát, mint az, akár vízszintesen elnyúlva a fenéken, akár felállva. Nevezetes azonban az az ügyesség, ahogyan végtagjait használja a táplálék felvétele alkalmával, amit Werner a három előbb említett faj egyikén sem figyelt meg, pedig azokat is tartotta hosszabb ideig elevenen. A lisztkukacokat és földigilisztákat, ha nem ragadta meg őket egyenesen a szájával, mindig állandóan kinyujtva tartott kézujjai hegyével fogta meg és nagy ügyesen úgy fordította őket, hogy egyik végük mindig a szájába került; a nagyobb hosszú gilisztákat meg hosszú karmai segítségével szétszakította, és pedig olyanképpen, hogy az ugyanazon oldali lábai segítségével heves kaparó mozgásokat végzett mindaddig, míg csak nem sikerült neki a gilisztát valamelyik karmával megragadnia. A fenéken heverő lisztkukacot vagy gilisztát mindegyik példánya megtalálta annak ellenére is, hogy szemeik fölfelé néznek, s azért Werner föltehetőnek véli, hogy éppen úgy, mint a Müller-féle karmos béka, melynek a szeme alatt hasonlóképpen meglehetősen hosszú tapogatója van, ezt a szervét csakugyan „tapogatóként” használja, s az tapintószervül szolgál s mind a közvetlen érintés, mind a víz mozgása iránt érzékeny.

Werner egyik karmos békát sem találta valami különösen nagy igényűnek a meleg iránt, és ha ki is van zárva, hogy a mi klimánk alatt külön fűtőberendezés nélkül szaporodjanak, az általános benyomás mégis az, hogy a karmos békák nálunk nagyon jól érzik magukat, ha télen át fűtött szobában tartjuk őket.

A Xenopus-nemhez csatlakozik az ugyancsak Afrikában honos Hymenochirus-nem, melynek két faja minden lényeges vonásban megegyezik a valódi sarkantyús békákkal, azonban elülső lábaik ujjai között is úszóhártyájuk van, ellenben meglehetősen durva bőrükben nincsenek nyálkacsatornák. Valamennyi békától elütnek csigolyáik számának rendkívül alacsony volta következtében. A szabadban való életükről mi sem ismeretes, valószínűleg úgy élnek, mint föntebb ismertetett rokonaik.