Ál-bonitók (Sarda Cuv.)

Az ál-bonitóhalak, Sarda Cuv., nemzetségének tagjait a következők jellemzik: testüket a rövid páncél mögött halpénzek borítják; fogazatuk az állkapcsokon és a szájpadláscsontokon helyezkedik el, ekecsontjuk fogatlan. Hátúszójuk elől a legmagasabb, hátrafelé fokozatosan alacsonyodik. Faroknyelük két oldalán él húzódik végig. Ezt a nemzetséget az európai tengerekben csak egyetlenegy faj képviseli.

A palamida (Sarda pelamys Brünnich)

Ennek a fajnak a felnőtt példányait gyakran összetévesztik a bonitóval, amely a nagy óceán lakója. A megkülönböztetés nem nehéz, mivel a bonitónak a hasa, a palamidának pedig a háta sávos. A palamidát már az ókorban igen jól ismerték. Aristoteles „amia” név alatt írt le egy rendkívül ragadozó természetű halat, amelynek hatalmas fogai vannak, mája hosszú és epehólyagjával együtt sajátságos szerkezetű. Ebből a leírásból könnyen rá lehet ismerni a palamidára. Az amiát egyébként az ókorban igen sokra becsülték. A legnagyobb kelete Bizáncban és Helleszpontosz partvidékén volt, ellenben a görög szigetvilágban már kevésbbé rajongtak érte. Valószínű, hogy azok a régi források, amelyek a tonhalnak Bizánc környékén való tömeges előfordulásáról szólnak, tulajdonképpen szintén a palamidára vonatkoznak, mivel az ozmán vizekben ez a faj számbelileg manapság is nagyobb szerepet játszik a halászatban.

Hesichios, Galenus, Strabo és mások ismételten fölemlítik, hogy a „pelamys” mekkora tömegekben jelenik meg, és hogy a pontusi országok legfőbb kiviteli cikke volt. Besózva egész hajórakományok mentek Aténbe és más görög városokba. A palamida hajdani gazdasági jelentőségét legjobban jellemzi, hogy képét a görög városok címerükbe is beillesztették, sőt pénzükre is ráverették. Miletosz elpusztítása után a Márvány-tenger egyik szigetén a miletosziak gyarmatot alapítottak, amelyből Kürikosz fejlődött ki. Ez a gyarmat a Krisztus előtti 4–2. században virágzott, s a pénzein levő halról Imhoof-Blumer és O. Keller minden kétséget kizáróan megállapították, hogy nem tonhal, hanem palamida, míg a Földközi-tenger mellékéről származó érmeken a tonhal domborművű képe szerepel. A palamidát nemcsak az ókorban, hanem egészen a legújabb időkig a tonhal fiatal fejlődési alakjának tartották, s ebben a tévedésben sok ú. n. szakember is osztozott. Azt hitték ugyanis, hogy a tonhal az Azóvi-tengerben ívik, s hogy a Fekete-tenger felől megjelenő palamidák a visszatérő ivadékai. A tonhalászok azonban már régen tisztában voltak azzal, hogy a palamida a tonhaltól független, különálló faj.

A palamidatömegek felvonulását a Boszporuszban igen szemléltetően írja le A. Gellius („De topographia Constantinopoleos”, Leiden, 1562, 6. l.), aki azt mondja, hogy ez a hal Konstantinápoly környékén sokkal nagyobb mennyiségben jelenik meg, mint Marseille, Velence és Tarantó mellett. Gellius idejében egyetlen hálóhúzással annyit fogtak, hogy, mint ő állítja, a zsákmánnyal húsz hajót tölthettek meg. A fogásához azonban még háló sem volt szükséges. Akkora tömegekben tolongtak a kikötő felé, hogy kövekkel dobálták őket agyon. A háziasszonyok, Gellius följegyzése szerint, egyszerűen csak lebocsátották az ablakból a tengerbe kötélre kötött kosarukat, s amikor felhúzták, benne volt a déli pecsenye, a palamida. Ez a leírás bizonyára túloz, de kétségtelen, hogy abban az időben hatalmas palamidarajok haladtak át a szoroson, s az Aranyszarv-öböl, egyesek szerint, éppen halgazdagságáról kapta a nevét.

A palamida, Sarda pelamys Brünnich, kivételesen 70 cm-re is megnő, de átlagos példányai csak 30–50 cm hosszúak. Első hátúszóját 22–24, a másodikat, amely az elsővel csaknem egybefolyik, 2 és 12–13 sugár támasztja meg, utána pedig 8–9 álúszó következik. Mellúszójában 16, hasúszójában 1 és 5 sugár van, farokúszójában pedig felül is, alul is 8–8 kemény sugár fog közre 20 lágyat. Az alsóúszóban 2 és 11–13 sugarat számolhatunk meg, utána pedig 6–8 álúszót láthatunk. Testalakja eltér a többi tinhal-féléétől, mivel kevésbbé magas és karcsúbb. Első hátúszója elülről hátrafelé fokozatosan alacsonyodik. Feje hosszú; szája széles; felsőállkapcsán 50, az alsón pedig 40 nagy foga van.

Színezete a fejlődés folyamán lényeges változáson megy keresztül. A fiatalok ugyanis függélyesen, a felnőttek ellenben vízszintesen sávozottak. Ez a színezetbeli eltérés adott okot arra, hogy a Földközi-tenger halászai a fiatalokat és az ivaréretteket külön fajhoz tartozóknak tekintik. Az előbbieket palamidáknak, a fölserdülteket pedig hibásan bonitónak nevezik. A fiatalok háta kékesszínű és róla 10–12 világoskék sáv szalad le az oldalára és elmosódottan végződik. Oldala és hasa ezüstösszínű. A sávok az állat növekedésével egyre sötétebbekké válnak, számuk pedig 12–16-ra gyarapodik. A növekedés további szakaszában e sötét sávokat 7–9 világosabb csík szeli át. Az utóbbiak a hátoldalról ferdén hátra és lefelé haladnak és egyre határozottabbakká válnak, míg a függélyes sávok fokozatosan többé-kevésbbé elmosódnak.

A palamida csapatosan vándorol. L. Berg, a német származású pétervári ichthyológus, jegyezte föl, hogy a kaukázusi partokon teljesen ismeretlen volt, ellenben Sevasztopol és Balaklava mellett olykor háromszázat is fogtak egyszerre. 1910-ben a kaukázusi partok mentén is tömegesen bukkant fel, úgyhogy rengeteget fogtak belőle. A zsákmány egyrészét megszárítva értékesítették. Ez az óriási raj azonban Berg és Konstantinov szerint, beteg halakból állott; sok elhullott közülük és ugyanolyan váratlanul tűntek el, mint ahogyan megjelentek. Maximov Ocsakovból Odesszába utaztában, 1910 júliusában hatalmas palamidatömeget látott. Egymás mellett szorongva úsztak és magasra kiugráltak a tengerből. Ugyanazon a nyáron a Dnyeper limánjában igen sok elhullott palamidát találtak. Ezeket az áramlat mélyen besodorta az öbölbe. Az odesszai halpiac azon a nyáron tele volt 20–50 cm-es palamidákkal, sőt Maximov sok 10 cm hosszú példányt is talált, amelyek minden bizonnyal a Fekete-tengerben láttak napvilágot.

A palamida nem tartózkodik mindig a felszíni rétegekben, hanem zsákmány kedvéért mélyebbre is lelátogat. Tápláléka rendszerint halakból áll, de Commerson megállapította, hogy bizonyos körülmények közt a rákokat, sőt szükségből a moszatokat sem veti meg. Főképpen makrahalakra vadászik.

A palamida ívási területe még nem ismeretes, Ehrenbaum azonban a többi makrélaféle hal tanulmányozása révén szerzett megállapításokra támaszkodva, valószínűnek tartja, hogy nem ívik mindazokon a helyeken, ahová éhségének csillapítására tömegesen elvándorol. A palamida szabadon úszó ikráit és lárváit Luigi Sanzo, a kiváló olasz ichthyológus fedezte fel. A pete átmérője 1.21–1.27 mm és 0.31–0.35 mm átmérőjű olajcsepp van benne, amely lebegve tartja. A lárva két nap mulva kél ki. Ekkor még csak néhány sárga és fekete festéksejt mutatkozik rajta, s a szeme még teljesen színtelen. További fejlődéséről idáig még semmit sem tudunk.

Elterjedési területe igen nagy. A Földközi-tengeren kívül az Atlanti-óceánban is előfordul. A brit szigetek mellett, Bohuslän partjain, a Krisztiánia-fjordban, sőt időnként Észak-Amerika atlanti partvidékén is szabályszerűen megjelenik, sőt, Ehrenbaum szerint, olykor nagyobb mennyiségben is mutatkozik. Faber a palamidát a dalmát vizek közönséges halai közt sorolja fel. Szerinte a palamidahalászat időszaka augusztustól októberig tart. Matisz nyári vándorhalnak mondja, amelyet a Quarneróban is halásznak. A. Krisch („Die Fischerei im Adriatischen Meere”, Pola, 1900.) szerint a palamida az Adriában mindig csapatosan s nem ritkán a tonhal társaságában jelenik meg. „Repülőhalakkal, lábasfejűekkel, puhatestűekkel és növényi anyagokkal táplálkozik”, – írja Krisch. – „A repülőhalak üldözése közben nem ritkán nagyokat ugrik a felszín fölé. Szívesen követi az úton levő hajókat.”

A tinhaléhoz hasonlóan, a palamida testének hőmérséklete is feltűnően magas; a környező vizét kb. 10 C°-kal haladja meg. Valószínűen ez az oka annak, hogy húsa könnyen romlik, s ezért a kihalászás után hamarosan el kell készíteni.