3. Evezőbékák (Rhacophorus Kuhl)

„A legritkább és legfigyelemreméltóbb kétéltűek egyike, beszéli Wallace A. R., amelyet Borneó szigetén találtam, az a nagy leveli béka volt, melyet egy kínai napszámos hozott. Azt mondta, hogy látta, amint a béka rézsutos irányban szinte repülve jött le egy magas fáról. Midőn közelebbről megvizsgáltam, láttam, hogy az ujjai igen nagyok s egészen a hegyükig bőrrel borítottak, úgyhogy kiterjesztve sokkal nagyobb volt a felületük, mint az egész testé. Az elülső lábak ujjait szintén bőr kötötte össze, s végül maga a test is jelentékenyen felfújható volt. A hát és a végtagok csillogó sötétzöld színűek voltak, a combok sötét harántsávokkal díszítettek, a test alsó oldala és az ujjak közei sárgák, az úszóhártyák feketén és sárgán csíkosak.” Azonban ez a nevezetes kutató az úszóhártyák felületének a számításában, miként azt Gadow a Wallace által hozott példányok megvizsgálása alapján kimutatta, tévedett, mert valószínűleg hozzája számította az egész hasfelületet is és így kapta a négy végtag repülőfelületét 12 négyzethüvelyknek, vagyis 78 négyzetcentiméternek, holott a valóságban a legnagyobb, 6.5 cm hosszú példány e felülete csak 18.8 négyzetcentiméter (3 négyzethüvelyk) volt. Mivel az ujjak nagy tapadókorongban végződnek, melyek az állatot valódi leveli békává teszik, azért nem gondolható az, hogy a hatalmas úszóhártyák csupán csak úszásra szolgálnak, és a kínai elbeszélése, hogy a béka a fáról repült le, hihetőbbé válik, és azóta ezt a tényt európai utazók is többszörösen megerősítették.

„Amennyire tudom, folytatja Wallace, ez az első eset, hogy repülni tudó béka ismeretessé vált s az általános érdeklődést annál inkább megérdemli, mivel azt bizonyítja, hogy az ujjak változékonysága, amelynek következtében azok úszásra és kúszásra is alkalmasak lettek, azt is lehetővé tette, hogy egyik békafaj a repülő mókushoz vagy a repülő gyíkhoz hasonlatosan szálldogálhasson a levegőben.”

A Wallace által ilyenképpen megismertetett béka valóban újnak bizonyult a tudományra nézve, mint a Rhacophorus-nemzetség egyik képviselője (Rh. pardalis Gthr., borneói repülőbéka). A nemnek ma már mintegy 70 faja ismeretes, 54 Dél- és Kelet-Ázsiából, 16 pedig Madagaszkárból. A valódi békáktól eltérnek azáltal, hogy lábujjaik utolsó és utolsóelőtti perce közé egy járulékos csontocska van beiktatva, az utolsóelőtti ujjperc végét külsőleg is jelzi egy, az ujj hátoldalán lévő duzzanat, kezük ujjait is majdnem mindig úszóhártya köti össze egymással. Valamennyi ujjuk mindig tapadókorongban végződik. Egyébként anatómiai szerkezet tekintetében nem térnek el a valódi békáktól, bár külsőleg teljesen olyanok, mint a levelibékák, és teljesen úgy is élnek a fákon és a bokrokon, mint azok. A hímnek egy vagy két belső hangzacskója van.

A jávai repülőbéka (Rhacophorus reinwardti Boie)

Jávai repülőbéka (Rhacophorus reinwardti Boie).

A Wallace-féle fajnak közeli rokona, a jávai repülő béka, nem ritka Jáva és Szumatra hegyeinek az erdeiben. Legközelebbi rokonaitól megkülönbözteti egy, a sarkán lévő kis bőrlebeny és nem csíkos hátulsó lábai, míg a fiatal állatokra az jellemző, hogy úszóhártyáikon és karjuk mögött a hónaljüregükben sötétkék folt van. A meglett, 7.5 cm hosszú békán ezeknek a foltoknak már csak a maradványai ismerhetők fel a negyedik és ötödik, s legföljebb még a harmadik és negyedik ujj között, a többiek eltűntek. Ez a pompás béka életben sötétzöld, a hasa élénk sárgaszínű.

Nagyon sajátságos, Boulenger szerint, ennek a békának a lárvája, mivel a hasoldala elülső felén, a szájnyílás mögött, kerek tapadókorongja van. Szája ormányszerűen megnyúlt, lélekzőcsövei teste jobboldalán közelebb esnek a farok tövéhez, mint a orr hegyéhez. A 4–4.5 cm hosszú állatka farkán felül és alul széles úszóvitorla van.

Siedlecki a jávai repülőbékát hazájában figyelte meg és tapasztalatairól bőséges ismertetésben számolt be. A hím sokkal kisebb a nősténynél, de gégefője és szemei nagyobbak ez utóbbiéinál, az előbbinek az oldalai inkább narancssárgák, az utóbbinak ellenben inkább világossárgák. A felső oldal színe nappal kékeszöld, este sötét- vagy olajzöld, a színváltozás a hímen gyorsabban megy végbe, mint a nőstényen; a szárazon az állat sötétszínű. Ha teste alá húzott végtagokkal nyugodtan ül, akkor valamennyi nem zöldszínű testrésze el van takarva, mint azt a valódi leveli békák esetében is látjuk. Nappal alvásszerű állapotba esik, amit az vezet be, hogy elkezd gyorsan és erősen lélekzeni, majd mintegy összeesik, miközben a lélekzés lassúvá és ritkává válik. Szemeit pihenés közben mindig elfordítja a naptól. Az alzaton úgy rögzíti meg magát, hogy egész testét ahhoz szorítja, kivéve a mellét, melyet a lélekzés miatt szabadon kell hagynia.

Szaporodása januártól augusztusig tart, azonban főideje március. Párzását Siedlecki este 9 órakor figyelte meg, míg a peték lerakása a következő nap reggelén, egy óra leforgása alatt ment végbe. A petecsomók 60–70 petét tartalmaztak. A nőstény azután a petéket lábai segítségével néhány, rendesen két levélre ragasztja fel, vagy egy összecsavargatott levélbe göngyöli be. A peték 3 mm átmérőjűek, festékanyag nincsen bennük, amit nyilvánvalóan a hő ellen való védekezésnek kell tartanunk. Az őket beburkoló belső nyálkaréteg megduzzadása következtében folyadék gyülemlik össze, s a lárvák a peteburok áttörése után ebbe jutnak bele. A nyálkaréteget kívülről a kiszáradás ellen az védi, hogy a nyálka felülete megkeményedett a folyadék védelme céljából. Valószínű, hogy a lárvákat, miután bizonyos nagyságot elértek, az eső mossa bele valami vízbe. A 60 napos hosszú időtartamot, mely eltelt a lárvák szabaddáválása és a hátulsó lábak megjelenése közt, a megfigyelő abból magyarázza, hogy a lárvák a laboratóriumban kizárólag növényi táplálékon éltek. Amint látszik, a vízhiánnyal és a víz rossz minőségével szemben nagyon ellenállók.

A japáni evezőbéka (Rhacophorus schlegeli Gthr.)

A japáni evezőbéka szaporodásának módja Ikeda adatai szerint sok tekintetben a megelőző fajéhoz hasonlít. Ez a béka petéit Tokio vidékén mocsarak és rizsföldek környékén lágy, iszapos, növényekkel benőtt talajra, vagy néha a talaj közelében fák levelei közé rakja le. Szaporodásának ideje április és május közepe közé esik. A nőstény estefelé, hátán a sokkal kisebb hímmel, visszahúzódik a földbe. U. i. a szomszédos víz szintje felett 10–15 cm-rel 6–9 cm átmérőjű gömbded lyukat készít s annak belsejét gondosan lesímogatja olyanképpen, hogy benne állandóan körben forog és hasoldalát az üreg falához szorítja, amivel egyúttal annak a bejáratát is elzárja. Így a külvilágtól elzárva, a teljes sötétségben maguk az állatok is egészen sötétek lesznek. A peték lerakása éjjel megy végbe. A nőstény hátulsó lábainak sajátságos mozgatásával a peték burkolatából a tojáshabhoz hasonló habot készít és abban helyezi el kb. 6 mm átmérőjű petéit. Az eredetileg nagyon rugalmas és ragadós nyálka később lassanként folyóssá válik és egy rézsútosan a vízbe vezető járaton át, mint valami siklópályán, ahogyan Brandes és Schönichen nevezi, a fiatal ebihalakkal együtt kifolyik a vízbe. A szülők ugyanezen az úton hagyják el az üreget.

A petehordozó evezőbéka (Rhacophorus reticulatus Gthr.)

A Ceylonban honos béka 6 cm hosszú nősténye 20 drb. kendermagnagyságú petéjét, Günther szerint, korongalakú tömegben egyesítve és a hasára ragasztva hordozza magával. Kikelésük után sejtes üregek maradnak utánuk az anyaállat hasbőrén. A béka kézujjai közt az úszóhártyának csak a nyomai ismerhetők fel, dobhártyája csak félakkora, mint a szeme. Nyelve közepén hegyes, kúpalakú szemölcs emelkedik ki, orrlyukai nagyon közel vannak az orra hegyéhez. Barna hátát apró, sötétebb foltok tarkázzák, hasonlóképpen sötétebbszínű egy harántsáv is a szemei között; a lágyéka táján és a combjain lévő hálózatos szerkezet, valamint a lábaszárán lévő harántsávok szintén ilyenek, torka barnafoltos.

A fehérajkú evezőbéka (Rhacophorus leucomystax Grav.)

A fehérajkú evezőbéka aránylag kevéssé felötlő, többnyire szürkésszínű, valószínűleg nem igazi falakó állat. A Szunda-szigeteken messze elterjedt, az alsósziámi malájok banán- vagy házibékának nevezik. Mint Annandale-től tudjuk, petéit víz fölé hajló falevelekre vagy a bivalyok fürdőhelyeit körülvevő iszapba rakja le. A petéket körülvevő nyálka kezdetben rozsdasárga, későbben acélszürke. Ha a peték a nap ellen jól vannak védve, akkor a fejlődésükben jól előrehaladt ebihalak bújhatnak ki belőlük, mire a nyálka szétfolyik, az eső meg a vízbe mossa őket, vagy pedig a nyálka éppen olyan gyorsan szétfolyik, mint amilyen gyorsan keletkezett, s ekkor az eső a petéket mossa bele a vízbe. A párzás idején, ami mindig beáll, valahányszor a föld a fák alatt víz alá kerül, a hímek hangosan kuruttyolnak, olyan hangon, mely alig különböztethető meg egy ottani mókus (Sciurus bicolor) hangjától.

Flower S. S., aki a békával Singaporeban ismerkedett meg, eleven, rendkívül kedves állatnak mondja. Rejtekéből kevéssel naplemente előtt búvik elő és egész éjjel kinn marad. A hímeket brekegésükről, mely időről-időre kibocsátott, rövid, meglehetősen kellemesen hangzó hangokból áll, könnyű megtalálni, amint bokrokon vagy fákon, vagy pedig esőpocsolyák szélén a házak verandái alatt gubbasztanak. Márciusban és áprilisban, éjjel és nappal egyaránt párzásban lehet találni a mocsarakban. Színét nagyon gyorsan tudja változtatni s az a lehető legkülönfélébb lehet, csak a lábak harántsávjai maradnak meglehetősen változatlanok. E faj hímje is sokkal kisebb a nőstényénél, mert az előbbi legföljebb 4.8, az utóbbi ellenben 6.8 cm hosszú lehet.