A halak szervezete és életmódja

Ezek a számok természetesen átlagosak, mert hiszen az ikra száma igen ingadozhat, így pl. Franz vizsgálataiból tudjuk, hogy a nyelvhal korával, sulyára való tekintet nélkül, egyre növekszik a termelt ikrák száma. A peték száma elsősorban nagyságuktól függ, mennél kisebbek az egyes peték, annál nagyobb számmal termelődnek. Ezért van pl. a lazac és a ponty ikrájának számában az észlelt nagy különbség. Legkevesebb a termelt ikra száma az olyan halaknál, amelyek gondoskodnak az ivadékukról, mert ezeknél kisebbek a veszteségek, s ezért kevesebb petéből is felnevelhetik ivadékukat. A tüskéspikó pl. csak 100 petét rak, a szájban költő halak ikrája is kevés; különösen áll ez az elevenszülő halakra, mert a magzatüregben lévő hely korlátolt volta sem enged nagyszámú ivadéknak teret; számuk ritkán több ötvennél, az anyaangolnánál (Zoarces) kivételesen többszáz.

A legtöbb hal, főleg a tengeri halak, az ikrát és a tejet egyszerűen a vízbe ürítik ki, s a megtermékenyítést és a fejlődést a véletlenre bízzák. A rajokba ívó fajoknál gyakran az ikrások a tejesek fölött úsznak, úgyhogy a kiürített ikratömegek a haltej által telített vízrétegen keresztül szállnak le a fenékre, s útközben megtermékenyülnek. A marénák párosával járnak s hasukat egymás felé fordítva kiugrálnak a vízből, miközben kibocsátják ivartermékeiket; a csukák és más halak egymáshoz dörzsölik testüket, s olyan csapkodást visznek véghez, hogy messzire elhallatszik. Az ívást, minthogy a mi halainknál ilyen csapkodással jár, s rendesen a sekély vízben megy véghez, a magyar nép „fürdésnek” mondja. A kölönték gyorsan szembe úsznak az árral és hasukat a kavicsokhoz dörzsölve ürítik ki ivartermékeiket. Mások, mint pl. a ponty, a lapos szélvizek növényzettel benőtt helyein helyezik el ikrájukat; sok hal ikrája nyálkás, ragadós burokkal van körülvéve, úgyhogy odaragad az aljzathoz. A cápák szarúanyagból álló petetokjaikat fonalakkal tengeri moszatok, vagy korallok ágaihoz erősítik; a csapósügér pedig zsinóralakú ikraláncait mindenféle tárgyak köré tekergeti. Lazacok és pisztrángok emberhosszúságú, s elég mély gödröket, teknőket vájnak úszóikkal a homokba, melyekben az ikrás leívik, s a hím rábocsátja tejét, azután pedig az ikrás homokréteggel takarja be őket. Hasonló gödröket vájnak a naphalak, némely harcsák és más halak is. A nílusi csuka (Gymnarchus niloticus) és egy csontnyelvű hal, a Heterotis trópusi mocsarakban a növényzet kitépdesése által tisztást teremtenek, melynek fenekét is kitisztogatják s ott ívnak le. Egyes fajok rendes fészket építenek ikrájuk részére, mégpedig rendesen a hím, a tejes a fészeképítő. Egyáltalában nincs még a gerinceseknek egy osztálya, ahol a hím akkora buzgalommal törődnék az ivadék gondozásával, mint épp a halaknál. A tengeri gébek kövek, vagy üres kagylóhéjak alatt költőüreget készítenek, s az ikrát a tetőzetre ragasztják; a tüskéspikó vízinövényekből és hulladékokból szabályos kerek fészket épít magának, melyet veséinek váladékával jól összeragasztgat, labirintushalak hólyagos nyálkájukból a víz tetején úszó nyálkatutajt készítenek, mely alatt fejlődnek ki az ikrák. Mindezen esetekben a tejes az, amelyik őrzi a fészket és az ivadékot és jóval erősebb ellenségek ellen is hősiesen megvédi. Gyakran hetekig, hónapokig őrzi a fészkét, s ez alatt az idő alatt alig eszik valamit a gondos apa. A délamerikai gőtehalon (Lepidosiren), mely földbevájt üregben őrzi ivadékát, ebben az időben páros úszóinak szélén fonalas kopoltyúk fejlődnek ki, mert az állat nem jön föl a víz színére levegőt szívni. De az ikrás ivadék gondozására is van példa. Ilyen a vajhal (Pholis gunellus) mely az ikrát egészen kikeléséig úgy őrzi, hogy kígyómódra köréje tekerőzik. Még tovább mennek az ivadék gondozásában azok a fajok, amelyek testükön, vagy testükben költik ki ikrájukat. Így az Aspredo nevű harcsán a hasoldal nyeles kelyhecskéiben helyezkedik el az ikra, a tengeri csikó- és tűhalak hasán egészen szabályos zacskó fejlődik, amelyben a beléje helyezett ikrát a szülő vére táplálja. Itt is az apa gondoskodik ilyen módon ivadékáról, csak a Solenostoma kivétel, mert ennél az ikrásé az ivadék gondozásának feladata. A bölcsőszájú halak a megtermékenyített ikrát szájukba veszik, s ott tartják, míg az ivadék ki nem kelt, sőt gyakran még azután is egy ideig. Legtökéletesebb az ivadék védelme azoknál a halaknál, amelyekben az ikra részére belső fejlődés van biztosítva. Igen sok csontos- és porcoshal kitűnik ezzel az érdekes tulajdonsággal. Itt természetesen belső termékenyítésnek is kell lennie, s a tej bevezetésére az úszók módosultak átvivő szervvé, a porcoshalak has-, a csontoshalak alsó úszója változik így meg. Az ivadék különböző fejlettségi fokon születik meg; némelyik cápa még petetokban és nagy szikhólyaggal hozza világra ivadékát, a csontoshalak rendesen csak akkor szülik meg ivadékukat, ha már annyira fejlett, hogy önállóan meg tud élni. A fejlődés ritkán megy végbe a petefészekben, pl. fogaspontyokban; rendesen a petevezeték kitágult része szerepel méh gyanánt. Néha az anya vérével táplálja az ébrényeket, sőt a cápáknál olyan kapcsolószerv is alakul a magzat s az anya között, amely feltűnően hasonlít a méhlepényhez (placenta), amely az emlősállatok jellemző szerve.

Igen csodálatos módon gondoskodik ivadékáról a szivárványos ökle (Rhodeus amarus). A nősténye hosszú tojócsöve segítségével a tavikagyló kopoltyúiba tojja le petéit, amelyek a kagylóban fejlődnek ki. Sok hal a kikelt zsenge ivadékot sem hagyja el, hanem őrzi és védi a kis csapatot. A labirintushalak hímje szájába kapja a habfészekből kipottyant ivadékot, s visszateszi a védő fészekbe, a bölcsőszájú halak a kikelt ivadékot is szájukba és garatjukba veszik, ha veszély fenyeget. Ezeknél annyira fejlett már ez az ösztön, hogy az apró ivadék magától odasereglik a szülők fejéhez, úgyhogy annak nem kell őket egyenként összeszedni.

Az ivadék gondozása azonban csak rövid ideig tart, éppúgy, mint a madaraknál, amelyekkel ezen a téren sok hasonlatosság tapasztalható. Ha az ivadék önálló lett, az öregek többé egyáltalában nem törődnek már velük, sőt gyakran éppen ők tizedelik meg saját ivadékukat. Különösen akváriumokban lép fel korán ez a kannibalizmus, s gyakran mindkét szülő felfalja az alig letojt ikrát is. Ez a viselkedés nagyrészben a fogság természetellenes körülményeinek tudható be, a szabadban az ívóhelyek rejtettsége is jobban megvédi az ikrát és az ivadékot.

Az ikra igen különböző ideig tartó fejlődésen megy át, a trópusi díszhalak egy-két nap, más esetben egy-két hét alatt, a lazacok és cápák csak több hónap mulva kelnek ki. A fejlődés tartamát, a pete nagyságától eltekintve, - kis peték gyorsabban fejlődnek - a víz hőmérséklete szabja meg. Mennél hidegebb a víz, annál lassabb a fejlődés és alacsony hőmérséklet meg is állíthatja a fejlődés menetét. A fejlődés határértéke igen különböző, az északitengeri halak petéi 0° körül, a trópusiak 15-20° körül állnak meg fejlődésükben. A hering és a nyelvhal ikrájának fejlődését különböző hőfokokon pontosan megvizsgálták, s azt látták, hogy az egy-egy pete részére szükséges összes hőmennyiség mindig egyforma nagy. A heringikrából pl. 14-19°-os vízben 6-8 nap alatt, 0-1°-os vízben ellenben 47-50 nap alatt fejlődik ki az ivadék.

Míg a legtöbb hal ikrája leszáll a fenékre, vannak mások, amelyek a felszínen, vagy pedig egy bizonyos vízrétegben lebegve maradnak. Ilyen pl. az édesvízi halak között a labirintushalak ikrája, vagy a tengerben a nyelvhalak, vagy tőkehalak lebegő ikrája. Az ilyen ikrában zsír- és olajcseppecskék biztosítják a vízben való lebegést, mert az ikra testét könnyebbé teszik a víznél. A csontoshalak ikráját csak vékony átlátszó peteburok veszi körül, amely a megtermékenyítés után leemelkedik a petéről és vízzel telt üreget alkot maga és a pete között. A hím csirasejt bebocsátására a peteburkon gyakran igen finom kis nyílás van, a kiskapu, vagy micropyle. A cápák és ráják petéi ellenben rendesen erős szarutoktól vannak körülvéve, melyeknek anyagát a petevezeték mirigyei készítik. Ezek a petetokok igen bizarr alakúak. A tokokon rések vannak, amelyeken át a víz beáramlik és körülmoshatja a fejlődő embriót, míg ki nem búvik.

Az ikrából kikelt zsenge ivadékhalak rendesen hasukon viselik még, mint kis tarisznyában, a petéből származó táplálék egyrészét. Ez a többé-kevésbbé nagy szíkzacskó kezdetben igen akadályozza a kis halat a mozgásban s ezért rendesen egy ideig csak mellúszóikkal csapkodva feküsznek a víz fenekén. De ha a tartalék szíkanyag felszívódott s a szíkzacskó eltűnt, elkezdenek úszkálni és kezdetben mikroszkópikus parányiságú, egysejtű állatkákból és növényekből élnek. Lassanként azután megpróbálkoznak nagyobb falatokkal is, míg lassacskán rátérnek szüleik életmódjára és táplálékára. Az ősibb szabású csontoshalaknál gyakran találunk a száj környékén ragasztómirigyeket, melyeknek segítségével a petéből kikelt ivadék vízi növényekhez tapasztja magát s ott marad, míg szíkzacskója fel nem szívódott. Ez igen emlékeztet a békalárvák, az úgynevezett „ebihalak” viselkedésére. Hasonlítanak hozzájuk még azáltal is, hogy ezeken az apró halakon a kopoltyúréseknél rendesen hosszú, fonalas, külső vérpiros kopoltyúk nyúlnak ki. Némelyik hal zsenge ivadéka, pl. a tüdőshalaké vagy a sokúszós csukáké, ezáltal rendkívül hasonlít a kétéltűek lárváihoz. Kétségtelen, hogy ez a hasonlatosság bizonyos törzsfejlődésbeli rokonságra vezethető vissza.

Amilyen különböző ideig tart az ikrából való kikelés az egyes fajoknál, épp olyan eltérő az az idő, amely alatt ivarérettségüket elérik. Sok fogaspontyról tudjuk, hogy már 3-4 hónapos korukban, sőt még hamarább ivarérettek és ivadékot hoznak létre. A mi apróbb halaink 1-2, a nagyobbak, mint a ponty vagy a galóca, 3-5 év alatt érik ezt el. A tenger óriásai valószínűen még hosszabb idő alatt érik el teljes fejlettségüket, bár erre vonatkozóan nincsen megbízható adatunk. Gyakran észlelhető, hogy a hím állatok jóval korábban érik el ivarérettségüket, mint az ikrások, az egyéves csapósügér s a kétéves tejes lazac már termékenyítésre képes.

Hogy mekkora életkort érnek el a halak, az olyan kérdés, amelyre nehéz pontosan megfelelni. Az Aphya pellucida nevű tengeri halról biztosan tudjuk, hogy csak egy évig él; a szardellák között még sohasem találtak 2 évesnél idősebb példányokat. Az angolna 10-12 éves korában vonul le a tengerbe ívni s ívás után még sohasem látta senki. A százéves mohos pontyokról és a gyűrűvel megjelölt ősi csukáról szóló tudósítások meséknek bizonyultak, de kétségtelen, hogy ezek a halak kedvező körülmények között sok évtizedig elélhetnek. A növekedésbeli adatokból arra következtethetünk, hogy azok a többmázsás óriási harcsák, melyeket néha nálunk is fognak, száznál is több évesek lehetnek; fokozottabb mértékben fennállhat ez a tenger halóriásairól. A halak életszívóssága általában véve nagy, bár nem mindenütt olyan, mint az angolnánál, melyet az érzelgős szakácsnék sehogysem tudnak megölni.

Viszont vannak tengeri halak, amelyek olyan érzékenyek, hogy elpusztulnak, mihelyt a vízből kiemelik őket. Sebzéseket, csonkításokat a halak egyrésze igen jól bír el. Találtak csukákat szétroncsolt állkapoccsal, leharapott farokkal, melyek e nehéz sérüléseket kiheverték. Veszedelmesek azonban a halpenészfonalak (Saprolegniae), amelyek a sebzett helyen megtapadva, a halat megölik. Minthogy a természetben egyenletes klimatikus körülmények között élnek, sok hal igen érzékeny a víz hőfoka és összetétele iránt. Mindenki, aki eleven halakkal foglalkozik, tudja, hogy milyen gonddal kell arra ügyelni, ha halakat másik medencébe helyezünk át, hogy az új hely vize épp olyan hőfokú legyen, mint aminő a régi volt. Hogy ez milyen fontos, azt a természet mutatta meg hatalmas méretek között. Az Amerikai Egyesült-Államok déli partján vonul el az Öböl-áramlat meleg és sóban dús vizével. A tengeráramot 1882-ben rendkívül tartós szelek egy ideig eltérítették útjából a helyébe hideg és sóban szegény víz került. Ennek az lett a következménye, hogy a Lopholatilus nevű halak, amelyek az ottani partok mentén élnek, tömegesen elpusztultak; a tenger színe igen nagy területen elhullott és haldokló halakkal volt tele. Számukat az amerikaiak egymilliárd darabra becsülték! Vannak azonban olyan halak is, amelyek a sótartalom változása iránt nagymértékben érzéketlenek; a tüskéspikót például minden baj nélkül lehet a tengervízből az édesvízbe áttenni s a tengervíznél jóval töményebb sóoldatban is megélnek. Hasonló ellentállással bírnak egyes amerikai Fundulus-fajok is. Számos hal életének egyrészét a tengervízben, másik részét az édesvízben tölti; de ezek a halak az átmenetnél hosszabb ideig a féligsós vízben, az édes- és tengervíz keveredése helyén tartózkodnak, hogy az új viszonyokat megszokhassák. Mielőtt a vízcsere rendes ideje megjött, a másik féle víz iránt igen érzékenyek, amit fiatal lazacokon kísérleti úton be is lehetett bizonyítani.

A vízben uralkodó irtóháború következtében csak kevés hal érheti el azt az életkort, melyet a természet nyugodt viszonyok között kiszabna nekik. Már az ikrától kezdődik az irtóhadjárat; az ívás ideje alatt a tőkehalak gyomra pukkadásig van telve heringikrával; a mi vizeinkben is közönséges menyhal nem ismer jobb falatot a halikránál. Az ivadékot minden nagyobb hal, beleértve saját szüleiket is, kímélet nélkül tizedeli, a békéshalakat irtják a rablóhalak, de ezek között is megeszi a nagy a kisebbet. Különösen a rajokban élőknek van sok ellenségük, melyek belőlük hihetetlen tömegeket pusztítanak el, Baird kiszámította, hogy egyedül a kékmakrahalak az amerikai vizekben naponta 10 milliárd más halat, főleg hering-féléket fogyasztanak el. Az ilyen számok megmagyarázzák, hogy miért van szükség a halak nagy termékenységére és hihetetlen mértékű szaporaságára. A nagy rablóhalakon kívül a hallal élő madarak, sirályok stb. is igen sok halat pusztítanak el.

De nagy szerep jut nagy haltömegek elpusztításában egyes ragályos halbetegségeknek is. Minden olyan helyen, ahol a lakosság a halból él, tehát a halak életviszonyait figyelemmel is kíséri, tudnak az emberek nagy halelhullásokról. Az Afrika délnyugati partján levő Bálna-öbölben időszakonként fellépő halpusztulásról Pechuel-Loesche a következőket írja: „a Bálna-öbölben fellépő halpusztulásról először Sir James Alexander tesz említést, aki 1837 április 19-én az egész part hosszában kisebb-nagyobb elhullott halakat talált. Utána, 1851 december elején, Anderson azt észlelte, hogy az egész öböl felszíne tömve volt elpusztult hallal, aprókkal, nagyobbakkal, sőt még hatalmas cápák is voltak közöttük. Olyan sűrűn borították a halhullák a vizet, hogy kisebb csónak csak üggyel-bajjal haladhatott köztük. Úgy látszott, mintha eleven hal már nem is lenne. Legújabb időben ismételten észlelték ezt a jelenséget. Szemtanuk a következőket jelentették nekem: 1880 december 21-én az öböl vizében sajátságos vörös sávokat és foltokat lehetett látni. A következő napokon a halak ijesztő módon pusztultak, eleinte az apróbbak, azután a nagyok is. Bizonyos idő mulva a halhullák milliói olyan sűrűn borították a víz felszínét, hogy már vizet sem lehetett látni; a hullámok részint a nyilt tenger felé, részint a partra vetették őket. Szavahihető emberek arról tanuskodnak, hogy a halak embermagasságú sáncot alkottak a parton. Bár a rothadó tömegek úgy megfertőztették a levegőt, hogy a bűzt még 50 km-nyi távolságból is érezni lehetett, az ottlakó emberek egészségének mégsem ártott. A következő karácsonykor ez a jelenség, bár gyengébb mértékben, megismétlődött. Az 1884-iki évben az öböl környéke úgy ki volt rakva halcsontokkal, akárcsak az utcák kövezettel, sőt e maradványok helyenként még alacsony gátakat is alkottak. E jelenség mindig csak a Bálna-öbölre szorítkozott. Okozójául semmiesetre sem tételezhetünk fel vulkanikus gázkiömléseket, hanem inkább időnként tömegesen fejlődő, vöröses színű baktériumokat, mint azt már C. Wilmer is sejtette; ezeknek időszakonkénti fellépését más vidékeken is észlelték, így például Dánia partján, ahol E. Warning figyelte meg és tanulmányozta.”

A halakat általában korlátolt eszű, buta állatoknak tartják. A magasabbrendű gerinces állatokhoz hasonlítva őket, jogosnak látszik ez az ítélet, de aki kissé foglalkozott halakkal, vagy megfigyelte őket, kénytelen lesz e tekintetben is védelembe venni a halakat. Magasabb érzékszerveik ugyan csak tökéletlenül fejlettek, hallásuk nincs, amint azt már tudjuk, bár szaglásuk egyeseknél, így a cápáknál eléggé fejlett, az illó anyagoknak a vízben való lassú terjedése miatt ez az érzék szintén csak alárendelt szerepű. Szemük rövidlátó, s rendesen csak egy méteren belül lévő tárgyakat lát vele élesen a hal, de a szemlencse behúzása által a látási távolság 10 méterig növelhető. Ennél távolabbi látásra szemük beállítása már csak azért sem lenne észszerű, mert a víz zavarossága miatt nagyobb távolságra tisztán látni úgysem lehet. Hogy a halak az említett távolságon belül jól látnak, azt minden horgász tapasztalásból tudja. Gondoljunk csak a sokféle műlégyre, amelyeket a pisztránghorgász használ, s melyek közül mindegyiket a maga helyén és idejében lehet csak használni, különben nem megy rá a pisztráng; kell tehát, hogy az egyes légyfajtákat, színük és alakjuk szerint, jól megkülönböztethesse, pedig a mi szemünk részére sokszor nincs is közöttük akkora különbség. Különösen élesen érzékeli a hal szeme a mozgást. A tapintó- és nyomástérzőszervek finomságáról nem alkothatunk magunknak fogalmat, mert mi hasonló érzékszervekkel nem rendelkezünk; de kell, hogy ezek az érzékek igen fejlettek legyenek, hiszen a barlangi halak környezetükben csupán csak ezeknek a segítségével mozognak.

Edinger, a híres agybúvár bebizonyította, hogy a gerincesek agyvelejének legősibb szakaszát, az ősagyat (palaeencephalon) az újagytól (neencephalon) meg lehet különböztetni. Az utóbbi, melynek legfontosabb része az előagy kéregállománya, szolgál a magasabb szellemi működések székhelyéül. Minthogy ez a részlet a halakban meglehetősen gyengén fejlett, nem is várhatunk tőlük valami fényes szellemi működéseket. S valóban úgy is van, hogy életükben az ösztönöknek, vagyis kényszerszerűen végzett célirányos működéseknek jut a döntő szerep. Ilyenek elsősorban a fajfenntartás és ivadékgondozás. Itt is olyan viszonyokat találunk, mint aminők a madaraknál vannak, olyan cselekvések, amelyeket a felületes szemlélő a legszebb emberi erényekkel azonosnak vél, mint a szülői szeretet, az önfeláldozás, a bátorság az ivadék megvédésében, stb. behatóbb vizsgálat alatt reflexmozgások láncolatára bomlanak szét, amelyek föltétlen és megváltozhatatlan bizonyossággal kell, hogy bekövetkezzenek mindannyiszor, ha az állatra bizonyos inger hatást fejt ki. Így őrzik és védik a legnagyobb hősiességgel a tengeri gébek (Gobius) ikrájukat és fészküket; de ha megfelelő óvatossággal a saját fészkük helyére idegen ikrákat helyezünk, azokat is éppúgy őrzik és védik, vagyis nem képesek saját tulajdonukat az idegentől megkülönböztetni. Ha pedig egy ilyen tejes gébnek még üresen álló fészkébe idegen ikrát teszünk, az ikra látása kiváltja belőle mindazon ösztönöket és cselekedeteket, amelyek a fészeknek csak a saját ivadékkal való megtöltésekor jelentkeznek. Valószínűen hasonlóan magyarázhatók meg a vándorlás csodálatos és bonyolult működései, melyek még az avatatlanban is a kényszerű, a gépszerű mozgások benyomását keltik. A horogra akadt hal szabadulására törekvő mozdulatai is ösztönösek.

Mégis egészen helytelen lenne, ha a haltól minden magasabb szellemi működés lehetőségét megtagadnók. Hiszen tudjuk, hogy a halak tanulásra képesek; vagyis eljárásukat bizonyos tapasztalatok hatása alatt meg tudják változtatni. Hogy a vén pisztráng „huncut”, s hogy csak igen ügyesen dobott csali után kap, a többire pedig rá sem néz, azt minden tapasztalt sporthorgász tudja. Jóval nehezebben tanulnak meg ilyesmit a cápák, melyek alighogy elszabadultak a horogról, azonnal újból utána kapnak.

Tudjuk, hogy fogságban tartott halak megtanulják, hogy táplálékukat bizonyos időben és bizonyos helyen kapják, s ott előre összegyülekeznek, de biztos az is, hogy ápolójukat más emberektől meg tudják különböztetni. A tengeri sügérek tanulási képességét Reighard olyan módon próbálta ki, hogy különböző színűre festett apró halakkal etette őket, amelyek közül egy bizonyos színűeket előzően élvezhetetlenné tett. Néhány kísérlet után halai megtanulták, hogy azt a bizonyos színű táplálékhalat kerüljék és nem nyúltak hozzájuk akkor sem, amikor utálatos íz által már nem tette őket élvezhetetlenné. Az így szerzett egyszeri tapasztalat még hetek multán is emlékezetükben volt. Kétségtelen tehát, hogy bizonyos fokú emlékezőtehetséggel rendelkeznek. A tanulási képesség feltűnő jelét figyelte meg Semon is a gályatartóhalon (Echeneis). Ezek a halak, szokásukhoz híven, nagyobb számmal odaszívták magukat csónakjára, s a csónakból a vízbe dobott falatokat elkapdosták. Mikor azonban az egyik falatot horogra tette, s egyetlen példányt kifogott a sok közül, egész nap egyetlenegy hal sem volt többé hajlandó a vízbe dobált falatokat bekapni. Itt tehát egyetlenegy megfigyelés teljesen megváltoztatta a halak addigi viselkedését. Ezekután nem lephet meg bennünket az a megfigyelés sem, hogy a halak vándorlásánál a helyi tájékozódási képesség, a látott vidék emlékezete, fontos szerepet játszik; ez főleg a nagy vonuló tömegtől elmaradt és egyedül vándorló halakra áll.

Sok megfigyeléssel gazdagították a halakról való tudásunkat az akváriumkedvelők is. Megfigyelték, hogy a nemzetségen, sőt fajon belül, nem egyforma a halak jelleme és vérmérséklete. Vannak közöttük lusták, flegmatikusak, amelyek semmivel sem törődnek, amelyek éppen csak azért mozognak, hogy éhen ne haljanak, de vannak mások, amelyek elevenek, kíváncsiak, játékosak és kötekedők, amelyek állandóan mozognak. Békés és társaságot kedvelőkkel szemben vannak veszekedők, házsártosak és irigyek; míg az előbbiek békésen úszkálnak együtt a medencében, addig az utóbbiak külön-külön lakó vagy tartózkodási helyeket keresnek maguknak, amelynek területéről elzavarnak minden más betévedő halat. Hol egy erősebb tejes uralkodik ilymódon a társaság fölött, hol egy Xantippe az, amelyik az egész medence rémévé válik. Egyes fajok gyorsan megszokják a fogságot, mások agyontörik magukat az edény falán, sokszor azonban, ha a kezdet nehézségén sikerül őket átvinni, különösen bizalmasokká és ragaszkodóakká válhatnak. Szóval szeretetteljes gondozás és bánásmód mellett az első pillanatra olyan egyhangú és unalmas halak között is számos faj érdekes és megfigyelésre érdemes tulajdonságokkal ismertet meg bennünket. Ez olyan terület, ahol az akváriumkedvelő amatőrök türelemmel és éles megfigyeléssel sok új dolgot felfedezhetnek és a tudománynak nagy szolgálatot tehetnek.

A hal és az ember.

Az emberiségre nézve a halak az emlősállatokkal együtt gazdaságilag a legfontosabb gerinces állatok. Kárt semmifélét sem okoznak, mert az az egy-két támadás, melynek pl. a cápák részéről emberek áldozatul esnek, s a mérges tüske szúrása, vagy a mérges halak húsának élvezete által okozott kár is egészen jelentéktelen. A halak okozhatnak ugyan az embereknek olyan módon is kárt, hogy értékeit pusztítják, mint pl. Amerika partjain a Pogonias nevű doboshal az osztrigatelepeken dézsmálja az osztrigát, de mindezek az apró károk teljesen elenyésznek a mellett a mérhetetlen haszon mellett, amely az emberiségre a halból, mint táplálékból háramlik. A halászat a vadászat mellett az emberiség legrégibb ősfoglalkozása, még a legkezdetlegesebb népek is elmés és művészies eszközökkel folytatják a halászatot, a cölöpépítmények maradványainak kutatásából pedig kitűnt, hogy már a történelemelőtti ember is derekasan kihasználta ezt a táplálékforrást.

A legkezdetlegesebb halászószerszám, amely a földön mindenütt el van terjedve, a halszúró egy-, vagy többágú szigony, gyakran a megszúrt hal lecsúszását meggátló horgas heggyel. Ősi szerszám a halászódorong is, mely a felszín alatt úszó halak elkábítására való. A jégalatti halászatban ezt még ma is használják, mert a jégre mért erőteljes ütés alkalmas arra, hogy a jég alatt a víz tetején álló halat elkábítsa. A halszúró szigonyból fejlődött ki a kötélre erősített hajítószigony. Újabban ágyukból lövik ki a bálnákra. A vetőszigony átvezet a horoghoz, amely fából, csontból, vagy fémből készült és csalival ellátva, zsinegre kötve dobják a vízbe. Nagy utat tett meg a horogkészség, míg a déltengeri bennszülöttek kezdetleges horgából a modern sporthorgász horogkészsége lett. A horogkészségben különbséget kell tenni a fenékhorog és a horgászás között. Az előbbi számos közös kötélre erősített horogból áll, amelyet felcsalizva egyidőre elsüllyesztenek, hogy aztán felhúzva, a zsákmányt az egyes horgokról leszedjék. Ez a módszer ma is használatos és a makrahalak, továbbá a tőkehalak jórészét így fogják. A vontatóhorgászat pedig abból áll, hogy hosszú zsinegre kötött horgot csónak vontat maga után. A nyeles horgászatnál a zsinór erős, szívós, könnyű, de hosszú, esetleg több részből összerakható horognyélre van erősítve. A művészies horgászatban nem a nyél hegyére kötik a zsineget, hanem az a nyélen végigfutva, külön csigára van erősítve, s csak ezután következik a zsineg. Gyakran még úszót, pótát, vagy picét is használnak, melynek az a rendeltetése, hogy a felcsalizott horgot bizonyos vízmagasságban lebegve tartsa meg. Csali gyanánt az élő apró állatok, apró halak, férgek s egyéb apró eleven állatokon kívül, amelyeknek felhasználása még az ősi vad kegyetlenségre vall, egyre több élettelen tárgy kerül alkalmazásra, halalakú, csillogó, sajátos berendezések által forgó, vagy kanalas fémkészítmények, vagy különböző alakú és színű műlegyek. Ez utóbbiak vagy valódi rovarok lehetően élethű másolatai, vagy fantasztikus készítmények, melyek vízbe esett rovarokat utánoznak, s főleg a lazac-család tagjainak fogására használatosak.

A valódi sporthorgászat sem unalmas, sem egyszerű foglalkozásnak nem mondható, ellenkezően, igen nagy ügyesség és a hal szokásainak pontos ismerete szükséges ahhoz, hogy a kellő időben, a kellő csalit, kellő módon dobjuk a hal elé, s a kapó halat megakasszuk, „bevágjuk” és szerencsésen ki is húzzuk. A valódi sporthorgász ideálja az, hogy lehetően gyenge készséggel lehetően hatalmas halat fogjon úgy, hogy ne a durva erőszak győzzön, hanem szabályos harc fejlődjék ki a horgász ügyessége és a zsákmányé között, amely bizony nem mindig a horgász javára dől el. Aki tudja, hogy ez a kedvtelés mennyi önuralomra és türelemre tanít, hogy a testet mindenféle fáradalom elviselésére mennyire megedzi, s mennyi önzetlen és tiszta természetélvezet lelhető fel a vizek csendes partjain, az a vadászat e testvérsportjáról nem fog lekicsinylően nyilatkozni.

A hurokkal való halfogás manapság már alig használatos, de a varsákkal való halászat még javában virágzik. A varsák belül rendesen csalival felszerelt vessző, drót-, vagy zsinórhálókosarak, vagy zsákok, szűk bejárattal, amelyekből a hal nem talál többé ki. Ilyen varsákkal fogják például az angolnákat.

Mindezeket a halfogási módokat messzire felülmúlja a hálós halászat. A hálók között csak elvétve használják még a kézi és emelőhálót, máskülönben rendesen húzó-, eresztő- és kerítőhálókkal dolgoznak. A húzóhálókat csónakról kifeszítve vontatják, aztán két végét körben egymáshoz közelítik, s vagy a partra, vagy az egymás mellé állt két csónakra húzzák ki, az így bekerített hallal együtt. A húzóháló fontos fajtája a fenékháló, amelyet az angol „trawl” névvel is jelölnek. Ez 50 m széles és 60 m hosszú zsák, amelyet a szájára ferdén odaerősített két deszka tart nyitva s a fenék fölött vontatják. Az eresztő-, vagy úszóhálók lebegő hálófalak, gyakran sok kilométer hosszúságban, amelyeket a halrajok útjába helyeznek. A nekiütődő halak „megnyaklanak”, fejükkel átbujnak, de testükkel megakadnak és szétálló kopoltyúfedőik miatt fejüket sem tudják visszahúzni és fogva maradnak. Ebben a helyzetben hamarosan elpusztulnak, tehát ez a halászati mód is eléggé kegyetlen. Ilyen módszerrel fogják a heringrajokat és a heringgel rokon halak nagy tömegeit.

Eredetien természetesen a partról űzték a halászatot, de a csónak felfedezésével kifejlődött a folyami és a tengeri halászat. Minden partvidéken erőteljes, viharedzett, egészséges és a vízen való fáradalmakhoz és veszélyekhez hozzászokott emberfajtát hozott létre a halászat: az északeurópai tengeri halászok, az ausztráliai halász bennszülöttek, kik fatörzsből vájt lélekvesztőikkel messzire kimerészkednek a tengerre, vagy a mi balatoni magyar halászaink mind micsoda bátor, pompás emberek. Egészben véve a csónakról való halászat eleinte a hazai partok mentére szorítkozott, de Európában már évszázadok előtt tettek messzi tengerekre vezető halászutakat; a messziről felkeresett halászóhelyek között legnevezetesebbek azok, amelyek Izland és Új-Fundland mentén terülnek el.

A valódi nyilttengeri halászat a legutóbbi évtizedek alatt fejlődött ki, melynél gőz-, vagy mótoros géppel hajtott nagy halászhajók vannak használatban. A hűtőberendezések tökéletesítése révén lehetővé vált távoli fogások halzsákmányát is frissen fagyasztott állapotban a piacra hozni, sőt már a trópusi tengerekben is megkísérlik újabban, hogy a tenger halkincseit ilymódon értékesítsék. A tengeri halászatban legújabban a repülőgépnek is nagy szerep jutott. Ezzel kémlelik ki a magasból a vonuló halrajokat.

A módszerek ilyetén való tökéletesítésével a halfogások hozama hihetetlen mértékben megnövekedett. Így pl. 1910-ben csak az északeurópai államok tengeri halászatából, egyrészt millió koronában, másrészt millió kilogrammokban a következő eredményt érték el:

A tengeri halászat teljes hozama, már amennyire megállapítható volt, 1910-ben 2572 millió kg halat eredményezett, 592.8 millió békekorona értékben.

Az északi államok tengeri halászatáról pontos statisztika készül, amelynek adatait a tengerkutatás állandó nemzetközi tanácsa gyüjti és teszi közzé „Bulletin statistique des pęches maritimes des pays du Nord et de l’Ouest de l’Europe” című folyóiratában, amely Kopenhágában jelenik meg. Az 1925. évre vonatkozó adatokat tartalmazó füzetét (Vol. XV.) 1927-ben adták ki. Itt adjuk az Északi-tengerben 1925-ben szerzett zsákmány kimutatását:

Összesen 931,637.000 kg, amelyből, ha a heringzsákmányt levonjuk, 426.059 kg marad. Ez az adat szemlélteti legjobban a hering gazdasági jelentőségét. Egymaga nagyobb zsákmányt ad, mint az összes többi faj együttvéve. Ha a főhalakon kívül a többi, kevésbbé jelentős halakból kifogott mennyiséget is hozzáadjuk, az 1925. évi tengeri halászat eredménye csak az Északi-tengerben 1.015,863.000 kg volt. Ha az egész földkerekség tengeri és édesvízi halászatáról pontos statisztikát vezetnének, alighanem csillagászati méretű számokat kapnánk.

Az említett statisztikai kimutatás legutolsó (XVI.) kötete az 1926-os adatokkal 1929-ben jelent meg. Eszerint Európa Atlanti-óceánbeli partjain a halászat eredménye 1926-ban 3.200,000.000 kg hal, a zsákmány értéke pedig 950,000.000 angol shilling, vagyis 1.320,500.000 pengő volt. Ez a tíztagú számjegy bizonyítja, hogy az ipariasított tengeri halászat mekkora gazdasági tényezővé fejlődött. Nem üres frázis az, ha a tenger mérhetetlen kincsesbányájáról beszélünk. Ez a bánya azonban, bármekkora is, mégsem kimeríthetetlen.

A halfogás technikájának nagyarányú fejlődésével felvetődött az a kérdés, hogy nem merül-e ki majd a tenger halállománya? Ennek a kérdésnek a tanulmányozására nemzetközi bizottság alakult. E bizottság alkalmazottai rendkívül fáradságos, de alapos munkát végezve, megállapították a legtöbbet fogott halak életkörülményeit. Kitűnt, hogy ezeknek a halaknak nem mindegy, hogy hol ívnak, hol élnek. Életük egész folyamatát számos külső tényező, mint a tenger hőmérséklete, sótartalma, áramlásai, a fenék minősége stb., nagyban befolyásolja. Sok tényező egyforma marad, mások évközben szabályosan váltakoznak, míg ismét mások kiszámíthatatlanok, de a halak szaporodására nagy fontossággal bírnak. Remélhető, hogy éppen ezeknek a körülményeknek a kiderítése által gyakorlatilag is értékesíthető eredményt érnek el. Hogy az apró halakat kíméljék, az egyes halfajokra nemzetközi úton megállapították a legkisebb mértéket, amelynél kisebb példányokat vissza kell ereszteni a hálóból a tengerbe. Ezt a kiválogatást a hálók szembőségének nemzetközi szabályozásával érték el. A kisebb halakat eladni szintén tilos. Remélhető, hogy szigorú ellenőrzés mellett a rablóhalászat megszűnik. A megengedett halfogás határait már elérték. Így évente a nyelvhalak egész állományának 22-23%-át fogják ki. Egyes halak nagysága is csökken, mert a szakadatlan üldözés következtében már nem élnek soká s nem nőhetnek meg nagyra.

Az édesvízi halászat hozama, bár szintén milliókra rúg, a tengeri halászatéhoz képest csak igen alárendelt jelentőségű. Azok az idők, mikor folyóink hemzsegtek az ízletes halak tömegétől, végleg letűntek. A rablóhalászat mellett főkép az ipar fejlődése tette tönkre a halállományt, vagy pedig a folyók szabályozása, mely megfosztotta a halakat a természetes ívóhelyeiktől. Gátak, duzzasztóművek, zsilipek, elzárják a vonuló halak útját. Ezt a bajt haláteresztők beépítése által részben, de csak kisrészben csökkenthetjük. A legtöbb bajt az ipartelepek mérges szennyvizei okozzák. Olyan vidékeken, ahol fejlett a gyáripar, megszűnt a folyókban a halak élete. S bár kétségtelen, hogy az ipar többnyire nagyobb haszonnal jár, mint a halászat, remélhető, hogy a szennyvíztisztítótelepek tökéletesítése által ez a baj, legalább részben, kiküszöbölhető lesz. Hiszen a vizek szennyezése nemcsak a halászat szempontjából, de közegészségi, etikai, esztétikai nézőpontokból is elítélendő.

Amit a gyárak akaratlanul megtesznek, t. i., hogy megmérgezik a halakat, azt egyes kezdetleges népek szándékosan követik el, hogy egyszerű eljárással sok halhoz jussanak. Erre a célra különböző mérges növények nedvét keverik a vízbe s ha a hatás jelentkezik, a halak elbódulva a víz felszínére jönnek és ott könnyen megfoghatók. A halak ízét és húsuk jóságát a használt mérgek nem befolyásolják. Igen elterjedt halméreg az Anamirta cocculus nevű indiai kúszónövény magvaiból készül s a szigorú büntetések ellenére Európában is elterjedt a „kokklizás”. Ilyen a „maszlagolás” és más hasonló mérgek alkalmazása is.

A technika haladásának egyik kinövése a dinamittal való halászás is, amely abban áll, hogy a vízben dinamitpatront sütnek el, amelynek robbanása nagyobb körzetben megöli a halakat, s az összes többi víziállatokat. A halászatnak mindezek a módjai a rablóhalászat legmegvetendőbb formái közé tartoznak és minden kultúrállamban szigorú büntetést vonnak maguk után.

Vízeink fokozatos elnéptelenedése már több évtized előtt felébresztette azt a törekvést, hogy a halikrának mesterséges kiköltetése által, s a bizonyos nagyságot elért halivadék betelepítése által a szabad vizek halállományát emeljék. Ez a „mesterséges haltenyésztés” a XVIII. század közepéről Jakobi német gazdától ered, aki azt a pisztrángállomány emelése céljából először alkalmazta. Jakobi megfigyelései és eljárása azonban feledésbe merült, s csak mintegy 100 év mulva létesült az első haltenyésztőtelep francia állami pénzen Elszászban, Hüningenben. Az új eljárás, amelyet kezdetben igen nagy lelkesedéssel fogadtak, számos csalódásra adott okot, amíg a végleges eljárást és szükséges berendezést meg nem találták. Ma, legalább Európában, csak igen kevés fajta halnál alkalmazzák a mesterséges tenyésztést, elsősorban a lazac-féléknél, azután a fogasnál és a csukánál, ellenben a tok-félékkel végzett ilyen kísérletek gyakorlatilag nem értékesíthetők.

Hogy némely esetben mekkora jelentősége van mégis a mesterséges haltenyésztésnek, azt világosan bizonyítja az a tény, hogy Alaszkában, az amerikai lazactenyésztés fő telepén 1911-ben 269 millió ikrából 241 millió darab lazacivadékot neveltek fel. A mesterséges haltenyésztés eljárása abban áll, hogy eleven, lehetőleg frissen fogott halakból a has óvatos símogatása által „kifejik” az érett ivartermékeket. Csak simogatni szabad, nyomni nem, különben kiürülnek az éretlen és megtermékenyítésre alkalmatlan ikrák is. Az ivartermékeket felfogják és víz hozzáadása nélkül, óvatosan összekeverik őket, hogy a haltej minden ikrát megtermékenyítsen. Néhány perc mulva vizet öntenek az ivartermékekre, s egyideig állni hagyják a keveréket, majd tiszta vízzel többször leöblítik, míg a fölösleges haltejtől okozott zavarodás eltűnik. Ezután a megtermékenyített ikrát költőedényekbe helyezik el, amelyek likacsos fenekű fém-, fa-, üveg-, vagy porcellánedények, amelyeken állandóan jól levegőzött víz áramlik át. Az elhalt ikrát csipesz, vagy üveglopó segítségével naponta gondosan kiszedik az elevenek közül, hogy az elhalt petéket ellepő penész az egészséges ikrát is meg ne támadja. Ha a fejlődő ikrán két pici fekete folt jelentkezik - a fejlődő ivadék szemfoltja -, véget ért a fejlődés legkényesebb szakasza. A kikelt zsenge ivadék egyideig mozdulatlanul fekszik a fenéken, mert hatalmas székzacskója túlnehéz; de mennél jobban fogy ennek tartalma s kisebbedik maga a székzacskó, annál élénkebbekké válnak a halacska mozgásai. Csakhamar jelentkezik az éhség is s ezzel kezdetét veszi a haltenyésztés legnehezebb időszaka, mert a zsenge ivadék etetése a legkényesebb feladat. Minthogy apró rákokból, férgekből és rovarokból álló természetes táplálékot csak egészen kivételes esetekben lehet megfelelő tömegben szerezni, mesterséges tápszerekhez, hús és vérliszthez, tojássárgájához, vagdalt léphez és hasonlókhoz folyamodnak. A leghelyesebb kétségtelenül az, hogy a fiatal ivadékot, mihelyt olyan erős már, hogy a vízárral szemben állva tud maradni, olyan szabadvízbe helyezik ki, amelyben előzően a természetes táplálékot alkotó állatkákat nagyobb tömegben kitenyésztették. A zsenge halivadék az ilyen eljárás mellett erőteljesebbé és ellentállóbbá lesz. A pisztrángivadékot rendesen egyéves korában helyezik ki a szabad vizekbe, mert az ilyen nagyobb ivadékból kevesebb a veszteség. Ennek az eljárásnak köszönhető, hogy pisztrángos és lazacos vizeinkben Európában elég szép a halállomány. E mesterséges tenyésztés segítségével idegen halfajokat is sikerrel telepítettek be az európai vizekbe, így például a kaliforniai szivárványos pisztrángot és a pisztrángsügért, amelyek Amerikából származnak. Az amerikaiak pedig egy heringfajtát telepítettek meg az Atlanti-óceán partvidékéről a Csendes-óceán vizeiben.

Más hasznos halaknál, pl. a pontynál nem alkalmazzák a mesterséges termékenyítést, csupán az anyahalak részére kedvező feltételeket teremtenek az íváshoz és az ivadékot megfelelő tavakban tovább védik és nevelik. Az angolnánál pedig a tengerből felszálló ivadékot fogják meg, s kihelyezik őket a folyókba, vagy tavakba, hogy azután, mihelyt megnőve visszakerülnek a tengerbe, kifogják őket.

Sok magánhaltenyésztő és haltenyésztő egyesület áldásos működése következtében a haltenyésztés az utóbbi évtizedekben nagyon szépen megerősödött és az államok gazdaságában tekintélyes helyet képvisel. Fáradhatatlan gyakorlati munka és fejlődő tudás következtében egyre jobb és jobb fajtákat sikerült kitenyészteni, s a halhozam nagyságát ilyenmódon tekintélyesen sikerült megnövelni, úgyhogy mezőgazdasági mívelésre alkalmatlan területeinkből egyre többet alakítanak át halastavakká.

A megfogott halat a legkülönfélébb módszerekkel készítik el emberi tápláléknak. Jó részét friss állapotban főzik vagy sütik meg s így kerül fogyasztásra. Mióta a közlekedési eszközök tökéletesedtek, s a fagyasztási eljárás lehetővé teszi a friss halnak még nyáron való szétküldését is, a belföldek lakói is hozzájuthatnak tengeri halakhoz. Igen régóta konzerválják a halakat olyan módon, hogy a napon megszárítják, besózzák, ecetes lében megfőzve vagy füstölve tartják el őket hosszabb ideig. E mellett légmentesen záró üveg, vagy bádogedényekbe olajban, vagy páclében is nagytömegű halat konzerválnak.

Némelyik hal májából (cápák, tőkehalak) készül az értékes „csukamájolaj”, az ikra csemege gyanánt fogyasztható (kaviár), az úszóhólyagból készül a halenyv. Tömeges fogások alkalmával a halak testéből olajat sajtolnak, s a maradékot kitünő trágyaként értékesítik. A fehérhalak pikkelyeiből műgyöngyök bevonására szolgáló gyöngyesszencia készül, a cápák érdes bőréből csiszolószerek, a kardos orrú hal kardját és a ráják tüskéit primitív népek fegyverül használják, a bőröndhalak, tengeri sünhalak és csikóhalak kiszárított bőre emléktárgyként szerepel, szóval a halak igen sokféleképpen szolgálják az ember érdekeit.

Magyarország halászata

Régi könyveket forgatva bukkantam rá olyan adatra, amelyet halászati irodalmuk idáig még nem használt fel. Ez a forrás a XVII. századból kelt és a „tejjel-mézzel folyó Kánaán”, a Nagy Magyar Alföld akkori halbőségét tárja elénk. A forrás hiteles. Nagytekintélyű külföldi tudós tollából származik, aki két évig utazgatott Európa keleti felében. A neve Eduard Brown, angol orvostudor, később nagy londoni kórházak tekintélyes igazgatója és az orvosi kollégium köztiszteletben álló elnöke. Brown 1669-ben és 1670-ben fordult meg hazánkban. Utazásairól bő naplót vezetett és hazatérve, önálló kötetben adta ki tapasztalatainak leírását. Útleírásának címe: „Account of several travels in Hungaria, Servia, etc.” (London, 1673). Megjelent francia nyelven is.

Munkájának az a része, amelyben a magyar folyók, különösképpen pedig a Tisza halgazdagságáról, emlékezik meg, Szamota István fordításában így hangzik:

„Mivel az országnak több folyója van, mint bármely másnak, ezért itt a halak is nagyobb bőségben fordulnak elő. A Tisza-folyó e tekintetben legelső egész Európában, vagy ha szabad mondanom, az egész világon, azért a lakosok azt mondják, hogy a Tiszában csak hal és víz van. A Bodrog-folyó mely Tokaj közelében a Tiszába ömlik, szintén annyira haldús, hogy a lakosság állítása szerint, nyáron sekély vízállás mellett, a sok haltól megdagad a folyó, ez pedig nem oly kicsiny ugyanis, ha hihetek ama egyénnek. ki csak a kedvemért nézte meg, harminc öl széles és kilenc öl mély, azonban nem igen lehet benne hálóval halászni. A nagy halbőséget a folyóknak a sóbányákkal való földalatti összeköttetésének tulajdonítják mivel ezáltal rendkívül fokoztatik a halak szaporasága. A Dunában a pompás pisztrángokon, süllőkön, és a világ legkitünőbb pontyain kívül, még számtalan egyéb halat is fognak, nevezetesebbek a görgöcse vagy kövi ponty, fehér keszeg, durbincs, sügér, kecsege, kárász, lazac, csík, stb.”

„Továbbá a csukánál sokkal nagyobb halat is fognak, melyet ők harcsának neveznek, végül az bizonyos szakában temérdek viza jelenik meg, az a tokhoz hasonló ízletes hal, néha húsz lábnyi hosszúságot is elér. A halászatra külön helyek, a Duna partján pedig raktárak vannak. A legnagyobb raktár Komáromon felül, a Csalóközön van.”

A Tisza és a magyar vizek halbősége már Brown előtt is európai hírű volt. Timon szójátékot is csinált belőle: „Tibiscus quasi Tu piscis”. A Tisza torkolati vidékén Ulászló idejében még 30.000 halász volt. Amikor az ellenség Belgrádot megszállotta, a tiszaháti halászok 40.000 dereglyével siettek II. Lajos királyunk segélyére. Századokkal később, 1847-ben J. Heckel, aki a magyar birodalom és Ausztria halvilágát nagy munka keretében mutatta be, még a következőket írhatta: „Magyarországnak és különösen a Tiszának halbősége közmondásszerűen ismeretes. A fenséges Balatonban mekkora tömegű zsákmányt hoz fel egyszeri hálóvetés is a jég alól! Mekkorára nő ott a méltán nagyhírű fogas! Ha csak azt a szinte elképzelhetetlen mennyiségű halat vesszük is, amelyet a béllyei királyi hercegi uradalom egymaga termel ki. - ahol saját tervezésű különleges eszközökkel egyszerre 500, sőt ezer mázsa halat is fognak - láthatjuk, hogy Európában Oroszországon kívül sehol sincs akkora bőségben az édesvízi hal.” Singhoffer I. és Pejcsik I. („Hazánk halászata”, 1892.) adatai szerint a béllyei uradalomhoz tartozó halászat 10.000 embernek adott kenyeret, a halak feldolgozása (szárítás, füstölés) kb. ezer munkást foglalkoztatott.

Heckel után néhány évtizeddel Herman Ottó („A magyar halgazdaság rövid foglalatja”, 1888.) már egészen más képet nyujt a magyar vizek halállományáról. „Magyarország vizeinek halakban való gazdagsága a legrégibb időktől kezdve el volt ismerve; az ország jó hírét növelte s annyira meg van gyökeresedve, hogy a külföld írói még manapság is felhozakodnak vele; és igaz, hogy annak, aki az országot csak a térképről ismeri, a dolog hihető színben tűnik fel; mert hiszen az ország éghajlat szerint való fekvése, földalakulata, kapcsolatban páratlan vízrendszerével: e mellett szól. De más a valóság...” A hírnév tehát, amelyre a magyar vizek halgazdagsága a századok folyamán szert tett, s amelyről Eduard Brown saját tapasztalatai alapján útleírásában annyira magasztaló emléket hagyott az utókorra, túlélte magát a bőséget is.

Ezt a páratlan halkincset, amely méltán keltette föl az illusztris idegen világjáró bámulatát, tette csaknem teljesen tönkre a közvizek szabályozása, amelyet új halászati törvényünk indokolása is példátlan mértékűnek mond. Ezek a „párjukat ritkitó, nagyszabású árvédelmi munkálatok” teljesen kiforgatták vizeinket ősi állapotukból, gazdasági halainkat megfosztották természetes ívóterületüktől és a rablóhalászattal együtt a halállomány egyre erősbödő csökkenésére vezettek. A Tiszaszabályozás befejezte után már egy évtized mulva felhangzott a panasz, hogy a nagy magyar folyó halkincsei pusztulófélben vannak. A közvélemény a halállomány megmentését követelte, s az ú. n. kiegyezés után az első alkotmányos minisztérium 1868. évi költségvetésébe 20.000 frt.-nyi összeget irányzott elő erre a célra.

A halászat ügyeit akkoriban a földmívelésügyi minisztérium földmívelésügyi osztálya intézte. A halászati felügyelőségét csak 1884-ben szervezték meg, odáig a Felsőmagyarországi Halászegylet volt minisztérium tanácsadó szerve. Az említett egyesületnek a nagyhírű Migazzy Vilmos gróf volt az elnöke. Olvasóink több ízben fognak ebben a kötetben ezzel a tiszteletet érdemlő névvel találkozni. Az egyesület titkára és havonta megjelenő lapjának szerkesztője, Ruffy Pál, a népjóléti minisztérium későbbi h. államtitkára volt.

A halászati felügyelőség szervezője Kvassay Jenő, a nagynevű kultúrmérnök volt, aki Széchenyi Pál gróf miniszterségének idején rendkívüli szerencsés választással Landgraf Jánost küldte ki külföldi tanulmányútra, akit még abban az évben halászati felügyelővé neveztek ki. Az övé volt az úttörés minden nehézsége, s az ő nevével kezdődött meg a modern halászat korszaka Magyarországon. Első teendője a halászati törvénytervezet elkészítése volt. Ennek a nagy munkának a tulajdont szabályozó részét Matlekovits Sándor készítette, a többi Landgraf műve. Élettudományi szempontból maga a nagy Herman Ottó bírálta meg, s úgy került a képviselőház elé. Első halászati törvényünk, az 1888:XIX. t.-c. 1889 május elsején lépett érvénybe. A 12 évvel később, 1901 márciusában megtartott budapesti halászati kongresszus a gyors tempóban fejlődő édesvízi halászat és haltermelés újabb kívánalmainak megfelelő módosításokat sürgetett rajta, de a revízió csak az 1925. évi XLIII. t.-c. keretében történt meg. Új halászati törvényünk, amely az elsőt kiegészíti, 1926 óta van érvényben.

Landgraf 1894-ben méltó munkatársat kapott maga mellé Répássy Miklós személyében, aki az „Országos Halászati Egyesület”-et újra életre keltette. Ehhez a két névhez fűződik a magyar halászat igazi reneszánsza. Működésük halászatunk történetében éppolyan korszakalkotó, mint Herman Ottóé a halászati tudomány terén. Landgraf és Répássy vállvetve hadakozott a közömbösséggel, a megnemértéssel, s az alsóbb néposztályok tudatlanságával. Óriási felvilágosító- és szervezőmunkát végeztek, s e mellett szakirodalmunkat is több száz értekezéssel és cikkel gazdagították. Répássy 1892-ben megírta „Édesvízi halászat és haltenyésztés” című füzetét, 1907-ben pedig „Édesvízi halászatunk” címmel adott ki 500 lapnyi terjedelmű kötetet. „Egybevetve a mostani viszonyokat az első kiadás adataival, kitűnnek annak a fejlődésnek nagyarányú méretei, amelyet édesvízi halászatunk a két munka megjelenése közé eső rövid hét év alatt elért és hogy a haladás e téren annyira meglepő, hogy édesvízi halászatunknak a nyugati nagy halásznemzetek mostani magaslatára való emelkedését bízvást igen rövid idő alatt remélhetjük”, - írta ismertetésében Leidenfrost és ha a háború közbe nem szól, ez a reménység teljesedésbe is ment volna.

Édesvízi halászatunk ügyeit jelenleg is a földmívelésügyi minisztérium halászati osztálya és az Orsz. Halászati Felügyelőség intézi. Tanácsadó és kutatószerve a M. Kir. Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás, amely Korbuly Mihály igazgatása alatt áll, s nemcsak kiváló gyakorlati irányú munkásságot fejt ki, hanem a halászati biológia irodalmát is sok és külföldön is nagy figyelemre méltatott közleménnyel gyarapította. Ez az intézet 1906 óta áll fenn és laboratóriumában Unger, Maucha és Lindmayer dolgoznak. A Halkórtani Állomás a M. Kir. Állatorvosi Főiskola kórbonctani intézetének keretében van elhelyezve. Itt készültek néhai Rátz István értekezései, amelyeknek száznál többre megy a számuk. A közönség a napilapok következetesen téves elnevezése alapján halbiológiai intézetnek tartja a tihanyi Magyar Biológiai Kutató Intézetet is, amely a Nemzeti Múzeum révfülöpi szerény biológiai állomásából nőtte ki magát Európa egyik legnagyobb és mindenesetre legmodernebb tudományos intézetévé. A balatoni intézet mindennemű élettudományi és élettani kutatással foglalkozik, de nem halászati biológiai intézet. Laboratóriumaiban természetesen a halak életére vonatkozó tudományos kutatások is folynak, így pl. innen került ki egyik igazgatójának, Hankó Béla egyetemi tanárnak a fogassüllő fejlődéséről szóló tanulmánya, amelynek ismertetését olvasóink e kötet megfelelő fejezetében találják meg.

Nagy hatással volt halászatunk fejlődésére az Országos Halászati Egyesület is, amelynek munkáját a jelenben Inkey Pál báró, maga is tógazda, irányítja. Az Orsz. Halászati Egyesület nemcsak érdekképviselete a halászoknak és a tógazdáknak, hanem behalasítások révén cselekvően mozdította elő haltermelésük fejlődését. Működésének hű tükrét Landgraf János „Haltermelésünk multjából” című visszaemlékezése („Halászat”, 1925) adja. A Halászati Egyesület halászaink és tógazdáink továbbképzésére a Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomáson tanfolyamokat is rendezett. Az egyesület kiadásában jelenik meg a Nyugat nagy szaklapjainak színvonalán álló „Halászat” című folyóirat, amely eredetien Lendl Adolf kiadásában a „Természet” melléklete gyanánt jelent meg, de csakhamar önállósult. Jelenlegi szerkesztője Unger Emil, a modern magyar halászati biológia egyik legkiválóbb és legtermékenyebb képviselője. A „Halászat”, amely 1924-ben ünnepelte negyedszázados jubileumát, nemcsak halászgenerációt nevelt fel, hanem száznál több tagból álló írói gárdát is teremtett. Értékes közleményeiből vett idézetekkel olvasóink e kötet keretében ismerkedhetnek meg.

Halászati irodalmunk föllendülése lépést tartott halászatunkéval. A haltenyésztésre vonatkozó irodalmunkat Kriesch, Kenessey és Tassner művei vezetik be, de halászatunk iránt a nagyközönség érdeklődését Herman Ottó Semsey Andornak ajánlott nagy műve: „A magyar halászat könyve” (1887) keltette fel. Ezt a könyvet egyik méltatója „a magyar géniusz csodálatraméltó és örökbecsű alkotásának” nevezi, s méltán, mivel ehhez fogható munka nem akad természettudományi irodalmunkban. Ezt követte később Herman Ottónak „A halgazdaság rövid foglalatja” című kisebb könyve, majd Répássy már említett kötete, amely két kiadást ért. Újabban megjelent művek: Landgraf János és Hankó Béla: „Tógazdasági tanácsadó” (1924) című kötete, továbbá Hankó Béla: „A hal és a halgazdaság” (1928) című munkája. Halfaunánk kutatásában Herman Ottó után Vutskits Györgyöt illeti meg a legnagyobb elösmerés. Nemcsak nagyszámú tudományos és ösmeretterjesztő értekezést írt, hanem igen sok gyakorlati irányú közleményt is. Összeállította 25 év halászati irodalmát is. A halfauna kutatására a Halászati Egyesület Répássy Miklós kezdeményezésére halrajzi bizottságot alakított, amelynek munkáját nagyban megkönnyítette Unger Emil kitünő „Magyar Édesvízi Halhatározó”-ja (1919).

Néhány évtized alatt a magyar horgászsportnak is tekintélyes irodalma támadt, amelyből ebben a kötetben Szurmay Sándor báró, Zsarnovitzky Árpád, Csörgey Titus, Nyitray Ottó és mások tollából találunk idézeteket.

A sporthorgászat első kézikönyvét Zsarnovitzky Árpádnak köszönhetjük. Újabb munkák: Schreiner Ferenc: „A horgászat kézikönyve” (Szeged, 1922) és Ungár István: „Sporthorgászati tapasztalatok” (Mohács, 1928). Az utóbbihoz a magyar sporthorgászok legkiválóbb triója: Teleki József gróf, Szurmay Sándor báró és Csörgey Titus írt bevezetőt.

A Bucsánszky Bertalan vezetése alatt álló budapesti sporthorgász-egyesület, „Sporthorgászat” címmel szaklapot is ad ki. Sporthorgászaink kedvéért ideiktatjuk az új halászati törvény életbeléptetése tárgyában kiadott 9500/1926. sz. F. M. rendeletnek a minimális méreteket megállapító részét. E szerint a minimális méretek a következők:

Budapesten az akváriumkedvelőknek is van szépen működő szakegyesületük. Akvaristáink számára Krenedits Ferenc (1907), Kellner Jenő (1924) és Behyna Miklós (1927) írt kézikönyvet.

„A Magyar Szent Korona országainak földrajzi, társadalomtudományi, közművelődési és közgazdasági leírása” című műben, amely Lóczy Lajos szerkesztésében 1918-ban jelent meg, Landgraf János, a magyar halászat és haltenyésztés nagyérdemű újjászervezője nyujt édesvízi halászatunk akkori állapotáról áttekintő tájékoztatást. Adatai szerint 1918-ban 201 halköltető telepünk volt, amelyek évente 5 millió Salmonida-ivadékot termeltek. Nagyobb tógazdaság 211 volt, amelyek 14.000 ha-nyi területen tenyésztettek pontyot és mellékesen süllőt, meg compót. Évi termelésük értéke kb. 12 millió korona volt. A halászatot száznál több halászati társaság 100.000 ha-t meghaladó természetes vízterületen gondozta és védte a halállományt.

A „Halászat” jubileumi száma (1924, 17-18. sz.) visszapillantást vet haltermelésünk multjára és bemutatja mostani helyzetét. Ebből vesszük az itt következő részleteket. Répássy Miklós „Halászatunk fejlődése az utolsó 25 év alatt” című cikkében találjuk az ideiktatott adatokat.

„Az 1899. évben a természettől meglévő vizeinken 52 halászati társulat működött kereken 246.800 kat. hold vízterülettel; 1918 végén a társulatok száma 105-re szaporodott, vízterületünk pedig 304.000 kat. holdra növekedett. A mesterséges viszonyok között létesített tógazdaságok száma ezalatt 34-ről 110-re, vízterületük pedig 3343 kat. holdról 14.123 kat. holdra emelkedett.”

„Az 1919. évben bekövetkezett idegen megszállás folytán a mesterséges tógazdaságok száma 22-vel, vízterületük pedig 3328 kat. holddal apadt, ami egyre-másra 20-24%-os fogyást jelent. Ezt a veszteséget azonban csakhamar igen örvendetes fellendülés pótolta, mert az 1924. évben Csonka-Magyarországon a tógazdaságok száma 127, vízterületük pedig ismét elérte a 14.000 kat. holdat.”

„A természetes vizek halászatánál ilyen számbeli javulások nem várhatók, mert hiszen a halászati társulatok, a csonka ország területén lévő minden számottevő halasvízen meg voltak már alakítva a háború előtt is, az itt maradt 39 társulat 200.000 kat. hold vízterületen azóta nem változhatott tehát. E vizeken a halászat művelésében a legnagyobb haladás az, hogy a mesterséges behalasítás jelentőségét a közhalászok is elismerik már, s nagy áldozatokra hajlandók a halállomány e révén való növelése és nemesítése érdekében, amint azt a háború utáni években történő rendszeres ivadékkihelyezések igazolják.”

„Halgazdaságainknál minden irányban tapasztalható örvendetes belterjes művelés reményt nyujt arra, hogy a régebben 100.000 q-ra becsült évi haltermésünket a csonka ország vizeiben is mihamar megközelítjük, sőt el is érjük.”

A Halászati Felügyelőség most nyugalomba vonult vezetője, Kuttner Kálmán „Magyarország tógazdaságainak fejlődése a világháború után” című cikkében vázolja haltenyésztésünk mostani helyzetét. „Nagy-Magyarországnak 113 pontyos tógazdasága volt 14.413 kat. holdnyi területen, melyből a szerencsétlen trianoni béke után 88 maradt meg 10.795 kat. hold vízterülettel. Az elszakított területekkel néhány jelentősebb tógazdaságot is elvesztettünk, úgymint az écskait (1250 kat. hold), a palicsit 9765 kat. hold), a béllyeit (334 kat. hold), a szontait (300 kat. hold), a bánlakit (245 kat. hold), a pusztavirtit (200 kat. hold) és a németújvárit (120 kat. hold).”

„Nagyobb fellendülés ismét csak az 1921. évtől kezdődően mutatkozott, amikor is 18 helyen létesültek 1335 kat. holdon újabb halastavak és pedig 13 új helyen 1256 kat. hold vízterülettel, öt régebbi helyen pedig 79 kat. hold vízterülettel bővítés történt. 1922. évben hét új telepen létesültek újabb halastavak, 410 kat. hold területen. Hat régebbi helyen pedig bővítés történt 199 kat. hold vízterülettel. 1923-ban 15 új helyen létesültek 1215 kat. holdon újabb halastavak, míg öt régebbi helyen 408 kat. holdon bővítés történt, úgyhogy Csonka-Magyarországon 1923. év végén 128 helyen összesen 13.500 kat. holdnyi kiterjedésű vízterületen volt mesterséges tógazdaságunk.

Jelentősebb tógazdaságaink a következők:

A hortobágyi tógazdaság 19 km-nyire fekszik a Tiszától, amelyből 24 km hosszú csatornán keresztül kapja a vizet. Magas vízálláskor közvetlenül nyeri a vizet, más esetben pedig 230 lóerős szivattyútelep emeli át a táplálócsatornába, amelynek másik végén a tavak kétoldalt szabályos alakban csatlakoznak egymáshoz. A hortobágyi tógazdaság létesítésekor rendkívüli nehézségekkel kellett megbirkózni (l. Dobránszky Béla: „A hortobágyi tógazdaság tanulságai”, Halászat, 1924, 53. l.).

Hazánk 1924-ben a negyedik helyen állt azoknak az országoknak a sorában, amelyekben a halastavak területének összege meghaladta a 10.000 kat. holdat. A sorrend az említett esztendőben a következő volt:

Tógazdáink dícséretére válik, hogy ami a kataszteri holdankénti átlagtermést illeti, Csonka-Magyarország vezet, amit az ideiktatott adatok bizonyítanak.

A „Balaton Halászati R. T.” szintén 1924-ben érte meg fennállásának 25-ik évfordulóját. Negyedszázaddal ezelőtt Purgly Pál és társai alapították és Purgly vezetése alatt fejlődött modern és tekintélyes vállalattá. A társaság nemcsak halászattal, hanem haltenyésztéssel is foglalkozik, 1924-ben pedig hallisztgyárat létesített.

A Balatonból kifogott összes halmennyiség, Unger szerint („Balatoni Kalauz”, 1925), 1920-1921-ben 100, 1922-1923-ban 97 és 1923-1924-ben 82 vasúti kocsirakományt tett ki.

Pontytermelésünkből évente átlag 25.000 q kerül piacra, s ennek a mennyiségnek kétharmadát külföldre szállítjuk. Tógazdaságaink termése tehát külkereskedelmi mérlegünk megjavításában tekintélyes szerepet játszik. Különösen feltűnő a magyar ponty térhódítása a német piacon. Németország pontytermelése 1929-ben 55.000 q-ra rúgott, bevitele pedig 16.845 q volt. A pontyszezón szeptembertől decemberig tart, s ebben az időszakban 1929-ben a német pontybevitel terén 3029 q-lal Magyarország vezetett. Az előző évnek ugyanebben az időszakában tógazdaságaink még csak 1349 q-t szállítottak ki a német piacra.

A magyar hal Németország mellett Lengyel- és Csehországban talál piacra. A Magyar Statisztikai Közlemények hasábjain közölt kimutatások szerint édesvízi halkivitelünk 1927-ben 13.494, 1928-ban pedig 12.722 q-t tett ki. Az 1928-ban külföldre szállított halmennyiség kereken harmadfélmillió pengővel járult hozzá külkereskedelmi mérlegünk megjavításához. Ez az eredmény annál nagyobb jelentőségű, mivel a magyar halnak nemcsak az egyre erősödő európai versennyel kell megküzdenie, hanem a nagy beviteli vámokkal is. Ezidőszerint (1930) Németország mázsánként 25 aranymárka, Lengyelország pedig 72 zloty behozatali vámmal terheli meg az idegen származású édesvízi halat. Ezzel szemben a friss tengeri hal vámmentesen jön be hazánkba.

A halak és az elkészített haláruk behozatala felülmúlja halkivitelünket. A jegelt és sózott tengeri halak behozatala az utóbbi években a következőkép alakult:

1927-ben 1238 tonna 636.000 P értékben,

1928-ban 1354 tonna 735.000 P értékben.

A vámmentes friss tengeri hal behozatala évről-évre növekedik. 1906-ban még csak 4.912 q-t hoztak be, 1929-ben pedig már 14.191 q-t. Hazánkból vámkülföldre 1927-ben 115, 1928-ban pedig 23 q tengeri halat szállítottak ki. A friss tengeri halat Németországból, Hollandiából, Svédországból és Norvégiából szállítják be piacainkra. A legnagyobb mennyiség Németországból jön, ahonnan 1927-ben 5.361, 1928-ban 7.906, 1929-ben pedig 8.786 mázsa friss tengeri halat hoztunk be.

Tekintélyes összeget fizetünk ki külföldre a szárított és füstölt halakért, továbbá a tartós halkonzervekért (dobozos, hermetikus áru). Szardiniából, szárított és füstölt halakból behoztunk:

1927-ben 729 tonna 1,872.000 P értékben,

1928-ban 835 tonna 2,025.000 P értékben.

Ennek a mennyiségnek körülbelül háromnegyedrésze olajos szardinia, amelyet főképpen Olaszországból és Portugáliából hozatunk. Szardellából, osztrigából és rákokból (homár stb.) 1925-ben 706 mázsát hoztunk be 270.398 aranykorona, 1926-ban pedig 800 q-t 262.400 aranykorona értékben. Kaviárból és más elkészített halikrából 1925-ben 11, 1926-ban 20 mázsa jött be, 1925-ben 51.040, 1926-ban pedig 43.900 aranykorona értékben.

Édesvízi halból a behozatalunk 1928-ban csak 175 tonna volt 257.000 pengő értékben. A behozott mennyiség legnagyobb része a Délszláv-királyságból származott.

Magyarország haltermelését a tógazdaságokban és a természetes vizekben Lukács Károly („Halászat”, 1930, 37. l.) ezidőszerint évi 75.000 q-ra becsüli. Ebből a mennyiségből a lakosság minden tagjára évenként 0.6 kg fogyasztás esik. A fejenkénti halfogyasztás Itáliában 5 kg, Németországban 11 (Reinboth szerint 25) kg, Angliában pedig 40 kg.

Amíg édesvízi halászatunk a trianoni súlyos veszteségek ellenére is fejlődésben van, addig tengeri halászatunk immár csak a multé. Adriai halászatunk magyar nyelvű irodalma Matisz János, Dezső Béla, Károli János, Garády Viktor, Dárday Dezső és Leidenfrost Gyula értekezéseiből áll. A kereskedelmi minisztérium 1905-ben létesítette a fiumei Tengerészeti Hatóság keretében a Halászati Biológiai Állomást, amelynek vezetésével Garády Gauss Viktort, a Tengerészeti Akadémia tanárát, a jeles írót bízta meg. A fiumei Halászati Biológiai Állomás szépen berendezett kis akváriuma Fiume legvonzóbb látványossága volt. Most hajóvezetőlaktanya van a helyén. E sorok írójának, aki nemcsak egy évtizedig dolgozott az állomás vendégszerető laboratóriumában, egyik legkeservesebb emléke marad az a nap, amikor az ablakon keresztül abban a látványban volt része, hogy a vasbetonmedencéket csákánnyal verték szét. Az akvárium berendezése és néhány nagyobb medencéje a rovignói tengeri állattani intézetbe került.

A fiumei Halászati Biológiai Állomás pisztrángtenyésztési kísérletekkel is foglalkozott, Jablanác mellett pedig egy ideig osztrigatenyésztőtelepet tartott fenn. Vezetője Garády Viktor, az „Előre” nevű kormányzósági jachton több halászati biológiai kutatóutat tett az Adrián. Ebben az intézetben dolgozott Leidenfrost és Betegh Lajos főállatorvos is, aki a halbetegségek tanulmányozásával és szövettani vizsgálatokkal foglalkozott.

Garády nagyszámú népszerűsítő közleményén kívül, amelyekből ebben a kötetben is bőven idézgetünk, a makrahal, a papalina-sprott és a norvégrák életmódjáról és fejlődésének ismeretéről írt nagyobb tanulmányt.

A tengeri sporthorgászat köréből Nyitray Ottó és Mariányi Dezső közölt ismeretterjesztő cikkeket.

Az egykori magyar-horvát tengermellék halászata 1908-ban egyszerre számos fejlődési fokot ugrott át, amikor az ősi, kezdetleges halászati módszerekről a modern motoros halászatra tért át. 1913 nyarán alakult meg a „Nekton” halászati és hajóépítő részvénytársaság, amely magába olvasztotta a kisebb motoros halásztársaságokat (l. Leidenfrost: „Mótoros halászat a Quarnerón”, Halászat, 1911; „Adriánk halászata”, Halászat, 1915; „Tengeri halászatunk jövője”, A Tenger, 1916) is. Az elsőévi zsákmány 38.353, 1914-ben pedig 126.517 kg volt. A társaság a háború alatt Gast Reinhardot, a nápolyi állattani állomás tanársegédét szerződtette halászati biológus gyanánt.

A quarnerói halászat tömeghalai a makrahalak, a tonhal és a szardella volt. Igen nagy mennyiségben halászták a norvég rákot, a szkampit (Nephrops norvegicus Leach) is. A motoros halászat bevezetése után a quarnerói haltermelés jelentősen növekedett. A zengi kereskedelmi kamara jelentése szerint a horvát partvidéken 1895-től 1909-ig 281.706 kg volt az évi átlagos zsákmány, a motoros halászat bevezetése után pedig 1909 és 1916 közt 315.706 kg. A Morlák-csatorna 1909-ig az egész zsákmánynak 50.4, 1909 után pedig 58.3%-át szolgáltatta. A szkampizsákmány 1916-ban 19.738, 1917-ben pedig 31.517 kg volt.

A Magyar Adria Egyesület tengerkutató bizottsága a Földközi-tenger nemzetközi kutatásához csatlakozva, Őfelsége „Najade” nevű hadihajóján Leidenfrost Gyula vezetésével 1913 őszén és 1914 tavaszán két expediciót küldött ki, amelyek halászati élettudományi kutatásokat is végeztek (I. Leidenfrost: „Kalandozások a tengeren. Egy tengerkutató naplója”, 1924).

A halak elterjedése.

A halaknak, minthogy különféle vizekben, a legkülönfélébb viszonyok között élnek, éppen akkora alkalmazkodási képességük van a környezettel szemben, akárcsak a madaraknak. Csak igen kevés olyan víz van, melyben hal nem él. A halak a folyóvizet követve 5000 m tengerszínfeletti magasságig felhatolnak, s a tenger ismert legnagyobb mélységeiben is otthon vannak. Egyesek a felső vízrétegeket kedvelik, mások viszont a legalsó rétegekben a fenék fölött élnek, s itt, a magas vízoszlop miatt, olyan borzalmas nyomás nehezedik rájuk, amelyet elképzelni sem tudunk. Az újabb vizsgálatok tanulsága szerint a nagy tengeri mélységek jóval népesebbek, mint azt kezdetben hittük. A magas szélességi övek sem gátolják a halak elterjedését. Kétségtelen azonban, hogy a tenger forróövi és mérsékeltövi részeiben jóval több hal él, mint a két hidegövben; viszont ezekben, bár a fajok száma kevesebb, jóval nagyobb tömegben élnek a halak.

Az egyes fajok elterjedésének a köre kisebb, mint gondolnók, ha tekintetbe vesszük, hogy a víz a mozgékony halak vándorlását nagyban megkönnyíti és hogy szervezetük alkalmassá teszi őket a legkülönfélébb vizekben való életre. Pedig az elterjedések köre még a végtelen tengerben is határolt. Egyik fajt észrevétlenül felváltja egy másik, ezt egy harmadik, negyedik. Csak kevés hal található meg ugyanannak a tengernek minden partvidékén. A halak is bizonyos határozott körzetekben laknak s úgylátszik, hogy születésük helyéhez olyan csökönyösen ragaszkodnak, hogy az előttünk érthetetlen. A lazacok például visszatérnek a tengerből az ívás alkalmával ugyanabba a folyóba, melyben kikeltek és sohasem hatolnak fel a közel torkolló szomszédos folyókba. Ezt csak azzal a föltevéssel magyarázhatjuk meg, hogy a folyóból a tengerbe levándorolt fiatal lazacok mindvégig a szülőfolyó torkolata közelében maradnak s e szűk kör határait nem lépik át. A halaknál azonban hosszabb, messzebb tájakra vezető vándorlásokat is észlelhetünk. Cápák például igen nagy távolságokra követik a hajókat, vagy gazdátlan hajóroncsokat kísérnek el a déli tengerből az északiba, vagy megfordítva. Eltévedt fajok gyanánt megjelennek néha egészen szokatlan vidékeken, pl. Földközi-tengeri fajok Anglia partjain. Az egyes tengeri halfajok elterjedése egészben véve azonban bizonyos övekre szorítkozik. Az édesvízi halak az övek egyes részeiben is élhetnek, pl. csak bizonyos tavakban vagy folyókban s ezeknek nem is lehet a vándorlásuk olyan hosszú utakat bejáró.

Sok évig azt hittük, hogy az Északi Jeges-tenger küldi nekünk a heringrajok milliárdjait, amelyeket az Északi-tenger partvidékein fognak, ma azonban határozottan tudjuk már, hogy e rajok nem északról délfelé, hanem nagy mélységekből a sekély partok felé vándorolnak. Sok hal olyan mozgékony, mint a madár; mégis aránylag csak kevés tesz rendszeres vándorutakat, olyanféle vonulásban, mint a madarak.

Hogy mennyire függ a hal attól a víztől, amelyben lakik, azt legjobban az olyan fajokon figyelhetjük meg, amelyek a mi folyóinkban és tavainkban élnek. Egészen természetesnek találjuk, hogy a pisztráng csak tisztavízű hegyi patakokban, a harcsa csak iszapos mélyedésekben, a géb csak köves fenéken él, a réti csík pedig csak mocsaras vízben; de így van ez a tengerben is. Ott is vannak halak, amelyek a fenéken, vagy annak bizonyos részein, mások, amelyek a síkvizekben szűk körön belül élnek. Fogságban tartott halak megfigyeléséből tudjuk, hogy minden hal megszokja lakóhelyét s egyes búvó-, vagy nyugvóhelyekre mindig rendszeresen visszatér.

Jellemző egyes halfajok szűk elterjedési körére, hogy halak is lehetnek egy vidék, egy tenger, vagy öböl jellegzetes állatai, bár látszóan nem függnek annyira a környezettől, mint más gerincesállatok. A forró égöv szín- és alakpompája az ott élő halakon is észlelhető. A melegégalji halak ütnek el a legjobban a mi megszokott halaink alakjától, bár vannak a mérsékelt és hideg tengerekben is igen sajátságos és szokatlan alakú halak.

Ha a halaknak a föld édesvizeiben és tengereiben való elterjedését vizsgáljuk, ezen a téren még ma is alapvető munka Günther A. műve. Mindenekelőtt édesvízi - kevert - vagy félsósvízi és tengeri halakat kell megkülönböztetnünk.

Az édesvízi halak Günther szerint kb. 30 rendszertani csoportba tartoznak. Egyes fajok igen széles körben terjedtek el. Így pl. a kecsege, a csuka, a lazac, a géb, a sügér és a törpepikó úgy Európa, mint Észak-Amerika mérsékelt égöve alatt megtalálható. Indiában és Ausztráliában él a Lates calcarifer, Dél-Amerika csücskén és a Falkland-szigeteken és Tazmániában, meg Új-Zélandon egyaránt megtalálható a Galaxias attenuatus nevű hal. Egyes családok és nemzetségek elterjedési öve végigvonulhat egymástól nagy távolságra eső országokon. Günther az édesvízi halak három nagy elterjedési körét különbözteti meg, ú. m. az északit, a délit és a kettő között fekvő egyenlítő övét. Az északi elterjedési övben élnek a tok-félék, a harcsa-félék, a ponty-félék, a lazacok és a csukák. Ez az öv két elterjedési körre tagozódik; az európa-szibériaira és az észak-amerikaira; az elsőben számos csík és márna él, de hiányzanak a zománcpikkelyes csontoshalak, amelyek az utóbbira jellemzők, ahol viszont a csík- és márnafélék hiányzanak. Az egyenlítői övben is sok harcsaféleség él, főleg a bölcsőszájú halak jellemzik. Ez az öv is két részre tagolható, melyek mindegyike ismét ketté oszlik. Csak - egyrészt az indiai és afrikai, másrészt a trópikus amerikai és ausztráliai - labirintushalak és egyes pontyfélék jelenléte, vagy hiánya által jellemezhetők, mert ezek a trópusi Amerikában és Ausztráliában megtalálhatók, de Indiából és Afrikából hiányzanak. Indiát a kígyófejű halak, Afrikát a sokúszós csukák, Mormyridák, Cichlidák és Characinidák jellemzik, míg a trópusi Amerikát az utóbbi kettő mellett a villamos angolna, Ausztráliát pedig a szarúfogú tüdőshal jellemzi. A déli féltekén hiányzanak a ponty-félék, a harcsa-félék ritkák, míg a Haplochitonidae és Galaxiidae-család nemzetségei az északi félgömb lazac- és csukaféléinek megfelelően helyezkednek el. A déli övhöz tartozik Tazmánia és Új-Zélandon kívül Patagónia is, melyet fajokban való rendkívüli szegénysége jellemez. Hogy e szegénység a földrajzi fekvés következménye-e, vagy onnan ered, hogy az élet eredetien az északi féltekén fejlődött ki, ahogy azt Simroth állítja, az egyelőre el nem dönthető.

A félsósvízi halak állatföldrajzi szempontból érdektelenek. Az ilyen halak élhetnek a tengerben is és az édesvízi tavakban, vagy a folyókban is, s közülük nem egy, vagy az előbbi, vagy az utóbbi életkörülményekhez alkalmazkodott, úgyhogy a kevert víznek tulajdonképpen nincsenek is jellegzetes halai. Nagy szeretettel tartózkodnak a kevert vízben a ráják, a félszegúszóhalak és hering-félék.

A tenger halait parti, nyiltvízi, vagy pelagikus és mélytengeriekre oszthatjuk fel. A partihalak a tengernek a szárazföldmenti részeiben laknak és csak ritkán szállnak le 400 m-nél nagyobb mélységbe, legtöbbjük a felszín közelében él. Günther szerint mintegy 70-féle parti halcsoportot különböztethetünk meg, amelyekbe mintegy 3600 faj tartozik. Ezek a halak is a partok mentén olyan zárt övekben terjedtek el, hogy több tengerövet és kisebb elterjedési kört különböztethetünk meg köztük. Így pl. az Északi Jeges-tengernek, az északi mérsékelt övnek, a forró övnek, a déli mérsékelt övnek és a Déli Jeges-tengernek jellegzetes halnépessége van. Az északi mérsékelt övben két fő elterjedési kör: az észak-atlanti és az észak-pacifikus különböztethető meg, s előbbiben észak-európai, földközi-tengeri és észak-amerikai, utóbbiban pedig kamcsatkai, japáni és kaliforniai kör különült el. A forró tengerövben atlanti, indopacifikus és amerikai pacifikus elterjedési kör különböztethető meg, mely utóbbiba közép-amerikai, galapagosi és perui alkör tartozik. A déli mérsékelt öv magába foglalja a Jóreménység-foka, Dél-Ausztrália, Csile és Patagónia környékét. Az egyes ismertetett övek és halkörök részletes jellemzése és a benne élő halfajok felsorolása túllépné az „Állatok világa” feladatát.

Nyilttengeri vagy pelagikus halaknak az olyan halakat mondjuk, amelyek a nyilttengerek felszíni részeiben élnek. Ide tartozik sok cápa mellett sok tüskésúszójú hal, mint a gályatartó-, a kardosorrú-, a repülő-, az aranymakra- és a holdhalak.

A mélytengeri halak sajátságos életével csak az utóbbi évtizedek nagy expediciói ismertettek meg bennünket. Hatalmas nyomás, egyenletes hideg, sötétség, mozdulatlan víztömeg és a növényi táplálék teljes hiánya jellemzi ezt az övet. Az itt élő halak legtöbbnyire sötétbarna, vagy fekete mezt viselnek és közülük sokan világítószervekkel is rendelkeznek. A test a legsajátságosabb alakot öltötte, mindenféle hosszú és furcsa függeléket visel, amelyek csak csendes vízben maradhatnak épségben, s valószínűen csápok gyanánt a tapintást szolgálják. Csontvázuk gyakran csak igen tökéletlenül csontosodott meg, valószínűen a tengervízben oldott mészsóknak az alacsony hőmérsékleten való rossz kihasználhatósága következtében. Úgyszólván az összes ismert mélytengeri hal rabló, s állkapcsuk gyakran igen hatalmas fogakkal van felszerelve, gyomruk rendkívül tágulékony és a rablónál nagyobb állatok is elférnek benne. Kevés köztük a vak, jóval gyakoribb a szemeknek távcsőszerű megnagyobbodása, amellyel a lakóhely sötétségéhez alkalmazkodtak. Az oldalszerv érzékszervei rendkívül fejlettek. Újabb kutatások szerint azoknak a fajoknak a száma, melyek állandóan sok ezer méteres mélységekben élnek, igen kevés. Legtöbbjük 400-600 m mélységben tartózkodik, sokan rendszeres vándorutakat tesznek és éjjel felszállnak a víz színére, mások ivadékkorukban a világosságon élnek és csak később szállnak le a sötét mélységekbe. Csak kevés család képviselői élnek állandóan a mélytengerekben, legtöbbjük a kevésbbé mély tengerfenék lakója.

A halak családfája.

A halak a föld történetének legöregebb gerinces állatai. Már a szilur-korban jelentkeznek sajátságos, a maiakkal meg nem egyező páncélos alakok és számos cápafog is előkerült ebből a korból. A devonban a tüdőshalak mellett megtaláljuk a sokúszóscsuka, a tokfélék és kajmánhalak őseit. A kőszénkorban igen sokféle hal élt már, különösen sokféle alakú cápa- és tokféle hal, köztük a híres Palaeoniscus, amely a mansfeldi rézpalarétegekből ismeretes.

A föld középkorába való átmenet idejében számos halcsoport kihalt, helyettük a júra- és krétakorban a porcoshalak közül a ráják, a csontoshalak közül a valódi csontoshalak sok alakja fejlődött ki. Különösen az utóbbiak fellépése következtében megváltozott a halvilág egész képe: rövid idő alatt kiszorították az ősi alakú halakat és a harmadkortól kezdve máig is ezek uralkodnak. A csontoshalak között a legöregebbek a heringfélék és nyálkásfejűek, aztán következnek a lazacfélék és a harcsafélék. Mennél jobban közeledünk a jelenkorhoz, annál sokfélébb alakban jelentkeznek a csontoshalak, s annál több, ma is élő nemzetséget és fajt találunk meg közöttük. Ezek mellett egyes ősiszabású alakok sok koron keresztül fennmaradnak. Így az ausztráliai tüdőshal, Ceratodus, triászkori halakkal rokon, s hasonló tapasztalható sok cápánál (Cestracion, Scapanorhynchus) is.

Ha a kövületek alapján a ma élő nemzetségek történetét akarjuk tanulmányozni, igen sok nehézségbe ütközünk épp azért, mert kezdettől fogva igen sokféle alakú hal élt egymás mellett. Úgy látszik, hogy az ősi halakat a cápák képviselik, s belőlük ágaztak ki a tüdőshalak. Ez utóbbiak sokban hasonlítanak a kétéltűekhez, úgyhogy valószínű, hogy a magasabbrendű gerincesek valahol belőlük ágaztak és fejlődtek ki; de a ma élő tüdőshalak semmiképpen sem tekinthetők a halakat a kétéltűekkel összekötő kapocsnak.

Ennek a bizonytalanságnak megfelelően, a halak rendszere, amelynek a törzsfejlődési kapcsolatokat is lehetően fel kellene tüntetnie, nem tekinthető véglegesnek és teljesen megállapodottnak. Először is az egész osztályt két részre szoktuk tagolni, a porcos- és a csontoshalak osztályára. A porcoshalak ma élő alakjait három jól elkülöníthető rendbe, a cápák, a ráják és a tömörfejűek rendjére tagolják. Jóval nehezebb a csontoshalak osztályozása. Itt legelőször is külön kell választani a tüdőshalak jól körülírt rendjét. Ezek mindenekelőtt kopoltyúíveik alakjában és megerősítésében különböznek a többi csontoshaltól, amelyeket Teleostomi néven helyeznek velük szembe. Ezek között több olyan csoportot találunk, amelyeket bőrpáncéljuk minősége alapján régebben „ganoidhalak” név alatt külön egyesítettek. De pontosabb vizsgálatok kiderítették, hogy testük belső szerkezetében nincsenek akkora különbségek, amelyek külön csoportba való sorolásukat indokolttá tennék, s az idetartozó halakat ezért ma csak külön rendekbe, a sokúszóscsukák, a tokfélék, az iszaphalfélék és a vértescsukák rendjébe sorolják. Ezek után következik az igazi csontoshalak rendje. Ez a rend, melybe a ma élő halak legnagyobb része tartozik, számos alrendre és csoportra oszlik, amelyeknek határai nem egészen élesek. A halak rendszertana körül főleg Günther és Boulenger, a British Museum halgyűjteményének őrei, szereztek hervadhatatlan érdemeket. Az alább közölt rendszertani beosztás lényegében Goodrich legújabb művéből való.

A halak felosztása.

I. alosztály: Porcos halak (Chondrichtyes).

1. Rend: Cápák (Selachoidei).

2. Rend: Ráják (Batoidei).

3. Rend: Tömörfejűek (Holocephali).

II. alosztály: Csontvérteshalak (Osteichthyes).

1. Rend: Tüdős halak (Dipnoi).

2. Rend: Bojtosúszójú halak (Polypterini).

3. Rend: Porcos vérteshalak (Chondrostei).

4. Rend: Iszaphal-félék (Amioidei).

5. Rend: Vértescsukák (Lepidosteoidei).

6. Rend: Csontoshalak (Teleostei).

1. ALREND: Pontyalakúak (Cypriniformes).

2. ALREND: Heringalakúak (Clupeiformes).

3. ALREND: Csukaalakúak (Esociformes).

4. ALREND: Angolnaszerűek (Anguilliformes).

5. ALREND: Rövidfarkú angolnák (Symbranchiformes).

6. ALREND: Pikóalakúak (Gasterosteiformes)

7. ALREND: Tüskéshátú halak (Notacanthiformes).

8. ALREND: Tengeri péralakúak (Mugiliformes).

9. ALREND: Tüskésúszójúak (Acanthopterygii).

1. öregcsalád: Lazacsügér-félék (Salmopercae).

2. öregcsalád: Nyálkásfejűek (Beryciformes).

3. öregcsalád: Sügéralakúak (Perciformes).

4. öregcsalád: Gébalakúak (Gobiiformes).

5. öregcsalád: Gályatartó halak (Echeneidiformes).

6. öregcsalád: Sárkányfejű halak (Scorpaeniformes).

7. öregcsalád: Nyálkáshal-szerűek (Blenniiformes).

8. öregcsalád: Makrahal-alakúak (Scombriformes).

9. öregcsalád: Tarajoskoponyájú halak (Kurtiformes).

10. öregcsalád: Laposhal-alakúak (Zeorhombiformes).

11. öregcsalád: Tündöklő halak (Lampridiformes).

12. öregcsalád: Nyilascsőrű halak (Mastacembeliformes).

10. ALREND: Tőkehal-alakúak (Gadiformes).

Miután az „Állatok világa” az állatvilág ismertetésében a magasabbrendűekből indul ki, a halcsoportok leírását is a legfejlettebb alakokkal, vagyis a valódi csontoshalakkal kezdjük meg.

HALAK (PISCES)

TARTALOM

I. alosztály: Csontvértes halak (Osteichthyes)