Álmakrahalak (Caranx Lacép.) | TARTALOM | Villás makrahalak (Lichia Cuv.) |
Testük hosszúkás, csaknem teljesen orsóalakú és apró pikkelyek fedik. A farok mindkét oldala ormós. A tüskés hátúszó néhány rövid, szabad tövisből áll. Álúszóik nincsenek. Az állkapcsokat, továbbá az eke- és a szájpadláscsontokat bársonyos fogazat borítja.
A hajóvezető hal (Naucrates ductor L.)
A csak néhány fajból álló Naucrates Cuv.-nemzetség tagjai közül a hajóvezető, vagy kalauzhalat, N. ductor L.,
mutatjuk be. A régiek „Pompilius” néven emlegetett hala, amely a hajók nyomába szegődött, nem lehetett más, mint a kalauzhal. Főbb ismertetőjelei a következők: megnyúlt tojásdadalakja van; orra tompa; első hátúszójából mindössze néhány szabadon álló sugár maradt meg; a farok oldalán él vonul végig; testét kis pikkelyek borítják; fogazata rövid kefefogakból áll, amelyek az állkapcsokon és a garatcsontokon keskeny, az ekecsonton és a nyelv közepén pedig szélesebb pásztát alkotnak. Alapszíne kékes ezüstszürke, amely a hátán sötétebb, a hasán pedig tiszta ezüstbe megy át; a test díszítése öt sötétkék sávból áll. A mellúszó kékesfekete, a hasúszó fehér, a hasúszó töve kék, a szegélye sötétebb. Első hátúszójában 36 tüske, a másodikban 1 és 26, a mellúszóban 19, a hasúszóban 1 és 5, az alsóban 2 tüskés és 16 puha, a farokúszóban pedig 17 sugár van. A kalauzhal 2030 cm-re nő meg.
„Mindig mesének tartottam, hogy a kalauzhal a cápát vezetné, míg saját szememmel meg nem győződtem róla, hogy ez az adat megfelel a valóságnak írja Commerson. Azt, hogy a kalauzhalak összeszedik a cápák zsákmányából származó morzsákat, könnyű megérteni, nehéz azonban megmagyarázni, hogy a cápák miért nem kapják be ezeket a folyton az orruk előtt uszkáló halakat? Sokszor láttam, amikor kalauzhal a vízbe dobott szalonnadarab után úszott, majd meg a cápához sietett, mire az maga is tüstént odaúszott. A horogra került cápa mellett a kalauzhalak mindaddig kitartanak, míg a vízből ki nem emelik. Ha nem találnak más cápát, akkor a hajó mellé szegődnek és több napon át követik, míg szerencséjük valahol cápát nem hoz az útjukba.” Ezekkel az adatokkal a többi megfigyelő leírása is megegyezik. Kiegészítésül Bennet még hozzájuk teszi, hogy csak a magányosan kóborló cápákat kísérik kalauzhalak, ha ellenben több verődik össze, elmaradnak.
A kalauzhal és a cápa közötti baráti viszonyt sokfélekép magyarázzák. Vannak, akik feltételezik, hogy vadászatra a kalauzhal vezeti a cápát, mégpedig abban a reményben, hogy a zsákmányból neki is jut. Valószínűbb azonban, hogy a kalauzhal a félelmetes ragadozó környezetében biztonságban érzi magát leggonoszabb ellenségeivel, a fürge rablóhalakkal szemben, a cápától viszont nincs mitől tartania, mivel ügyes mozdulataival könnyen kikerüli. A fiatal fattyú makrahalak ugyanilyen módon csatlakoznak a meduzákhoz, úgyhogy az utóbbi feltevés valószínűnek látszik. Egyébként a kalauzhal és a cápa között biztosan van valamilyen viszony, mert kölcsönösen törődnek egymással. Erre vall Geoffroy Saint-Hilaire itt következő leírása is. „Egyiptomba való utazásom alatt szélcsend következett be. Hajónkhoz ekkor cápa közeledett, amelyet kétoldalt bizonyos távolságban két kalauzhal kísért. A kalauzhalak a hajót kétszer körülúszták, s mivel semmi ennivalót nem találtak, cápájukat magukkal vive, továbbálltak. E közben a hajóslegények szalonnával felcsaliztak egy erős horgot és a vízbe dobták. A halak ekkor már elég messze jártak, de a csobbanásra visszafordultak. Mihelyt a szalonnát megtalálták, visszatértek a cápához, amely ezalatt azzal töltötte az időt, hogy a felszínen lubickolva mulatott. A cápa, kétoldalt kis barátaitól kísérve, legott visszaúszott a hajóhoz, s mivel a szalonnát nem vette mindjárt észre, a kalauzhalak szinte odatolták hozzá. A csalétekből először egy darabot harapott le, majd megint hozzákapott és a következő pillanatban már a horgon vergődött. Felhúzták a fedélzetre és két órával később horogra került az egyik kalauzhal is. Ezek ugyanis ottmaradtak a hajó közelében.”
Az „Arcturus”-expedíció tagjai a Csendes-tengerben, feleúton Panama és a Galapagos-szigetek közt, szép, verőfényes napon cápafogással szórakoztak. Hosszúnyelű kampón halcsalit bocsátottak le és úgy huzogatták az orruk előtt, mint a szamár előtt a répát szokták. A cápák ugyanúgy viselkedtek, mint a szamár szokott. Orrukkal követték a csalit, úgyhogy „a bestiák a lábunk előtt jelentek meg a felszín közelében és jól láthattuk a ragyogó kék kalauzhalakat, amelyek kínos pontossággal követték hatalmas termetű gazdájuknak minden mozdulatát, sőt előre megsejtették. Az egyik nagy bestiának három ilyen fullartárja volt, amelyek szigorúan betartottak bizonyos menetelési rendet: egyikük valamivel a cápa feje előtt úszott, a másik kettő pedig az állkapcsával egy szintben. Az ilyen flottacsoportban a mozdulatokat annyira egyidőben hajtják végre, hogy lehetetlen eldönteni, vajjon a cápa követi-e a kalauzhalakat, vagy pedig megfordítva” írja William Beebe („The Arcturus Adventure”, 1926), aki szintén azon a véleményen van, hogy a kalauzhalnak valami haszna van ebből a társulásból. Nem lehet megállapítani, hogy a cápákat rávezetik-e a zsákmányra, vagy pedig csak követik őket, annyit azonban Beebe is bebizonyítottnak vesz, hogy a nagy ragadozó asztaláról lehulló morzsákkal táplálkozik.
Beebe és társai a telepes zsákállatokkal rokonságban álló nagy tüzes ugorkát (Pyrosoma) figyeltek meg, amint a hajó mellett a kristálytiszta vízben lebegett. A tüzes ugorka kocsonyahengere alatt vagy féltucat kalauzhal lapult meg, úgyhogy a gőzöst állandóan kísérő tonhalak nem is vették észre őket, „pedig mondja Beebe ez az ernyő nem takarta el őket jobban, mintha valaki szúnyoghálóban, vagy görög oszlopcsarnokban rejtőzik el. Amint hajónk éle eleven ernyőjük közelébe ért, pánik tört ki köztük. Mind a hat hal kirebbent a fedél alól, s mintha ugyanaz a gépezet mozgatta volna őket, hat tonhal kapott utánuk és hat kis kalauzhal megszabadult a jövő gondjaitól.”
Sok megfigyelő azt állítja, hogy a kalauzhal a cápák ürülékével táplálkozik, ez azonban még nincs bebizonyítva, gyomrában ugyanis rendesen csak kisebb halakat találnak.
A kalauzhal épp annyira hűségesen és kitartóan követi a hajókat is, főképpen a vitorlásokat, mint a cápákat. Pechuel-Loesche többször megfigyelte, hogy gyakran a nyomába szegődik a barracuda nevű rablóhalnak, továbbá a vízen lebegő mindenféle fának, hajóroncsnak, úszó hordónak, és pedig valószínűen nemcsak azért, mert valamilyen okból kénytelen volt cápájától elválni, hanem kísérési ösztönből. A kalauzhal az északi tengerekben rendszeresen aligha fordul elő, ismételten megtörtént azonban, hogy a hajókat követve eljutott a La Manche-csatornába. A Földközi-tengerben gyakori, s az egész Atlanti-óceánban el van terjedve. Bennet szerint ezt az annyira ügyes állatot csak úgy lehet kézrekeríteni, hogyha előbb cápa kerül horogra. A hűséges kis csatlósok nagy védnöküktől nem akarnak elszakadni; míg csak a cápát ki nem húzzák a vízből a kalauzhalak ott rajzanak körülötte, s nem tágítanak mindaddig, míg vége nincs mindennek, közben természetesen több ízben a felszínre is jönnek. Ilyenkor hosszúnyelű merítőhálóval nem nehéz őket kihalászni. Az angol halászok hering- és makrahalfogó hálójában olykor kalauzhal is akad.
A kalauzhalnak olyan ízletes húsa van, mint a makrahalnak, legalább is ez az egybehangzó véleményük mindazoknak, akiknek módjukban volt valaha megkóstolni.
Álmakrahalak (Caranx Lacép.) | TARTALOM | Villás makrahalak (Lichia Cuv.) |