2. Barázdás gőték (Necturus Raf.)

Az európai vakgőtének ez a közeli rokona az Egyesült-Államok keleti részén, valamint Kanadában él. Már nagyon régen ismert képviselője az alábbi faj.

A foltos barázdás gőte (Necturus maculalus Raf.)

[Más neve: Menobranchus lateralis.]

Foltos barázdás gőte (Necturus maculatus Raf.).

A foltos barázdás gőte aránylag erős alkatú, mérsékelt nagyságú állat. Négy lába van, rajtuk négy-négy ujjal, feje tojásdad, elül kihegyezett, hátul lekerekített, nyaka határozottan megkülönböztethető, törzse a gőtékéhez hasonló. Felül szürke vagy barna, alul világosszürke vagy húsvörös; hátoldalát nagy, szabálytalan, gyakran sárgával szegélyezett foltok tarkázzák, melyek nagyobb foltokká vagy csíkokká folyhatnak össze. Egyébként pedig a felnőttek színezete annyira változhatik, hogy Eycleshymer szerint, aki a barázdás gőte életmódját pontosabban ismertette, az állat szintén valószínűleg változtatni tudja. A fiatalok színezete is eltér a felnőttekétől, mert azok felül feketék, alul pedig, a torkukat is beleszámítva, fehérek; későbben világosabbakká válnak, azonban a régi színből megmarad egy feketés sáv, mely az orrtól a szemen keresztül a kopoltyúk tájáig halad és azon túl még a törzs oldalain is folytatódik. A kifejlett példányok elérik a 32–36 cm-nyi hosszúságot is. Bőre síma, sikamlós; farka oldalról erősen lapított, vége lekerekített, alul-felül vastag vitorlát visel. Torkán éles harántbarázda látható. Kopoltyúi nagyok, finoman elágazók, élénkpiros színűek, vastag törzse barnás színű, mindkét oldalon két kopoltyúrése van. Nagy, húsos nyelve lekerekített és elül szabad, fogazata szintén a vakgőtééhez hasonlít, állközti csontján 11–15, ekecsontján 12–16 foga van. Szemei kicsinyek, azonban határozottan felismerhetők. Csigolyáinak száma aránylag kicsiny (19 törzs- és 29 farkcsigolyája van), s vázának szerkezete, valamint egész testszabása általában annyira hasonlít a szalamandráéhoz, hogy Duméril és Bibron mint köztük lévő állandó különbséget csak a négy ujjat és az állandónak tekinthető kopoltyúkat sorolhatta fel.

Állatunk életmódjáról kitünő képet rajzolt az utóbbi időkben Eycleshymer, és ismeretessé vált szaporodásának korábban nem ismert módja is. Nevezett kutató szerint a barázdás gőtét a leggyakrabban lehet találni tavasszal és nyáron, növényekkel gazdagon benőtt, homokos talajú, 4–8 láb mélységű vizekben. Ősszel párosával vagy kis csapatokban található, valószínűleg ilyenkor folyik le a párosodás is. De néha rengeteg tömegeik találhatók együtt. Így egy Clark nevű michigani halász egyszer egyetlen hálóhúzással 2000 „vízigyíkot” fogott; egy másik, illinoisi halász pedig 900 horgot vetett ki és egyetlen nap 500 barázdás gőtét fogott velük. Télen is ébren marad és január és február folyamán a jég alatt is megfigyelhető és fogható horoggal. Nappal nyugodtan pihen valami fatörzs vagy kő alatt, éjjel ellenben kóborol. Az akváriumban kerüli a napfényt s ha csak lehet, árnyékba húzódik előle is iparkodik elrejtőzni. Rendesen lassan járva mozog, ha azonban megriasztják, nagyon fürgévé lesz és erős farokcsapásokkal igyekszik tovaúszni, közben lábait a testéhez szorítva, de sohasem úszik messzire, legföljebb pár méternyire, azután elrejtőzik vagy az iszapba, vagy valami más fedezék alá. Nappal rendkívül ritkán lehet kint látni a szabadban, eltűnik már a víz legkisebb megmozdulására, pl. a csónak közeledésére. Ha nem zavarják, meg lehet figyeli, amint valami rejtek alól kikandikál s rubinpiros kopoltyúit fel s le mozgatja. Ha azonban megriad, kopoltyúi füstszürkék lesznek és szorosan ráfekszenek a nyakára.

Kneeland megfigyelte, hogy két barázdás gőtéjének a kopoltyúit a velük együtt tartott északamerikai fehér halak (minnows) tíz napon belül egészen azok porcos nyeléig lerágták, ellenben a gőték egyetlen halat sem tudtak zsákmányul ejteni. Kivéve a gőtéket a medencéből, azok kopoltyúi ismét elkezdtek növekedni és hat hónap leforgása alatt elérték rendes nagyságuknak a felét. Míg az állat a vizen kívül mindössze négy óra hosszáig tud elélni, addig Kneeland állatai egészen jól elviselték kopoltyúiknak a vízben való elvesztését, jóllehet nyilvánvalóan mindkét esetben a tüdeikre vannak utalva. Azonban a vízben, mint látszik, a bőrön át való lélekzés kellőképpen pótolja a kopoltyúlélekzést, ellenben a levegőn beszáradnak a kopoltyúk és ugyanabból az okból lehetetlen a bőrlélekzés is.

Apró rákfélékből, rovarlárvákból, földigilisztákból, de mint látszik, legszívesebben apró halakból él. Nagy szívóssága ellenére is, mellyel hónapokig bírja a koplalást és kiáll erős megcsonkításokat, mégis áldozatául esik egy pusztító gombabetegségnek.

Petéinek a feltalálása s annak megállapítása, hogy a barázdás gőte hol és milyen korban szaporodik, rendkívül nagy nehézséggel járt, és jóllehet a tudomány előtt már egy teljes század óta ismeretes volt, csak valami harminc esztendeje sikerült Whiteman-nek megtalálnia a fészkét és megállapítania fejlődése menetét. A helyes megismerést különösen megnehezítette több búvár többszörös tévedése, akik a barázdás gőtét valamely ismert vagy még ismeretlen gőte lárvájának tartották, nem tudták, hogy állandóan a vízben él-e, avagy alkalomadtán kimegy-e a szárazra is, s nászának az időpontja tekintetében is teljesen tájékozatlanok voltak. És mikor nőstényeknek különböző időszakokban való felboncolásából megállapították ezt az időpontot, még akkor is igen nagy nehézséggel járt fészkének a feltalálása, mert az, mint kiderült, mély, iszapos víz fenekére van elrejtve. Ma már, Whiteman és Eycleshymer fáradozásainak az eredményeképpen tudjuk, hogy a peték lerakásának az ideje a víz hőmérsékletétől és mélységétől függ, azért mélyebb, meredekebb partú vizekben későbben következik be, mint a lapos partúakban, s ugyanabban a tóban is először a sekélyebb vizekben rakják le az állatok a petéiket, ahol a nap nagyobb részében ki vannak téve a nap sugarai hatásának. A peték lerakásának az ideje mintegy 3 hétig tart, mely időszak május eleje és június eleje közé esik, főképpen május közepe és vége tájára. Az állat legjobban szereti lerakni a petéit olyan homokos partokon, ahol sok fadarab és kőtömb hever a vízben. A petelerakás éjjel megy végbe. Nappal nyugodtan hever a rejtekében és aki életmódját nem ismeri, vajmi bajosan fogja megtalálni. A petecsomók mindig valami rejteken vannak elhelyezve, fatönkök vagy ehhez hasonlók alatt, és pedig a homok sekély mélyedében, 2–3 lábnyira a felszín alatt. Eycleshymer még pléhdobozok, sőt még egy ócska kalaproncs alatt is találta a petéket. A fészkek néha meglehetősen közel vannak egymáshoz, sőt egyszer tizet találtak egyetlen kőtömb alatt. A peterakás idején hímeket sohasem találtak a nőstények társaságában; hogy hol tartózkodnak ezidőtájt, teljességgel ismeretlen. Éppen ilyen kevéssé ismeretes az is, hogy miként rakják le a nőstények halovány tejszínsárgaszínű és negyedhüvelyk átmérőjű petéiket, melyek egyébként a földön elszórva találhatók, külső burkukkal ahhoz erősítve. A peték lerakása valószínűleg órákig, sőt talán napokig tart, amint azt különböző megfigyelésekből következtetni lehet.