Szíjhalak (Regalecus Brünn.)

A szíjhalak, Regalecus Brünn., nemzetséget a következő tulajdonságok jellemzik: hasúszójukból hosszú, s a végén kiszélesedő fonálszerű sugár maradt meg; farokúszójuk satnya, vagy pedig hiányzik; alsóúszójuk, ha megvan, hosszú fonállá nyúlik meg. A nemzetséghez 6 faj tartozik, amelyek az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben laknak.

A szattyinghal (Regalecus banksi C. V.)

Szattyinghal (Regalecus banksii C. V.).

A tenger 1788. február 23-án Nagy-Britannia partjaira olyan halat vetett ki, amilyet az ottani halászok még soha életükben nem láttak. Elnevezték szíjhalnak, mások pedig evezőhalnak, mivel az evezőhöz találták hasonlónak. Hosszúsága megütötte a 2.5 m-t, súlya pedig a 20 kg-ot. Testmagassága 24, vastagsága ellenben csak 6 cm-nyi volt. Azóta többször találtak ilyen halakat a parti fövenyen, akadt köztük 6 m-es is, de ma már nem lehet megállapítani, hogy ezek valamennyien ugyanahhoz a fajhoz tartoztak-e?

A szattyinghalnak tompa orra, függélyes hasítékú fogatlan szája és eltolható állkapcsa van. Nagy szeme a fej elején oldalt helyezkedik el és átmérője akkora, mint a fej hosszának hatoda. A hasoldala hosszában bőrszegély halad végig. Hátúszójából 12-15 sugár nyúlik ki a többi fölé. Ezek a sugarak hátrafelé hajlanak és felső végük kétszeres vastagságú. Egy részüket hártya köti össze, a többiek azonban szabadon állanak. A hátúszó alacsonyabb része, amely a farokig ér és 264-290 sugarat foglal magába, végig egyenlő magasságú. Hasúszója nincs. Hiányzik az alsóúszója is. Testét számos apró csontlemez borítja. Ezek közül a legnagyobbak a test két oldalán 4-4 oromvonalban állanak, míg a többiek minden rendszer nélkül helyezkednek el. Alapszíne halványezüstös és szaggatott sötét sávok díszítik. Úszói szép narancssárgák.

Életmódjából idáig nem sikerült semmit sem ellesni, ami természetes is, hiszen a szattyinghal a mélytenger állatvilágához tartozik. A Földközi-tengerben élő rokonairól azt írják, hogy amikor csendes időben a part felé közelednek, olyanok, mintha vörös rojtokkal, vagy drágakövekkel díszített, lebegő ezüstszalagok volnának. Színezetükről azok a szakemberek, akiknek módjukban volt őket megfigyelni, a legnagyobb elragadtatás hangján írnak. Azt mondják, hogy a szattyinghal úgy úszik, hogy fejét és hátúszójának elejét kidugja a vízből. Sokan ezt a halat gyanusítják azzal, hogy ez volna a „tengeri kígyó”.

A szattyinghal ikráját a Messzinai-szorosban Luigi Sanzo idáig mindössze két ízben találta meg. Az évek hosszú során keresztül folytatott vizsgálatai alkalmával először 1919. szeptember 19-én gyüjtötte, a második példányt pedig 1923. augusztus 30-án fedezte fel a planktonháló vedrében. A szattyinghalnak nagy, kevéssé átlátszó petéje van. Az ikra átmérője 2.48-2.52 mm. A tápláló szík felületén számos olajcsepp helyezkedik el, amelyek lebegésben tartják. Sanzo az embrió és a lárva fejlődését is megfigyelte („Mem. d. R. Com. Tal. It.”, 1925).

A szattyinghal az Adriából, tudtommal eddig nem került elő, a Földközi-tengerből azonban Griffini Nizza mellől és a Nápolyi-öbölből is felsorolja. Vinciguerra a szattyinghalat a Genovai-öbölből és az olasz partok mentén több termőhelyről említi meg („Ann. Mus. Civ. St. Nat. Genova”, 1918). Még nálánál is ritkább a R. telum Cuv., amely 2.15 m-re nő meg. Eddig csak Nizza és Palermó közelében gyüjtötték.