1. Unkák (Bombinator Merr.)

Az unkákat dobhártyájuk hiánya és általában hallószervük fejletlensége, korongalakú, egész lapjával odanőtt nyelvük, keresztcsigolyájuk erősen kiszélesedett harántnyujtványa, a keresztcsonthoz csak egy ízfejjel erősített farcsíkcsont és háromszögletű szembogaruk jellemzi. Hátulsó lábuk ujjait úszóhártya köti össze, az elülső lábak ujjai szabadok. Közép-Európában két jól megkülönböztethető fajuk van, a harmadik faj ellenben ezektől nagyon messze, északkeleti Kínában, Koreában és Mandzsúriában honos, míg a negyedik és legnagyobb fajuk a délkínai Jünnan hegyeiben él.

Mivel a mi két unkafajunkat pontosabban csak az utóbbi években ismertük meg, helyesebbnek véljük, ha előbb a két fajt elválasztó sajátságokat, valamint azok elterjedését ismertetjük meg, s azután közös képet rajzolunk a két faj életmódjáról, a nélkül, hogy az abban megnyilvánuló aprólékosabb vonásokra tekintettel volnánk. Mind a kettő igen határozott vízi állat.

A sárgahasú vagy hegyi unka (Bombinator pachypus Bp.)

Sárgahasú unka (Bombinator pachypus Bp.).

A kettő közül ez a zömökebb alkatú, arcorra rövidebb és jobban lekerekített, ujjai rövidebbek és vastagabbak, testének a szemölcsei erősebbek és apró, hegyes szarutüskékkel fedettek, melyek közül a szemölcs csúcsán ülő sokkal nagyobb a többinél. Alszára a lábafejéhez képest hosszabb. A hím második és harmadik lábujja hegyének alsó oldalán fekete ivarszemerkék vannak, hangzacskói pedig nincsenek. Háta világosabb vagy sötétebb sárgásszürke, világos olajzöld vagy agyagzöld, gyakran érces csillogású és kevés, elmosódott folt tarkázza, de a foltok egészen hiányozhatnak is; hasának színe citrom- és narancssárga közt változik, kékesszürke vagy feketésszürke foltokkal tarkázott, ujjai, különösen lábujjai mindig sárgák. Hossza mintegy 4–4.5 mm.

Ez a faj Franciaországtól kezdve, hol még az Isérenél és az Ardennekben is megtalálható, Belgiumon, Hollandián keresztül körülbelül a Keleti-Kárpátok vonaláig terjedt el. Előfordul Németországban, Svájcban, Savoyában, Felső- és Közép-Olaszországban, az Appenninek mentén Kalábriáig, él az Etnán (de Sziciliában egyebütt nem), otthonos a Keleti-Alpok egész területén, Cseh- és Magyarországon, nem kevésbbé a Balkánon, azonban erre keletebbre a síkságon már nem található meg, tehát nem él a Felső-Duna síkján, a Morva-mezőn, Csehország középső részén, a Kis- és Nagy-Alföldön, és nem él természetesen a balkáni síkságokon sem. Európán kívül seholsem fordul elő.

Wolterstorff W. megfigyelései szerint Németországban csupán csak a domb- és alacsonyabb hegyvidékeken fordul elő, s Nyugat- és Dél-Németországban ez az egyetlen előforduló unkafaj. Svájcban 1200, Tirolban 1500, Boszniában 1800 m magasságig hatol fel, viszont elterjedésének tengerparti részén, mint Belgiumban, Franciaországban, Isztriában és Dalmáciában mindjárt a tengerparton fellelhető. Délebbi példányok hasán sokkal több a sárga szín, mint az északibbakén, a dalmáciaiak hasán pl. csak egészen kicsiny kékes foltok vannak, a magasabb pontokról származó példányokon meg gyakran éppen annyira túlnyomó a sötétebb (feketésszürke) szín, úgyhogy a sárga alapszín csak nyomokban és kevésbbé erősen maradt meg. Fiatal, csak az imént átalakult egyének alul fehéresek, sötéten foltozottak, csak a lábaik sárgák.

A sárgahasú unka nagyon szerény igényű állat; megelégszik a legkisebb és legiszaposabb vizekkel, sőt megelégszik a szekérnyomokban meggyülemlett vízzel és a parasztudvarokról kifolyó trágyalével is, megtelepszik a falvakban lévő tócsákban, sőt ezeken a helyeken szaporodik is. De szintén megtalálható a hideg, tisztavízű hegyi patakokban és forrásokban, így Méhely Magyarország, Werner pedig Hercegovina és Montenegró ilyen vizeiben akadt rá. Téli szállását később hagyja el, mint a vöröshasú faj, nevezetesen április közepe és vége közt, későbben is párzik és néha még augusztusban is lehet találni apró egyéneket. Ahol vize nyáron egészen kiszárad, mint pl. az agyagos fenekű tavakban, ott ez időre az iszapba rejtőzik el s mint valódi szárazföldi állat él, azonban este vadászatra előbújik az agyag repedéseiből. Száraz években Leydig szerint már szeptember végén eltűnik, míg nedves esztendőkben még október közepén is megtalálható mocsaraiban.

A vöröshasú vagy alföldi unka (Bombinator igneus Laur.)

[Más nevén: bombinus.]

Vöröshasú unka (Bombinator igneus L.).

Vörös- és sárgahasú unka.

A megelőző fajnál karcsúbb termetű, arcorra kissé megnyúlt és kihegyezett, kézujjai vékonyabbak és karcsúbbak, teste bibircsókjai lekerekítettek, tetejüket lapos, kéregszerű, sötét szaruduzzanat fedik, a hasoldal szaruszemölcseinek a száma nagyobb, mint a megelőző fajon. Alszára a lábához képest rövidebb. A hím ujjainak a vége felé nincsenek ivarszemerkék, ellenben van két tökéletlen hangzacskója, de sem kifelé, sem befelé, a szájüreg felé nincsen nyílása. Hátának színe világos- és feketésbarna közt változik (nagyon ritkán szép zöld), fekete foltok díszítik, azonkívül rendesen két kerek, zöldes folt található a vállai közt is; hasa kékesfekete, fehér pontokkal, azonkívül nagy narancs- vagy miniumvörös foltokkal tarkázott; az ujjai hegye fekete. Hossza kb. 4–4.5 cm.

Előfordul déli Svédországban, Dániában, Észak-Németországban Oldenburgig és a Weserig, Csehországban, Galiciában, Felső- és Alsó-Ausztriában, Romániában és európai Oroszország középső részében, észak felé kb. az 56. szélességi fokig, de kelet felé az Uralt nem lépi át. Hazánk alföldi részeiben mindenütt előfordul és nagyon közönséges, de helyenként magasabbra is felhatol, így pl. Méhely a Mecsekben, a Jakabhegyen még 593 m magasságban is megtalálta.

Wolterstorff szerint jellemző alföldlakó állat s ahol előfordul, ott a másik faj nem található meg, azonban elterjedésük határpontjain együtt is megtalálhatók, így pl. Méhely szerint Szamosújvár, Nagyszeben, Déva, a beregmegyei Podhering s a vasmegyei Kispöse vidékén. Ilyen helyeken párosodhatnak és korcsokat is hoznak létre, mint azt Méhely és Boulenger megállapította. Fogságban Héron-Royer eredményesen keresztezte őket és a korcsokat fel is nevelte. Mivel az állat mindenütt meglehetősen azonos életmódot folytat, azért változatok létrehozására kevésbbé hajlamos, mint a sárgahasú faj. A frissen kibújt fiatalok hasoldala már egészen olyan, mint a felnőtteké. A B. igneus egyike azoknak a kisszámú békáknak, amelyeket a fogságban is sikerült szaporítani.

Az alföldi unka lakóhelyének a megválasztásában sokkal válogatósabb, mint hegyi rokona, mert rendesen csak tisztavízű tavakban és más víztartókban telepszik meg s csak szükségből vállalja az emberi hulladékokkal beszennyezett vizeket. Ahol azonban előfordul, ott gyakori. Téli álmából már március végén vagy még korábban felébred és a legutolsó békák közé tartozik, amelyeket ősszel a vizekben még találni lehet, mert még szeptember végén, sőt későbben is künn található. Mivel vizei nem száradnak ki, nem is tart tulajdonképpeni nyári álmot.

Az unkák mint igazi vízi állatok csak ritkán távoznak el a víz közeléből és akkor sem messzire, csak késő ősszel találhatók, nevezetesen a vöröshasú faj, vízigőték társaságában kövek alatt a partok közelében. A szárazon rövid ugrásokkal aránylag ügyesen mozognak. A vízben rendesen a parttól kis távolságban láthatjuk őket üldögélni, fejüket félig kidugva s estefelé egyhangú éneküket hallatva, de a legkisebb veszély esetén villámgyorsan eltűnnek a mélyben, hogy az iszapban rejtőzzenek el. Aki nyugodtan vár, megfigyelheti, hogy az így kereket oldott béka csakhamar megjelenik ismét, ugyanazt a helyzetet foglalja el, mint előbb és egy idő mulva újra kezdi énekét. Mivel éjjeli állatok, énekük rendesen csak estefelé kezdődik, azonban egész éjjel hallható. Egyáltalában nem kellemetlen, azonban egyhangúsága miatt fárasztó. A hang hu-hu-hu vagy un(k)-un(k)-un(k) hangokkal adható vissza, hasonlít az üvegharang hangjához, aránylag gyenge s azért csak pár lépésről hallható tisztán. Minden egyes állat legföljebb háromszor vagy négyszer szól percenként s mindig pontosan ugyanazt a hangot adja, de mivel valamennyi, jókedvét tudtul adni akaró hím szól, szakadatlan zenét szolgáltatnak. A nőstény csak a párzás idejében hallat egészen gyenge mekegő hangot.

Az unkák a vízben nagy könnyűséggel mozognak, s ha az úszásban nem is versenyezhetnek a tavi békával, ők is nagyon könnyen úsznak és még a kecskebékánál is jobban értik a módját, miként kell az iszapba befurakodni. Természetük főjellemvonása a végtelen félénkség. Ha viselkedésünkkel semmi okot sem szolgáltatunk nekik a menekülésre, magunk is meggyőződhetünk e szavak igazságáról. Tévútra vezetve a gyenge hang által gyakran sokáig hiába keressük, s aztán bizonyos meglepetéssel vesszük észre, hogy közvetlenül az orrunk előtt dugja ki a fejét a békalencse közül, talán olyan helyen, amelyet már ismételten gondosan megvizsgáltunk. A szárazon sok unka, ha a menekülésben meg van akadályozva, sajátságos helyzetet vesz fel: hátra hajtja a fejét és elülső lábait úgy összeszorítja meggörbített háta fölött, hogy egész hasoldala látható lesz s az állat külseje egészen megváltozik. Ebben a sajátságos helyzetben marad percekig, míg a veszély el nem múlik s ismét mozogni nem kezd. Ha nagyon megijed, a sárgahasú faj (a vöröshasú sokkal kevésbbé) tajtékot szorít ki rücskös hátából és combja felső részéből, mely olyan, mint a szappanhab, s mint legtöbb rokonáé kissé csípős és mindenesetre mérgesebb, mint a barna varasbéka váladéka. Ez okból az unkákat rendesen még a vízisikló sem eszi meg. Táplálékául rovarok, csigák és apró férgek szolgálnak, az unkák tehát a teljesen ártalmatlan, sőt hasznos állatok közé tartoznak.

Csak életük harmadik évében válnak ivarérettekké. A nőstények száma nagyobb a hímekénél. A sárgahasú faj májusban tartja nászát, a vöröshasú júniusban, kivételesen még egy második párzási idejük is van augusztusban. A hím a párzás után többet egyáltalában nem törődik a nősténnyel. Az anya a petecsomókat nagyon szereti elhalt növényszárakra ragasztani, a csomók a víz fenekére süllyedve maradnak és a meleg évszaknak megfelelően meglehetősen gyorsan fejlődnek. A lárva már az ötödik napon láthatóvá válik, a kilencedik napon elhagyja a petét, szeptember végén vagy október elején kifejlődnek a lábai, kopoltyúi és farka pedig ugyanakkor elenyésznek, azonban a fiatal poronty már ezt megelőzőleg néhány nappal, rövid időre kijön a szárazra, vagy legalább is a víz partjára. Fischer-Sigwart H. a sárgahasú unka egész fejlődését 67 nap alatt látta lefolyni. Gredler akváriumban tartott unkalárvái úgy táplálkoztak, mint a vízi csigák, vagyis lerágták az iszapot és a moszatokat az akvárium üvegfaláról. „Ha valószínű is – mondja ez a megfigyelő –, hogy a kétéltűek lárvái magasabbrendű és szilárdabb alkotású növényeket nem fogyasztanak, mégis azt hiszem, hogy a moszatokat és Diatomeákat a maguk, és nem a köztük lévő ázalékállatok és kerekesférgek kedvéért eszik, ha kiadósabb állati táplálék nem áll a rendelkezésükre.” A sárgahasú unka lárvái, miként Leydig megállapította, kedvező körülmények között nagyon tekintélyes nagyságúakra növekszenek, mikor is farkukat igen tekintélyes úszóvitorla szegélyezi. Leydig Bozen mellett szeptember végén olyan nagy lárváit gyüjtötte, hogy azok kb. akkorák voltak, mint az ásóbékákéi. S hozzá még az állatok növényeket egyáltalában nem tartalmazó tóban éltek, amelyben vörös porfiriszapon kívül semmi sem volt és így a lárváknak az apró, mikroszkopikus állatokból és növényekből kellett táplálkozniok.

Az unkák a fogságot hosszú ideig kibírják. Nagyon igénytelen állatok és alig kevésbbé kedvesek, mint a leveli béka.