Szegélyes nyelvhalak (Synaptura Cant.)

Ez a melegégalji nemzetség arról nevezetes, hogy alakja az összes nyelvhalak közt a legjobban hasonlít a nyelvhez, s a félszegúszók átalakulása rajtuk érte el a legmagasabb fokot. Külön farokúszójuk nincs, hanem egybefolyik a másik két páratlan úszóval, úgyhogy testüket összefüggő úszószegély övezi. Vakoldalukról hiányzik a mellúszó. A szegélyes nyelvhalak (Synaptura Cant.) nemzetségébe számos faj tartozik.

A zebranyelv (Synaptura zebra Bl.)

A melegégalji félszegúszókról csak annyit tudunk, hogy érdekes alakú fajok vannak köztük és hogy az alacsonyabb szélességi fokok alatt uralkodó természeti erők ezen a családon belül is éreztetik hatásukat, s a tarka tengerfenéknek megfelelő színekkel ruházták fel tagjait. Életmódjuk felől csak kevés vált még ismeretessé. Az indiai, a japáni és a kínai vizekben otthonos és még az ottani feltűnő színezetű és alakú halak közül is kiválik a zebranyelv-hal (Synaptura zebra Bl.) mivel szürkésbarna alapszínét tíz harántsáv tagolja szét. A sávok a törzsön vörösesbarnák, a farok felé azonban egyre sötétebbekké, ezen pedig csaknem teljesen feketékké válnak.

A félszegúszók szokásaikban, különösen pedig helyváltoztatásuk módjában sokszorosan hasonlítanak egymáshoz. Rendesen többedmagukkal hevernek a fenéken, többé-kevésbbé beássák magukat a homokba, úgyhogy csak a szemük látszik ki. Meg sem moccannak, míg valami zsákmány nem kínálkozik, vagy pedig valamiféle ragadozó meg nem riasztja őket. A homokba hát- és alsóúszójuk hullámzó mozgásával csodálatos gyorsan ássák be magukat. Lapos gödört vájnak és ebbe feküsznek bele, majd homokkal fedik be felső részüket. A vékony homokréteget egyetlen erősebb mozdulattal rázzák le magukról. Testük pillanat alatt fölemelkedik, erős farokúszójuk és hullámzó hát- és alsóúszójukkal olyan módon úsznak, hogy szemesoldaluk van fölfelé. Ha a félszegúszó hirtelen mozdulatot akar tenni, ehhez ugyancsak farokúszóját veszi igénybe. Ilyenkor ezzel a legfőbb helyváltoztató szervével, amelynek működését a másik két páratlan úszó is támogatja, igen gyorsan siklik át a vizen. Minden befogott félszegúszóhal, amelyet eddig láttam, ilyen módon, vagyis tulajdonképpen oldalt mozgott. Yarrel azt állítja, hogy olykor az ellenkező eset is előfordul, vagyis a félszegúszó hirtelen megfordul, szélesebb oldalával függélyesen áll a vízben, villámgyorsan lövelli fel magát, majd megfordulva ismét a fenékre süllyed. Ilyen hirtelen fordulatokat azonban nem rendszeresen, hanem inkább csak alkalomadtán hajtanak végre. Lassú úszás közben a hát- és hasúszók hullámzó mozgásában az egész test résztvesz.

A fenék homokjában rejtőzködő félszegúszó megfigyelése sok érdekes látnivalóval szolgál. A homokból kiálló és többnyire különböző nagyságú szemük, amelynek tagadhatatlanul értelmes kifejezése van, a legtöbb halétól eltérően szünet nélkül mozog. A félszegúszók szemüket nemcsak szándékosan tudják forgatni, hanem békák módjára kimereszthetik és lesüllyeszthetik, s így játszadoznak vele órák hosszán keresztül. Szemüket testük síkjához különböző szögben tudják állítani, s így nézegetnek szét környezetükben. Szemhéjuk nincs, de a sokféle színű szemek a szemgödörbe visszahúzatva elegendő védelmet találnak. Amikor a homokban elrejtőznek, csak a csillogó szemek árulják el jelenlétüket.

A félszegúszók szemesoldalának színe éppen úgy beleillik a fenéktalajéba, mint a szántásban meglapuló nyúl, vagy pedig a hófajd tollruhája a havasi tájékba, azzal a különbséggel azonban, hogy amíg az említett állatok színezete évenként kétszer változik, a félszegúszóké mindannyiszor a környezetéhez alkalmazkodik, valahányszor csak helyet változtat. Mindazt a sok túlzást, amit a kaméleon színeváltozásáról beszélnek, a legteljesebb mértékben megvalósítva találjuk a félszegúszókon. Ha például valamelyik homokos fenéken hever, nem telik sok időbe, s nemcsak színezete, hanem a mustrázata is ugyanolyanná változik át, mint a talajé. A sárga szín lép előtérbe, a sötétebb pedig eltűnik, úgyhogy az állat a csalódásig beleolvad környezetébe. Az akváriumok látogatói sokáig elidőznek a félszegúszók medencéi előtt, s ugyancsak meg kell erőltetniök a szemüket, míg végre fölfedezik a fenéken heverő halakat. Ha a félszegúszókat más medencébe helyezik át, ami tisztogatás, vagy javítás közben elégszer megtörténik, a halak színe rövidesen az új fenékhez idomul. Ha például szürke gránitmurvával alomozott medencébe tesszük át, a sárga színt csakhamar a szürke váltja fel. Az egyes fajokra jellemző színkeverék és pompa e közben nem mosódik el, de olyan nagymértékben módosul, hogy a megfigyelő biztosan arra a meggyőződésre jut, hogy ezeknél a halaknál a szinezetre nem sokat lehet adni. A halászok jól tudják, hogy a tenger egyes helyein milyen színű félszegúszókat lehet fogni, mivel ismerik a fenéktalaj színét. Az angol halászok a sussexi partokon, az úgynevezett gyémántfenéken fogják a „gyémánt-lepényhalat”, amely tulajdonképpen a sima lepényhal. A gyémánt-lepényhalat, az ottani fenéktalajnak megfelelően a tökéletesen egyenletes barna szinezet és rajzolat, továbbá a fénylő foltok jellemzik, úgyhogy, aki a félszegúszók színbeli alkalmazkodótehetségének mértékére nem gondol, inkább hajlandó önálló fajnak, vagy legalább is fajtának tekinteni. A félszegúszók felső oldalának nemcsak a színe, hanem a mustrázata is alkalmazkodik a környezetéhez. Ha például a halász sötétebb alapszínen fehérrel pettyezett példányokat fog ki, azonnal tudja, hogy fenekét azon a helyen kagylóteknőtörmelék borítja, amiről fenékpróba útján akárki meggyőződést is szerezhet. A rombuszhal is változtatja a színét. Ha az akvárium fenekén sok kavics van, rövid idő alatt a rombuszhal is ugyanolyan színűvé lesz, vagyis sötétebb és világosabb kerek foltok váltakoznak rajta.

A romboidhal színbeli alkalmazkodását Sumner tanulmányozta alaposan, s azt találta, hogy világosabb körökből és pontocskákból álló foltmustrázata még a medence fenekére tett sakktábla váltakozó fekete-fehér kockáit is utánozni tudja. Megállapította egyebek közt azt is, hogy szinezetében „homokfázist” és „darafázist” lehet megkülönböztetni. A színváltozásokat előidéző reflexek legnagyobb részét a szem közvetíti, amit a megvakított állatokkal végzett kísérletek kétséget kizáróan bizonyítanak. A bőrt érő közvetlen fényhatás a félszegúszóknál csak alárendelt szerepet játszik. A színváltozások létrejövetelében mindenekelőtt a tapintóérzék működik közre. Meglehet, hogy a félszegúszók már arra felöltik a homok színét, hogyha bőrük ilyen talajt érez maga alatt. Rijnberk kísérleteiből annyi biztosan kiviláglott, hogy a fenéktalaj rendellenes tulajdonsága, például ha üveglemezt teszünk a medence fenekére, nagyban befolyásolja a színbeli alkalmazkodás rendes reflexének kiváltódását. A félszegúszók bőrében főképpen feketésbarna és vörösessárga, csillagalakú festéksejtek vannak és színváltozásuk, éppen úgy, mint más halaknál, a festéksejtek kiterjedésén és összehúzódásán alapszik. Franz és Babak feltételezik, hogyha a félszegúszók valamelyik szinezetet tartósan megőrzik, a megfelelő festéksejtek valószínűen megszaporodnak. Ezt a föltevést megerősíti az a jelenség, hogy a Balti-tenger nyugati részében termett lepényhalak, amelyek az ottani algával benőtt talajnak megfelelően sötétszínezetűek, ezt a színt az Északi-tengerbe áttelepítve is tartósan megőrzik.

Az a különleges tulajdonság, hogy ruházatukat mindig a környezethez képest tudják váltogatni, a fenéklakó életmódhoz való legcélszerűbb alkalmazkodás jelenségei közé tartozik, s ezzel magyarázható a félszegúszók aránytalanul nagy gyakorisága. Nem termékenyebbek más halaknál, ikráik száma össze sem mérhető például a tőkehalfélékével, azonban ivadékaik közül sokkal több menekül meg a ragadozó halak, rákok és a tengeri madarak elől, mint más fajok fiataljai és akkorára növekednek, hogy magukat védelmezni is tudják. Részben ugyanis maguk a félszegúszók is ragadozóhalak, nagyobb termetű fajaik még a tőkehalnagyságú halakat is meg merik támadni, a kisebbek pedig, amelyek különböző fajú rákokkal, kagylókkal és férgekkel táplálkoznak, rendkívül falánkok. Falánkság tekintetében egyébként a nagytermetű félszegúszók sem maradnak mögöttük a kisebbeknek. Mindenféle-fajta zsákmányra rávetik magukat, amit csak legyőzhetnek, sőt nem átalják megtámadni saját fajuk gyengébb egyedeit sem. A norvég halászok legalább is azt állítják, hogy azok a sérülések, amelyeket a kifogott félszegúszók oldalán és faroktövén gyakran láthatni, a nagyobb termetűektől származnak. Ezek méltó ellenfelei a család leggonoszabb ellenségeinek, a tengeri farkasnak és a rájáknak is, sőt az óriási laposhal a csaknem azonos életmódú rájákat üldözi is.

A félszegúszók táplálkozásáról Franz általánosságban azt mondja, hogy minden állatot fölfalnak, ami csak eléjük kerül és kikezdhető. Étlapjuk ezért nemcsak fajok és a szerint változik, hogy érzék- és a zsákmány felkutatására szolgáló szerveik mennyire fejlettek, hanem a szerint is, hogy mekkorák és milyen életkorban vannak? A lepényhal (Pleuronectes platessa) első fenéklakó alakjai, a Helgolandon végzett vizsgálatok szerint, különösen apró rákokkal, eleinte Harpactidákkal, majd Cumákkal táplálkoznak. Életüknek kb. a harmadik esztendejében táplálékuk zöme a kagylók sorából kerül ki, amikor pedig kb. 40 cm-esre növekednek, a nagyobbtermetű rákokra térnek át, de azontúl nem vetik meg a férgek különböző fejlődési alakjait és a kígyókarú csillagállatokat sem. Gyomortartalma, mint az önként értetődik, részben felvilágosítást nyujt a vidékenként változó fenékfauna összetételéről is. Különböző megfigyelésekből úgy látszik, hogy a kis lepényhalak, ha szűkében vannak az eledelnek, aránylag sok homokot nyelnek le. Növekedésük ilyenkor természetesen csökken. Amikor Helgoland mentén a Podoceros nevű rák bizonyos helyeken tömegesen jelenik meg, a lepényhalak bőségesen táplálkoznak, meghíznak és húsuk kiválóan ízletessé válik. A közönséges lepényhal (Pleuronectes limanda), amely sokkal kevésbbé értékes, de gyakoribb ott, ahol a síma lepényhallal együtt fordul elő, táplálkozás tekintetében nem versenytársa értékesebb rokonának, mivel eledelét inkább szemével, míg a síma lepényhal tapintószerveivel keresi meg. A közönséges lepényhal fürgén mozgó rákokkal is táplálkozik, ellenben a vele egy helyen élő síma lepényhal csak kagylókat eszik. A táplálék felkutatásában azonban a síma lepényhal is hasznát veszi a szemének, amit az is bizonyít, hogy az Amphiura filiformis nevű, érintésre felvillanó, kígyókarú csillagállatot is megeszi, s ezeket éjjel nagyobb mennyiségben fogyasztja. Az érdes és a kisfejű lepényhal, a kutyanyelvhal, továbbá a nyelvhal, valamint a szélesszájú, síma és a közönséges lepényhal kis állatokkal táplálkoznak, míg a nagy és a közönséges lepényhal csaknem kizáróan halevő.

A félszegúszók állati ellenségei általában ugyanazok, mint az összes többi halaké. A nagyobb tőkehal-félék a kisebbtermetű fajokat tizedelik, de egy-egy mély alábukással még bizonyos sirályfajok is dézsmát szednek belőlük. Kifejezetten fenéklakó életmódjuk miatt közülük sokan végzik életüket a homár- és a táskarákok ollói között, amelyek szívesen vetik rá magukat a félszegúszók ízletes pecsenyéjére, lapos termetük miatt pedig egyenesen beleillenek a morgóhalak (Trigla) széles szájába. A morgóhalak különösen sok fiatal félszegúszót pusztítanak el.

A félszegúszók szaporodási időszaka különböző hónapokra, általában azonban tavaszra, vagy nyár elejére, tehát a legkedvezőbb évszakra esik. Az óriási laposhal ívása főkép kora tavasszal megy végbe, a nagy és a közönséges rombuszhal túlnyomóan márciustól májusig, a síma és az érdes lepényhal januártól júniusig ívik, de szaporodásuk főidőszaka februárban van, míg a nyelvhal áprilistól augusztusig rakja le ikráit. A síma és az érdes lepényhal ivadékait nyár végén lehet nagyobb számban látni, s főképpen apály alkalmával, mivel az ivadék még nem ismeri a felnőttek szokását és nem húzódik vissza a vízzel, hanem inkább befurakodnak a homokba és megvárják a dagályt.

Díszesebb állatkákat nehezebben lehet elképzelni, mint amilyenek a növendék félszegúszók. A nagyságbeli különbségtől eltekintve minden vonatkozásban, tehát színezetben, mustrázatban, életmódban, szokásaikban stb. a felserdültekhez hasonlítanak, de sokkal szebb színűek, mozgékonyabbak, s így kedvesebbnek látszanak. A tengeri halak közt kevés akad, amelyik annyira alkalmas volna fogságban való tartásra, mint akármelyik félszegúszó. Az érdes lepényhalnak még tengervizet sem kell adni, mivel könnyen és igen jól hozzászokik az édesvízű tavakhoz és a folyókhoz is, ha bőven jut táplálékhoz. Az akváriumkedvelők számára keresve sem kínálkoznak alkalmasabb tengeri halak a félszegúszóknál, ámbár tenyésztésük idáig nem sikerült, mivel a gyengetestű lárvákat akváriumokban nem lehet felnevelni.

A tengerpartokon a félszegúszókat főzve, vagy sütve fogyasztják, de az érdes lepényhalat fel is füstölik. A lepényhalak nagy mennyiségben kerülnek a hamburgi halpiacra. Magasabb északon, ahol télen a nyári haltermésből élnek, a nagyobb félszegúszókat vagy felhasogatva sózzák be, vagy pedig úgy, mint a tőkehalat, a levegőn szárítják meg, s így teszik el. Az utóbbi módszer a német partokon még nem terjedt el. Északon a füstölés is divatban van. A tengeri halászat fellendülése óta a lepényhalat a kontinens távolabbi helyeire is szállítják, de a lakosság még Németországban sem fogyasztja akkora mértékben, mint ahogyan ízletes húsukra való tekintettel várni lehetne. Különösen finom húsa van a nagy rombusz- és a nyelvhalnak, továbbá az óriási lapos és síma lepényhalnak is.

A német síma lepényhalhalászat zsákmánya évente 3 millió kg-ra rúg, s értéke kereken 1 millió márka körül van, tehát kb. a harmadát teszi az egész német tengeri halászat eredményének. Németországban évente 200–300.000 kg nyelvhalat és 300–400.000 kg nagy rombuszhalat szállítanak partra. A Balti-tengerből minden évben 9 millió kg, s több, mint másfélmillió márka értékű érdes lepényhalat fognak ki. A zsákmány Német- és Svédország közt oszlik meg.

A félszegúszókat sokféle eszközzel halásszák, a szerint, hogy milyen helyen fogják, s hogy az illető területen mennyire gyakoriak és milyen fajhoz tartoznak. A legkezdetlegesebb módszer az, hogy apály alkalmával meztelen lábbal keresztül-kasul gázolják a visszamaradt tócsákat és az így kitapogatott félszegúszókat agyontapossák és összeszedik. A part megfelelő helyein kedvező körülmények közt ezzel a kezdetleges módszerrel is gyakran tekintélyes zsákmányra lehet szert tenni. Sokkal kiadósabb fogási mód a szigonyozás. A halász csendes időben csónakra száll, végigevez a part mentén, s a megpillantott félszegúszókat szigonyával felnyársalja és kihúzza. Erre a célra ólommal súlyosabbá tett többágú szigonyokat is használnak, amelyeket hosszú zsinegre kötnek és úgy dobják rá a célba vett halra. Mélyebb vízben horoggal halásznak rá, vagy pedig horogsorozatot erősítenek a fenékre. A nagyüzemű halászat a síma fenéken szélesszájú vontatóhálókkal, ú. n. trawl-okkal dolgozik, amelyek a gőzösöknek és újabban a mótorosbárkáknak az alkalmazása óta a tengeri halászatban a legnagyobb szerepet játsszák. A nagy halpiacokat a trawl-ok látják el félszegúszókkal.