1. Ásóbékák (Pelobates Wagl.)

Az ásóbékák csontvázát jellemzi, hogy keresztcsontjuk és farkcsíkcsontjuk nem vált külön, hanem egy csonttá forrt össze és hogy szegycsontjuknak csontos nyujtványa (kardnyujtvány) van. A koponyacsontok egy része (felső állkapocs, orrcsontok, az egységes homlok-falcsont, halántékcsont) durva felületű, szemcsés vagy gödörkés. Fejük rövid, legömbölyödött arcorruk felé erősen lecsapott. Inkább az igazi békákhoz, mintsem a varangyokhoz hasonlítanak, hátulsó lábaik aránylag hosszúak s ezek ujjait terjedelmes úszóhártya köti össze, nyelvük kerek, hátul szabad, ekecsontjukon két csoport fog ül. Dobhártyájuk el van rejtve. Hátuk bőre síma; lábközépükön nagy, szarualkotta ásósarkantyú van. Három, egymáshoz nagyon hasonló fajuk közül egy Nyugat- és egy Közép- és Kelet-Európában, a harmadik pedig Kis-Ázsiában fordul elő.

A barna ásóbéka (Pelobates fuscus Laur.)

Barna ásóbéka (Pelobates fuscus Laur.).

A család legnevezetesebb képviselője a barna ásóbéka, egy nagyon tarka, 5–7, ritkán 8 cm hosszú állat. Felső oldalának sárgásbarna (hím) vagy világosszürke (nőstény) alapszínét sok kisebb-nagyobb, élénk gesztenyebarna és feketésbarna közt változó folt tarkázza, melyek egyszer összefüggenek, máskor meg mind különváltak és Schinz kifejezését használva, úgy vannak szétszórva, mint a szigetek a térképen. Ezeken kívül az élő állat hátán még sok apró, vöröses folt is látható; hasoldala fehéres, egyszínű vagy halványszürkével foltozott. A lábközép kiemelkedése, az ú. n. ásósarkantyú, sárgásbarna színű. A hímnek nincs hangzacskója, ellenben van neki egy nagy, tojásdadalakú mirígye a felsőkarja külső felületén. Ennek a fajnak is több a hímje, mint a nősténye.

Déli Svédországtól Dánián, Németországon, Hollandia déli részén, Belgiumon, északkeleti és keleti Franciaországon és Észak-Olaszországon keresztül előfordul egészen az Uralig és a kirgiz steppéig; keleti elterjedésének a határát az Emba-folyó jelzi, azonban egyáltalában nem fordul elő ezen a területen belül sem mindenütt, hanem egyes vidékeken egészen hiányzik; Svájcban pl. Müller F. szerint csak az elszászi határon, Bazel mellett figyelték meg, Tirolban pedig, Gredler szerint, még egyáltalában nem észlelték; előfordulásának legkeletibb, egészen biztosan megállapított pontja, Berg L. szerint, Tjumen kerület, a szibériai Tobolszk kormányzóságban. Franciaország mediterrán részében, továbbá Spanyolországban és Portugáliában egy nagyobb faj, a késlábú béka (Pelobates cultripes Daud.) helyettesíti, melynek ásósarkantyúja feketeszínű, Kis-Ázsiában és Szíriában pedig a hozzá nagyon hasonló és vele egyenlő nagyságú Pelobates syriacus Bttg. képviseli a nemet. Hellyel-közzel gyakori, mint pl. Nürnberg, Berlin, Bécs és Nagyszeben vidékén. Vízben csak a násza idejében tartózkodik, de pár nap mulva már kimegy a szárazra és mint határozott szárazföldi állat főképpen homokos területeken csatangol, ahol nappalra magaásta üregben rejtőzik el és csak éjjelre bújik elő vadászat céljából. Ásósarkantyúja segítségével rendkívül gyorsan el tud tűnni a földben (homokban vagy más laza talajban egy percnél rövidebb idő alatt); sarkával a földet kifelé szórva és közben magát állandóan hátrafelé tolva, rövid idő alatt majdnem teljesen függőleges helyzetben tűnik el a földben, mely azután teljesen bezáródik fölötte. Terjedelmes tüdei, melyeknek hátulsó vége mégegyszer előrefelé hajlik, lehetővé teszik számára, hogy a földben még 1 m mélységben is tartózkodhasson. Ásó életmódja magyarázza meg foltonként való elterjedését is: mivel a köves területeket természetszerűleg kerüli, majdnem teljesen a síkságra szorítkozik, melynek homokos vagy lazatalajú részein, különösen ahol spárgát tenyésztenek, nagy valószínűséggel várhatjuk az előfordulását. Mivel a föld teljesen eltakarja, anélkül, hogy akármiféle járat is vezetne rejtekhelyéről a felszínre, nem is lehet mondani tulajdonképpen üreglakó állatnak. Ha a reggeli nap meglepi, ott ássa be magát a földbe, ahol éppen van. Mozgékonyságban túltesz a voltaképpeni varasbékákon s ebben is jobban hasonlít a kecskebékához, mint az előbbiekhez. Így gyorsan egymásra következő, aránylag nagy szökésekkel vígan ugrál ide-oda, gyorsan és ügyesen úszik s még sokkal ügyesebben fúrja be magát a homokba vagy az iszapba, mint a varasbéka. Táplálékául leginkább rovarok, nevezetesen pókok és bogarak szolgálnak, de a mellett svábbogarak, tücskök, legyek, símatestű hernyók, férgek és csigák is.

„Az ásóbéka – írja Méhely – a föld alatt élő éjjeli állat, mely csak március végén keresi föl a vizet. A mi alföldjeinken átlag április második felében párosodik, amidőn a nőstény ujjnyi vastagságú petezsinórját letojja. Északibb tájakon júliusig is elhúzódik násza. A hím, melynek hangerősítőszerve nincs, a víz alatt hallatja egyhangú, szakadatlan: „klok-klok-klok-klok-klok” szavát. A nőstény bizonyos röfögésszerű, mély „tok-tok-tok” hanggal felel párja szavára.”

Hazai békáink közül az ásóbéka üli nászát a legkorábban, már csak valamelyest kedvező időjárás esetén is április elején, kedvezőtlenebb időjárás mellett pedig április végén. Csak ebben az időben tartózkodik a vízben, de ritkán tovább egy hétnél. Hogy nemcsak a föntebb említett hangot tudja adni, könnyen meggyőződhetünk róla, ha csipesszel megfogjuk a lábát; akkor nyitott szájjal panaszosan fölsivít, olyanformán nyávogva, mint a fiatal macska, ha a farkára léptek s közben állítólag fokhagymaszagú váladékot választ ki a bőréből, de ez a szag, Dürigen, Francke A. és Werner egyhangú megállapítása szerint, csak egészen kivételes esetekben érezhető és akkor is felette gyenge. A nőstény petéit, mint már föntebb szó volt róla, zsinórokban rakja le, melyek átlag félméter hosszúak. Lerakásuk után ötöd-, hatodnapra kibújnak a kezdetben egészen fekete, csak 4 mm hosszú lárvák, társasan úszkálnak, életük hetedik napján kinő farkvitorlájuk, a kilencediken rojtos kopoltyúk, a 18. nap táján elválnak egymástól ezidőtájt elveszítik külső kopoltyúikat, felső oldaluk olajzöld, a hasoldaluk pedig inkább sárgás lesz; kilenchetes korukban kinő a hátulsó, három héttel későbben pedig az elülső lábuk is, majd vedlenek és életük negyedik hetének az elején kimásznak a vízből, még a farkuknak egy kis csonkjával, de az csakhamar teljesen eltűnik. Ezidőtájt mintegy 30 mm hosszúak, vagyis mintegy felényiek, mint a kifejlődött állat, ami annál nevezetesebb körülmény, mert legnagyobb békánk, a barna varasbéka éppen átalakult fiataljai rendkívül aprók. Egyetlen békánk lárvája vagy fiatalja sincs akkora, mint az ásóbékáé. Ettől kezdve a fiatal állat egészen olyan életmódot folytat, mint a szülei és egészen ivarérettségének eléréséig a szárazon marad.

Miként azt már Rösel von Rosenhof is tudta, az ásóbéka lárvái kedvező körülmények között 10–12, sőt 17 és fél cm hosszúra is megnőhetnek. Mivel a kifejlett állat nagyon rejtett életmódot folytat, ezek a szokatlanul nagy lárvák figyelmeztethetnek bennünket arra, hogy az illető vidéken az ásóbékának elő kell fordulnia. Pflüger E.-től tudjuk, hogy e lárvák egyrésze át is telel és hogy az ilyen áttelelt lárvák száma a téli hideg fokától és az illető hely kedvező vagy kedvezőtlen voltától függ. Tekintettel arra a körülményre, hogy ez a béka a német klímához csak nagyon tökéletlenül alkalmazkodott, Pflüger azt hiszi, hogy oda csak a jégkor után vándorolt be délebbi vidékekről.

Fogságban tartott állatok némi ápolás mellett eléggé jól bírják ezt az állapotot, de sok és zsíros táplálékra van szükségük, mert falánkságra nézve egyetlen más béka sem versenyezhet velük. Leydig félénk, türelmes, jóindulatú állatnak mondja; mivel a szobában nem tudja elásni magát, egész nap lomha és álmos marad.