Fénylőhalak (Lampris Retz.)

A fénylőhalak, Lampris Retz., nemzetségének főbb ismertetőjelei a következők: hátúszójuk egyszerű, meghosszabbodott sugarait közös hártya kapcsolja egybe, úgyhogy a mellső része sarlóalakúvá vált, a hátsó része ellenben a hát ormával egyvonalban halad tovább. Hátúszójuk rövid és kissé szintén kiöblösödik. A hosszú, sarlós mellúszó messze hátra tolódott el. Alsóúszójuk megfelel a hátúszó hátulsó részének. Halpénzeik igen aprók és vékonyak, s olyan könnyen kihullanak, hogy többnyire csupaszon szedik ki őket a hálóból. A családnak ebbe az egyetlen nemzetségébe egyetlen faj tartozik, s ez:

Az Isten lazaca (Lampris luna L.)

Isten lazaca (Lampris luna L.).

Az Isten lazaca, Lampris luna L., ezen a néven szerepel már az ősrégi „Eddá”-ban is, Izland partjain pedig máig is így hívják. Termetes hal. Megnő 2 m-re is, súlya pedig 100 kg is lehet. Színének szépsége tekintetében versenyre kelhet a melegégalji tengerek halaival. Hátoldala fényes acélkék, amely az oldalán ibolyakékbe megy át, ez pedig a hasa tájékán rózsapirossá változik. Ettől az alapszíntől számos tejfehér vagy ezüstösen fénylő, tojásdadalakú petty üt el; úszói pompás klárispirosak. Első hátúszóját 2 kemény és 52 puha, mellúszóját 1 és 9, alsóúszóját 1 és 25, farokúszóját pedig 30 sugár feszíti ki.

A londoni akadémiában 1750-ben Mortimer egy Leith közelében fogott példányt mutatott be, s egyben közölte, hogy ezt a halat véletlenül a Nyugat-Afrikából éppen akkor látogatóban ott időző anamubui herceg is látta, aki meglepetve ösmerte fel benne azt a halat, amelyet hazájának partjain mindenütt gyakran fognak és a bennszülött halászok „opal” névvel jelölnek. Azóta az Isten lazacát az Atlanti-óceán melegégalji részében több ízben fogták, de előkerült a Csendes-óceánból is, tehát óriási területen van elterjedve. Előfordul a Földközi-tengerben is. Griffini („Ittologia italiana” 1903) Nizza, Genova, Livornó és Nápoly mellől jegyezte fel. Régebben, mikor még Norvégia és Izland környékén gyakrabban került horogra, mint az angol partokon, azt hitték, hogy az Isten lazacának az északibb tengerekben van a tulajdonképpeni hazája és tetemesebb mélységekben él, ahonnan csak ívás céljából jön elő és halakat kergetve közelíti meg a partot. A legtöbb példány gyomrában különböző lábasfejűek maradványait találják meg. Húsa tömött és vöröses színével emlékeztet a lazacéra. Izland lakói abban a hitben élnek, hogy húsának fogyasztásával mindennemű betegséget megelőzhetnek.