Tengeri csukák (Merluccius Cuv.)

A tengeri csukák, Merluccius Cuv., nemzetségének főbb jellemvonásai közé a megnyúlt test, a lapos fej és a két hátúszó tartozik. Az utóbbiak közül a második, az alsóúszóhoz hasonlóan a testnek a felét beszegi és a többi tőkehalféle hátúszójának, az alsóúszó pedig két alsóúszójuknak felel meg. Halpénzeik nagyok. Bajuszszáluk nincs. Aránylag nagy fogaik csaknem egy sorban állanak. Az ekecsont is fogazott. A nemzetségnek csak kevés tagja van, a legfontosabb valamennyi közt:

A csacsihal (Merluccius vulgaris Flem.)

A csacsihal, vagy földközitengeri-, vagy szürke tőkehal, Merluccius vulgaris Flem., széles területen ismert hal, ennélfogva sokféle név alatt is emlegetik. Olasz neve: nasello, merluzzo, lovo, Velencében „pesce prete” is, Triesztben és Fiumében asinello (= csacsi); a horvát tengerparton „oslics”, „osal”, „tovar morski”, Spalatóban „konj morski”. A német halpiacon „Meerhecht”, „Seehecht”, „Hechtdorsch”, dánul „Korfmue”, „Kulmul”, angolul „Hake”, „Herring-Hake”, norvég nyelven „Lysing”. Hossza eléri a 1,25 m-t, súlya pedig a 16 kg-ot, sőt még többet. Alapszíne a hátán barnásszürke, az oldalán és a hasán pedig ezüstfehér; a felső úszók sötétek, az alsók ellenben világosbarnák. Első hátúszójának 10, a másodiknak 36, a mellúszónak 11, a hasúszónak 7, az alsóúszónak 36, a farokúszónak pedig 19 sugara van.

A csacsihal, amelyet már Rouvelet ismertetett, a Földközi-tengernek legelterjedtebb és legközönségesebb hala, s annál nagyobb jelentősége van, mivel ebből a tengerből a tőkehalfajok túlnyomórésze hiányzik. Ezenkívül az Atlanti-óceán északi részében mindenütt el van terjedve, s az európai partokon, főképpen a brit vizekben, igen gyakori. Az Északi-tengerben gyakori vendég, sokkal ritkábban látogat el azonban a Balti-tenger nyugati részébe. A fenék közelében tartózkodik és semmi jellel sem árulja el, hogy mennyire falánk. Horogra ugyanis ritkán kerül és emiatt többnyire vontatóhálóval fogják, mégpedig leginkább akkor, amikor a szardellák a part felé vonulnak. Ezeket hajszolja és sokat elnyel közülük. A szardellahalászok ritkán húzzák be hálóikat a nélkül, hogy egy-egy azinelló ne lenne beléjük akadva. Ha megtörténik, hogy ilyen hálót több napra a vízben hagynak, a szintén beléje került csacsihalnak kitűnő alkalma van arra, hogy kedvelt eledelével teleegye magát. A kínálkozó alkalmat annyira ki is szokta használni, hogy a jóllakottság miatt moccanni sem tud és egészen tehetetlenné válik. Couch egy közepes nagyságú szürke tőkehal gyomrában 17 szardellát talált. Gyors emésztése összhangban áll falánkságával. Veszedelem esetén egyébként a földközitengeri tőkehal kiadja magából, amit elnyelt és ezzel megkönnyebbül, s menekülését elősegíti.

Halászata jelentős. Húsát északon nem becsülik valami sokra, de jól elkészítve mégis népszerű és „Merlan” néven minden vendéglő étlapján ott szerepel. A Földközi-tenger mellékén kedvelik a húsát, aminek nemcsak az az oka, hogy másfajú friss tőkehalak ízével nem tudják összehasonlítani. Franciaország déli partjain szagos növényekbe göngyölve készítik el, s ezzel húsának sajátságos ízt adnak. Északon frissen csak keveset fogyasztanak el belőle, többnyire megszárítják, vagy klipphalnak készítik el. Az Adria mentén azt tartják, hogy húsa télen a legjobb ízű. A Quarneróban egész éven át halásszák. Leidenfrost a Földközi-tenger mellékén a legnagyobb példányokat Anzió kikötőjében látta, ahová a Tirréni-tenger halászai szállítják.